Molnár Ferenc

                                                                             A történeti idő határai

Hamvas Béla „Scientia Sacra” című könyvében i.e. 600-ra teszi azt az időpontot, amely után egy döntő változás következett be a történelem menetében. /Scientia Sacra =Szent természettudomány. Szcientizmus = A természettudományi elméletek kiterjesztése a társadalmi vonatkozásokra./

A szcientifizmus korszakában azt hitték, hogy a népek életében hasonlóság /építészet, vallás

stb./ csak úgy képzelhető el, hogy a népek egymástól azt átveszik. Ma már azonban tudjuk, hogy a hasonlóságot, vagy néha az azonosságot, nem kell külső hatással magyarázni. A föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség van, s az ember minél ősibb időkbe ereszkedik vissza, ez annál nagyobb. A hasonlóság nem úgy értendő, hogy minden valamilyen ősalkotásra vezethető vissza.

A történet előtti időben /a 600. évet megelőzően/ a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt. Függetlenül a tértől, foglalkozástól, nyelvtől, minden nép végső gondolatait ugyanabból az ősi szellemi megnyilatkozásból vette. Ez az ősi szellemi megnyilatkozás volt az államok rendjének alapja. Tisztaságát magas képzettségű nemzedékek őrizték és adták át egymásnak. Ez volt a föld minden népének metafizikája /metafizika=a földöntúli fizikai jelenségek módszertani vizsgálatának tudománya/.  Minden nép ugyanabból az ősi szellemből merített. Ezt az őskorban, minden nép között levő azonos kinyilatkoztatásszerű metafizikát /világnézeti, filozófiai módszert/ hívják hagyománynak. Hagyomány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Az egyetlen hagyomány a hagyományok sokszerűségében jelentkezik. Ennek a hagyománynak a neve: őskori egység. A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosznak, a tudásnak, az éberségnek az őre. A hagyományon kívül szellemiség nincs. /Az ősszellem a hagyomány, és egyúttal a szellemiség./ Amennyiben a szellemiség a hagyománytól eltér –mint az úgynevezett „tudomány” az újkori Európában eltérni látszik- kénytelen a hagyomány csökevényeiből élni. A hagyomány az ősszellem kinyilatkoztatása, az egyetlen autentikus tudás. Egyetlen egy van, és az archaikus szintézisek ennek az egynek a változatai.

Az emberi történet az i.e. hatszázas évekig folyamatosan összefügg a mai világot uraló népeknél. Ekkor egy-két nemzedék alatt megváltozik az idő és az ezt megelőző korok homályban, maradnak. A felénk eső kor, hézagosan bár, de világos, az ezelőttit szinte csak találgatjuk.

A hierarchia nem önkényes emberi értéksor, hanem a lét szakrális értékeinek rendje. A hatszázas évek körül a lét e szakrális értékeinek rendjében zavar támadt. Konfu-ce szavai szerint a szakrális rend az, hogy a „király legyen király, a szolga legyen szolga”. A rend az, hogy mindenki legyen az, aki, azon a helyen, ahol van. A zavar abban támadt, hogy a király elkezdett nem király, és a szolga nem szolga lenni. Az ember elkezdett más lenni, mint aki, más helyen, mint ahol állt. A hierarchia elkezdett megbomlani. Az őskor határán álló Kínában, a hierarchia helyreállítását ketten kísérelték meg.

Lao-ce és Konfu-ce.

Ez volt az az idő, amikor az út, a taó elveszett /Út= a naprendszer útja a világegyetemben/. Innentől kezdve az emberiség léte elkezdett merő élet lenni. Az élet az, ami az anyagi természetből fakad, csakis biológiai jelenség, semmi más. Ha nincs taó, jön az élet – mondja Lao-ce. De a dolgok itt nem álltak meg. Elkezdődött a visszafejlődés, az elkorcsosulás, a primitivizálódás. Az élet is elkezd fogyni. „Ha nincs élet, jön a szeretet.” Továbbá „Ha nincs szeretet, jön az erkölcs.” Az erkölcs nem egyéb, mint kényszer. Az ember kényszerből hisz és kényszerből hű. A felfordulás után /i.e. 600/ az Út merő látszat; a szellem csak maszk. A világ az ősszellem látszatából indul ki, de az már valójában nem vezérlőelv, és itt kezdődik a felfordulás.

