Szatmári István
MI TÖRTÉNT MOHÁCS UTÁN?
Miért Mohácsi a vész?
Nagyhatalmi állásának megfelelően, Mátyás király, 1480-ban a Nemzeti Egyház tervével foglalkozik. A pápához intézett levelében, már kilátásba helyezi a Rómától való elszakadást, a bíbornoki kollégiumhoz írt levelében pedig, a magyar kettős keresztnek hármas keresztté alakítását. A politikáját élesen bíráló kalocsai érseknek, hét évig börtönben tartásával is az egyházpolitikában előre formációs erőket érvényesít. Európai uralkodó társai, II. Attilának nevezik, aki humanista udvarában a magyar fajtudatot fejezi ki. Udvari Renaissance kultúrájával, az olasz rinascimentot túlszárnyalva, az eszmei értékeket és a földi eszköz értékeket harmonikus világszemléletben egyesíti. A klasszikus hagyományok felújításával, a kiegyensúlyozott egyéniséget helyezi előtérbe. Az általa alapított pozsonyi egyetemen, önálló magyar, magas kultúrát kíván termelni. De az udvari hyperkultura Magyarországon nem tud gyökeret ereszteni, mert a visegrádi és budai királyi palotából szétáradó fényre, tudatos ellenszenvvel tekintettek az egyházi és világi oligarchák. Egyik alvezére Kinizsi Pál kenyérmezei győzelme óta, éppen egy hatodik, minden eddiginél nagyobb támadó hadjáratra készül, a többszörösen megsebesült Mátyás, a török birodalom ellen, amikor a halál elragadja (megmérgezték). Írja Málnási Ödön.
Hunyadi Mátyás halálával az oligarchia újjá születik. Az irányítható, gyenge Jagello II. Ulászlót választják királlyá. Remélik, hogy lengyel királlyá is választása után, a lengyel mintájú feudalizmust szabhatják Magyarországra. Legitimitásra és diplomáciai érdekekre hivatkoznak, pedig egyetlen céljuk, a központi hatalom elsórvasztása. Így a török elleni háború bázisaként megszerzett Ausztriát átadják Habsburg Miksának a pozsonyi szerződéssel. A hadsereg zsoldját nem fizetik, amikor az lázadozik, szétverik. Atyja hagyományait követő Corvin Jánost, ki Jajczáig nyomult, fiával együtt megmérgezik. Ulászló fiát, Lajost, kétéves korában megkoronázzák. Az Egyház nem tölti be hivatását. Az egy Váradi Péter kivételével, a török veszedelemre nem gondolnak és Krisztust messze, a felhők fölé helyezik, hogy a földön szorgalmasan élhessenek a vagyongyűjtéssel. A hét éves korában esztergomi érsekké lett Estei Hippolyt herceg, bíbornok javadalmát az egri püspökséggel cseréli fel: Perényi nádor, kilenc éves fia az erdélyi püspökséget kapja, amelyet 14 éves korában a gazdagabb váradival cseréli föl. A javadalom cserék legnagyobb mestere Bakócz Tamás, aki egyszerre 26 egyházi javadalom jövedelmét habzsolja. Sokat fogad el a velencei követtől. Jól lehet kerékgyártó jobbágy fia, mégis nyilván tart az országban minden dúsgazdag gyermektelen házaspárt és jelentéktelen hitelekkel örökbe fogadtatja magát. Zálogjog címén sokakat tönkrehitelez. Jó pénzért a budai zsidókat, a nép támadásaitól két alkalommal is megvédi, lovasaival keresztény gyermekeket tiportat halálra és a királyi testőrökkel anti-szemita vezéreket végeztet ki. Az országnak közel hatod részét szerezte meg. Utódai példáját követik. Szalkai már volt váci, egri püspök és esztergomi érsek, de pappá szentelésére csak érseksége második évében szánja magát. A főpapok a honvédelmi kötelességek teljesítését lealkusszák. Állandó királyi hadsereg már nincs, de a főpapi bandériumok száma alig éri el a nyolcezret. A pécsi püspök jövődelmének csak ötödét vallja be. Az alsó papság teljesen magára hagyatva elproletárizálódik és a létéért apró pénzt kapkod, üzletel. Rómától szükséges reformokat nem lehet várni, mert a papság (VIII. Ince, VI. Sándor, II. Gyula) ez időben jut az erkölcsi mélypontra. Savonárolát kivégzik, és Alverna Seráfi Kálvária kápolnájában, zsoldosok orgiáznak. Itthon a szerzetesek közül a premontrei rend prépostja, a rendi ruhába be se öltözik és rendje a prépost választási jog kicsikarásával a királytól függetleníti magát. Csak 63 ferences rendi kolostorban folyik a lélekbalzsamozás, s a korszak Prohászkájának, Temesvári Perbártnak négy kötet egyházi beszéde, húsz év alatt 80 kiadással, európai hatást ér el. A Hunyadi Mátyás halálakor, még a nyugati kultúra élharcosi szerepét betöltő magyar kultúra, Nyugat és Kelet küszöb kultúrájává zsugorodik, amelyet minden későbbi korszakban tapos és koptat minden idegen. . .
Ulászlóval Farkashidán megígértették, hogy tartózkodni fog a Mátyás féle újításoktól. Bele egyezett, hogy az ország tanács és a rendek megkérdezésével irányítja bel és külpolitikáját. Ezalatt Miksa, a kiürített Ausztria egy részét visszafoglalta. 1890 augusztusában elfoglalja Kőszeget, Sopront és Nov. 14-én Székesfehérvárt. Hadjáratát csak a pénzhiány állította meg tél idején. Miksa és Ulászló békekötetése eredményeképpen visszaállt az 1463 előtti határ és Ulászló 100.000 aranyat fizet Miksának (??!) és amennyiben nem születne gyermeke, elismeri őt örökösének.
Miksa eddig is használhatta a magyar királyi címet. . . a híres fekete sereg nem kapta meg a zsoldját, fosztogatott, ezért Kinizsi Pál szétverte őket, az Ausztriába átjutó alig 2000 lovast aztán Miksa vágtatta le. A jobbágyság terhei elviselhetetlen mértékben sokasodnak. A közbiztonság hiánya miatt, az ipar és kereskedelem megszűnt. Az adót elsikkasztják, és évenként többször hajtják be. A délvidéki jobbágyok a baromi bánásmód miatt a törökhöz készülnek szökni. A feszültséget, csak háborúval lehet levezetni. Bakócz keresztes háborúba hívja a jobbágyságot. Dózsa György Székely tisztnek, arany nyakláncot, fehér fővezéri zászlót ad. A 100.000 jobbágyot nem élelmezik. Fosztogatnak. Az elfogottakat karóba húzzák, kiherélik, otthon maradt családjukat kinózzák. A pápai udvar a keresztesek zsoldjára küldött adományát, a budai zsidó kincstáros nem adta ki. Mátyás halála után a velencei követ és a talmudista magyarországi bankárok (Fuggerek, Szerencsés Fortunátus Imre stb.) közreműködésével a gyönge Ulászlót ültették a trónra. Tőle kibérelték a bányákat és jövedékeket, majd az adószedést is. Töredékkel kielégítették a királyt, miközben a népet – királyi adószedők fölhasználásával teljesen kifosztották. (V.ő. Mika Waltari: Mikael. Európa könyvkiadó, Budapest. 1966. II. k. 246-252.) Ulászló erőtlen volt. Ezt a kondíciót kidolgozott Fuggerek, kölcsönt ajánlottak Ulászlónak, majd Bécsbe küldték. „A Habsburg-Jagelló családi találkozás a Fuggerek terve szerint, jó időre elrendezte Európa sorsát: Itt jegyezte el Máriát Lajos, a magyar királyfi, nővérét, Annát pedig Ferdinánd. (Ribáry, XI. 102.) Ulászló hazatérve hamarosan meghalt. A bankároknak útjában állott, mert elmondhatta, hogyan kényszerítették hitszegésre. A bankárok az ifjú király, Lajos gyámjául az erkölcstelen Brandenburgi Györgyöt jelölték, akinek gondja volt, az ifjú király erkölcsi megrontására. (I. m. 162. 1. )
Fontos adat, hogy még Ulászlónak a török, 1550 végén fegyverszünetet ajánlott, de a pápa utasította Ulászlót, ne kössön békét a törökkel, és ezt megtoldotta 50.000 arannyal, az esetleges háborúra.
A züllött Brandenburgi György, Bakócz Tamás gyámságában levő fiatal király, II. Lajos, Nándorfehérvár eleste után, 1521-ben kötött házasságot. A királynő udvarhölgyei viselkedése közbotrányul szolgált. (I. m. 162-163)
Az 1516-i országgyűlés Szapolyait kívánta kormányzóvá választani. A nemesség megostromolta a királyi várat. 1521. május 26-án Ferdinánd és Anna házasságot kötöttek. Jún. 11-én meghalt Bakócz Tamás. A török követeket az országtanács elfogja. Erre a provokációra Szulimán Nándorfehérvár ellen indult. Elesik Logod, Zimony, Nándorfehérvár, Orsova.
