Radics Géza
OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL
III. rész
A vérszerződés
Álmos-ágbeli őseink már a 862-es hadjárat alkalmával szemet vethettek Pannónia jó legelőire, erdőségeire, szántóföldjeire. Bizonyára élt még bennük a tudat, hogy néhány évszázaddal korábban e vidék is legendás ősük, Atilla birodalmához tartozott. Találtak a Kárpát-medencében rokon népeket is, mint például az avarokat, székelyeket, jászokat, akik örömmel fogadták volna jöttüket.
Erdélyt, a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közének déli részét ebben az időben a kemény, harcias bolgárok uralták, Dunántúl pedig a frank császár tartománya volt. Álmos nagyfejedelem tisztában volt azzal, hogy az idegenek által uralt területek felszabadításához, és a rokon népek egyesítéséhez komoly katonai erőre és szervezésre van szükség. A terv megvalósításához nem tartotta elégségesnek a szabír nemzetek katonai erejét, ezért az onugor nemzetek beszervezését vette tervbe. A Nyék nemzettel már korábban szövetségbe kerültek Álmos vagy Árpád házassága révén. A Kér, Keszi és a csonka Kürt nemzet horkái is előnyösnek látták a szövetkezést, ezért ők is csatlakoztak. A szittya-hun fajtájú népeknél az ilyen szövetkezést vérszerződéssel foganatosították, amikor vérük keveredésével egymást testvérnek fogadták el.
A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész, Kr.e. az V. században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek, mert arról nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme:
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják magukat (karjukat) késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”.
16. kép: Vérszerződés (Káy Lajos festménye)
Anonymus, a magyar történetíró pedig a következőképp írta le a vérszerződéssel foganatosított egyezményeket:
„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük.
Ami jószágot (vagyont) csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban.
Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.
Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”.
A vérszerződést kötő nemzetek horkái a következő személyek voltak: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmost választották meg a nemzetszövetség kendéjének, azaz nagyfejedelmének, aki vezér Megyer nemzet horkája vagy fejedelme volt. A vérszerződést kötő nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk jobb oldalában a négy piros és négy fehér, összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-Gyarmat. E két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről". Nem lehet viszont kizárni a kabarokat, mint a nyolcadik szövetkező nemzet.
17. kép: Zászló a XI. századból
Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus alkotmányának tekinthetjük.
Árpád
A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban felismerték mindazon erényeket, melyek egy elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával. Mondta is a főtáltos:
- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket, ha a Teremtő is úgy akarja!
Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás, hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé csordogál. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett. Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába vezényelt „visszakozz”-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc, rontott az ellenségre.
Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét – hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy csapatvisszavonásra –, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett, mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta be, melle büszkeségtől feszült.
„Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant!” – dörmögte magában.
Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád megúszta a „csínyt” egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utóda lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla nagykirály halála után.
Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is. Izmai már sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához, Árpádhoz:
„Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!”
Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt. Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült az izom, nem volt tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra.
A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a távoli homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az alakulatok megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból. Ügető lovak patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő irányából egy vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád gyors mozdulattal nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival. Érces hangján vezényszavak csattantak:
„Lóról le! Imához!” – vezényelte.
18. kép: Turul és Isten kardja
Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével imát mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és nagy sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a távolságot. Egyenesen Árpád irányába tartott.
„Turulmadár!” – kiáltották többen is.
„Kard van a karmaiban!” – csodálkoztak mások.
„Isten kardja!” – szólt a főtáltos mélyen rezgő hangján.
A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt. A kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a magasba emelte, és kérdezte:
„Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát?”
„Akarjuk!!!” – tört fel ezernyi torokból.
Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok irányába sújtott kardjával.
„A magyarok Istene nevében utánam!” – vezényelte.
A harcosok és szekerek végtelen menete elindult nyomában...
