Magyar Múltban - Magyar Jövő
I. rész: Alföldi Géza; Magyar ember, A Csodaszarvas, Emese álma, Álmos
Nagyfejedelem népe, Alföldi Géza; A fa névtelen gyökereinek…
II. rész: A magyar kutyafajták, Isten kardja, A kocsi, A rovásírás,
A visszacsapó íj, A harcmodor.
III. rész: A vérszerződés, Árpád, A "honfoglalás", Árpád apánk birodalma,
Vérbulcsú, Uralkodóink származásrendje, A központi hatalom
megszilárdul, A Magyar Szent Korona.
IV. rész: A magyar királyság fénykora és hanyatlása,
Országcsonkítás, Magyarország nemzetiségi térképe.
V. rész: A Magyar Nemzeti Címer, Nyilatkozatok a magyar nyelvről, Vérszerződés
(színdarab), Forrásmunkák, Ady Endre, Fölszállott a páva.
(Az alábbi történelmi olvasmányok némely tételére a magyar őstörténetben nem jártas olvasónak, csak az Eredetünk és őshazánk című tanulmányban tárgyaltak adhatnak eligazítást.)
Alföldi Géza
Magyar ember
Légy óvatos, mint a róka,
Tiszta, mint a fehér rózsa,
Mint a tigris, olyan bátor,
Hűséged vedd a kutyától,
Szelíd, mint az őzek népe,
Gyors, mint a sas repülése,
Szorgalmas légy, mint a méhek,
Nemes, mint a telivérek,
Fáradatlan, mint a hangya,
Erős, mint a medve mancsa,
Derűs, mint az ég tavasszal,
Olyan lágy, mint lágy a hajnal
Egyenes, mint az a nyárfa,
Vidám, mint a lepke tánca,
Nyílt, akár a nyári rózsa,
Nótás, mint a rét rigója,
Jó, akár a búzakenyér,
Liliomként buja fehér,
Merész, mint merész a sólyom,
Hangod, mint a gerle szóljon,
Nyugodt, mint a békés tenger,
Egy szóval, légy: magyar ember.
A Csodaszarvas
Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földeket bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia született. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek, s mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték.
1. kép: A Csodaszarvas (Szalai András rajza)
Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül indulnak vadászatra. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy "csodálatos színekben pompázó" szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy röpke pillantásig, mert Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet:
- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!
Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldottak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, s mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba.
A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.
Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat – talán a földből nőtt ki? Talán a mennyből ereszkedett alá? –, a szarvasgím elébük szökkent.
2. kép: Tábortűz (Kurinszky Kata rajza)
„Vitézek! Száz arany annak, aki elejti!” – rivallta Magyar.
„Hajrá! Hajrá!” – harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe.
A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették.
„Reggel indulunk haza!” – mondta Hunor.
„Úgy lesz, bátyám.” – válaszolt Magyar.
„Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. – mormogták többen.
Harmadnap reggelén, lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.
Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot se ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.
3. kép. A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata rajza)
Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.
(A sumer, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák valóságos történetek mesés elbeszélői, amelyekből rendszerint kilehet bontani a történet magvát. A Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz mocsaras vidékére vezette, ahol Dúl király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a hunok is, magyarok is Pannóniába, amely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában Hunor és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra” találtak, amelyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.” A harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi”, hogy el kell foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot”. A szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad”, az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezette vissza őseik földjére, Pannóniába.)
Emese álma
Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében. Reményüket mégse adták föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten akaratából jön majd egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt.
Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és határain belül élő testvérnépek függősége meglazult. Azonban még nem jött el e népek egyesítésének az ideje, ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna. Igaz, az égi fény újjászületésének napján a főtáltos már megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a jövőbe.
4. kép. Emese álma (Kurinszky Kata rajza.)
A jóslatot követő éjszakán Ügek feleségének, a jóságos és kegyes nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki. Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttjére vetette. Valami különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét.