Fraknói V., Bp. 1878. 4. 1. írja: „Pénzügyi tekintetben ínség uralkodott. . . Lajos 400.000 adóságot örökölt Ulászlótól, amit ő még növelt. . . Ha valaki valamit megkívánt, maga írhatta meg az adománylevelet s bemutatta a királynak, aki megfontolás nélkül aláírta, s látta el gyűrűs pecsétjével. Az udvarban elhatalmaskodott a német Brandenburgi György és Burgio császári követ befolyás. A királyné nem értett a gazdálkodáshoz, a pápai követ tékozlónak mondja, ki „két ország jövedelmét is elköltené”. (Monum. Vat. Hung. II. sor., I. k. Bev. CII.) Az 1525-i országgyűlés elrendeli, hogy a királyné gyűrűs pecsétjét, a kancellárok őrizzék. (1525. 3. t. c.). Dubrovszky cseh történetíró szerint, Brandenburgi György, „növendékének erkölcseit megrontotta, a szép tehetséggel megáldott ifjút sikamlós talajra állította, s őt a maga mintájára idomította.) Ő az oka, hogy a király „az országos ügyeket úgy kerülte, mint a kutyát és kígyót.” (Hist. Regni. Boiemiae. I. m. XXXIII. 203.1.) A súlyos bajok orvoslására összehívott országgyűlést Mária hiusítja meg, „ mert már ő is meg volt rontva.” Sidlowieczki Kristof császári követ naplójának másolata Géraci Kálmántól a M. T.A. könyvtárában. A királyi pár a nemes fémeket elzálogosította a zsidóknak, Szerencsés-Fortunátus, Efraim nevű gazdag zsidó fia, héber neve Snéor, másképpen Zálmán volt, melyet Salamonra is változtattak. Nándorfehérvár 1521-i levesztéséért őtet vádolták, mert, hogy a vár fölszabadításához szükséges pénzt és hadiszereket későn küldte el. (Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Újvári Péter. Bpest. 1929, 845.)
Fortunátus Szerencsés-Snaor Zálmán Imre (Perényi Imre nádor keresztapja) silány pénzt veretett, az ország hitele megromlott. Fortunátus Szalkai prímás védelmében működött. Mind eközben nem felejtenek határozatokat hozni a Lutheránosok ellen. Elesett Szörény vára is, Jajcát viszont Frangepán fölmentette. II. Lajos szava hihetősége csak hat-nyolc óra hosszat tartott. A király megjavítása céljából 1523 okt. 19-én következőkben állapodtak meg: Hat-nyolc megbízható kamarást kell Lajos mellé választani, rajtuk kívül más, csak akkor mehessen eléje ha hívják. „Az egész kereszténység ügye veszélyben forog – írja a velencei követ. – mert Magyarország pusztulása, szabad az út Európa szívébe, hiszen a horvátok már adófizetői a szultánnak.” A követek II. Lajos romlását a németek, különösen Máriának tulajdonítják, akiket Bornemissza nem bírt egyensúlyozni. Massari köv. titkár, 1523.-i jelentése (Sanutó M. T. T. XXV. 286): „Brandenburgi György és Burgió egész éjjel táncolnak a királynővel s udvarhölgyeivel. Mária ellensége az országnak.”
Orió 1523 dec. 21.-én így referál a szenátus előtt: „Lajost azok vezetik, akik jövedelmét elszedik. . . Mária piccola, negra, sdegnosa, a il lauro cadente come a tutti quelli descesi di l’Emperador Maximilano.”
Rákos mezején 1525. évben kelt országgyűlési határozatok 5. cikke.:
„. . . . Továbbá, hogy Burgiónok és a többi külső nemzetből valóknak rendelt zsoldot, vagy fizetést a jövőben meg ne adják, és hogy a királyi felség, avagy a kincstárnok úr részéről a királyi jövödelmekről bárkinek kiadott kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek, semmi erejük se legyen, hanem az összes királyi jövedelmeket, azonnal és tényleg csupán a királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák és a másképp Szerencsésnek nevezett Salamon Imrét, ne csak minden tisztétől megfosztottnak és mindkét felség udvarából elcsapottnak tekintsék, hanem azon felül érdeméhez és az ellenében már föltüntetett gonoszságaihoz, meg a vele szemben nyilvánvalóvá tett és elfogadott bizonyítványokhoz képest, azonnal meg kell büntetni.”
A királyi pár, az országgyűlés esetleges megfékezésére, a török elleni készülődés ürügyével 4.000 cseh gyalogost táboroztat Buda alatt, kik később elpusztultak Mohácsnál.
A szerencsés házasság politikával 13 millió négyzet kilométerre dagasztott Habsburg gyarmat világ birodalom túlsúlya miatt, francia-török-angol-velencei-milánoi-pápai koalíció jön létre, amely a Habsburg monarchiát, a török hatalom segítségével Bécsen keresztül akarja felborítani.
1525. év folyamán, a francia Ferenc császár Konstantinápolyba küldött követeivel sürgette a török hadjáratot, V. Károly német császár ellen. Ugyanakkor Ferenc, Lajost biztosította a Károllyal való közeli kibéküléssel és a török elleni támadással (Tomic, VII. 306, 309). A szultán kedvező válaszát hozó Frangepán János követ, a velencei tanácsnak azt jelenti, hogy a török támadás nem Magyarország ellen fog irányulni, mert a magyarokkal háromévi fegyverszünet van. Ferenc nem sietett válasszal, hanem Frangepánt bebörtönözte. Úgy gondolta, hogy a liga elég erős, a magyarok elleni török támadás pedig, rájuk nézve értéktelen. Ferenc 1526 július végén azt írja a szultánnak: „. . . Miután itthon minden rendben van, senkitől semmit sem kívánhatok birodalmam védelmére.” A levél keltezetlen. (-- Charriere I. 119-121.) Miközben a szultán a Velencével kötött szövetsége értelmében Friaulon átvonult volna Milánó ellen, átvonulási engedélyt kért II. Lajostól, aki a barátságos követeket hosszú ideig visszatartotta, egyet elpusztított és a szultánnak ingerlő válaszokat küldött. A szultán már úton volt Nyugat felé, amikor az európai változásokról értesült. Adatunk van arról, hogy Szolimán korábbi üzenete általános békeajánlat volt és csak a horvátországi nyugatfelé való átvonulás engedélyét kérte II. Lajostól. Míg II. Lajos -- német és cseh tanácsadóinak azon mesterkedésére, hogy a Vatikán mindenről tudjon – nem tárgyalt (levelezet) a törökkel, Velence megkérdezése nélkül, addig Velence tőlünk független politikát folytatott, többek között hadsereg szállító hajóhaddal segítette a török hadsereget. Ugyanakkor az oláh vajda azt ígérte a szultánnak, ha 10.000 lovast kap, Budáig nyomul. Az oláhság másik embertelen akcióját jegyzi föl, az 1870-ben megjelent Sacred and Profane History. S. Hawes, Boston. : „Az oláh áruló módon elhurcolt 100.000 lengyel polgárt, rabszolgaként eladtak a töröknek.” Ugyanakkor a távolabbi lengyelek is hat évi békét kötöttek a szultánnal. Török levéltárakban kutató turkológusaink szerint Szuleimán a Dráva hídfők biztosítása után, nem tervezett további támadást a magyarok ellen, ha azok nem erősítik meg kapcsolataikat a Habsburgokkal. (Perjés Géza: Az országút szélére . . . vetett ország. 1975. Magvető.)
Nemeskürti: Mi történt Móhács után c. könyve jól mutatja meg, hogy miképp játszotta át a Habsburg Mária királynő, férje feje fölött az országot testvére Ferdinánd kezébe.
A terv értelmi szerzőit homály fedi. Nagy valószínűséggel állítható azonban, hogy azokat a „Kalandosok” titkos társaságában kell keresni. Ez a társaság, mely annak a kornak szabadkőműves mozgalmának tekinthető, több külföldi pénzembert is magában foglalt és a személyes oltalma alá helyezte magát.
„Magyarország és Velence között évszázadokon át küzdelem folyt, a Dalmáciai tengerpartért és a parti városokért.” (167. 1.) Velence régi riválisa, Magyarország felé terelte a szultánt.
Gritti utasítást kapott Velencétől, hogy János királyt kell támogatnia. Piezro Zeno, a doge konstantinápolyi követe megmutatta Lodovico Grittinek a TIZEK TANÁCSA 1529. januári levelét: Velence megbízottai kövessenek el mindent, hogy a HÁBORÚ HAMARABB KITÖRJÖN a császár és a török szultán között. Gritti a török sereggel ment, a konstantinápolyi udvartól a legfőbb élelmezési tiszt rangját kapta.
Erdődy János, a szárnyas oroszlán (Kozmosz Kvek 1967. c. könyvében bővebben ír erről:
„Andrea Gritti négy fiát, köztük Lodovicot, Velencében neveltette.” Ő maga „hosszú évekig élt Konstantinápolyban. Hasznot hajtó üzleteket kötött a keleti fővárosban és diplomáciai megbízatása is volt, a Köztársaság kormányától. Élettársa egy görög nő. . . Lodovicot apja nem törvényesítette, csak természetes fiaként ismerte el és engedélyt adott neki, hogy a család nevét fölvegye.” Kb. huszonhét éves volt Lodovico, mikor visszament Konstantinápolyba (165-166. lap).
