Nemes Váradi Imre

A mai német külpolitikai tájékozódás

            Általában rövidtávú, mint a legtöbb népé nem néz messze jövőbe.  Szorosan az amerikai politikához igazodik, amely csak látszólag kommunista ellenes és a szláv világhatalomra épül; legalább is annak támogatására számit.

            Az 1961-ben Németországban letartoztatott Lazó Vracarics szerb partizánt, -- aki a II. Világháború alatt Horvátországban több német katonát orvul meggyilkolt --, Tito nyomására majdnem bocsánatkérések között elengedték és 35,000 dollár kártérítést fizettek neki.  Bár megállapítást nyert, hogy civilben és orvul gyilkolt.  A Karst hegység barlangjaiban, mint egy húszezer olyan katona hullája fekszik, akiket a szerbek az összeomláskor mészárolták le táborokban és korházakban.   E hullákat a német kormány eddig még nem emeltette ki, bár a világon mindenütt összegyűjtötték már az elesett német katonákat.  Nem akarja a balkáni és egyéb szlávok érzékenységét megsérteni. 

            1961. okt. 29-i rádió beszédében a kommentátor kijelentette hogy: „A német nemzetnek a szláv népekkel jó viszonyban kell lennie, segíteni kell őket, mert a nép csak szenvedő alanya a bolsevizmusnak, amelyet le kell küzdenie s ami egyszer elfog múlni.”

            Bizonyos, hogy a népek szenvedő alanyai a bolsevizmusnak, de – a szlávokra vonatkoztatva -- , cselekvő alanyai is, amelyek a bolsevista hódításban országaik és hatalmuk gyarapodását látják. 

            Ezért tehát ellenségeik a németeknek is.

            Amikor a magyarokról írnak, most nem tárgyilokosak. A bonni menekültügyi minisztérium által kiadott Documentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mittel Európa című mű is igazolja ezt az állítást.  A műből Homonnay Elemér közöl néhány szemelvényt az Amerikai Kat. Vasárnapja van.  1962 április 15-én.  Bácska vissza téréséről a következő ismertetést adja: 

            „Nyomban a bevonulás után véres összecsapásra került a sor a szerb lakosság ellen, néhány esetben a dunai németség ellen is.  Tömeges kiutasítások következtek s ezek az üldözések 1942 januáriában az újvidéki szerb mészárlásban érték el tetőpontjukat.  A német források a Délvidéken kivégzett orgyilkos partizánok számát 10 ezerre, ami merő képtelenség és nem szolgál mást, mint a szlávok iránti hízelgést az igazság és becsület rovására.

            A németek ezzel szemben, -- írja Homonnay --, nem emlékeznek meg a német megszálló erőknek az újvidékit messze túl haladó akcióiról, így a kragujeváci tömegmészárlásról sem. . .”

            A kivégzések hátteréről a Délvidéket jól ismerő Homonnay Elemér írja a Nyugati Magyarország egyik számában: 

            „A sajnálatos újvidéki eseményeket a délvidéki német érdekek védelmére kirendelt szegedi német konzulnak, feketehalmi Ceidler altábornagyra gyakorolt túlzott politikai befolyása eredményezte.”  Ez tehát szintén hozzájárult az események megtörténtéhez.  A nagy német politika egyik fegyvere volt:  éket verni a szerbek és magyarok közé.

            A délvidéki harcokban részt vett német katonák elbeszélése szerint a szerbek megtorló eljárásában nagy része volt a délvidéki Volksbund pártszolgálatosainak korábbi gőgös viselkedése, embertelen bánásmódja, amelyet a szerbeken gyakoroltak, míg a német hadsereget a hátuk mögött érezték.

            Másik ellenünk szóló súlyos idézet a következő.

            „Amikor a balkáni szláv elemek visszatelepítését a Szerbiát megszálló német katonai hatóságok nem tették lehetővé, azok egy része internálótáborokba került.  Ezt a tényt a könyv szerzője így kommentálja:  Mintegy 12000 szerb került magyar koncentrációs táborba, ahonnan lassanként egy-egy csoportban Nadics-Szerbiába vitték őket, úgy legalább megmenekültek az 1942 januári szerb mészárlás elő.  Ezzel az újvidéki eseményeket újból úgy állítják be, -- folytatja Homonnay --, mintha az nem lett volna más, mint a délvidéki szerbek spontán lemészárlása.”