A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe:
„Néped a megpróbáltatások éveit méltósággal viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.”
A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt. „Felébresztem Ügeket” – gondolta. Ujja már majdnem a férje vállát érintette, mikor keze megállt, visszahúzta.
„Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet pajkos szüleménye!? – semmi más.” – mormolta Emese.
5. kép. Emese a csillagos égre veti tekintetét (Kurinszky Kata rajza)
Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét és csendben kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá. Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg, de ezernyi csillagfényétől sziporkázó égre emelte. Testét melegség sugározta át, és a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott útjára.
„Álmos!? Álmos legyen a neve – gondolta Emese. Arcát önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az örömkönny gyöngyszeme csillogott.
Álmos nagyfejedelem
Korai múltunkból csaknem minden, ami dicső, ami megéneklésre való, Árpád nagyfejedelem nevéhez kötődik. A magyar nagyfejedelmi, majd pedig királyi uralkodócsalád is Árpádról kapta nevét: Árpád-ház. Hogyan történhetett, hogy az isteni kinyilatkoztatás ellenére, az elhivatott és szent uralkodó neve: Álmos és alakja olyannyira háttérbe szorult a történetírásunkban? Árpádot költőink is megénekelték, Álmost talán senki. Ismertvilágunkban neve, csak mint Árpád apja él. Alig tudunk valamit azon uralkodónkról, aki munkája eredményeként a Turul ismét a magasba szállt, és századokon keresztül hirdette a magyarság nagyságát, dicsőségét. A válasz tulajdonképpen egyszerű. Alig akad forrásmunka, amelynek segítségével a történetíró képet alkothatna azon nagyfejedelemről, aki születéséről Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőket írta:
„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, ... feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”
Ez kísértetiesen hasonlít Jézus születésének történetéhez, amint ezt megtaláljuk Máté evangéliumában. Íme: „Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprenkedett, megjelente neki álmában az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Jézus, mint Isten Fia a Világ királya lett, a keresztény tanítás szerint az emberiség megváltója. Ezzel szemben Álmos cselekedetei, uralkodói nagysága és emberi alakja elmosódott a „honfoglalást” követő századokban. Nézzük tehát, vizsgáljuk meg Emese álmának történeti hátterét, körülményeit, kinyilatkoztatását, beteljesülését.
Kr.u. 453-ban halt meg Isten ostora Atilla, a hunok nagykirálya. Előző évben birodalmát a Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjesztette ki. A nagy szervezőképességgel megáldott uralkodó váratlan halála megrendítette a hun népet és birodalmat. A meghódítottak viszont függetlenségük visszaszerzésének lehetőségét látták elérkezettnek. Atilla fiai között is viszály keletkezett, s hatalmas birodalom bomlásnak indult. A megmaradt hunok a Fekete-tenger északi, és a Kaszpi-tenger észak-nyugati partvidéke feletti térségbe húzódtak vissza. A nyugati történettudomány utrigur hun, kutrigur hun és szabír hun névvel illeti őket. 530 tájáról esik róluk említés utoljára, de az utrigur hunok neve még 600 táján is felbukkan. Az utrigur-kutrigur szövetégből jött létre a bulgár nép. E térségben éltek az alánok, majd a később feltűnő kazárok. A kazárok 650 táján leverték az alánokat és bulgárokat, amelynek eredményeként létrejött a Kazár Birodalom. Azonban, a 737-ben előrenyomuló arabok megtörték a kazárok hatalmát, és uralmuk hanyatlásnak indult. A bulgárok egy része nyugatra vonult (dunai-bulgárok), a másik a Volga-mentén északra (volgai-bulgárok). A kettő között – a Don és a Kárpátok közötti térségben – ebben az időben tűntek fel Álmos-Árpád-ágbeli őseink is. Hivatalos történetírásunk szerint Levedi volt az első uralkodójuk, és kazár függőségben éltek, és mondják Levedi felesége is előkelő kazár úrnő volt. Levediről nevezték volna el azon vidéket, ahol éltek. Ez pedig az Alsó-Dontól keletre eső térségben, valamint a Don-Donyec közében terült volna el. Ez részben valóban kazár fennhatóság alatt álló terület, részben pedig kazár őrvidék volt.