19. kép: Irány a Kárpátok (Kurinszky Kata rajza)
A „honfoglalás”
Nincsen hiteles adatunk arról, hogy Álmos nagyfejedelem melyik évben halt meg. Biztosak lehetünk abban, hogy Álmos volt a nemzetszövetség létrehozója és a "honfoglalás" előkészítője. Halála közvetlen a hadműveletek megkezdése előtt vagy röviddel utána következett be, mert azok befejezése már Árpád nevéhez kötődik. Neki, mint gyulának egyébként is feladata volt a hadak vezetése. Álmos halála inkább a nemzetszövetség vezetésében hozott változást, mert Árpád lett a nagyfejedelem, legidősebb fia, Levente pedig a Nyék nemzet horkája és valószínűleg a nemzetszövetség gyulája.
A Kárpát-medence birtokba vételét nem csak katonailag, hanem diplomáciailag is elő kellett készíteni. A Dunántúlt ez időtájban a hanyatlóban lévő frank császárság uralta, ahol kisebb szláv vezérek kezdték bontogatni szárnyaikat. Megrendszabályozásukra 892-ben Arnulf, frank császár, Álmos szövetségét kereste. Ajánlatát a nagyfejedelem el is fogadta. Őseink még ugyanebben az évben szerettek volna szövetséget kötni Bizánccal, de Leó császár ezt visszautasította. Két évvel később, 894-ben viszont Leó kérte Álmos szövetségét a bolgárok ellen, amit a nagyfejedelem nyomban el is fogadott. Az történt ugyanis, hogy a fiatal és tetterős Simeon lett a bolgár cár, aki zaklatni kezdte a bizánci határokat.
Árpád-ágbeli őseink tehát szövetségben álltak az akkori világ két nagyhatalmával, s csak azután fogtak a nagy terv katonai megvalósításához. Ennek előkészítéséhez évekre volt szükség. Gondoskodni kellett, hogy a szekerek jó állapotban legyenek a hosszú útra. Be kellett szerezni az élelmiszereket, feldolgozni a nagy mennyiségű vasat, amely a szerszámokhoz, a harcosok nyílcsúcsaihoz kellett, és így tovább. A nagy vállalkozás sikerének kulcsa a bolgár hadak kettészakítása volt. E feladat megoldása Levente vezetésével a Nyék és Jenő nemzet támadó alakulataira hárult. Bizánci hajók szállították a csapatokat az Al-Duna vidékére, ahol megütköztek, és kemény harcokat vívtak a bolgárokkal. Leó császár azonban békét kötött Simeonnal, még mielőtt a harcok befejeződtek volna. Nem tudjuk, hogy milyen megfontolás vezérelte a császárt, de valószínű ekkor ismerte fel őseink tervét, ami megdöbbenthette. Vagy úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják Bizáncot. E váratlan fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a Duna déli oldalán harcoló Jenő nemzet csapatait. Súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat teljesítették. A Kárpátokon belüli bolgárokkal a keleti szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg.
20. kép: A "honfoglalás-kori" női ékszerek és hajfonatkorongok
Miután a hadműveletek sikeresnek mutatkoztak, megindult a szekérsorok végeláthatatlan menete az asszonyokkal, gyermekekkel és öregekkel. Ezek védelméről, élelmezéséről és a betegek ápolásáról szintén gondoskodni kellett. Úgyszintén több milliónyi állatállományukról. E vállalkozás nagysága akkor érthető teljes valóságában, ha tudjuk, hogy átlagban ezer, de az Etelköz legkeletibb vidékéről elindulóknak 1500 kilométeres utat kellett megtenniük, öt nagy folyamot átúsztatniuk, és végül a Kárpátok szorosain átvergődniük. Megérkezésük után rendben le kellett telepíteni a népességet, és a következő tél folyamára is biztosítani élelmezésüket. Bárhogy is vizsgáljuk az eseményeket, ez mindenképpen óriási teljesítmény volt.
Ha tekintetbe vesszük a felsoroltakat, akkor kitűnik, hogy a „honfoglalásnak” nevezett hatalmas vállalkozásnak a világtörténelemben sem népi, sem hadászati vonatkozásaiban nincs párja. Önteltség nélkül mondhatjuk, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelmek a világtörténelem legkiválóbb szervezői és hadvezérei közé sorolhatók. A Kárpát-medence birtokba vétele, és az ott élő népek megszervezése lett az alapja a magyar birodalomnak, mely az elkövetkező 630 évben döntően befolyásolta Európa történelmének alakulását, és erre méltán büszkék lehetünk.
