Radics Géza

Olvasmányok múltunkról

II. rész

A magyar kutyafajták

            Nemzetközileg a legismertebb magyar kutyafajták a puli, kuvasz, komondor és a vizsla. A vizslát mint kedvelt vadászkutyát említették már a Mátyás király korabeli följegyzések. Ma, az amerikai vadászok körében is jól ismert. Eredetére nincs kielégítő adatunk.

A puli és a komondor

8. kép.  A magyar kutyafajták: A kuvasz és a vizsla

             Badiny Jós Ferenc tanulmányaiból értesültünk, hogy az angol régész, R:C: Thompson Jarmó (Irak) ásatásánál talált egy napon szárított, ékírásos agyagtáblát, amelyre a puli neve, így: puli és alakja van bevésve. A sumer ékírásos táblácskákon a komondor és a kuvasz nevei kumundor és ku-assa alakban kerültek elő. A sumérek a kutyát kudda-nak nevezték. Mások ezt nem látják igazoltnak. Ha azonban valósnak bizonyulnának, abból arra lehetne következtetni, hogy e kutyafajták a kárpát-medencei őstelepes nép szolgálatában állottak már a korai ezredekben. Ez azonban nem zárja ki, hogy az avarok és Árpád népe is használta őket. A sumer nyelvben számos olyan szó van, amely e kutyák munkakörével, azaz a pásztorélettel kapcsolatos, és ma is érthető, bár nem minden esetben pontos megfelelőik a mai értelmüknek, de azonos fogalomkörbe tartoznak. Például:

            A juhászlegény vászonból készült bő-gada-t (len, gatya, Bobula) visel, s miután magára teríti meleg suba-a-ját (díszes, suba, Bobula), fütyörészve tere-el-geti (uralkodik, terel, Dudás. R.) ugadu (düh, Kis D. A dühös kutya ugat) kudda-jával (kutya, Orbán) a jámbor bar-rin-na-ait (bárány, Bobula), miközben ustur-ával (ostor,Dudás R.) nagyokat csördít.

            A puli, kuvasz és komondor neve ötezer éves cserepeken, írásos alakban megtalálható. Eme kutyák már ekkor gazdáik hűséges szolgái voltak. Háziasításuk tehát több ezer évvel korábbra tehető. A hosszú ezredek során a rájuk bízott és megkövetelt munka ösztönszerű tulajdonságukká vált. Alkalmasak állat- és házőrzésre egyaránt. Gazdáikhoz és a közvetlen családhoz szilárdan ragaszkodnak, azoknak szükség esetén nem megvesztegethető, harcias védelmezői lesznek. Kisgyermekektől még a fájdalmat is eltűrik, legfeljebb odébbállnak. Az idősebbeket morgással vagy fogvicsorgatással figyelmeztetik, hogy hol a határ, de nem harapnak. Az apróállatot orrukkal terelgetik a helyes irányba, ugyanakkor szívesen csípnek a nagyok oldalába. Idegen a házat vagy nyájat csak a gazda jelenlétében közelítheti meg. Pontosan ismerik a terület határvonalait, amely felügyeletük alatt áll.

            Az utóbbi időben egyre több komondort használnak Nyugat-Amerikában a nyáj őrzésére. Kiderült ugyanis, hogy a prérifarkas (coyote) ravaszságával a legeredményesebben a komondor veszi fel a harcot. A kuvasz szintén elterjedőben van Amerikában.

            Termetre a komondor a legnagyobb, rövid, erős állkapcsa az oroszlánéhoz hasonlít. A kuvasz arányos és határozottan szép pofájú, okos kinézésű kutya. A puli a legkisebb, s talán a legokosabb. Akik a pulik tulajdonságait jól ismerik, azt mondják: a puli nem kutya, a puli az puli. Egy tanult, de a második világháború után kényszerből több évig pásztorkodó ember is azt állítja, hogy a puli nem ugat, a puli beszél. 36 olyan jelet ismert föl, amellyel a puli valamit közölni akart gazdájával. A puli közölnivalóját hangszínezéssel, és különböző mozdulatokkal, cselekvéssel adja tudtára gazdájának.