Lao-ce szerint az értékek rendjét nemcselekvéssel kell helyreállítani, vagyis hagyni, hogy a magas erők az életet ismét szabadon áthassák. Ugyanis a világ szellem, amivel nem lehet cselekedni.

Konfu-ce a tevékenységet választotta. Sokat tanult, tanítványokat gyűjtött, állást vállalt, miniszter volt – beszélt, tanított, dolgozott. Uralkodói házaknál járt, és a királyokat igyekezett meggyőzni, hogy a kormányzás lényege az erkölcs. A rendet csak a tevékeny, nemes és bölcs ember tudja helyreállítani. Kung /Konfu-ce/ és Laó után a kínai hagyomány kettészakadt.

Lao-ce a hierarchia legmagasabb pontjáról beszél. A taó nemcselekvés, amely tevékenység nélkül hat.

Konfu-ce tevékenysége, pedig a kormányzói rend cselekvő szenvedélyének megnyilatkozása. A kormányzó, a görög arisztosz /arisztokrata/, a hindu ksátrija /lovag/ az életet nem tudja másként elképzelni, csak, mint szüntelen tevékenységet. Lao-ce taójában a szellemi uralom hagyománya jelentkezik, ahol a kormányzat nem a tevékenységen, hanem egyedül a szellemi hatáson múlik. Lao-ce taójának el kellett veszni, mert a közösség már nem értette, s az idő megváltozott. Konfu-ce tanítása /+Pláton, +Homerosz/ hibás volt: soha a lovagi rend a közösséget vezetni nem tudta. Aki a közösséget vezetni tudta volna, azt az idő már nem fogadta el, akit pedig az idő szólított, az a közösség vezetésére természeténél fogva mindig alkalmatlan volt és az is maradt. Mialatt az idő felszínén esemény eseményt ér, az idő mélyén semmi nem történik. A történetnek, történéseknek csak élete van, léte nincs, az élet az idő felszínén lezajló káprázat. Ami van, mint mulandó varázslat, csak a felszínen tartozik össze, befelé értelmetlen, üres, hiába való és mulandó. Annak, ami a felszínen történik, önálló jelentése nincs. Ez a hatszázas év a történet kezdete, az apokalipszis kezdete /= végítéletszerű, szörnyűségekkel teli megsemmisülés/, az emberiség válságának kezdete, amikor a szellemi kinyilatkoztatás megszűnt, és az erősebbnek az időben alkalmazott fölénye lépett helyébe. Ez az időszak egybe esik a szellemi-papi kaszt lehanyatlásával és a kormányzói-harcos-lovagi kaszt felemelkedésével. Az Istenek útja nem egyéb, mint az az út, amelyen az emberiséget a brahman /a legfelsőbb papi kaszt tagja/ vezeti /éberség útja/. Az ősök útja nem egyéb, mint az az út, amelyen az emberiséget a lovagi rend vezeti /a boldogság útja/. Kínában elmerül a taó, Görögországban az orpheuszi hagyomány, és a lovagi élet, a homéroszi látásmód tör előre. Indiában fellép Budha és harcot, indít a brahmanok ellen. Egyiptomba betör a harcos elő-ázsiai nép /hikszosz/, és az őskori papság hagyományait megsemmisíti. Iránban fellép az utolsó Zarathusztra, eredménytelenül küzd a változás ellen, mert halála után gyorsan elfelejtik, és az ember az egyéni boldogságért kezd rohanni.

A lovagi ember, aki a szellemi kaszt transzcendes /a megismerés határain túli ismeret/ kapcsolataival nem rendelkezik, az eseményeket a felszínen kezdi látni, és a felszínt kezdi megítélni. Az először még ragyog, de már nincs kapcsolata a szellemi emberrel.  A lovag már függetlenítette magát, megtagadja a szellemi renddel való együttélést, és ami a legfontosabb: életében már a hatalom vágyát és képét hordja, nem az uralomét. A lét elveszett, ami maradt csak az élet. Az egész valóság kettészakadt, a teljes nyíltság lezárult, a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid idő alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás kővetkezett be.