21. kép: "Verecke híres útján…" (Kurinszky Kata)
Árpád-ágbeli őseink a mai Ópusztaszer vidékén vívták utolsó csatájukat, s ezzel a Dunántúl kivételével birtokba vették a Kárpát-medencét. Árpád vezetésével itt gyűltek össze az első nemzetgyűlésre a nemzetek horkái és a nemzetségfők, hogy új gyulát válasszanak, Kurszánt. Utána megvitatták, lefektették az új haza rendjét és törvényeit. Hálát adtak a magyarok Istenének, amiért visszasegítette őket őseik földjére. A vérszerződés értelmében felosztották maguk között az országot. Ezen események emlékére épült az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark.
Az országgyűlésről hazatérő vezetők letelepítették népüket a végleges helyükre, és hozzáfogtak a termeléshez és a kereskedelem kiépítéséhez. Úgy tűnik, hogy ez gyorsan meg is történt, mert már 899-ben mint Arnulf császár szövetségesei hadat indítottak Berengár, Itália hercege ellen. Ez nem nézte jó szemmel, hogy Arnulf a római császári címre is pályázott. Berengár, a későbbi király szintén római császár szeretett volna lenni. Arnulf, a vetélytárs azonban 900-ban meghalt és utóda, Gyermek Lajos és tanácsadói nem újították meg a szövetséget és a velejáró adófizetést elődeinkkel. Ennek következtében Árpád elfoglalta a Dunántúlt, és megtámadta Bajorországot. Majd szövetséget kötött Berengárral, hogy megakadályozza Gyermek Lajos Itália felé való terjeszkedését, aki szintén a római császári címre vágyott. Árpád tehát a magyarság érdekeit védve hatásosan beleszólt Európa politikai életébe.
Árpád e lépései következtében ellenségessé vált a magyarok és bajorok közötti viszony, ami egymás elleni sorozatos támadásokhoz vezetett. Amikor 904-ben Kurszán gyula Bajorországba ment béketárgyalásokra, a bajorok a küldöttség minden tagját becstelenül legyilkolták.
22. kép: Tarsolylemez
907-ben gyermek Lajos nagy támadást indított Magyarország ellen a Dunántúl visszahódításáért. A magyarok három napos kemény küzdelem után visszaverték a támadást, és súlyos vereséget mértek Lajos seregeire. Luitpold herceg, Salzburg érseke, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf vesztette életét. Lajos király Passau várába menekült. Őseink elfoglalták a bécsi medencét, és a magyar birodalom határát az Enns folyóig terjesztették.
Eltérnek a vélemények Árpád halálának idejét illetően. Vannak, akik úgy vélik, hogy a nagyfejedelem halálának híre bátorította fel a bajorokat a 907-es támadásra, mert az uralkodóváltás győzelemmel kecsegtetett. Mások szerint viszont Árpád a harcok alatt, vagy azok befejezte után kapott súlyos sebet, amibe röviddel azután bele is halt. Az sem zárható ki, hogy a független és szabadsághoz szokott horkák némelyike kiszolgáltatottnak érezhette magát az erőskezű nagyfejedelemmel szemben, s a harcok végeztével még egy jól irányzott lövéssel halálos sebet ejtett Árpádon. Ez mind csak feltevés és csak annyi bizonyos, hogy Árpád halála után a központi hatalom hanyatlásnak indult. A későbbi nagyfejedelmek vagy nem voltak jó szervezők, vagy hiányzott belőlük a feladatuk betöltéséhez szükséges határozottság és keménység.
Mindennek ellenére a 907-es győzelem bizonyságot tett a magyarság hatalmas hadi erejéről, harci képességéről, és a magyar birodalom határainak sérthetetlenségéről. A magyarok tisztában voltak a veszélyekkel, de látták a nyugati társadalmak tagoltságát is. Ezt úgy igyekeztek kihasználni, hogy előnyös szövetségeket kötöttek. Rendszerint a gyengébb hercegek, „kiskirályok” hívták őket saját vetélytársaik ellen. Őseink készségesen elfogadták az ilyen felkérést, kiváltképpen, ha a támadás olyan uralkodó ellen irányult, aki egy erős királyság létrehozásán dolgozott. Még X. Leó pápa is igénybe vette őseink segítségét az ellene lázadók leverésére. Eleink józanul felmérték Európa társadalmi és politikai viszonyait, és nem késlekedtek a beavatkozással, amikor azt a nemzeti érdek megkövetelte.