Isten kardja

9. kép.  A bécsi szabja markolata

            (A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya, amelyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem mindennapos használatra, hanem szertartás céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek készítették. E szablya markolata aranylemezzel van borítva és drágakövekkel díszítve, amely alkalmatlanná teszi harci használatra. A markolat arany burkolatán nincs a használatnak vagy kopásnak jele. E szablya a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar királyok tulajdonában volt, de a XI. században Salamon király anyja Nordheim Ottó hercegnek ajándékozta. Testvér, ha Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez Isten Kardja!)

            A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is. Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra.

            Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe száguldott, talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor megindult egy csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét. Megriadt a nyáj, és a puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de a vakító fény elől kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a földbe fúródott. Még néhányat lobbant, azután kialudt.

10. kép.  A hulló égitest  (Kurinszky K.)

            Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű.

            Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett; vajon milyen isteni kinyilatkoztatás lehet e jelenség? Majd szerteágazó gondolataiból felocsúdott.

            „Meteor! Vasmeteor!” – röppent át eszmélkedésén.

            Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti meg. A bojtár nem is késlekedett, a kihűlőben lévő gumó kiásásához fogott. Fokosát nagy lendülettel vágta földbe, és a föllazított földet két kezével serényen kikaparta.

            Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett, melle a büszkeségtől dagadt, nyomban visszasietett a nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki, egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések szaporán. Újra izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard.

            A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard!

            E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és a világ ura! – elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám, és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edz, akkor e kard valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása.

11. kép: Isten kardja (Szalai András rajza)

            Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték volna. Bogát figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta.

            Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája felé sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát mormolt.

A kocsi

            Ismereteink mai állása szerint a mezopotámiai sumérnek nevezett nép találta fel a kereket. Ebből törvényszerűen fejlődött ki a kétkrekű, majd pedig az állattal vontatott négykerekű kocsi. Kezdetben a kereket nagy átmérőjű fatörzsekből vágták ki. Lyukat fúrtak a közepébe, és csapszöggel szerelték a fatengelyre. Ezen ősi kocsik kezelése nehézkes volt, a kerekek és tengelyek gyorsan elhasználódtak. Nagy előrelépést jelentett, amikor a kereket megvasalták és a tengelyt is fémből készítették. Ezzel jelentősen megnövelték a kerekek teherbírását és élettartamát.

            A fejlődés következő állomása a küllős kerék volt a fémcsővel ellátott kerékaggyal. Ezzel tovább növekedett a kerekek teherbírása, és már nem volt szükség a nagy átmérőjű fatörzsekre se. Forradalmi újítás volt a kocsi használatában az első tengely irányíthatósága. Ez lehetővé tette a kis ívű fordulást, és tovább növelte a teherbírást is. Eme újítások lehetővé tették a kocsi súlyának csökkentését, ami egyben a vontathatóság sebességét növelte. Hosszú évezredek elteltével az ökör, a bivaly és más szarvasmarhafélék mellé a lovat is kocsi elé fogták. A gőzgép feltalálásáig a lóval vontatott kocsi volt a folyami hajózás mellett a teher- és áruszállítás leggyorsabb eszköze a szárazföldek belsejében.

12. kép. A szittya személyszállító kocsi

            Nagy lépésnek számított a rugós kocsi, azaz hintó feltalálása, amely a személyszállítást kellemesebbé tette. Feltalálója magyar ember volt a Győr megyei Kocs községben. Erről kapta Amerikában a postakocsi a coach elnevezést. Manapság a kocsikra gépkocsi-, a hintókra pedig kerékpárkereket, gumikat szerelnek, hogy ezzel még élvezhetőbbé tegyék az utazást.

A rovásírás

            Az eredeti képírás, amely közel hétezer évvel ezelőtt valószínűleg Erdélyben kezdődött, ismeretlen okokból megszakadt, de tovább folytatódott Mezopotámiában, ahol mint ékírás, Egyiptomban pedig mint képírás (hieroglifák) fejlődött tovább. Az ókori műveltségek írásbeli fejlődésének következő, a magyarság szempontjából is fontos fokozata a rovásírás volt. A székely-magyar rovás ugyanis az ótörök, ógörög, latin, pelazg, etruszk és föníciai rovások körébe tartozik. Ezek között a föníciaival 50%-os, az etruszkkal 43.4%-os és az ótörökkel 28.6%-os hasonlatosságot mutat.