Midőn a taó a földön volt, a világ mindenkié volt: vezetőnek azt választották ki, aki arra a legalkalmasabb volt; az igazat mondták, és az egyetértést ápolták. Hazugságot, csalást nem ismertek, tolvaj, rabló, nem volt. A házakon nem volt kapu, de senki sem surrant be. Ez volt a nagyközösség ideje. De a taó elrejtőzött, s a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon. Megjelent a csalás és a hazugság és megjelent a fegyver. Ezt az időt úgy hívják, hogy kicsinyke jólét – mondta Kung mester egyik tanítványának.

Lao-ce pedig azt mondja:

A taót az emberek elhagyták:

Így támadt az erkölcs és kötelesség.

Keletkezett az okosság és az ismerés;

Így támadtak a nagy hazugságok.

A vérrokonok eltávolodtak egymástól:

Így támadt a gyermeki kötelesség és szeretet.

Az államok felett úrrá lett a zavar és a rendetlenség;

Így támadtak a hű szolgák.

Az ősidőkre vonatkozó tudás rohamosan vesztésnek indult. De nem a részletek vesztek el. A tudatból a legfontosabb esett ki. Az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni: és eltűnt az ösztön, amely a létet az életben meg tudja valósítani. A lét lezárult. A lét életté süllyedt. A taót, az őskor nagy útját az emberek elhagyták, és keletkeztek a nagy hazugságok.

A világ korszakai

Arany kor kezdete /Oroszlán jegye/: i.e. 11. 742

Ezüstkor kezdete /Rák jegye/             ’’    9. 582

Bronzkor kezdete /Ikrek jegye/          ’’    7. 422

Rézkor kezdete /Bika jegye/               ’’    5. 262

Vaskor kezdete /Kos jegye/            ’’   3. 102 /Védikus hagyomány szerint febr. 17-18./

Vaskor folyt.    /Halak jegye/            ’’ 942/Utána és benne a 600. év, mint történeti forduló/

Vaskor folyt. /Halak jegyében/ i.u. 1. 218-ig / 942+ 1. 218= 2. 160/-/II. András 1. 210-

                                                          1. 235 – ig, közben 1. 218-ban keresztes hadjárat,

                                                                   Gertrudis meggyilkolása, Arany bulla stb./

                       Vízöntő korsz. Kezdete i.u. 1. 218 /+ 2. 160= 3. 378, egyúttal a

                        Bak korsz. Kezdete       ’’  3. 378                            

Az idő szerkezetének vizsgálatakor szembetűnő, hogy az időben egymástól minőségileg eltérő korszakok, ciklusok váltják egymást, amelyben az időtartamok, az időben történő események rokonságot mutatnak. Az esemény nem történhet bármelyik pillanatban, az idő minősége változó, az idő egyes szakaszai, egymáshoz képest, lényeges minőségi különbségeket mutatnak. Spirális mozgásban /csigavonal/ fejeződik ki a kozmológiai változások ciklikussága. Vissza – visszatérően követik egymást a teremtő, megtartó és pusztító fázisok, a lassú és gyors periódusok. A centrumtól, a mozdulatlan középponttól /Nap/ való távolság növekedésével egyre inkább felgyorsul az idő. Világunk most ebben a fokozódó gyorsulási szakaszban van, amely egyben alászállás, az alapelvektől való távolódás, a teremtéstől egyre messzebbre kerülés, és ez a mozgás a folyamat végén ellenkező előjelű mozgással fejeződik be. A centrumból kiinduló mozgás a teremtés fázisa, ezt követi a fenntartás, és a világciklus a pusztulás – újrateremtés idejével ér véget. Az idő a tradíció szerint nem mennyiség, hanem minőség, nem lineáris, hanem ritmikus, nem egyöntetűen és meghatározatlanul folyik, hanem ciklusokra, periódusokra törik szét, amelynek minden pillanatban jelentése van.

Az emberiség írásos hagyományának megjelenésekor már igen magas szinten létezett a csillaghit. Az ókorban a naptárkészítés a papi kaszt feladata volt. Az időszámítás előtti 4. 000 évből származó írásokban már világhónapokban, világévekben gondolkoztak a tudás őrzői. Az egész természetet benépesítő Istenségek a bolygókon és a csillagokon keresztül hatottak a földi életre.  A világ teremtésének kezdete minden mítoszban arról tanúskodik, hogy az ember a látható világot egy szellemi hatalom művének fogta fel. A meglévő kaotikus anyag rendezése szellemi feladat, és ez a szellem elsődleges a teremtésben. A mindenség, a csillagok az ő teremtményei és ettől fogva akaratának eszközei, törvényeinek végrehajtói. Általuk tartja fenn és kormányozza a világot, azaz isteni erői mozgatják őket. Az emberiség közös egyetemes hagyományai bizonyítják, hogy nem a csillagtisztelet volt a vallás első formája, hanem a hit egy teremtő szellemben, aki a látható világ által nyilvánítja ki magát. Így az Istenek útja, egyúttal az emberek útja is.