Bízvást leszögezhetjük, hogy őseink nem csak kemény harcosok, hanem kiváló és éleslátású politikusok is voltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratokat a nemzet érdekében és annak jövőjéért, politikai megfontolásból indították, tervszerűen és szövetségben hajtották végre. Az ország és a nemzet biztonságát szolgáló háborúkat nem hazai, hanem idegen földön vívták meg.
Vérbulcsu
Kortársai Vérbulcsu névvel illették. Történetírásunk Bulcsunak nevezi, és inkább csak gyászos halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy Vérbulcsu a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt.
Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort sűrű homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor homályából és bizonytalanságából csak Bulcsu horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk, hogy nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak királyokat és császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja” volt a bizánci császárnak. Rómában a „római patrícius” címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől Bulcsu haláláig (955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges hatalmat, még ha a névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsu esetleg gyula lehetett.
Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt a császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért fizetett súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására szólították fel Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az elkövetkező tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsu között.
Az is a sors különös játéka, hogy a 930-as évek derekán halt meg Kál horka, akinek helyébe fia, Bulcsu lépett a Délnyugat-Dunántúlt uraló nemzet élére. Így történt, hogy szembekerült egymással a két nagy politikai és hadvezéri képességekkel megáldott fiatal uralkodó.
Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben. Bulcsu horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható veszélyt jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsu szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsu 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát érintő hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára. Amikor 938-ban bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez figyelmeztető volt Bulcsu részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja alkalmával Bulcsu megkeresztelkedett.
Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő „kiskirályok” a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsu készségesen és rendszeresen eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös Konrád volt a vezetője, akik Bulcsutól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35.000 könnyűlovassal Bulcsu ekkor indította a második európai méretű hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való leszámolás volt. Ez olyan hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az összeütközést elkerülni, és kitért Bulcsu hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt.
955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsu ismét elindult mintegy 10.000 harcossal. Az útjába eső városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott egyes csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád és Ottó kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsu megmaradt lovasai ellen, akik ötezren lehettek. Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel kürtjének áldozata lett. A sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek szerint az eső is megeredt, amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez használt halenyv fölengedett. Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsunak, ha leteszik a fegyvert, békében elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a védtelen harcosokat könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el. Bulcsut és Lehelt felnégyeltette, és a templom tornyára húzatta. Bulcsu horka itt elszámította magát, vagy a magyarság nagy kárára a túlzott önbizalom áldozata lett.
Uralkodóink származásrendje
Az ősi népek származástudatukat szájhagyományokban, mondákban és jelképekben őrizték meg. A mondák és szájhagyományok az idő múlásával kiszíneződtek ugyan, de rendszerint megtartották az eredeti történet magvát, lényegét. Ilyen a mi Csodaszarvasmondánk is, mely nemcsak ősi eredetünket világítja meg, hanem megőrizte az első uralkodó, Nimród, és felesége, Enéh valamint fiaiknak, Hunor és Magyar nevét is. Utánuk, nagy kieséssel ismerjük Bendegúz (Mundzuk) nevét, aki Atilla apja volt, majd következik Ügek és felesége Emese, akiknek fia Álmos, és az ő fia Árpád. Ide kívánkozik még a nyugati hunok és az avarok nagykirályainak neve is: Balambér és Baján.
A felsorolt uralkodók időben hatalmas távlatot ölelnek fel. Nagy az időbeni kiesés Ügek és Atilla között, és még nagyobb Atilla és Nimród között. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a fenti származási családfa alapjában hibás. A mondák, a szájhagyományok, sőt a jelképek is csak a nagy uralkodókat, sorsalakító fordulatokat vésték kitörölhetetlenül az emlékezetbe. A többi elhalványult, majd az idő múlásával feledésbe merült. Árpád nagyfejedelem halálát, az uralkodók származását és sorrendjét is bizonytalanság veszi körül.