Ferdinánd az 1526. májusi Sapeiri gyűlés előtt, követeket küldött a magyar országgyűlésre a „magyarok lelkesítése végett.” Burgio Antal 1526 júl. 10-én: „Nincs vezető, nincs rend, nincs pénz, hiányzik mind az, ami a hadviseléshez kellene és csak az Istentől függ, hogy mit hagy meg a szerencsétlen országból.” (Theiner i.k. II. 787-9.1.)
A déli végek, zsoldot, fölszerelést nem kaptak, „mert üres a kincstár.” Amikor azonban a fölháborodott nemesek és polgárok megrohanták a kincstárnok budai palotáját, hatvanezer régi, legjobb minőségű aranyat találtak magán lakásában. Szakály is megáll annak megállapításánál: „mindig üres a kincstár”. (22.1) A talmudista módszerek bizonyítottak.
„A Szent György téri palotából, zsák számra hordják ki az aranyát”. Irja Málnási. 1526 augusztusban a déli végek már vívták magányos harcaikat. A török hadsereg ellátását és hadtápját velenceiek intézték. Tomory Pál sikeres csatározásait a király állítja le azáltal, hogy a mohácsi táborba rendelte őt. Tomory azzal küldte vissza Palinait: vegye rá a királyt, hogy a szultántól, akár évi adó árán is kérjen békét. (Burgio, 1526. júl. 22. jelentése.)
A magyarok követelték, hogy a király vonuljon a karassói, jobb védőállásba s azzal fenyegetőztek, hogy különben nem a szultán, hanem a király seregét támadják meg.
Majd Szapolyai János és Frangepán Kristóf követei is hasztalan kérték a királyt, hogy megérkezésükig húzódjon hátrább a török előtt. A Mohácsnál történt megállás mellett semmiféle logika nem szólt: de Tomory stratégiáját a királypártiak, egyházi, német és cseh tanácsadók, elnyomták. A király a tolnai gyülekező tábor helyett még Budán volt, amikor a törökök bevették Péterváradot. A király július 20-án indult Tolna felé. Oda aug. 6-án érkeztek. Aug. 8-án a török bevette Újlakot. Aug. 16-án Lajos Bátára érkezett. Itt fővezérré Tomoryt és Szapolyai Györgyöt nevezte ki. Aug. 22-én a török Eszéknél átkelt a Dráván, 23-án felégette saját hidját. Közben a magyarok követelték, hogy a király vonuljon a Karasóhoz Tomory segítségére.
A 40.000 vitéz székely harcossal rendelkező Szapolyai három parancsot kapott: Az első csatlakozásra, a második a havasalföldi expedícióra (!!! Amikor Mohácsnál baj volt. . .) A harmadik ismét a csatlakozásra utasította őt. Nem tudván mitévő legyen, Bácsi György útján határozott és meg nem másítható parancsot kért és azt is megüzente, hogy ő a király seregével való egyesülést gondolja a leghelyesebbnek. Van, aki azt mondja, hogy ha segíteni akart volna a királyon, akkor a harmadik parancsra el kellett volna indulnia. De ilyen joggal azt is kérdezhetnők, hogy miért nem indult a második parancsra Havasalföldre?! És aki már három nem egyező parancsot kapott, az kaphatott volna egy negyediket is. Ki tudja, melyik parancs volt a bűnösen félrevezető?! Bácsi júl. 28-án indult el Dunaföldvárról, aug. 1-én ért Gyulafehérvárra. Az akkori útvonalon ez kb. 600 kilométert kellett megtenni, Mohácsig. Ezt az utat vegyes haddal: tüzérség, gyalogság, lovasság nem tehették meg 26 nap alatt, részük aug. 27-én érkezett Szegedre. (Die Geschichte der Ungarn. VI. 302.1.)
Zápolyáit a korabeliek nem vádolják, Brodarics kancellár írja: „Semmi remény se volt arra, hogy akár Frangepán, akár Szapolyai János kellő időre megjöhessenek.” Rónay-Horvát sem lát rossz szándékot. Szapolyai kérte a királyt a hátrább vonulásra. II. Lajos hiába volt cseh király, a csehek akkora utat sem tettek meg aug. 29-eig, mint Szapolyai. Pedig ők nem ellenkező parancsokat kaptak. A csatában a magyar lovasság félelmetes rohammal áttörte a 300 török ágyú állás egy részét és elérték a szultán személyes őrzésére állított választott janicsár állást, ami a szultán kardja kirántására kényszerítette.
A csata elveszett s a 24.000 katonából talán 15.000 magyar, a meggondoljuk és 4.000 cseh esett el, kiket eredetileg a királyi pár rendelt Buda alá a magyarok föllázadásának eshetőségére. Föltehető, hogy mivel török átkaroló – morvamezei-féle – mozdulatáról nem tudunk, a magyar lovasság része is elmenekült.
Az 1526, aug. 29-i mohácsi csata hibai:
a. Szándékosan rossz vezetés. Tomoryt, Frangepánt, Szapolyait vagyis a főbb vezéreket szabotálták.
b. A harctér megválasztása: Szándékosan síkságon, ahol a nyolc szoros túlerő könnyen győzhet. Ha a főerő északabbra vonul, mint a fővezérek kérték, esetleg visszatér Buda várába, a törökök ostromra készületei közben beérkező Szapolyai és Frangepán, a budavári főerőkkel bekeríthette volna a szultánt és kétségtelenül, a befutó 40.000 és 20.000 lovas magyar katona (Szapolyai és Frangepán katonái) a Tomoryéval, teljesen megsemmisítette volna a török hadsereget. De ha Tomory úgy látta, hogy a Drávához esetleges lesiető királyi serég elég lett volna a török átkelés megakadályozására, addig míg Szapolyai és Frangepán beérkezik, akkor látnunk kell, hogy a magyarok biztos győzelemre állhattak volna.
c. A német Hardegg János 80 ágyúja gólyói a török lovasság előtt potyogtak le. Nyilvánvaló szabotázs.
d. Hiányzott a szokásos harmadik hadrend: mely az elakadt – eleinte szédítően lendületes – támadásnak új lökést adhattak volna.
Az 1526, aug. 29-i mohácsi csatavesztést követő 15 esztendő eseményeit csupán kronológiailag ismertetik és a figyelmet azonnal a meginduló testvérharcra, az ország három részre szakadására és a törökdúlás másfél évszázados kezdetét, 1526. aug. 29-re datálják. Alig érthető Mohácsot követő 15 esztendő (fél emberöltő kritikus korban) kiértékelésének szabotálása. A szajkózott „százötvenéves törökdúlás” nem Mohácsnál kezdődött, amikor az ország a török lábainál hevert, hanem 15 évvel későbben a Habsburgok szakadatlan ingerlései, provokálásai, hódításai és pusztításai következtében.
1526. aug. 29. Mohács, hol elesett kb. 15.000 magyar, kevés kiváló hadvezető és egy csoport oligarcha. Mit vesztettünk? Az oligarchát, kikre semmi szükség nem volt már korábban sem. Vesztettünk fél tucat jó hadvezetőt, de maradt még hazánkban elegendő. A 15.000 magyar elvesztésével még nem omlottunk össze. Néhány évvel korábban a Dózsa-féle fölkelőkből leöldöstek kb. 80.000 ugoros magyart, hatszorta többet a mohácsi vesztességnél s mégsem „Dózsa vész” a „vész”. Hazánk négymilliónyi lakossából elesett 15.000 Mohácsnál. Ezt könnyen kiheverte a nemzet, hiszen fegyverben állott még kb. 85.000 székely és magyar katona, rettentő erő abban a korban.
A Futaknál állomásozó Báthory András 18.000 főnyi lovasa, Szapolyai és Frangepán a többi csatlakozó színmagyar egységekkel még esélyes volt a győzelemre, de kizárólagosan magyar érdekeket tekintve, volt-e értelme a már évszázados török ellenes háborút a végtelenségig prolongálni, mikor a szultánok végcélja nem is Magyarország, hanem a cselszövő Nyugat volt? A válasz: „Igen” azoktól a pán-germán és Vatikán centrikus elemektől, akik a „Magyarország, mint a kereszténység védőpajzsa – a „végpusztulásig” áldatlan reklámja mögött, immár évezrede szolgálnak idegen érdekeket. Ezek elhallgatják, hogy a „pogány” (nem pedig a keresztény akikért szerintük véreznünk kell), már szeptemberben kivonult hazánkból, önként, a 85.000 főnyi intakt nemzeti: Szapolyai-Frangepán-Báthory féle NEMZETIHADERŐKKEL való összecsapások nélkül is. . . Egy hódító nem vonul ki egy országból két hónapon belül. Ha a nyugati keresztény közösség nem játssza vissza a szultánt, akkor Magyarország a szultántól ugyan békésen, fejlődhetett volna negyven millióssá mint Anglia és a többi nagy ország. Tehát nem volt MOHÁCSI A VÉSZ. . . Ott inkább megtisztultunk az ellenséges kormányzóinktól. Szabó Dezső írja A küzdelmeink a nemzeti királyságért c. művében: „Biztosra vehetjük, hogyha Lajos Mohácsnál nem veszett volna el, a további küzdelem már nem folyt volna le anélkül, hogy a király alattvalói szembe ne kerültek volna egymással. Mert a magyarok tudták, mi volt királyuk része a Habsburgok magyarországi befolyásának növekedésében. A lengyelek nagy értékű okmány gyűjteményében az Acta Tomicában így jellemzik: A magyarok nem bánták volna azt sem, ha Lajos hamarább pusztult volna el, mert gyűlölték őt, minthogy a németek szokása szerint élt. Szerette a németeket, megvetette a magyarokat, és csak a németek körében érezte jól magát.”