Padányi Viktor a Dentumagyaria című művében azt írja, hogy a labuttu-labatu Delitzsch és Sayce szófejtése szerint asszír katonai közigazgatási szó, amely „hódított tartományt” jelent. Ezért ő a „lebedi” szót az asszír „labuttu-labatu”-ból származtatja. Padányi még további asszír közigazgatási és katonai jellegű szavakat is felsorol, annak igazolására, hogy a „lebedi” nem egyedül áll szókészletünkben. Íme: khasánu, szalat, tarta, kundur, kundu, zakánu, pekhu, vizír, harku, csitár és sák. Ismerősek? Eszerint „Lebédia” sohase létezett, de létezett egy nép, amely kazár hódoltságban élt, és e nép lehetett Álmos által létrehozott nemzetszövetség onugor ága. Padányi szerint a szabír réteg sohase élt kazár fennhatóság alatt. Bárhogyan is voltak a dolgok, ha őseink ezen ágánál minden rendben lett volna, Emese álmának semmi jelentősége nem lenne. Itt arról lehet szó, hogy egy hajdan hatalmas, de széthullott, nagy múltú nép visszasóvárogta a régi idők dicsőségét. És a dicső múlt Atilla nagykirály nevéhez fűződik, akinek jelvényét a fekete sas, a Turulmadár is díszítette. Tudjuk, hogy Álmos-Árpád népe hunutódnak vallotta magát, és úgy a szabír-szavárd, mind az onugor réteg a hunok leszármazottai kellett hogy legyenek.
Emese álmában megjelent Turulmadár tehát megjövendölte azon uralkodó eljövetelét, aki vezetésével ismét visszaszerzik a régi hatalmat és dicsőséget, s hogy ezen uralkodó ivadékaiból választanak nagy, elhivatott vezetőket. Továbbá azt, hogy nem az akkori hazájukban, hanem más földön sokasodnak meg. Vannak lelkileg, érzelmileg különleges adottságokkal megáldott emberek, akik bizonyos dolgok eljövetelét megérzik, esetleg megálmodják. Erre a női alkat nagyon is alkalmas. Az ilyen jelenségeket a kor mélységes istenhite vagy hiedelemvilága is elősegíthette. És természetesen ott vannak az emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezők, akik kapcsolatot tudnak teremteni túlvilági szellemekkel, istenekkel. E kapcsolatteremtés valódiságát a tudomány nem tudja alátámasztani, de egy részét cáfolni se tudja. Ugyanakkor az is ismert, hogy az Istentől kinyilatkoztatott születése nem csak Álmosnak és Jézusnak volt, hanem például Nagy Sándornak is. Hollywood ezt a Nagy Sándor (Alexander the Great) című filmben ekképp tolmácsolja, mikor Nagy Sándor anyja Olympia, II. Fülöp felesége azt mondta férjének: „E fiú nem tőled, hanem Zeustól fogant.”. A kérdés talán csak az, hogy egy nagy vezéri képességekkel megáldott egyéniség eljövetelét az isteni sugallat előrejelzi-e, avagy a kiválasztottság varázsa, a szinte emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező, az eszményi uralkodó alakja köré a kimagasló teljesítmények eredményeként, esetenként talán a nagyvezér halála után bontakozik-e ki? A válasz az, hogy mindkét eset lehetséges.