Árpádnak tudomásunk szerint öt fia volt: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt (Zsolt). Születésük és haláluk idejére csak feltételezések vannak. Egyesek úgy vélik, hogy Levente a bolgárok ellen vívott háborúban az Al-Dunánál esett el. Mások a 907-es háborúra gyanakszanak, amikor Tarhos, Üllő és Jutas is életüket vesztették. E feltevések azon alapszanak, hogy 907 után nincs említés Árpád fiairól, Solt kivételével.
Árpádot Szabolcs nagyfejedelem követte, aki Árpád legfiatalabb testvére vagy unokaöccse volt. Őt viszont Árpád kései, legfiatalabb fia, Solt követte – egyesek szerint –, majd pedig Fajsz, Jutas fia, tehát Árpád unokája került a nagyfejedelmi tisztbe. 955 és 970 között Solt fia, Taksony lett nagyfejedelem, akit fia, Géza követett. 997-ben Géza halála után fiára, István-ra szállt a tisztség.
A 955-ös váltás a nagyfejedelmi tisztben bizonytalan és gyanús is, mert 955 Bulcsu horka (?) halálának éve. Ha ugyanis a váltás valóban 955-ben történt, akkor valamiképpen köze lehetett ahhoz Bulcsu halálának is. Lehetséges-e vajon, hogy Bulcsu nagyfejedelem volt?
A központi hatalom megszilárdul
Mint már említettük, minden jel szerint Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom meglazult. Akik az új hazában letelepedtek, visszatértek, azaz folytatták a hagyományos, szabad és független életüket. Erre abból lehet következtetni, hogy a nyugati forrásokból hiányzanak a nagyfejedelmek nevei, akikkel a korabeli uralkodók tárgyaltak volna. E források többet tudnak a határ menti nemzetek horkáiról, például Bulcsuról és Botondról, mint a magyar nagyfejedelmekről. A X. század céltudatos, politikailag is megfontolt, külföldi szövetségben végrehajtott hadjáratai viszont ennek az ellenkezőjét mutatják. Például a 937-es és a 954-es hadjárathoz Bulcsu horka nem tudta volna kiállítani a 35,000 könnyűlovast a dunántúli nemzetek embereiből, Ha figyelembe vesszük, hogy külföldi hadjáratokra csak az önként jelentkezők mentek, és a hadba állíthatók felét vihették, a másik fele védelemre otthon maradt. Lehet azonban, hogy a nagyfejedelem támogatta Bulcsu kezdeményezéseit. Itt megint felvetődik a kérdés: Nagyfejedelem avagy gyula volt-e Bulcsu? E bizonytalanságot eloszlathatná az őseink tetteiről szóló hiteles történettár (gesta), de ez eltűnt a viharos századok sodrában.
A lovas műveltségű népek történetében ismert nemzetszövetségek egyébként is meglehetősen lazák voltak. Csak külső ellenséggel szemben léptek föl egységesen, ha azt az önvédelem megkövetelte. Ha viszont erőskezű uralkodó volt a nemzetszövetség nagyfejedelme vagy nagykirálya, akkor az igyekezett a nemzetszövetséget szilárdabb egységbe fogni, és hatalmi céljaira felhasználni. Ez egyébként kimutatható a későbbi királyokra ugyanúgy, mint a nyugati országok királyai esetében is. Ezen országok semmivel sem voltak szervezettebbek, ha egyáltalán voltak olyan szervezettek, mint a X. század Magyarországa.
Géza nagyfejedelem 972-ben lépett uralomra. Csodálatos szépségű feleségéről, Sarolta nagyasszonyról, az erdélyi Gyula lányáról is megemlékeznek a korabeli források. Ezek szerint szépségét csak határozottsága, bátorsága és lobbanékonysága múlta felül. Nem csak a vadászatokon lovagolt együtt a férfiakkal, de részt vett az ország ügyeinek intézésében is. Nem lehetetlen, hogy nézeteltérése volt apjával, és éppen apja ellenében ösztökélte Gézát a nyugat-irányú politikára. Más források szerint Sarolta nem sokáig ékesíthette a fejedelmi udvart, mert 973-ban Géza másodszor nősült. Adelhaid lengyel hercegnőt vette feleségül, aki neve szerint német származású lehetett. Házasság révén anyja kerülhetett Lengyelországba, aki német nevelésben részesíthette lányát. Elképzelhető, hogy Adelhaid és Géza házassága mögött a német császári politika állt. Nem lehet tudni, hogy a háttérből, vagy nagyon is nyíltan melyik nagyasszony munkálkodott.