Mielőtt a velencei Bailo Konstantinápolyban a mohácsi diadal fölötti örömét fejezte ki, a Signoria nevében, Ferdinánd – Szolimán örök irigységére és nyugtalanságára -- , megszállja Olaszországot. Miután Buda tornyaira fölkerültek a lófarkas zászlók: „Provincia pártjain a félhold a francia fehér kereszt mellett jelentkezett.” Mohácsi Emlékkönyv. 1926.
A török eredeti tervében Itália, Nyugat Európa állott és csak a Cognaci Liga terelte a szultánt Magyarország felé. Hogy a szultán nem szándékozott elfoglalni hazánkat, bizonyítja az a tény, hogy amikor 1526 őszén még őrséget sem hagyva Budán, kivonult hazánkból . . . a déli végekre.
1526 október 14-én, Szapolyai János erdélyi vajdát hívei, királlyá választják.
1526. okt. 15-én Ferdinánd Habsburg főherceg Hainburgban találkozik híveivel, megállapodnak Ferdinánd királlyá választásában.
1526. okt. 23-án a cseh rendek Ferdinándot Csehország királyává választják.
1526. nov. 10-én az, 1525 évi Rákosi gyűlés határozatai alapján, Szapolyait az egybegyűlt rendek Székesfehérvárott királlyá választják. (Uralk. 1526-1581-ig).
1526. dec. 16-án a Habsburg párti rendek oligarchák azzal az ürüggyel, hogy V. Károly német-római császártól segítséget kapnak a török ellen (az ellen a török ellen ki önként kivonult hazánkból. . .) a pozsonyi országgyűlésen összesen tizenhármán, Ferdinándot királlyá választják. (Uralk. 1526-1564) A kettős királyválasztás után megindul a két párt hatalmi harca.
Az ördögi, az Istentelen török még azt az alkalmat sem használta föl hazánkba való betörésre, amikor a déli „fekete ember”, Cserny Jován Lippa tájékán, 12.000 főnyi délszláv seregével beveszi Szabadkát, földúlja Temesvárt, elfoglalja Szegedet, végül János király, nehogy Ferdinánd elleni harcában a fekete cár hátba támadja, Csibak Imre püspök által szétvereti. Közben, 1527. júl. 31-én Ferdinánd elfoglalja Győrt, Tatárt, Komáromot, Esztergomot és Visegrádot. Aug. 20-án a Szapolyai által védtelenül hagyott Budát is elfoglalja. Menekülése közben János király megismerkedik a pálosok perjelével Martinuzzi (Fráter Györggyel) aki legbizalmasabb segítője lesz. Őt későbben császári orgyilkosok ölik meg. (Azt a Matinuzzi Györgyöt, aki elsőként, sok száz népiskolát alapított Európa szerte, a magyar pálosok, várkastély kolostoraiban. Ezzel beindította Európa népeinek iskoláztatását. Horvátország legősibb nemzeti család, az Utissenovich grófok sarja, Martinuzzi Anna fia, a magyar pálos rend fejedelme, és a végvári harcosok legkiválóbb fegyverese és kiképzője, a kereszténység rendületlen harcosa és korának egyik legkiválóbb tudós magisztere, kinek egész Európa csak lekötelezettje lehet. (Megjegyzés: Botos László) János király a török védelmét keresi.
1528-ban Mehemet belgrádi pasa, kis sereget ad János mellé. 1529-ben II. Szolimán 200.000 emberrel megindul Szapolyai megsegítésére és Bécs elfoglalására. 1529. aug. 18-án János király Mohácsnál hűbéres kézcsókkal járult a szultánhoz. Erdély Szapolyai hűségére tér.
(Régebbi és újabb közoktatásunkban ez a jelenet roppant elitélésben részesül. Pedig csak az történt, ami a mostani hatvanas években, amikor az oláhok elviselhetetlen sanyargatása miatt, az erdélyi székelység már az oroszok beavatkozását kérték. Ezért őket az oláhok, kommunistáknak cégérezték a nyugati népek előtt. A jelenben mi magyarok megértjük erdélyi véreink kétségbeesését, de neheztelünk a nagyobb veszélyben volt őseinkre. Miért?)
1529. szept. 3-án Szolimán vívni kezdi az osztrák és cseh hadakkal tömött Budavárát, melyet Ferdinánd híve, Nádasdi védene, de szept. 7-én a német zsoldosok elfogják a harcolni akaró Nádasdit és megnyitják a vár kapuit. Ekkor Nádasdi Szapolyái pártjára áll.
1529. szept. 26-án a török Bécs alá ér. Sikertelen ostrom után okt. 15-én visszatér Konstantinápolyba. Szapolyai mellett tanácsosként – török védőőrséggel – Gritti Alajost hadja, tehát a császár makacs provokációja ellenére sem rontja Magyarországot a szultán.
1530-ban, ismét az arrogáns germán provokáció: Ferdinánd Roggendorf Wilmos vezetésével 10.000 főnyi német-spanyol hadat küld hazánkba. Roggendorf ostrom alá veszi Budát. Védelmét Gritti Alajos vezeti, aki visszaveri az agresszorokat. Grittit Szapolyai kormányzóvá emeli.
1531: Ferdinánd Pozsonyban megszervezi a magyar kamarát.
1532. ápr. 25-én, II. Szolimán újabb hadjáratot indít Bécs ellen. TEHÁT NEM BUDA, NEM A MAGYAROK ELLEN.
A szultán háromheti ostrom után visszavonul Konstantinápolyba.
A török porta a velencei származású Grittit, legfőbb bizalmasát a két király közötti közvetítésre is megbízta. Ezzel csaknem telj hatalmat adott neki. Közben Gritti a saját királyságához egyengette az utat.
(Gritti Velencétől is utasítást kapott János király támogatására. Magyarország és Velence között évszázados harc folyt a dalmáciai tengerpartért és a parti városokért. Piezro Zeno, a doge konstantinápolyi követe megmutatta Ludovico Grittinek a Tizek Tanácsa, 1529. januári levelét: Velence megbízottai kövessenek el mindent, hogy a háború mihamarabb kitörjön a császár és a török szultán között.) Gritti erdélyi mesterkedése viszályt szít, a török segédcsapatok Erdély területére lépnek, Csibak Imrét leverik. Erre unokaöccse Patócsi Mihály rátámad Gritti medgyesi táborára és megöli őt. Ekkor keres Szapolyai megegyezést a császárral.
1540. júl. 22-én meghal Szapolyai János. Ferdinánd évi 30.000 aranyat kínál a szultánnak, ha az országot birtokba veheti. Egyben katonaságot indít Buda ellen. A védők visszaverik. 1541-ben Roggendorffal újabb sereget küld. A várat Fráter Martinuzzi György védi. Roggendorf súlyos vesztesség után visszavonulna, de a Buda alá érkező Szolimán a pesti oldalra átkelő 16.000 németet megsemmisíti. Szolimán táborát Óbudán állítja föl. Fráter György 40 előkelő úrral, tisztelgő látogatást tesz a szultánnál.
1541. aug. 29-én a mohácsi csata 15-ik évfordulóján, a zsidó bankár József ben Sőlomó átadja a vár kulcsait a szultánnak és másfél évszázadra beül a török. A szultán a tanácsosokkal tudatja, hogy János Zsigmond nagykorúságáig birtokba veszi Budavárát. Ez a fordulat az osztrákok 15-évi provokációi, dúlásai orvtámadásainak logikus következménye. 15 év alatt az osztrák négyszer támadt Budára, éspedig:
1527. aug. 20.-án Ferdinánd
1530. Roggendorf,
1540. Roggendorf.
1541. Roggendorf.
Miután a török a „mohácsi vész” utáni harmadik hónapban elhagyta hazánkat, az azt követő 15 esztendő alatt, kétszer vonult Bécs ellen. Nem Buda ellen. A török hadsereg háromszori (Mohács-Buda-Bécs-Bécs) kivonulása után mindannyiszor Ferdinánd földúlta a dunántúli városainkat, erődeinket egészen Tokay-ig. A cél a török ingerlése és hazánk hadi szinttérré spekulálása, megvédeni Bécset.
A cél a törökök ingerlésével Magyarországot hadszíntérré változtatva, fölfogni a Nyugat elleni támadásokat. A szultán hazánkat a Habsburgoktól és Fuggerektől függetlennek akarta tudni. Ezt remélte megvalósulni a nemzeti király, Szapolyai megválasztásával, kinek védelmére is kelt.