A nyugati kultúrában /de az ősi magyar kultúrában is/ a világévet a csillagképekben vándorló Nap szerint világhónapokra osztották. A világév 25. 920 földi év, a világhónap 2. 160 földi év, és a világnap 72 év, ami egy átlagember földi életének ideje. A világhónapokat a csillagjegyek szerint nevezték el.

Aranykor, az az időszak, amely az emberiség emlékezetében a boldogságot, jólétet jelenti. Jelképe a Nap. Ez a központ, a centrum, a kiindulási pont. Az Aranykor királya Kronosz – Szaturnusz, akinek szerepét az aranykori energiákat közvetítő Oroszlán csillagkép és benne az  uralomban lévő Nap sugározza a földre. A nap, a csillagtudomány szerint, az életet, a királyság eszméjét, a szellemi világosságot közvetíti a földre.

Az aranykori hagyományok megmaradtak Japánban. A Naptisztelet Kínában élő kultusz volt egészen a császárság bukásáig. A magyar királyság teljesen aranykori intézmény /korona, kard, világdomb, kardvágás a négy égtáj irányába, az istenkirály avatás szertartása stb./ Magyarországon megmaradt a Napba Öltözött Asszony tisztelete a Nagyboldogasszony kultuszban. Árpádházi királyaink a Turultól, Sólyomtól származtatják magukat, ami egyértelműen a Nap madara, leszármazottja az egyiptomi Hórusznak.

Ezüstkor a Rák csillagjegyhez és a Hold energiáihoz kapcsolódik. Az ezüstkorban már vége a Nap mindent megvilágító szerepének és megjelenik az éjszakai oldal. A Hold színe ezüstfehér, fémje az ezüst, drágaköve a gyöngy. Jellemzői: Ismeretlen utáni vágyódás, nyughatatlanság, vándorlás, törzsek, népek alakulnak, anyajogúság, hold kultusz.

Bronzkor, ikrek világhónapja kettőséget jelez. Egymást kiegészítő vagy egymással harcban álló elveket jelent. Az ikrekben Ahura Mazda a világosság, Ahriman a sötétség jelképe. Az ikrekben fejlődik ki teljesen, hogy a kettő az Egy két fele, mint jang és jing, Nap és Hold. Mert ami öröktől fogva volt, van és lesz, az csakis az Egy. Ami nem egy, az már innen az Egynek másod példánya. Az ikrek ellentét is, pár is, fél is, egyik a másiknak duálja, egyik a másiknak az ideája. Ez minden földi viszony kettősége és kétértelműsége és kétélűsége; rejtélyes megduplázódás, amelynek értelme azonban, hogy a lény /jelenség/ nem kétszer olyan erős lett, hanem csak fele olyan erős, mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kettő nem több, hanem kevesebb, mint az egy, és a kettő a viszály száma. Tisztázatlan szám, a felbomlás száma, a meg nem engedett aktivitásé. Az Egy az egész, a kettő az első tört, mert a kettő nem kétszer Egy, hanem az Egy fele, az egység szétesése.

Az ikrek világhónapjában előtérbe kerül az utazás, a kapcsolatok keresése, a mozgékonyság, a kereskedelem, a nyelvek szétválása, az írás megjelenése. Közösségi szertartások, kocsiversenyek, hatalmas építkezések, a távolsági kereskedelem megjelenése, a selyemút és a borostyánút. A vegyészet, a fizika, a mérnöki tudományok kora. Békés korszak, amit a fürgeség, találékonyság, értelem, logika és gondolkodás jellemez. Ez a testvérek kora. Káin és Ábel /Kan és Bál/, Romulus és Remus, Hunor és Magor, Góg és Magóg, Irán és Turán. Megjelennek a fivér és nővér ikerpárok. A Mítoszok, mesék, történeti írások kora. Az iker korszaka második felének időszaka /i.e. 6. 000. év utáni időszak/ Nimród-Orion kora, Sumer /valójában subar, szabir/, Egyiptom és India fénykora.