Géza első két lányának születését a 960-as évek második felére teszik. Szent István pedig 969-975 között született. Majd másfél-két évtizedes kihagyás után 991 és 996 között ismét két leány született. Ebből arra lehet következtetni, hogy az első feleség 990 táján meghalt, és a két kései leányt az új asszony – aki valószínű sokkal fiatalabb volt Gézánál – szülhette. Nem lehet kizárni tehát, hogy a második feleség a feltűnően csinos és fiatal Sarolta volt, akit Koppány feleségül szeretett volna venni.
Bárhogy is történt, még 973-ban a nagyfejedelem béketárgyalásokat kezdeményezett I. Ottó német császárral, és térítőket kért tőle. Géza azon kijelentése azonban, hogy „elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két istent is szolgáljak” rávilágít arra, hogy a római egyházhoz való közeledését nem hitbéli meggyőződés vezérelte, hanem politikai megfontolás, melyet Sarolta vagy Adelhaid jelentősen befolyásolhatott. Géza minden bizonnyal tudta, hogy a szabad szellemű, független horkákat nem lehet könnyűszerrel a közös akolba terelni, ezért egyre több idegen hittérítőt és lovagot hozott a fejedelmi udvarba, akik befolyása a politikai, gazdasági és katonai életben egyre nőtt az idő múlásával.
Géza halála (997) után fia, István lett a nagyfejedelem, akit már római katolikusnak neveltek. Igaz ugyan, hogy csak 1054-ben állt be a nyílt törés a bizánci és a római egyház között, de már Géza korában is jelentős lehetett a két fél közötti világnézeti különbség. István tovább folytatta atyja politikáját. Az idegen lovagokat nagy számban telepítette le, tisztségeket és hatalmas birtokokat adományozott nekik, ami nagy felháborodást okozott az ország régi urai körében. István valójában megszegte a vérszerződést. 998-ban vagy 999-ben elsőnek a somogyi horka, Koppány rántott kardot. Őt István idegen segítséggel leverte és holttestét felnégyeltette. Koppány egyébként István vérrokona volt, és feltételezhetően a nagyfejedelmi méltóságra is pályázott, mely a vérszerződés szerint őt illette volna meg. Azonban e feltevés téves is lehet, mert az összeütközésnek ebben az esetben közvetlenül István nagyfejedelemmé választása után kellett volna történnie, és nem egy vagy két évvel később. Nagy a valószínűsége annak, hogy Koppány, majd pedig az erdélyi Gyula, és a dél-magyarországi Ajtony nem Szt. István, hanem a királyi udvarban elhatalmasodott idegenek garázdálkodása ellen lázadtak. Több jel arra mutat tehát, hogy nem a keresztség felvétele ellen lázadtak, hanem a Magyarság ősműveltsége elleni támadások váltották ki azokat. Mint például a rovásírás eltörlése és pusztítása.
A központi hatalom tehát megszilárdult, de ez nem mondható minden szempontból szerencsésnek. Sok magyar áldozatot követelt, és azon kívül az idegenek olyan befolyásra tettek szert, mely egész későbbi történetünkre nagyon károsan hatott ki. Példa erre, hogy a magyar nyelv teljesen kiszorult a királyi és főúri udvarokból, és csak 1844-ben lett az ország hivatalos nyelve. Helytelen viszont az is, amikor mai nehézségeinkért Szent István politikáját okoljuk. Akkor a központi hatalom megszilárdítása létkérdés volt, és a magyar jövő elengedhetetlen követelménye. És ez Géza nagyfejedelem és Szt. István érdeme.