Nem tudhatjuk, hogy Álmossal kapcsolatban melyik esettel állunk szemben, de az álomban történt előrejelzés a valószínűbb. Erre minden igényt kielégítő választ valószínű csak az eltűnt Ősgesztából kaphatnánk. Annyi azonban minden kétséget kizáróan leszögezhető, hogy úgy az egyik, mind a másik változat Álmos kimagasló egyénisége, szervezői és vezéri készsége mellett szól. Egyébként az álomban megjövendöltek, nem lettek volna időtállóak, és Anonymus nem jegyezhette volna le, akár szájhagyomány alapján, akár írásos forrásból. A monda, azaz az álomban megjövendöltek maradandóságának másik tényezője, hogy Álmos uralkodása idején őseink ezen ágának életében jelentős változás történt kedvező irányban. És e változás lényegét megfelelő kútfők hiányában csak körvonalazni lehet a később történtek figyelembevételével.
Az emberi művelődés, majd pedig a műveltségek milyenségét, nem csupán a szellemi képesség, hanem az emberi létfenntartást illetően, az adott környezetben uralkodó tényezők is döntően befolyásolják. Eszerint kialakulhatnak a helyhez kötött és a vándorló életformák különböző változatai. Ezeket a 18-19. században műveltségi fokoknak képzelték el, amelynek csúcsán a letelepedett életforma, műveltség állt. A többi ez alatt foglalt helyet a ranglétrán. A társadalmak, a műveltségek besorolása tehát ennek megfelelően történt: fejlett, kevésbé fejlet vagy fejletlen címszókkal jelölve. A letelepedett társadalmak óriási előnyre tettek szert, a megítélést illetően, hiszen ezek építményei, művészete és szellemi hagyatéka is sokkal nagyobb százalékban maradt meg a vándor társadalmakéhoz viszonyítva. E társadalmak szellemi hagyatékával állunk a legrosszabbul. Nagyobbrészt csak közvetett ismereteink vannak, amelyek alapján az mutatkozik, hogy inkább másmilyenek és nem okvetlen alacsonyabb rendűek voltak. Műveltségek ugyanis nem emberi terv alapján jöttek létre, hanem azok milyenségét egy bizonyos területen belüli életlehetőségek határozták meg.
Álmos-Árpád-ágbeli őseink a lovas műveltségű népek táborába tartoztak. E műveltség két fő csoportra osztható: 1. A vándorló (nomád), 2. A félig letelepedett, (fél-nomád). A vándorlók csoportjába tartoztak és tartoznak az állattenyésztéssel foglalkozók, akik a zöldellő legelők eltartó-képességétől meghatározva terelgetik nyájaikat. A félig letelepedettek közé pedig azok, amelyek fölműveléssel és állattartással is foglalkoznak, de télire falvakba, városokba húzódnak. Az arab utazók arról írtak, hogy etelközi őseinknek gyümölcsöseik, és sok szántóföldjük volt. Tehát a félig letelepedett társadalom keretén belül éltek. Nem biztos azonban, hogy e jellemzés megfelel a valós képnek. A földművelőnek ugyanis tavasztól őszig bőséges munkája akad a földeken. Attól aligha maradhat távol huzamosabb ideig. Inkább arra kell gondolni, hogy az ilyen társadalomnak megvoltak az állattartói és a földművesei egyaránt.
A lovas műveltségű társadalmaknak volt egy másik sajátos jellemzőjük is. A szövetségkötés. Ezen társadalmak ugyanis lélekszámukat illetően kicsik voltak, ezért saját biztonságukat a szomszédos népekkel való szövetségben látták. Így szükség esetén együttes erővel tudtak fellépni a külső ellenséggel szemben, és e célból központi vezetőt, nagyfejedelmet, nagykirályt választottak. E szerep minden bizonnyal a szövetség szervezőjét illette meg, hiszen benne nyilvánult meg a rátermettség, az uralkodói képesség. Az is előfordult – nem is olyan ritkán –, hogy egyik-másik hadvezéri képességgel megáldott uralkodó egyszerűen maga alá hajtotta, meghódította a szomszédokat. Sőt, hódításaival birodalmát óriásivá növelte, mint például Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Atilla és mások. A mi szempontunkból a kazárokat kell figyelemmel kísérni, akik a 650 táján aratott győzelműkkel a térség népei fölött uralkodói helyzetet vívtak ki. Aligha lehet vita kérdése, hogy e hatalomnak közvetlen befolyása volt Álmos-Árpád-ágbeli őseinkre. Hogy ez hódoltsági, valamilyen függőségi, szövetségi, avagy csupán szomszédi viszony volt-e, lehet vita tárgya, de e viszonyban a kazároké volt a fő-, a vezető szerep ebben az időben.