            A németek azt is elhallgatják, miként partizánkodtak a szerbek, mennyi ártatlan magyart gyilkoltak meg s hogy a délvidéki szerbek kiutasítása csak a Balkánról betelepítetteket érintette. 

            Íme, ennyit ér a németek barátsága is!  Pedig de sok vért hullattunk értük már a múltban!

            Ugyancsak nem írnak tárgyilagosan és a valóságnak megfelelőleg a magyar felség terület földarabolásáról és egyéb magyar kérdésről sem; szinte kétségbe vonják hogy a nemzetiségeink által ma birtokolt területeket egy évezreden át magyar tulajdont képeztek.  A politikában és történetírásban folytatott hazudozással a többi európai nép példáját követik.

            A Das Beste c. havi folyóirat. – amely minden kultúrnemzet nyelvén megjelenik --, a következő hamis tudósítást adja Csehszlovákiáról:  „A bécsi döntés Magyarországnak ítélte (nem vissza ítélte!) Szlovákia déli részét és Kárpát-Ukrajnát.  Egy hónapon belül Cseh-Szlovákia területének egy harmadát veszítette el amelyet Lengyelországnak, Németországnak és Magyarországnak kellett kiszolgáltatnia.”  (Das Beste 1959. szeptemberi száma.)

            A Rhein Zeitung, 1964, febr. 20 számában, a Freundschaft mit Slaven cím alatt a lengyel-német barátsággal foglalkozik, amely valóban szükséges volna mind a két nemzetnek.  A cikk érdekessége azonban az, hogy a Dzsingisz Kán hadainak föltartoztatását a lengyeleknek tulajdonítja:  „Kétszer érdemelték ki a lengyelek a ’Nyugat-Európa megmentői’ nevet:  1241-ben amikor a tatár áramlatot Lignitznél föltartoztatták és 1683-ban, amikor Sobieski János lengyel király Bécset felmentette a török ostromtól.

            A magyarok nem vitatják el a lengyelek vitézségét, helytállását, a Dzsingisz kán hadainak föltartoztatását azonban – akár hogy hamisítgatják is a németek a történelmet -- , a magyar vitézség és keresztényi becsület teljesítette, amikor ellenállt a világverő hadseregnek és egy egész nemzet hullájából emelt elé gátat! 

            A lengyelek csak a mongolok jobb szárnyát tartoztatták föl, amelynek célja egyébként is a Magyarországba való betörés volt.

            „Ha magyar nemzet 1241-1242-ben nem fogja föl a tatár inváziót, úgy ma a Westminster tornyán lófarkas tatár zászlót lengetne a szél.” – mondta Chamberlain angol államférfi és azzal igazolta is a magyar helytállás.

            „Magyarországot 350 évi fennállás után a tatárok ez évben megsemmisítették.”  -- 1241-ben így emlékeznek meg a nyugati krónikák hazánkról.  (Nyugaton Magyarország fennállását 891-től s nem 896-tól tartották számon.” 

            Júliánus barát 1237-i második ázsiai útja után figyelmeztette Európát a mongolok hódító terveiről akik még az évben leverték a volgai bolgárokat.

            1240-ben a keresztény és művelt nyugat-Európa a mongol betörés elleni összefogás helyett Batu-kánt segítik azáltal hogy a pápával egyetértésben a német (Hermann tartui püspök biztatására) megtámadták Oroszországot, elfoglalták Pszkovot, ugyanakkor a svédek is pápai bullára ostromolták Novgorodot majd a svéd Brigeus vezérletével svéd-norvég-finn keresztes sereg pusztította az orosz seregeket.  Ezzel a nyugati segítséggel Batu kán könnyen elfoglalta Kievet , a kereszténység keleti kapuját. 

            IV. Béla hasztalan fordult IX Gergely római pápához, a francia udvarhoz és hiába ajánlotta fel hűbérességét II .Frigyesnek a segítségért, az 1252 nov. 11-i IV. Ince pápához írt levelében ezt örökíti meg:  „Sehonnan sem kaptunk vigasztalást vagy segítséget.” 