            Többen felfigyeltek a rovás és a mezopotámiai ékírás alaki hasonlóságaira. Forrai Sándor hazai tudós pedig a magyar gyorsírás és a rovás rövidítési szabályaiban ismert fel jelentős párhuzamokat. Fadrusz János szobrászművész volt talán az első, aki felfigyelt az egyiptomi képjelek és a magyar rovás közötti megegyezésekre. Hegedűs György szerint a magyar rovás 34 betűjéből 28 meglepő párhuzamot mutat az egyiptomi képjelekkel. Íme:                                              

                                   képjelek                rovás

            A:  s-A-s                       =     

            F:   FE-száll                =    

            H:   HÁ-ló                        =  

            L:    LÉ-p                      =  

                  MA-rok   

            M:                                       =   

                 MA-dár      

            T:   TE-nyér            =    

            A rovásírás jórészt jobbról balra tartó írás volt, ami azzal magyarázható, hogy kezdetben (és a lovas műveltségű, pusztai népek később is) fapálcákra, farudakra rótták írnivalójukat. A farudakat négy- vagy hatszögletesre faragták. A rovó bal kezében tartotta a rudat, és a bal vállához szorította. A rovást a rúd távoli, tehát a kezében tartott végén kezdte, és közeledett a váll felé. Mikor a rúdnak a vállánál lévő végére ért, akkor fordított rajta, és a rúd következő lapján folytatta.

13. kép: Rovásírás ábécé (Magyar Adorján)

            A rovásnak voltak rövidítési szabályai. Az első magánhangzó kiírása után kilehetett hagyni a szóból az azonos magánhangzókat. A betűket össze lehetett vonni, szerkeszteni, és ezt nevezik összevont betűnek, vagyis ligatúrának. E műveletnek nem voltak rögzített szabályai, egyedül a rovó leleményessége volt a határ, s ez megnehezíti a rovásleletek olvasatát. Azon kívül a különböző műveltségek rovásbetűit sem lehet minden igényt kielégítően pontossággal rögzíteni. Ez mindenképpen így van a magyar rovásírás esetében. Az ezer évnél régibb, rovásemlékek betűi között találhatók más népeknek tulajdonított betűalakok is. Egyes szavakon vagy rövid szövegeken belül ezeknek a hangértékét igen nehéz megállapítani.

            A másik nagy gond az, hogy kevés a korai magyar eredetű vagy a magyarsággal kapcsolatba hozható rovásos emlék. Ennek fő oka, hogy a keresztség felvétele után üldözték a magyarság ,,pogány" írását, és elrendelték annak elpusztítását. A rovásírásos tárgyakat büntetés terhe alatt be kellett szolgáltatni. Mivel nagyrészt fából voltak, elégették. Amelyeket pedig a nép elrejtett, a századok során elkorhadtak, nemzetünk nagy kárára.

A visszacsapó íj

            „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – foglalták imáikba Nyugat-Európa népei több, mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely vidékén.

            Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullottak. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, amelynek szélessége 800 méter. Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, amelyek készítését és használatát más lovas műveltségű népek is elsajátították Eurázsia belsejében.

            A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait választották, amelyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, hogy C hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel több rétegben finomra csiszolt, vékony szarulemezeket ragasztottak, és szintén több rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan kiszárítottak, így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot erősítettek, amire az ideget kötötték.

14. kép: A visszacsapó íj

            Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták, hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl. Ez abban állott, hogy a karokat a természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), és az ideg rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt, hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az íjak használatában való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak háborúkban, hanem vadászatra is használták.

A harcmodor

            Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázható. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. A műszakilag fejlett világban ezen erények némileg háttérbe szorulnak, bár nélkülözhetetlenek.

            A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a nehézpáncél felszerelés. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lovát, a tarpánt kedvelték.

            A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor az nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait, s ha tudták, megbontották hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas-kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, amelyet a kengyel használata is elősegített. Ha a csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek.

15. kép. A hátrafelé nyilazó harcos

            A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, s azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembefordultak. Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "húj", "húj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Ha csak lehetett a közelharcot kerülték. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt.

            Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.

(folytatás a III. részben)