A rézkor a Bika világhónapja, a Vénusz uralma alatt áll, amely kegyes, kissé androgrün /ilyen is, olyan is; néha nőies, néha férfias/ Istennő. Iránban Anahita a neve. Vízi tündér, a termékenység Istene, a nyájakat gyarapítja, az asszonyoknak bő gyermekáldást és könnyű szülést ad. Egyiptomban nevéhez fűződik a szépség és az öröm kultusza, a vidámság a könnyedség, a szép külső formák kedvelése. A Vénusznak kétféle alakját ismerték; a Hajnalcsillag férfias, harcias, kegyetlen, míg esti megjelenésében a szelíd, erotikus Szerelemistennő volt.

A bevezető további részében arra kell rámutatnunk, hogy a Bika korszaka előzi a Kos és a Halak korszakát /2. 160 + 2. 160 = 4. 320 év/, amelyek együttesen a Vas /vagy Sátán/ korszakát adják. Tehát a Bika korszakának tanulmányozásánál, azokra az előfolyamatokra kell rámutatni, amelyek elősegítik a Vaskornak a kibontakozását.

A krétai műveltség virágkorában, 1500 esztendőn keresztül, a Férfiistenek szerepe még nem hangsúlyozódik erőteljesen, sőt Mínosz király történetében még nyüzsögnek az asszonyalakok, de ugyanakkor az anya-anyag, Föld-Hold természete szembeszökő. Taurusz, a bika lesz a szimbóluma a Holdnak, mint férfiúi Lunusznak, ki nemző sugarait a Földre küldi. Ilyen holdsugár nemzi Ápiszt, a szent Bikát. Így lesz a krétai bika Holdbika.

A görögöknél Gaia-Gé Földanya szüli az eget, Uranoszt, a második elemet önmagából. A görögöknél már javában folyik a női Istenek háttérbe szorítása. A Földanya helyét a Férfiistenek veszik át a görög pantheonban. Az Istenháborúk sora nem egyéb, mint a matriarchális szemlélet küzdelme a patriarchális szemlélettel, mítoszokba csomagolva. A Bika csillagkép, mint fentebb említettük, a Vénusz uralma alatt áll, áthatja a szépség, öröm kultusza. A Földistennő szerepe még nincs teljesen háttérbe szorítva.

A Bika korszak anyagias, a kézzel fogható javak halmozása, testiség, művészi szépérzék, szenvedélyesség, akarat és kitartás jellemzi. A nép szüntelen birkózik az anyaggal, célja mindent az anyag által kifejezni, minden eszmének szilárd formát adni, hatalmas műveket alkotni. Templomvárosok, Istenhegyek, zikkurátok, piramisok emelkednek a kozmosz törvényeinek megfelelően. A Bika a termőföld szimbóluma, a földművelést, a mezőgazdaságot segíti. Megjelenik a vízgazdálkodás, az öntözéses földművelés. A matriarchális Istenkirályságok még léteznek, de a Hold tisztelet nyomán kialakul a királyölés jellegzetes rítusa, illetve törtvénye. A királyt önként követte a halálba egész udvara. A királyt a másvilágra is követték legbizalmasabb emberei. A király kékre festette szakállát, innen ered a kékszakállú herceg meséje.

A vaskor, a kos korszak, kezdete az időszámításunk előtti harmadik évezred, amit Hésziodosz a héroszok korának nevez. Valójában a férfi-, apajogú társadalom színrelépése, az apajogú nomád népek felvonulása. Mindenütt matriarchális /anyajogú/ népekkel találják szembe magukat, akikkel apajogú rendjüket megőrizve keverednek, vagy kiirtják őket. Nem véletlen, hogy ebben a korban találják fel a vasat, és ez az alacsonyrendű, de hasznos fém nyomban fegyver, az öldöklés hatásos eszköze lesz. A Vas korral Mars hadisten fiai veszik át a hatalmat, a történelem irányítását, és tűzzel-vassal formálják a népek sorsát. A Káin és Ábel óta tartó harc /a Kan megöli Bált/ mostantól a népi együttélés alapformája, minden vitás probléma megoldásának egyetlen eszköze; öncéllá válva, a hatalomszerzést, a hódítást, a leigázást szolgálja. Ez a szemlélet átterjed az egyénre is. A mindenki harca mindenki ellen elnyeri tudományos megalapozását, és az emberiség egyre lejjebb sülyed. A Vaskorral kezdődik a történelmi jelen. Az Aranykor mindenkire egyformán sugárzó szeretete, jóléte az Ezüst, Bronz és a Réz korszak után a Vaskorszakhoz ért.