Amint az előzőekben elmondottakból láthatjuk, a kazárok hatalmát a 737-ben előretörő arabok törték meg, amelynek következtében a volgai bolgárok visszaszerezték függetlenségüket, és a magyarok, mármint Álmos-Árpád-ágbeli őseink is ekkor jelentek meg a történelem színpadán a Dontól nyugatra, a Fekete-tenger feletti térségben, ott, ahol kétszáz évvel korábban az utrigur és kutrigur hunok hazája volt. McEvedy térképe szerint tehát a Volga-Káma-Belaja övezte térség, vagyis Magna Hungária nem tartozott ide. A szabír hunok, akik az ötszázas évek elején a Kaszpi-tenger északnyugati partvidékén éltek, később a Kaukázus gerincétől délre kerülhettek, s az arab előretörés mozdíthatta ki őket is e hazájukból, és a Don-vidéki Dentumagyariában telepedtek le. Persze az se kizárt, hogy a szabír hunok a kazárok 650-es győzelme következtében szintén kazár fennhatóság alá kerültek, és csak a hódítók 737-es hanyatlása után húzódtak nyugatra. Bárhogyan is voltak a dolgok, ekkor indulhatott el ama folyamat, mikor az elkövetkező száz évben őseink ezen ága kiművelte önálló arculatát. De az álomban megjósoltak szerint Álmos nagyfejedelem volt az, akinek vezetésével elindultak a régmúlt idők dicsősége útján.
Ha Ügek 819-ben nősült, akkor Álmos 820-ban születhetett, és 839-ben az Al-Duna vidékén vívott háborúnak már ő lehetett a névleges, esetleg valós parancsnoka. Az ifjak abban az időben nem a televízió képernyője előtt nőttek fel, hanem a harctereken. Egy tizenkilenc-húsz éves fiatalember már komoly tapasztalatokkal rendelkezhetett, különösképp, ha született adottsága is volt a szervezéshez, hadvezetéshez. Ezt pedig minden kétséget kizáróan el kell fogadnunk Álmos személyét illetően. Erre egyébként jó példa Hunyadi Mátyás, akit 18 éves korában választottak királlyá. Az ország vezetésével nagybátyját, Szilágyi Mihályt bízták meg, de az ifjú király hamarosan félreállította az „alkalmatlan” nagybácsit, és bebizonyította, hogy benne megvannak az uralkodói képességek és erények. Eleink 860-ban Krímbe, 862-ben pedig a Kárpát-medencébe vezettek hadjáratot, amelyeket már Árpád is vezethetett. Az ismert hadjáratok, még ha sikeresek is voltak, nem elégségesek ahhoz, hogy Álmos alakját az általánosból kiemelték volna. 839 és 860 között számos olyan esemény történhetett, amelyekről nem tudunk, de amelyek Álmos kiválasztottságának tartóoszlopai lettek. Függetlenségük megőrzése érdekében, minden bizonnyal számos háborút kellett vívni a kazárokkal is. Ezt tovább fokozta az, hogy Álmos nagyfejedelemmé választása után létrehozta az onugor népekkel való szövetséget. Szövetséget kötött Bizánccal és a Frank császársággal, és előkészítette a Kárpát-medence elfoglalását. Mindennek ellenére Álmos neve, kiemelkedő uralkodói alakja elmosódott történetírásunkban, mert a „honfoglalás” befejezése már Árpád nevéhez fűződik. Az se lehetetlen viszont, hogy történetírásunk tudatosan mellőzte azon elhivatott uralkodónk alakjának kiemelését, akinek isteni kinyilatkoztatás jelezte eljövetelét. Képtelenek voltak elfogadni őseinkről, hogy olyan hagyományokkal, múlttal rendelkeztek, amilyet csak nagyműveltségű népekről tudtak feltételezni.