A Magyar Szent Korona
A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi a másik eszmei. Mindkettő szinte egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki azt Istennek tetsző cselekedeteivel kiérdemelte. A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától, míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-1077) királyunknak. Az abroncs zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvű feliratán ez áll: „Geobitzás, Turkia Istenben hívő királya.”
23. kép: A magyar Szent Korona és a koronázási ékszerek
A magyarság csak azt fogadta el megkoronázott királynak, akit a Szent Koronával koronáztak meg. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon esett át. Vetélytársak, ellenkirályok többszőr ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó megkoronázását megakadályozzák. A Szent Korona utolsó „kalandja” 1945-ben kezdődött. Ekkor a Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték nagy ünnepségek közepette. A nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét.
Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Kiderült, hogy a Szent Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezője a Poti-i püspökség főpásztora lehetett. A Szent Korona szentképei ugyanis a keresztény tanoknak megfelelően vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, Szűz Mária képe fölé volt erősítve. Izabella királyné törte le, mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak.
Mindezzel szemben Pap Gábor az "Angyali korona, szent csillag" (Beszélgetés a Magyar Szent Koronáról) című dolgozatában arról ír, hogy a Szent Koronát nem a római vagy bizánci egyház, hanem a manicheus istenhit tanai alapján tervezték és készítették. A képek is a manicheista eszmerendszernek megfelelően vannak elhelyezve, melynek alaptétele "a Fénynek az anyagi világból való lekötöttségből a tisztult állapotba való felszabadulása." E bölcseletet azonban nem Mani alkotta meg, mert már készen kapta Buddásztól, aki pedig Szkytiánosztól örökölte. Ezek szerint a manicheus tanok a szkytha, vagyis a szittya hitbölcseletbe gyökereznek.
24. kép: Tarquiniai etruszk falfestmény a Kr.e. VIII. századból és Jézus képes a Szent Koronáról
Hasonló kapcsolatra enged következtetni az etruszk falfestmény is, amelyen egy férfialak (istenség?) jellegzetes kéztartással egy magot, gyöngyöt, tojást, esetleg gyűrűt tart a hüvelyk és gyűrűs ujja között, amelyet felmutat az előtte lévő női alaknak (istennőnek?). E jelenet a termékenységi vallás vezéreszméjével, a megtermékenyüléssel, az élet továbbvitelével, az örök élettel hozható kapcsolatba. E képen látott jelenet mondanivalóját, Mesterházy Zsolt A Magyar Szent Korona, az első keresztény ikonosztáz című dolgozatában tárgyalja.
Mesterházy ismerte fel, hogy a Szent Koronán Jézus ugyanezzel a kéz- és ujjtartással van ábrázolva, és ujjai között gyöngy látható. Mesterházy a gyöngynek Tamás apostol evangéliumában található Gyöngy-himnusszal kíván értelmet adni, miszerint a gyöngy elnyerése az uralkodásra való alkalmasságot bizonyítja. Ez természetesen lehetséges, de nem lehet kizárni, hogy Jézus kezében a gyöngy az örök életet jelképezi, így eszmeisége a termékenységi vallásból táplálkozik. Lehetséges tehát, hogy az ősvallás jelképrendszerének és eszmeiségének a keresztény vallásba való átmenete jelenítődik meg, némi alaki és tartalmi módosítással. Ez tehát szintén a Szent Korona ősisége irányába mutat. Az ortodox egyház Pantokrátor ábrázolásai is hasonló kéz- és ujjtartással vannak ábrázolva, de ujjaik közül hiányzik a gyöngy.
Mesterházy úgy véli, hogy a Szent Koronát a Pártos Birodalomban készítették Kr.u. 303 és 326 között. A két vértanúszentet – Damjánt és Kozmát –, akik zománcképe a Szent Koronán van, Kr.u. 303-ban végezték ki, tehát a Korona ez előtt nem készülhetett.