Nemeskürty István könyvében: Mi történt Mohács után, „meglátja” hogy két hadsereg is a csatatértől nem messze tétlenül táborozik, Szapolyai 40.000-el és Báthory András 18.000 emberrel Futaknál. (Frangepánt elfelejti . . .) De mint Dr. Zakar A. írja a bankárok mesterkedéseiről nem tesz említést. „E nélkül pedig nem találjuk a szállat, összegubancoljuk még jobban a csomót ahelyett, hogy a megoldást elősegítenénk és az események okozati rendjét fölfedezzük. Ezzel még adós a történetírásunk.” „Mint ha még ma is, a Habsburg uralkodó házi érdekeket kellene védelmezzük mint a Bach korszakban és utána addig, míg volt király, vagy fönnállt a királyság. Az a tény, hogy a dinasztikus érdekek védelme fontosabb szempont még ma is, mint a magyar nép jogos és kötelező önbecsülése, azt mutatja, hogy ugyanazok a tudományon kívüli szempontok uralkodók, bizonyos szakmai körökben, mint amelyek kötelezőek voltak a Bach korszak egyetemi tanárainak és akadémiai tagoknak körében. A hamis történész közreműködik a nemzet megtévesztésében.”, mondja Dr. Zakar András.
Azt még megírják, hogy II. Lajos seregével vonulva az Érd melletti Kakukkhegyen szállt meg, innen átment Ráckevére, hogy elbúcsúzzék feleségétől, Máriától. Három nap múlva ment tovább. Mária a búcsú után mindjárt Budára sietett csomagolni. Azt is fölfedték, hogy a dunaszekcsői plébános feljegyzése szerint Cettrich Ulrich, a királynő cseh kapitánya ölte meg Lajost, és csak később helyezték a Csele patakba. Arról nem szólnak, hogy a töröknek nem egy letiport, hanem egy semleges Magyarország volt az érdeke, ezt akadályozta meg Európa, amikor Ferdinánd, a pápa pénzén, és a magyarok adóiból fönntartott seregeivel szüntelenül betört Magyarországra, hogy provokálja a szultánt és elérje Magyarország előzőnylését, gyengítését. Martinuzzi Györgyöt Ferdinánd Castaldo spanyol tábori mérnökkel megölette. A „pogány” Rusztem pasa, Szolimán sógora, személyesen nyújtotta át a selyem zsinórt Malvezzi osztrák követnek és hulláját a Jedikula bástyájáról a Boszporuszba hajíttatta. III. Gyula pápa feloldozta a gyilkosokat. Gersei Pethő János báró följegyezte Fráter Martinuzzi György kijelentését: „. . . ha urak között kell választanom, akkor a szultánt választom, mert ő az első az urak között.”
Felelősség – bűnösség kérdése
Dr. Zakar András szerint: „Ma is minden kultúrállam törvényei azt büntetik, aki a csalást, provokálást és a megvesztegetést végbe vitte, nem pedig a kárvallottat. Ebben a vonatkozásban a tények igazi feltárása, a nemzet becsületének helyreállítása és az okozott mérhetetlen károk, lehetőség szerint való jóvátétele még mindig késik.”
„A felelősség kérdése nem azonos a bűnösség kérdésével.” Igaz, a nemesség kezében volt a közjogi hatalom egy része, de a másik, a potenciálisabb rész, a király kezében volt. Történészeink megalkuvásaival szemben, csak el kell olvasni a Mohács előtti országgyűlések határozatait, mennyi előrelátás, figyelmeztetés és kívánság a király felé „az országlakosok” az „ország közügye” érdekében. A veszély idején közteherviselésre megszavazták saját hadi adójukat, személyes hadba, vonulásukat, jól lehet, látták milyen idegen és akaratuk ellen folytatott titkos mesterkedések juttatják romba az országot. Történészeink nem szolnak ezekről a – nyugati alkotmány fejlődésnek akkori fokánál sokkal magasabb – határozatokról, amelyekből kitűnik úgy a felelősség, mint a bűnösség kérdése . . . E kérdéseket a magyar rendek világosan föltárták a nemzet előtt. Az ezerféle nyílt és titkos törvénytelenségek szerzőinek felelősségét és bűneit. . . A magyarságot pártoskodással vádolni csak akkor lehetne, ha az országban minden a törvények szerint folyt volna és mégis, vagy éppen ezért állott volna be a tragédia. Ha az idegen uralom gondozásba vette volna az 1525.-i országgyűlés határozatait és abból fakadt volna a tragédia. Éberen figyeljük azt a gondolkodásmódot, mely minden baj idején bennünket megterhel a felelősséggel, bűnösséggel, ugyanakkor leplezi az embertelenségek elkövetőit s a fölbujtókat.
Pl. A hazai történetíró, Nemeskürty István könyvében nem akarja tudni, hogyan sétáltak Budára a törökök. Pedig két írott forrás is található erre nézve. „II. Szuleimán szultán, a Budavár kulcsait átadó Jószéf ben Sölómó családjának bizonyos adó engedményeket ad.” – írja a magyarországi izraeliták lapja az Új Élet, 1967. ápr. 1-i száma. 5. old. Ez található a 203. jelzésű török nyelvű Fermánban. Az idézet után ez áll:„Scheiber: Acra Orient Hung. Tomus XII. 107. 1.”
A Nyugatról áramló törvénytelenségek és embertelenségek leplezésére, az akkori magyarságot „PÁRTOSKODÓNAK” kiabálni hazaárulás. Az árulók kedvenc pontja, a kettős királyválasztás ténye. Az igazság az, hogy miután az ország többsége, a rendek alkotmányosan nemzeti királlyá választják Szapolyait, 1526. nov. 10. én, éppen az 1525-i Rákosi gyűlés határozatai alapján, egy töröktől mentes, szabad Magyarországban, ugyanakkor 1526. dec. 26.-án a Mohács utáni maradék oligarchák összesen tizenhárman, köztük papok, a nemzeti közvéleményt ignorálva, királlyá választják Ferdinándot. A tizenhárom oligarcha, kik nevüket sem tudták az okmányokra vetni, nem képviselte a nemzetet, úgy nem, mint ahogyan 1956-57-ben a Kádár-kormány sem. Mint ahogyan a maroknyi 1956-os Kádár klikk és az egyetemes nemzeti összefogás közötti ellentét nem nevezhető „pártoskodásnak, így az egyetemes nemzet által választott nemzeti király Szapolyai és a tizenhárom oligarcha, klikk közötti viszony sem nevezhető pártoskodásnak.” (Hanem az idegen hatalmak magyarellenes – Habsburgok vatikáni támogatással való hatalomra jutás cselszövése. Megjegyzés: B.L.)
Történetíróink a török rabigát, a mohácsi csata keltétől, 1526-tól jegyzik. Az ide irányított figyelembe azonnal beültetik az „ország három részre szakadás” kezdetét. Mintha a három részre szakadás és a pártoskodásból is származó tragédia a mohácsi csatamezőn kezdődött volna. Ez HAMIS. Mohács után a török önként kivonult hazánkból, ami súlyos gondot okozott Nyugatnak, ugyanis a török-magyar háború a menekvésüket jelentette és busás kereskedelmi hasznot. Ezért provokálták a szultánt, aki a mohácsi „vész” 15-ei évfordulóján ül be Budára. A 15 év eseményeit, nem akarják analizálni. Mindent a pártoskodó magyarok hibájául mutatnak ki, és pedig hamisan, az 1526-i mohácsi csatától számítván. Dr. Zakar András ennek legelső tanulmányozója szerint, minden általánosítás igazságtalan. Mohácsi csata évében a magyar rendek egységét láthatjuk. Az 1525-ik évben kelt országgyűlési határozat világosan és EGYSÉGESEN szemben áll a „másik” az idegenek, vagyis nem magyarok pártjával. Erről a tényről történetíróink PÁRTOSKODÁS címen foglalkoznak. Az országgyűlési határozatról kitűnik a közhatalom, a rendek egysége. Csakúgy, mint az 1956-os nemzeti egység. Pártoskodás itt nem mutatkozik. Ha mégis használni kell a „pártoskodás” jelzőt, akkor vonatkozik ez a hatalmat bitorló német, cseh és egyházi csoportokra, akik 1525-ben, mint 1956-ban idegenül álltak a nemzettel szemben. Az 1525 országgyűlés reformjait megvalósítani lehetetlen volt. Ezért a felelősség, mint a bűnösség kérdésénél az idegeneket kell vádolni, nem pedig a 1525 magyarságát sem a 1956 magyarságát.
A tizenhármak, a kilenc analfabéta főúr és a négy pap éppúgy idegen szuronyokra támaszkodó haza árulók voltak, mint 1956-ban a Kádár klikk. Ez pedig nem nevezhető pártoskodásnak, annál inkább, amikor Ferdinánd megválasztása után, sorra támadja meg és pusztítja el a nyugat-magyarországi erősségeket, egészen Tokay-ig. Ami ezután következett, azok kétséges idők, amikor a notábilis magyarok, hol a nyugati, hol az erdélyi „párthoz” csatlakoznak – és gyakran többször is hely cserélve – csak azért, hogy az áldatlan helyzet megszűnjék, egyik vagy másik hatalomra jutásával, helyreállhasson a török kiűzéséhez szükséges EGYSÉG. Ennek ékes példája a Nádasdi esete.