Történetírásunk nagy mulasztása tehát, hogy Anonymus közléseit elhanyagolta, így hagyta, hogy Álmos kiválasztottságára, kimagasló uralkodói teljesítményére a feledés homálya boruljon, de amelyre a „névtelen” jegyző Emese álmában emlékeztet. A Vérszerződés határozatainak rögzítésében is arról tudósít, hogy a szövetkezők nem Árpádot, hanem Álmost választották nagykirállyá, nagyfejedelemmé. Hogy hol és mikor halt meg Álmos, arra vonatkozólag csak találgatások vannak. A Vérszövetség megkötésének időpontja is bizonytalan, de amelynek rögzítése némi fényt vethetne e kérdésre. Padányi szerint ez 888 és 891 között történhetett. Álmos tehát 891 és 895 között halhatott meg.
Álmos nagyfejedelem népe
Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur hunok, akiket a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és "kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül hagyva a hun megnevezést. Említést sem tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati partvidékén éltek. Pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük kell keresni. A magyar történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus gerincétől délre eső területen a IX. században, akik északról jöttek volna erre a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez a szabír őshaza helye, és a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem világos, hogy a szabír hunok azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha igen, mikor szakadtak ketté. A szabír magyarok nagyobb részét a 740-es évek táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti térségbe. A Kaszpi-tenger nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár birodalmat alapították, tehát erősen befolyásolták e térség hatalmi viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai régész-történész nem tartja lehetetlennek, hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok leszármazottai.
A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli őseink 820 táján jelentek meg a történelem színpadán, míg a nyugati források már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk" Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban fekvő területet, ahol éltek. (A lebedi=labattu szavak esetleges kapcsolatáról már szó esett.) Levédi húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán csak ennek felével. Ezt jó tudni, mert történetíróink Levédit tévesen a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét.
6. kép: A Penguin Atlasz Kr.u. 737-es térképén már szerepelnek Álmos magyarjai
A kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi viszonyai bizonytalanná váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur szövetségből létrejött bolgárok és az onugor "magyarok" nyugatabbra húzódtak. Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír réteghez. Nem lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem a Nyék nemzettel.
A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos 820 táján született, ami azt jelenti, hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát vette feleségül. Miután apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös jelenség, hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag "két" vezérnemzete volt, a Megyer és Nyék. Elképzelhető viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos, hanem Árpád házassága révén került szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az Al-Duna vidékére indított hadjáratnak már Álmos lehetett a névleges vezetője. Később ugyanígy állhatott a 840 körül született Árpád a 862-es pannóniai hadjárat élén.
Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír nemzetszövetség vezetését, Árpád pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy mikor érett meg a Kárpát-medence elfoglalásának szándéka, de a 862-es hadjárat után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy tudjuk, hogy az onugor nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel – vagy a kabarokkal –, 888 és 891 között kötöttek szövetséget, amit Vérszerződéssel, azaz esküvel foganasítottak. A hajdani író arról tudósít, hogy Etelközben három évet töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don vidéki hazából Etelközbe költöztek, hogy itt megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint megtegyék a külpolitikai és hadműveleti előkészületeket a Kárpát-medence elfoglalására.
Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende, akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán nyer értelmet. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt.