            A németek, mint a mongolok ellen küzdő oroszokat a magyarokat is hátba támadták.  Fosztogatva, gyújtogatva, gyilkolva foglalták el Sopron és Pozsony megyéket, a Vágvidékét s a Győri várat ahonnan még az évben kivertük őket.  A mongolok ellen erősített Duna vonalonkat Frigyes hátulról támadta s ezzel védelmünket két tűz közé fogták. . .  A tatárjárás után IV. Béla ostrommal veszi vissza Sopront majd Bécsig űzi a németeket.  A pápának pedig meg kell magyaráznia, hogy a kunokat azért telepíti be, mert ezekre a „pogányokra” szorul az ország s a kereszténység megvédésében. 

            IV. Béla 1252. nov. 11-i levele IV. Ince pápához is teljes hiábavalóság, szerencsére akkor a németek és a „keresztesek” nem támadták az országot és azért ezek föl foghatták az 1259-es második mongol inváziót. 

            Nem kapott segítséget a mongolok ellen Henrik sziléziai herceg.  IV. Béla unokatestvére sem, ki 1241 április. 9-i Legnitzai csatában elesett.  (A csehek serege – mint a későbbi mohácsi csatából – innen is „egy nappal elkésett”. )

            Párizsi Máté angol szerzetes írta korrajzában: „. . . A fejedelmek és előkelő gyóntatóinak is más bizalmasainak állandóan, alkalmas és alkalmatlan időben kellene beszélniük a tatárok ellen.  Rosszul teszik, ha nem kiabálnak, rosszabbul ha színlelik (hogy a veszélyt nem látják), még rosszabbul ha nekik segítenek.   Mit csinálnak a fekete szerzetesek (Benedek rendűek), a fehérek (Ciszterciek), mint a premontrei kanononok?  Mikor ezeket látják, miért nem hirdetik meg a keresztes hadjáratot.  Ó királyok oktalan határozatai püspököknek és apátoknak túlságos hallgatoksága!.” – Szalay Jeromos az angol szerzetesnek, aki két tatár szövetség ajánlatot hozott, tudnia kellett, hogy a német lovagrend pápai vele egyezéssel dúlt Oroszországban, továbbá, hogy a keresztény papság Róma intencióit követi és sohasem a nemzet érdekeket, ahol él.  Rómának pedig mindegy, hol húzódnak a római katolikus országok határai, csak egy a fontos: -- a határok mindkét oldalán adózzanak.  Ennek ékes bizonyítéka az 1927. évi Oláh-Romai konkordátum, melyben a róm. kat. lakosság ahol az oláhokkal szemben kisebbségben van, alájuk kerüljön.  Ezzel Róma előzékenységet mutatott, hogy megnyerje az oláhok jóindulatát, még akkor is ha a róm. kat. lakosság vagyis a magyar visszaszorítást szenved.  XII. Pius: „Ne kívánják egy anyától, hogy egyik vagy másik gyermeke ellen nyilatkozzék.”

            A pápaságnak a magyar belügyekbe való folytonos beavatkozása kényszerítette Mátyás királyt ama kijelentésére, hogy a magyarok elpártolnak a Római Egyháztól s a címer kettős keresztjét hármassá alakítja át.  Szent László pedig: „ Magyarország elég erős ához hogy két pápát tiszteljen vagy egyet se.” 

            „A szlovákok a XIII. században kerültek magyar uralom alá.  Mint földművelők éltek a magyar feudálisok alatt.  Pozsonyból elüldözték a németeket.” (Christ und Welt 1964. apr. 14-i szám.)

            Arról, hogy Pozsonyból a magyarokat éppen úgy elüldözték, mint a németeket, nem tesz említést a lap.  Mintha magyarok nem is éltek volna ott, jól lehet a lakosság számának felét tették ki. 

            A Deutsch Nazionale Zeitung (Soldaten Zeitung) 1964. júliusi száma írja Hermann Orberttel kapcsolatban, -- aki a rakéta kutatás egyik megalapozója és a holdrakéta elkészítésének egyik irányítója --, hogy: „Erdélyben született, amely 1918-ig osztrák volt, román jelleggel.” 