És most lássuk, hogy a történetíróink által „pártoskodóknak” bélyegzett magyar nemzeti országgyűlés, milyen reformokat hozott a hatalombitorlókkal szemben.
Az 1525-i országgyűlés határozataiból
„A királyi tanácsot, amelyben nagyrészt idegenek kormányoznak, igazgatnak, át kell alakítani . . .” (1. cikkely)
„Idegen nemzetből azonban, a királyi tanácsba ne bocsássanak és a király meg a királynő őfelségeik tisztségeit és az összes várak várnagyságát, valamint a sókamrák, arany és ezüst bányák, úgyszintén a harmincadok, huszadok, századok, ötvenedek, valamint a vármegyék tisztségeit, a dekrétum tartalmához képest ő felségeik csakis a magyar nemzetből való és csak nemes származású embereknek és ne idegeneknek adományozzák és azoktól az idegen nemzet valóktól pedig, akik jelenleg ilyen tisztségeket viselnek, ezeket azonnal s tényleg el kell venni és ugyanazt kell érteni az egyházi javadalmakról is. . . „ (2. cikkely)
Az országgyűlés előbb az idegenek titkos szövetkezését és az abból eredt károkat akarta megszűntetni.
„A királyi felség gyűrűs pecsétje ezután és közvetlenül őfelsége adományozására, magyar titkárnál legyen. A királynő őfelsége és az ő pecsétjét hasonlóképpen a magyar nemzetből való embernek, a főtisztelendő úrnak: őfelsége érdemes kancelláriának méltóztassék adni. . .” (3. cikk.)
„Továbbá, a Fuggerek és az összes külső nemzetbeliek, kik az ország kincseit nyilván (palam), vagyis nyilvánosan, mindenki szemeláttára kimerítik és elviszik ez országból, azonnal kitiltandók és kiküldendők, és helyükbe magyarokat kell tenni. Mindazon által, ha idegen nemzetbeliek, bármilyen nyelvűek is, őfelségeknek és ennek az országnak szolgálni akarnak, szokott zsoldért szabadon jöjjenek be és fogadják fel őket. De az ország végvidékein magyarok módjára kell szolgálniuk és katonáskodniok. A császári és velencei követeket is ki kell küldeni az országból.” (4. cikk.)
„Továbbá, hogy a Burgionok és a többi külső nemzetből valóknak rendelt zsoldot, vagy fizetést, jövőre meg ne adják és hogy a királyi felség, avagy a kincstárnok úr részéről, a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejük ne legyen. Hanem az összes királyi jövedelmeket, azonnal és tényleg csupán a királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák és a másképp Szerencsésnek nevezett Salamon Imrét, ne csak minden tisztségétől, hanem az ellenében már föltűntetett gonoszságaihoz, meg a vele szemben nyilvánvalóvá tett és elfogadott bizonyítványokhoz képest, azonnal meg kell büntetni.” (5. cikk:)
„Továbbá, hogy a királyi felség és őrgrófok és más hatalmaskodók részéről, újonnan elkövetett foglalásokat a foglalók akarata ellenére is, minden késedelem nélkül hozza rendbe.” (7. cikk:)
„Továbbá, hogy az állatokat és a barmokat, vagyis az ökröket és juhokat, teheneket és lovakat ez évben nyájanként, vagy más szin alatt, valamint az állatoknak a bőreit is, ebből az országból a mostani ércpénznek a kiveszése meg a jelenlevő és az ezután következő hadjárat miatt ki ne vigyék, ha pedig kivinnék, bárhol rajta kapnák azokat, őfelségének afelől kiállítandó levele ellent nem állván, le kell foglalni.” (8. cikk.)
„Továbbá, mivel azokat a harmincadokat, melyeket Nándorfehérváron és Zalánkeménen szoktak szedni, ezután Péterváradon fogják szedni, nehogy a fegyvereket, sót, puskákat (pixides) és tőröket Törökországba vigyék.” (9. cikk.)
„Továbbá, hogy úgy a király és a királyné őfelségeik, mint a főpap és báró urak, nemesek és mind azokat a jobbágyokat, akiket a paraszt fölkelés és lázadás után szökve és lopva a saját fekvő jószágaikba vittek, vagy elhelyezték, a . . . dekrétumban a nem.-re előírt büntetés alatt, mostantól fogva azonnal, visszaállítsák.” (10. cikk.)
II. Ulászló 1514. évi dekrétuma 44. cikkelye szerint ez már elrendelt dolog volt, mégis bizonyára emberségből is még főnemesek sem erőltették a parasztok visszatérését, ahol a büntetés várta őket, új uraiknál azonban ettől megmenekültek. (V.ő.: a 26-29 cikkelyekkel is 1914-ből)
Eddig nagy hiányok voltak a főnemesek és nemesek hadcsapat tartásában. Ezért ezután aki közülük 50 lovast nem tud állítani, hadi adót tartozik fizetni. (Egyenlő közteherviselés!)
„A nemesek közönsége mindenik vármegyében válasszon egy kapitányt, aki a jószágokat adó alá vonja, a hadcsapatokat fölfogadj és irányítja. (12. cikk. ) „Ezenkívül a vármegyékben a nemesek közönsége első törvényszékükön válasszanak négy becsületes és nemes férfiút, akik valamennyi egyházi és egyéb fő-és köznemesi dézsma jövedelmet megvizsgáljanak, lajstromba vegyék, hogy a dézsma kilencedek kivehetők legyenek.” (13. cikk.)
„Ugyanígy a szabad városok, királyi birtokok, zsellérek is megrovandók, csak a török által elpusztított és fölégetett helyek nem.”
„Továbbá, hogy a királyi tanácsos urak, azonnal szablyák és állapítsák meg, a királyi bevételek helyeit, ahol és amelyekből a végvidékek tisztviselői a fizetéseiket megkapják és a jövedelmekbe jövőre senki se avatkozzék bele, nehogy ezek a tisztviselők, Budán koldulni és ennek okán hivatalaikat elhagyni kénytelenek legyenek és mind a két felségnek, a többi királyi jövedelmeit és udvari szolgálóit is aképpen kell mérsékelni, hogy a királyi jövedelmekben jövőre annyi pazarlás, mint eddig történt, elő ne forduljon.” (19.cikk)
Az országgyűlés kijelöli és előírja a király teendőit, ez látható, szinte valamennyi cikkelyből. A végre hajtás módját és annak szerveit azonban, központilag nem határozza meg mindig világosan.
„Továbbá, hogy a pénz mostani verése jövőre megszűnjék, és a királyi felség méltóztassék olyan jó pénzeket veretni, mint amilyenek a néhai fejedelmek: Mátyás és Ulászló király urak idejében, meg a királyi felség a mi legkegyelmesebb urunk, uralkodásának a kezdetén is voltak: Mindazon által a már kivert pénzek, az előbb említett Keresztelő Szent János napján tartandó, a legközelebbi közönséges országgyűlésig és alatt, az eddig gyakorolt szokás szerint, egy régi dénár számban forogjanak és fogadják el azokat, de az eladó dolgok tekintélyben a királyi felség, a régebben tett és kihirdetett rendelkezést tartsa meg, és ha az eladók az ellen cselekednének, eladó dolgaikat és árú cikkelyiekt mindenütt kőz zsákmánnyá kell tenni.” (20 cikk.)
„Minthogy eddig ez az egész szükség és az eladó dolgoknak, meg az áraknak a drágasága, amely az országot ez idő szerint elnyomta, a jelen pénznek a veréséből származott és növekedett, és többen vannak, akik a jelen pénzeket verették, némelyek t.i. a királyi felség engedelméből, mások ismét saját vakmerőségükből: azért az előbocsátottakra nézve, a valót ki kell puhatolni, és helyes számadást kell vonni és tétetni, és akik királyi engedelemmel, igaz súlyban, vagy négy latos vegyítékben verettek pénzeket, azokat, ha ezekről igaz számot adhattak, fölmentetteknek kell tekinteni. Azok, ellenben, akik azokat a pénzeket meghamisították és kiderül, hogy három latos, vagy azon alul lévő vegyítéken verettek, azok nem csak helyes számot adni kötelesek, hanem még azt az egész nyereséget is, amit ama csalárd meghamisításból kaptak, a királyi felségnek tartoznak kiadni és visszatéríteni.” (21. cikk.)
„Akik pedig saját vakmerőségükből verették, azokat amint a dekrétum is elrendeli, örök hűtlenség vétkében kell elmarasztalni.” (22. cikk.)
„Továbbá, hogy amely külföldi emberek jövőre az országon kívül vert és készített pénzeket hoznak be, ebbe az országba, és ezen rajta kaphatók, azokat legott és tényleg tűzre kell vetni és elégetni, és a vert pénz el kell venni tőlük. Azokat is, akik ha jövőre rajta kaphatók lesznek, hasonlóképpen kell büntetni.” (23. cikk.)