A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok intézője, a hadak vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak végrehajtója. A nemzetek vezetőit pedig horkának vagy karhásznak (fejedelem, a szövetség választott vezetője a nagyfejedelem) hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de függetlenek voltak saját nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi ranglétrán a nemzetségfők. A nemzetségeket a nagycsaládok alkották, amelyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád rendjéről és közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom védelme, a kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat.
Az ősi hit papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki gondozását. Mint koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi tudományokhoz. Tanácsadói voltak a kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt vagyonuk, csak népük, amely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a tüzet is használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók" voltak. Igen, de a tűz a nap földi mása, míg a nap az Égi Hatalom jelképe. Erre emlékeztet a keresztény templomok a gyertyalángja is.
Sajnálatos ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink. Népnevünket korábban Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E feltételezés nyelvészetileg elfogadható, de ellentmond a történelem. A vérszerződést független nemzetek kötötték a Kárpát-medence elfoglalásának érdekében, amikor egy közös népnév gondolata még föl sem vetődhetett. Továbbá az is kérdéses, hogy vajon a szövetkező szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat azonos népnévvel? Mások az arab forrásokban talált M.dzs.gh.r. mássalhangzók különböző változataiban látják a megoldást, de megjegyzik, nem lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik mögötte. Valóban, a madzsghir szó írásához többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar szó írásához. Ez azonban nem zárja ki, hogy madzsghir lehetett Álmos-Árpád népének a neve, legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így volt, mivel a madzsghir szó alakilag és hangtanilag oly közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe.
Álmos népének nyelvét illetően is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik tulajdonítja a magyar nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Tehát török nyelvűnek vélik Álmos népét, kiknek viselete – melyről az arab források a legnagyobb elismeréssel írtak (7. kép) –, műveltsége, társadalmi és hadi szervezete különben is jellegzetesen török.
7. kép: Álmos és Árpád-korabeli öltözet (László Gyula rajza)
Ha figyelembe vesszük a nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a kétnyelvűség sem. Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek (Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat) magyar volt a nyelve, míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török. Amennyiben Dr. Detre Csaba hun szógyűjteménye valósnak bizonyul – mely szerint a hunok magyarul beszéltek –, úgy e kérdés megoldódik. Ha az elmondottakat figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy Álmos-Árpád népe volt a Kárpát-medence népességének nyelvadója. Sokkal valószínűbb, hogy bármily nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes földműves népnek magyar nyelvébe.
Nincs egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan se, hogy a rovást őseink melyik ágától örököltük. A Kárpát-medencében talált ősi rovásjelek se segítenek előrelépni e kérdésben, mert a megfejtők különböző eredményekre jutnak. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált csont tűtartó, amelyen 63 betű és összevont betű (ligatúra) tanulmányozható. Elég hosszú szöveg, tehát megbízható megfejtéssel kecsegtetett. Nem így történt. Többen törökül olvasták el, mások magyarul. A legnagyobb baj az, hogy a magyar olvasatok még csak megközelítőleg sem tartoznak azonos fogalomkörbe.
A tűtartó a hétszázas évekből, vagyis az avar-korból való. Vannak, akik a magyar olvasatokkal az avarok magyar nyelvűségét látják bizonyítottnak. Lehetséges! De hogyan lehet bizonyítani azt, hogy a rovást avar ember rótta? Ha e korból sok ilyen írásos emlékünk lenne, és azok mind vagy zömükben avar sírból kerültek volna elő, és olvasatuk is bizonyíthatóan magyar nyelvű lenne, akkor igen. A tűtartó rovója ugyanis lehetett egy Volga mentéről jött indás, Irán vidékéről jött griffes, kaukázusi hun, korai avar vagy éppenséggel egy őstelepes magyar.
Alföldi Géza
Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.
Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recseget, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió, áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
De győzte a vihar öregapám konok,
Törzsekopott Diófája.
Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom, -
Motyogott nagyapám,
S nem lesz baj, gyermek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is kinő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza,
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!
A gyökér kitartson!
(folytatás a II. részben)