A hindu vagy védikus hagyomány szerint a Vaskor i.e. 3. 102 február 17-18-án vette kezdetét, mindjárt a kuravák és a pándavák testvéreknek a csatájával. A két seregben fiú apjával, nagyapjával, tanítójával, bátyjával, testvérekkel, unokákkal, vagyis rokonok és sógorok állnak szemben egymással, mindkét seregben. Ezzel a csatával kezdődött a hódító hadjáratok, a nagyszabású emberirtások korszaka. Ekkor kezdődik a nagy nomád népek felvonulása. A Földgolyó hátán nyüzsögnek a hadseregek, és amikor szűknek érzik a szárazföldet, hajóra szállnak és tengeren túli birodalmakat, igáznak le, eltüntetve az ott élő népek műveltségét és kultúrájuk nyomait is.

A Vaskor a régebbi korok által nem ismert szakadatlan háborúk kora, ezer és ezer éveken át, betöltve az egész Kos korszakot, a teljes Halak korszakot /2. 160+2. 160 év= 4. 320 év, olymódon hogy a Halak korszakából 942 év /benne van a 600. történeti év / i.e.-re esik, 1. 218 év i.u.-ra /942 +1. 218=2. 160 év/, és igénybe véve a Vízöntő korszakából is már 790 évet, mert a Halak korszaka 1. 218-ban ér véget, de akkor kezdődik a Vízöntő korszaka is, és

1. 218-hoz hozzáadva 790 évet = a 2. 008. évet kapjuk. Most már csak remélni tudjuk, hogy nem sok nagy csata van még hátra.

Így kezdődött és így folytatódott a Vaskor a mai napig. Egyetemes törvénytelenség áll be, minden régi szabályt, előírást, rítust, magasabb rendet és célt eltörölnek, mindenki egyenlő lesz, de a legalacsonyabb fokon. A tanítványok nem tisztelik mesterüket, a házasságokat nem a szent szertartások szerint kötik meg. Kiveszik a hit, az erkölcs. Az emberek eltávolodnak a hittől, a becsület és a tisztesség törvényeitől, az erkölcsi romlottság kerekedik felül. Az élet értékét veszti, kihalnak a szellemi célok, és az anyagi gazdagság vezeti az embert. A szenvedély lesz az egyetlen kapcsolat a nemek között, és a hazugság az érvényesülés eszköze.

Az anyagimádat, a hatalomvágy diadalmaskodik. Az emberek kívánják a bőséget akkor is, ha csak tisztességtelen eszközökkel szerezhetők meg. A vagyon adja a rangot, az ember minden gondolata a gazdagság megszerzésére fog irányulni, s a gazdagság pusztán arra szolgál majd, hogy önző élvezeteket szerezhessenek vele. Rabszolgafajták, barbárok, mindenféle fokozatú emberek lépnek a vezetők helyébe, önhittség, pöffeszkedés, hazugság, hűtlenség lép a tudás helyére. Diktátorok ülnek a nép nyakára, jogfosztottság és elszegényedés következik. Az uralkodók erőszakos természetűek lesznek, idegenek minden nagylelkűségtől, telve álnoksággal, rosszindulattal. Pusztulásba küldik alattvalóikat és elragadják javaikat. Gyorsan fognak emelkedni, mohóságuk kielégíthetetlen, nem ismernek irgalmat. Az erősebb lesz az úr és az ököljog az uralkodó. A fejedelmek kifosztják alattvalóikat ahelyett, hogy oltalmaznák őket, és az adók mérhetetlen emelésével teljes nyomorba döntik őket. A nép elhagyja a földművelést, kereskedést, ipart, és az emberek úgy tartják fenn életüket, hogy szolgaságra mennek, vagy gépies munkára adják magukat. Az éhséget és az adók súlyát, a terheket az emberek nem bírják elviselni, és elhagyják hazájukat. A Káli idejében, a Vaskorban az emberek nem fognak örömöt és boldogságot érezni.

                                                                - * -