            Rossz akarat ez vagy tudatlanság? 

            Ugyanez a lap a július 21-i számában a honfoglaló őseinket „vad magyarok”-nak, seregüket pedig „rablósereg”-nek nevezi.

            „Nagy Károly – miután megsemmisítette az avar birodalmat --, 907-ben kiterjedt grófságot alapított keleten, mely később a kisebb formában is, de újból megalakult, miután Nagy Ottó a lechmezején legyőzte magyarországi rablósereget.”

            Hogy a Vörös Konrád, Nagy Ottó testvére hívta be magyar sereget segítségül acélból, hogy Nagy Ottót leszorítsa a trónról, elfelejtett megemlékezni az idézett lap és arról is hogy Nagy Ottó a győzelem után megparancsolta, hogy az elfogott magyarokat ne mind katonákat, hanem, mint rablókat tekintsék és kezeljék.  Annak következtében aggatták föl a sereg vezéreit, közöttük a keresztény Bulcsút is valamint társát Lehelt. 

            A cikkíró úgy ítélkezik a magyarok viselkedése felett, mintha a honfoglaló-korabeli germánok angyalok lettek volna és nem rettegett kegyetlen barbárok és fosztogatók.  E tulajdonságukat most a II. Világháborúban is igazolták, pedig több mint ezer év óta jártak immár keresztény kultúra iskolájába.

A. Sylvius Piccolomini a „Kozmografia in Asiae et Európae” c. könyve 21-ik oldalán Jordanes germán történetíróra hivatkozva írja, hogy az ázsiai szittyáktól származó hunok és magyarok, akiknek a nyelve is azonos, nem valami anyáktól, hanem nőstény démonoktól születtek. . .

Az Osservatore Romanoban Gino Maggi szerint a nyugati krónikások a rémület és tehetetlen gyűlölet hatása alatt eltúlozták a magyarok kegyetlenségétről szóló híreket.  A nyugatiak közül Eckehard volt tárgyilagos, aki fegyelmezett harcosokként jellemzi a magyarokat.  A bizánci és arab történetírók a magyarokat jó indulatú, büszke, vitéz és pompakedvelő népnek írják le.

Emlékezzünk csak a nyugati és keresztény Habsburg Rudolfra (1278), hogyan bánt el a cseh Ottokárral. . . II. Basil császárra, aki az 1014-i Zetuniumi csata után megvakítatott 15000 bolgár foglyot, minden százra egy egyszeműt meghagyván, akikkel a művelt és keresztény Nyugat eme újabb megnyilatkozását Sámuel cár elé vezetette, aki a gonoszság láttán szívrohamban meghalt.  A római Emilianus (K. u. 253) 70 görög kultúrvárost elpusztított, s annak 150000 művelt polgárát elrabszolgásította.  Etolia 50 szenátorát megölette, gyilkoltatása számlálhatatlan.  A nyugati műveltségű és keresztény árja valódi szabad kinyilatkozással az utóbbi nagy háborúk és békeszerződéseik is.  A legnagyobb keresztény kultúrnépek az angolszászok nemzeti sportja a football, onnan ered, hogy az angolok egy dán hősi temetőből kiásták a hősők koponyait és azokat a dánok döbbenetére rugdosni kezdték.  Nem új, amikor szenvtelenül égetik föl Monte Cassinot vagy saját szövetségesük a dél-Vietnámiak s a buddhisták vatikánját Hue ősi várost.  Az inkvizíciót is gályrabságot, a verduni eunuchpiacot latin keresztények találták ki, spanyolok és angolszászok szabadalmazták a rabszolga kereskedelmet. 

1672-ben a londoni rabszolgapiacon a néger ára 500, másfajúé 2500 pounds volt 5 évre.  A csehek még 1946 telén rabszolgavásár kritériumát kimerítve;  cseh földön pénzért árulták a barbárul fölhajtott és oda hurcolt felvidéki magyarokat.  – lásd: Jan Mirejowszky írását a Krestanska Revü 1947. jún. számában.