25. kép: A Kakhuli-i Szűz Mária és Jézus képe a Szent Koronáról a ciprusfákkal
Az eredeti képekből négy hiányzik: Szűz Mária, Raffael (?) és Uriel (?) arkangyalok, valamint Bertalan apostol. Bertalan apostol képét úgy vágták ki, hogy nevének egy része a Szent Koronán maradt. A hiányzó Szűz Mária helyére Mihály császár képe került, mely mérete nagyobb az eredeti kép foglalatánál, ezért szegecsekkel szerelték a Koronára. A két arkangyal kilétéről, és képeik eltűnéséről csak feltételezések vannak. Révay Péter koronaőr 1613-ban még említést tesz írásában Szűz Mária képéről. A legvalószínűbb tehát, hogy II. József (1784-1790) uralkodása alatt cserélték ki a képeket. A kaukázusi Khakhuliban őriznek egy triptichont, melyen van egy megcsonkított Szűz Mária zománckép. Csomor lehetségesnek tartja, hogy ez a magyar Szent Korona eredeti Szűz Mária képe, mások vitatják, bár e képen látható ciprusfa hasonlít a Szent Korona Atya Isten és Fiú Isten képein látható ciprusfákhoz.
Nincsenek bizonyos ismereteink arról sem, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a Kárpát-medencébe. A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával, akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. 800 karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár nyittatta ki a sírboltot, vetette ki a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Szent Istvánt 1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy Károlyt kétszáz évvel korábban.
A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel sem kevésbé csodálatos, mint a tárgyi története. Más népeknek is vannak ugyan nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek nevében a király gyakorolta a hatalmat az alkotmány értelmében, de akinek maga a király is alá volt rendelve. Ezen eszmei uralkodói rend a századok során, a szabadságjogok küzdelmei kapcsán kiművelődött közjog megtestesítője volt. Ezt nevezzük a Szent Korona tanának.
A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték, később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, és azután a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a szovjet szuronyok árnyékában uralkodó kormány megdöntötte a magyar királyságot, és hatályon kívül helyezte a Szent Korona tanát.
A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik:
„Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország tisztségeiből.”
A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi hatalom megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a főurak szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetőbb szabadságjogokat nem tudta, talán nem is akarta eltörölni.
Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás és a szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepén ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges főbíró képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján létrejött vagy a kiharcolt jogokat a Szent Korona törvényébe iktatták. Ha bármelyik fél e jogokat megsértette, az a Szent Korona ellen vétett.
Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nőtt. Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak. A magyarságnak, mint más ősi népeknek szent uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették népüket. Emese álma című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti összekötő pedig a Turulmadár volt.
Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent Korona a Turulmadár szerepét töltötte be. Hiszen tudjuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa isteni sugallatra, azaz Isten akaratából adta Szent Istvánnak, és rajta keresztül a magyar nemzetnek. A magyar Szent Korona azonban túlnőtte az égi és földi hatalom közötti kapocs szerepét. Amint tudjuk, a magyar Szent Korona az ország, az államhatalom valóságos birtokosa lett, vagyis szent fejedelmeink jogutóda, a hatalmat Isten akaratából nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona varázsának alapját Szent István fektette le, mikor röviddel halála előtt Magyarországot a Szent Korona jelképében a Boldogasszony oltalmába ajánlotta.
26. kép: Fejér megye címere: Szt. István a Boldogasszony oltalmába ajánlja az országot.
Van azonban egy másik elgondolás is, mely azon alapul, hogy szentség csak Istentől származhat és nem földi személytől. Szűz Mária ugyan Isten Fiának szülője, de mégis földi személy volt. Tőle tehát nem származhatott a Szent Korona szentsége. Itt meg kell érteni azt, hogy a magyar Szent Korona nem egy megszentelt tárgy, hanem szent tárgy, és amikor megszemélyesítik és hatalommal fölruházzák, akkor az Egyház többi szentjével azonos szintre, rangra emelkedik. Kérdés: Hogyan tűri el ezt a Római Katolikus Egyház?
Ezen elgondolás szerint a magyar Szent Korona abban az időben készült, amikor a korai keresztények Jézus visszatérését úgy várták, hogy az bármely napon bekövetkezhet. A koronát tehát az ismét emberi testet öltő Jézusnak, a Világ Királyának készítették. Ez lehet az alapja annak, hogy az Egyház sohasem tiltakozott a magyar Szent Korona szentsége ellen. Már önmagában az is csodálatos, hogy a Szent Koronával kapcsolatban ilyen gondolat egyáltalán felvetődhet.