„Továbbá, hogy a királyi felség a horvát-, dalmát-, és szlavonországi bánságokat Thahi János Úrtól, azok miatt a nyilvánvaló gyűlölségnek, egyenetlenségek és ellenségeskedések miatt, amelyek közte és amaz országok nemesei közt támadtak és fönnállanak: elvenni és magyaroknak adományozni méltóztassék, nehogy azok az országok ennyi ellenségeskedés, gyűlölség és zűrzavar közepette elvesszenek és veszedelem között forogjanak.” (24. cikk.)
Bizonyíték, hogy a központi hatalom az országgyűlés helytelenítette a nemzetiségi vidékeken a zsarnokoskodást és amennyire hamar lehetett megakadályozta.
„Továbbá, hogy a királyi felség Koczka Sztaniszlót és Lászlót a múlt évben elkövetett gyilkosság miatt az országból kiküldeni és kiutasítani méltóztassék és a pénzt, amelyet ebben az országban összegyűjtöttek a királyi felség vegye el tőlük s fordítsa a végvárakra.” (25. cikk.)
„Továbbá, hogy a királyi felség a néhai főtisztelendő György esztergomi érsekúrnak, a végrendeletét végre hajtani, szolgáit kifizetni és azt a pénzt meg más oda ígért dolgokat, amelyeket örökösen az esztergomi kápolnának adott, ennek kegyelmesen kiszolgáltatni méltóztassék.” (26. cikk.)
„Továbbá, hogy a néhai főtisztelendő Tamás és György esztergomi és Gergely kalocsai érsekeknek végrendeleti pénz összegeit és egyéb vagyonát mostantól fogva, ki kell puhatolni és az ország szükségeire fordítani.” (27. cikk.)
„Továbbá, hogy az aranyat és ezüstöt ebből az országból nem szabad kivinni, s ha olyanra akadnak, amelyet ki akarnak vinni, az bárhol szabadon el kell venni.” (28. cikk.)
„Az alsó részek nemeseit és különösen a tizenkét vármegyét Szörénytől Pozsegáig, a dekrétum tartalma szerint meg kell tartani az ő szabadságaikban és elhagyott helyeik után való jövedelmeiket meg kell adni.” (30. cikk.)
A háborús pusztítások miatti károkat az ország pótolni kívánja. . .
Ámbátor igen gyakran állapítottak meg és hoztak nagyon sok olyan határozatot és rendeletet, nagyon sok olyan szabályt és végzeményt, amelyek mindenek előtt a királyi felség, a mi legkegyelmesebb urunk kormányzatának a gyarapodását, azután az egész ország jólétét és békés állapotát illetik és érintik, de EDDIGELÉ A KÜLÖNBÖZŐ ZAVAROK MIATT SEMMI ÚTON, MÓDÓN ÉS SEMMI TEKINTETBEN SEM NYERTEK FOGANATOT. Nem kerülhettek végrehajtás elé, hanem az ország lakosok minden költsége, munkája és fáradsága dugába dőlt: ennél fogva, hogy azoknak a határozatoknak megháborítói elől az út valahára elzáródjék és az ország közügye jó állapotba kerüljön.
„Keresztelő Szent János legközelebbi ünnepéjre a Heves vármegyében fekvő Nagy-Hatvan nevezetű mezővárosba a nemesek és más bármely állapotú és rangú birtokos emberek részére, együtt és egyénenként: általános egybegyülekezést és országgyűlést kell hirdetni, amelyre az összes úgy jobbágyos, mint egy telkes nemesek tartozzanak minden tíz jobbágytelkük után egy-egy könnyű fegyverzetű lovast, a felső részek vármegyéiből, úgymint Trencsén, Túróc, Árva, Liptó, Zolyom, Szepes és Sáros vármegyékből lovasok helyett, gyalogosokat magukkal hozni, önmaguk is saját személyükben, nem kocsikon, hanem táborozók módjára eljönni: Az egytelkes nemesek pedig, akiknek száz forintot érő ingó vagyonuk van, legyenek kötelesek személyesen megjelenni, a többiek pedig tízen, maguk közül egyet küldeni.” (31. cikk.)
Az ország lakosok (regnicolae), az ország közügye (res publica regni) védői, a nemesek, akik nem csak jogokat élveznek, de személyesen kötelesek hadba szállni, s ezt maguk a nemesek mondják ki! . . .
Morvamezei csata
1278. aug. 26.
Történetírásunk egyik fogyatékossága tűnik föl az 1278, aug. 26-i morvamezei csata hiányos leírásában, tanításában és kiértékelésében. Talán, hogy elsikkadhasson a germán hálátlanság ténye és egyéb politikai és hadviselési korabeli fölényünk. Az egész Európára nyolc évszázadra kiható, a Habsburgokat hatalomra juttató Morvamezei csatáról többet kell tudnunk.
Az Ennsig terjedő területen, kizárólag az észak-nyugati szlávokkal volt bajunk. Már Etelközből két hadjáratot intéztünk ellenük és a későbbiek folyamán, 1069-ben törtek hazánkba a csehek. Könyves Kálmán (1095-1116) fia, II. István (1116-1131) uralma alatt, 1116. május 13-án összeütközött a csehekkel az Olsva partján, de súlyos vereséget szenvedett. 1118-ban Leopold Örgróf, cseh szövetségben tör hazánkra. Két évi küzdelem után kötöttek békét. 1177-ben Szobjeszláv cseh herceg kiszolgáltatta az Ausztriából tovább menekülő Gézát Bélának, aki öccsét börtönbe záratta.
Az 1237-ben második magyarok útját kutató ázsiai útjáról hazatérő Julián barát hírt hozott, a tatárok közeledéséről. 1238-ban IV. Béla IX. Gergely pápa engedélyével ismét zsidó és szaracén tőkéseknek adta át ill. bérbe az állami jövedelmeket, ami, valamint a várföldek visszavétele, növelte az egyházi és világi főurak elégedetlenségét. E kritikus időben Béla, serege növelésére engedélyt adott, a tatárok elől menekülő kunok hazánkba költözésére. A kőmonostori ülés elhatározta letelepedésüket. Az egyházi és világi nagy birtokosok, akik Béla egész kormányzatával – elsősorban az állami jövedelmek zsidó kézre juttatása és az adományozások visszavétele miatt – közönyösen fogadták Kiev bevételének hírét. (1240, dec. 6.) 1241. jan-febr.-ban a főurak alig reagáltak a „véres kard” körülhordoztatására. Február 10-én, a Kuten kun kán kiadását kérő tatár követeket a főurak Óbudán megölték. A tatár betöréskor Béla által segítségre hívott Frigyes, meg is érkezett, de a kunok ellen lázította az amúgy is neheztelő főurakat, kik megölték Kutent, mire Frigyes dolga jól végeztével haza ment Ausztriába. Ugyanis a kunok a magyarok ellen fordultak, Bulcsú, Csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét szétverték, miközben a tatárok elözönlötték Erdélyt és Lengyelország felöl is betörtek az országba. A Muhi csata után, Frigyeshez menekült Bélát, Frigyes fogságba vetette és a magyarok archívumát, kincseit elkobozták. Itt veszhettek el nemzeti történeti irataink. Elzálogosult Moson, Sopron és Pozsony megye. Frigyes Győrig pusztított. A pápához és a francia királyhoz segítségért forduló Bélát, elutasították, maradjon a „kereszténység védő pajzsa” egymagába. . . A tatárok kivonulása után IV. Béla visszaváltoztatta előbbi pusztító politikáját, s a várföldek elkobzása helyett, inkább ösztönözte a várak építését és megkezdte az idegenek nagy számú betelepítését.
Történetírásunk kérdéseket támaszt, pl. hogy a tatárdúlás által „TELJESEN ELPUSZTÍTOTT ORSZÁG”, hogyan volt képes már őt év múlva 1248-ban Styriát támadni, 1249-ban Herman bádeni határgróf betör Nyugat Magyarországba, mire IV. Béla kun csapataival megrohanja Ausztriát, ahol II. Frigyes és Herman őrgróf meghalnak és ekkor az osztrák rendek, Ottokár cseh trónörököst választják hercegükké. Ezért kitört az ellenségeskedés IV. Béla és Ottokár között.
1252-ben – „a tatárok által teljesen kiirtottak” – elfoglalják Styriát és Alsó-Ausztriát. 1253-ban Morvaországot pusztították. Június 25-én Olmutz alá érkeztek. Közben Styriában is nagy harcok dúltak. Béla Bécset is ostromolta. Három magyar hadsereg is harcolt nyugaton és valószínű, hogy az anyaországot sem hagyták védtelenül. – Azok a magyar harcosok akiket a tatárok „mind egy szálig kiirtottak”. . . ez a „szellem hadsereg” térdre kényszeríti Ottokárt, aki 1254. május 1-jén békét köt Pozsonyban, melynek értelmében Styria IV. Béláé maradt. Béla ugyanakkor Velencétől visszavívja Zárát, fia, István nőül veszi a kun vezér lányát Erzsébetet.