Angliában 1002-ben Szent Brice napján lemészárolták az összes dánt.  Szent Ignác napján, 1641-ben az írek öltek le 40.000-t ulsteri protestánst.  1793. márc. 10-i La Vendée-i mészárlás egy millió hallottat számlál.

Az angolszászok még 1815-ben is lemészárolták Dartmoorban az amerikai foglyokat.  Róma könyvtára a Macedóniában összerabolt könyvekből alapult.  VII. Pius pápa még 1814-ben is visszaállítja az inkvizíciót!

Az athéni Akropolisz tetőzete, amely 2000 év viharát kiállta, a velenceiek 1687. évi ostromától dőlt romba!  Európában templomfosztogatásban, papok kínzásában (1527), pápai excommunikálásban germán uralkodók „vezetnek”.  Rómát germán fajok dúlták föl ismételten, franciák, spanyolok ostromolták a Vatikánt még 1526 és 1527-ben is, nem a turáni Attila. 

A magyarok dél Itáliáig kalandoztak de Rómát kímélték!

Embertelenségben nem vett részt a magyari lélek!  A magyar nem vetkőzi le emberségét családjának elrablása, országának földúlása vagy fogságba hurcolása esetén.  A magyar megőrizte azt a vonását, amit a Szt. Gallani kaland után elismeréssel emlegetett az általa megvendégült név Heribald. . . A nyugat németországi Schleswig-Holsteinben megtalálták Mátyás király aranyozott ezüst kelyhét, amit Bécsújeljen ajándékozott Teofel lovagnak vitézségéért, amellyel a pitten-i várat négy éven át, sikerült megvédenie a magyarokkal szemben.  – Wissgrille kézirat. 

Ceglédi Pál lévai esperes- lelkész megtalálta Görgey Artúr proklamációját, amelyben megtorlással fenyegetőzik az osztráknak a magyar hadifoglyokkal való megalázó bánásmódja miatt:  „. . . Vad rablók elpirulnának de melyeket egy fővezér elkövetni nem pirult. . .” – írja Görgey A. 

A lap 1964. júl. 31-i száma arról kesereg, hogy szétszakították hajdan – 1156-ban -- , Bajorországot s amikor lehetett volna, nem egyesítették.  Pedig ha egyesítették volna, „ akkor a magyarországi németek, az erdélyi szászok egy hatalmas tömbre támaszkodhattak volna s velük az öntudatos szudéta németek is akkor talán nem is lett volna Versailles és St. Germain.” 

A mi végzetes Trianonunkat nem említi meg.

A cikkhez hozzáfűzhetjük, hogy a magyarországi németeknek a nagy német nemzet mindig erős támasza volt így is és marad a jövőben is.  A magyar nemzet szempontjából nem kívánatos a „minél nagyobb és minél erősebb Németország”, éppen úgy nem, mint az óriási szláv birodalom. 

„Mindent az erdélyi németekért! 

„Miután a nyugat német kereskedelmi küldöttség a bukaresti Strada Londra-n munkába lépett, első és legfontosabb kötelessége legyen az ott élő németekről való gondoskodás, amely mint egy 500 ezer lelket számlál, tehát második kisebbség az 1,800,000 lelket számláló magyarok után a 14 féle kisebbségi nép között”.  (Deutsch Nazionale Zeitung, 1964. aug. 7. száma.)

Alig egy évvel azelőtt még általában 400,000–ben állapították meg a német lapok a romániai németek számát s most az idézett lap már 500.000 re teszi. Miért?  Nem másért, minthogy így a német kisebbség jogvédelmének nagyobb nyomatékot adjon.  Nagyobb népcsoportnak több joga van az autonómiára.

Elmondhatjuk a németekről Deér Józseffel: „A magyarnak egyetlen szomszédja van csupán, amelytől a hitközség alapján támogatást remélhetne, t.i. : a német, akitől azonban támogatás helyett éppen ellenkezőleg csak a háború töviseiben részesül.”  (Deér J.: Pogány magyarság, keresztény magyarság, Budapest, 1901. 224. old.) 

Forrás: Nemesváradi Imre, Mérlegen,  Garfield, NJ. 1969, 58-66 old.