1258-i steierországi lázadást Béla leveri, kormányzójává fiát, Istvánt nevezi ki. Styriáért tovább folytak a harcok. Ottokár föllázította a tartományt és Steier herceggé kiáltatta ki magát. 1260. júl. 12-én, Ottokár legyőzi Istvánt, Stiria elveszett. 1265. márc. elején, a kunok egy csoportja elhagyja az országot. István utánuk ment, elfoglalta a bulgáriai Vidint s fölvette a bulgár király címet.
1257- évi dekrétum az Aranybulla második megújítása. 1268-ban Béla leverte II. Uros szerb fejedelmet. Béla Dalmáciáért Velence ellen, szövetséget keresve, unokáját Máriát, 1269-ben Sánta Károly nápolyi Anjou herceghez adja férjhez, fiú unokáját, Lászlót pedig eljegyezte Nápolyi Izabellával. Ez a kapcsolat alapozta meg az Anjou-ház későbbi trónöröklési jogát.
1270. május 3-án meghalt IV. Béla. V. István hadat üzent Ottokárnak, kivel Pozsonynál békét köt, amit Ottokár megszeg, mire István betör Ausztriába.
1271 elején Ottokár bevette Pozsonyt, Nagyszombatot, Nyitrát és Mosont. Július 2-án ismét békét kötött Istvánnal. 1272 István halála után utóda, IV. László (1272-1290) tíz éves korában került a trónra. Helyette Pectári Joáchim és anyja Erzsébet kormányozott. Uralma alatt a feudális anarchia soha nem tapasztalt méreteket öltött. Zűrzavaros kor. Számtalan pártoskodás, szüntelen harcok. Ottokár hadat üzent de seregeit megelőzve, IV. (Kun) László 1273-ban betört Morvaországba, Ausztriába, Styriába. Osztrákok betörtek Győrbe, Nyitrára, Ottokár szeptemberben bevette Pozsonyt, Sopront és visszatért Ausztriába.
1272 okt. I-én Habsburg Rudolfot német királlyá választották. A nürnbergi birodalmi gyűlés fölszólította Ottokárt, hogy adja vissza az elfoglalt tartományokat. Ezt Ottokár nem tette meg, mire őt ellenséggé nyilvánították.
1275-ben Habsburg Rudolf IV. Lászlóval kötött szövetséget Ottokár ellen.
1276-ban Rudolf már Bécsig nyomult és megteremtette az összekötetést a magyar csapatokkal mire Ottokár békét kötött. Lemondott hódításairól, a magyar területekről is. A háború azonban 1277- őszén kiújult.
A háború közvetlen oka.
A háború közvetlen okot egyébként az a körülmény adta hogy Habsburg Rudolf, igényt tartott Styriára, Karintiára és Krajnára, mint megüresedett hűbérekre és igényét Ottokár ellenzésére is érvényesíteni igyekezett. A 1274-i augsburgi gyűlésen, Ottokár nem jelent meg. Erre Rudolf, a nevezett tartományokat erővel elfoglalta. Ottokár cseh és morvaországi birtokában elég erősnek érezte magát a mérkőzésre. A nagy küzdelem 1278. évi augusztus 26-án a Morva mezőn Ottokárt elsöpörte. A külföldi, mint magyar történetírók értetetlen okokból, Rudolf győzelméről beszélnek magyar segélycsapatokkal. Holott az Kun László győzelme volt Habsburg Rudolf csapataival. Rudolfot, e csata nagy hadvezérének titulálják, holott a csatát eldöntő kun lovasság teljesen függetlenül operált, és csakis úgy volt hajlandó abban részt venni, ha a dekadens nyugatiak meghagyják nekik a szabad cselekvést, mint látni fogjuk, pontosan ez döntette el a csata sorsát. A „pogány” taktika a sebes helycserés hadmozdulatok átkaroló vágták, kilesvén közben az ellenség késedelmes, vagy hibás reakcióit, s akkor elsöprő teljes térségű roham. Ennek az ősi magyar lovas hadviselési taktikának volt a szemtanúja egész Európa delegációja, amikor Buda fölszabadításakor, a segítségül érkező török lovas hadsereg, a magyar huszárokkal szembekerült és mind két lovas hadsereg, Európa két legfélelmetesebb hadserege alkalmazta ezt a manőverezést. A törökök hibáztak és egy gyors helycserés lovas osztag kezdeményezésével a kitaktikázott törökök elveszítették az ütközetet. (Ez esetben is csak osztrák érdemekről szól a híradás, pedig magyar huszárok törték át a védfalat, Petneházy Dávid csapata megsemmisítette a védőőrségre érkező török lovas csapatot. Ez mellett Petneházy lépett elsőnek a várfokára. A reménytelen küzdelemben a törökök kitűzték a fehér zászlót, de még ezelőtt Eörményesi Fiáth Ferencz és gróf Bercsényi Miklós az élvonalban vették ki részüket a felmentő harcokban. Megjegyzés: B.L.)
Ottokár, Németország főparancsnoka, Csehország királya, vezéri képességeiről kiváló tanúságot tett, az 1273-évi magyarországi hadjáratában. Mielőtt azonban serege teljesen egybegyűlt volna, Németújvári Henrik bán 30.000 magyar és kun lovassal, 1273 aug. 5-én megverte. Itt esett el Ottokár veje Dürnholz Ulrich is. De harmad nap Ottokár fölújította a harcot és 60.000 emberrel Sopronig nyomult. Detrekőnél meggyengült ereje.
A Habsburg családnál nem az volt a baj, hogy a gazdag római Pierleone zsidó családból számazott és ennek egyik Genoán keresztül érkező tagja vagyonával Svajcban megvette a romos Habsburg-várat és a vele járó német császárság kedvezményeket, (Meyers Konversatione Lexikon, 1875.) Sokkal inkább jelentős az a tény, hogy rokonságnak még a Talmud szerint élő tagjai, ismerősei a hatalomba segítetve, olyan környezetbe vonták be, hogy szabad döntési képességét elveszítve, bankárok világpolitikai terveinek játék szere lett. Ez végig kimutatható a magyar történelemben is. A lelki tulajdonságaik átöröklése szintén kimutatható. Pl. a morvamezei csatában – ami inkább germán testvérharc volt, a mindkét tábor lovas katonáinak számát is vesszük -- , mindkét fél nagyméretű egyenruhájukra festett keresztet visel. Tehát a római nagy kereszt jegyében, kíméletlen testvérharcban elesett Ottokár hullájával a következőképpen jártak el: „Ottokár mezítelen hulláját Habsburg Rudolf Bécsbe vitette, népünnepélyen darabokra vágatta, kibeleztette és megsüttette. (Veridicus: Az első Habsburg arcképe).” Minden osztrák dicsőségnek kútforrása a „Historia Annorum 1264-1279. MS. IX. 653” jelzés alatt örvendezteti az utókort: „A holttest . . . vágó marhák módjára földaraboltatott, halak módjára kibeleztetett, részeiket külön megfőzték és elválasztottak a hullától.” Az első Habsburg soha se ülhetett volna a Romai Szent Birodalom trónjára, ha IV. Kun László nem ránt kardot a „Rudolfus Dei Gratia Romanorum Rex Semper Augusztus” védelmére. A morvamezei dünnkruti csatában a magyaroknak és 10.000 szabadon mozgó kun lovasnak döntő szerep jutott. Habsburg Rudolf már lehullott a lováról, Ramswág türingiai lovag emelte saját lovára, életét így megmentette. . .
Habsburg (zsidó) Rudolf háláját azzal fejezte ki, hogy a pápához írt jelentésében nem szólt magyar vagy kun érdemekről, vitézségről, ellenkezőleg. Így irt: „. . . Istentől nekünk adott kard birtokában szembeszálltunk a nevezettel és így, szent Bertalan apostol előestéjén Mi és fiunk Lajos, Magyarország királya a cseh tábortól alig egy német mérföldnyire (vix ad millere Teutonicum) vertünk tábor . . .” – írja Rudolf 1278. aug. 18-án kelt levelében III. Miklós pápához, melyben annyira sem méltatja a magyar királyt hogy a nevét megjegyezze, hanem Lajosnak nevezi IV. Lászlót. A „Lajos” hoz mellékelt „fiunk” jelző, mint nyugati vállveregetés a lenézett barbárok sarjadékának, már akkoriban kiállt. Végül pedig, a „hivatalos” történetírók, kik felsoroltak minden kis osztrák hercegecskét, őrgrófocskát, mélyen hallgatnak máig, hogy a „Lajosnak” Kun László magyar király „régi magyar szokás szerint vérszerződést is kötött Rudolffal, hogy JÓBAN—ROSSZBAN osztozkodni fognak.” A Júdea keresztény szellemű nyugatra, így Rudolfra is jellemző, hogy a magyarokat, az országot hálából mint császári hűbért fiának Albertnek adományozta és hogy ezt valóra is váltsa, „nagy sereggel tört Magyarországra, ahonnan azonban III. Endre kiverte.” Hálából el akarta rabolni Magyarországot.
(Kiemelések tőlem. Botos László.)