Botos László

Vélemény Dr. Mario Alinei meglepő kutatási eredményéhez

            E meglepő és nagy elismerést érdemlő korszakalkotó munka nem kevesebbet mond, mint Róma alapítójának nyelve, amelyre az egész európai civilizáció épült fel magyar nyelvű nép volt.  Az Ősi Kapocs, nagyszerűsége ellenére is, mint minden úttörő kutatás kiigazításokat igényel és mi hisszük, hogy Dr. Alinei egy olyan nagy látókörű igazságkutató tudós, aki a könyv megírásakor még nem ismerte, de utólag figyelmébe helyezett, kihagyhatatlan észleléseket utólagosan elvégzi.  Könyvében az a kitétel, hogy a Bádeni kor után, K.e. 3000 és 2000 közötti korban, a délről jött törzsek, bányászattal, kohászattal és fémmegmunkálással foglalkoztak, mint jól fegyverzett lovas nép mentek tovább nyugatra és, mint etruszkok elfoglalták Itália egyes részét.  Mindez nagyon megkérdőjelezhető.

            Az UNESCO által 1963-ban kiadott Prehistory and the Beginnings of Civilization c. könyvben közölt műveltség fejlődési beosztás Európán kívül két műveltségi központot jelöl meg, amely korban megelőzte volna a Körösi kulturát.  Dr. Toronyi Etelka meglátása szerint a Körösi kultúra fejlettségét nem előzte meg az UNESCO által feltüntetett Natufian kultúra, mert ez nem tekinthető önálló kultúr központnak, mert itt nem találhatók meg a legegyszerűbb települések biztos nyomai, csupán a földművelésre mutató egyszerű eszközök.   Ezt a Natufian kultúrát az UNESCO tudósai K.e. kb. nyolcezer évre helyezik, ami a Neolitikum kora.  A mi Paleolitikum kori (Kárpát-medencei) kultúránk, 25-30.000 éves, ahol biztos és már csoportos kőiparostelepek és földművelés nyomai található.  Az említett neolit-kori kultúrfok táblázaton a Jermo vagy Jericho város építő kultúra is megelőzi a Körösi kultúrát.  Ez ugyancsak téves meghatározás, írja Toronyi Etelka[1] éspedig azért, mert a Neolitikumot a Paleolitikumtól elválasztó ipari termék, a kerámia, a Jermo legalsó szintjén, ami idősebb volna a Körösi kultúránál, teljesen hiányzik.  Jermo vagy Jericho második rétegének városa, ami egykorú lehet a Körösi-vel és Erősdi-vel, ahol már találtak kerámiát, mint kulturfokot jelző tényezőt, és ezek összhasonlithatatlanul primitívebbek a Körösi és Erősdinél, Jermo II.-ben talált cserépedények falai vastagok és kézzel formáltak, a fényezésük is silány.  A Körös vidéki Kökénydomb és Vaskapu melletti kerámia korongon pörgetett és domborműves cserépedények.  

            A pre-szeszkló, ős-székely építési technika, a pörgetett korong, a fényzománcú cserépedények magas hőfokon való égetése eljutott a Balkánon és az Égei tenger szigetvilágán keresztül Kis-Ázsiába és innen a Mediterrán tenger partvidékeire.  Toronyi Etelka meglátása szerint a zománcos kerámia gyártásán át, eljutott a fémek olvasztásának tudományához.  Mivel csak az a nép juthatott a fémolvasztás tudományához, amelyik már a kerámia zománcának előállításához a szükséges 1700 Celzius fokot elő tudta állítani.  Ugyanakkor a környezetében a réz tisztán vagy érceiben volt található.  Ezért volt a Kárpát-Medencében Európa első és legtöbb bányája.  Épp ez okból kifolyólag nem volt szükség és nem is jöhettek déli törzsek, akik bányászattal és kohászattal foglalkoztak.

            Dechelette, híres francia bronzkor kutató egy bronz előfordulási táblázatot készített.  Erről megtudhatjuk, hogy Nyugat Európában csak K.e. 2000-ben jelentek meg bronz leletek.  Ugyanakkor a Kárpát-Medencében a szeszklók által előállított bronz-tárgyak K.e. 4000 évből valók.  A Torontál megyében talált bronz fokost K.e. 5000 –évesnek tüntetik fel.  E mesterművön székely rovásírásos feljegyzések láthatók.  Jan Briand [2] irja, hogy az Erdélyből való balták, fokosok, spirál fibulák, karperecek és melltűk a Bronzkor  legnagyobbszerű emlékei.  Ez is bizonyíték arra, hogy az ős székelyek elsőnek ötvözték a rezet az ónnal.  Ez nyitotta meg a Bronz korszakot. 

            John Dayton kutatásai alátámasztják Toronyi Etelka meglátásait: „Az európai bronzkor megelőzte a közel-keletiét, mert ugyanaz a rendszer vagy módszer észlelhető a kerámia-zománcozásánál és a vele összefüggő fémolvasztásos kohászatuknál, mint az elő-székelyeké.”[3] Továbbá, a Közel-Kelet bronztárgyainak gyártásáról írja: „Az ón nem található Közel-Keleten, az Kínából vagy Európából (Bohémia) került elő.”[4] Dayton hangsúlyozza, hogy Egyiptomban a réz érceiben nem található meg, de Közép-Európában és a Kárpátokban nagy mennyiségben létezik, az arannyal és ezüsttel egyetemben.[5]

            Miske Kálmán régészünk már a korai 1900-as években tudatta a Velem Szt. Vid-i (Magyarország) ásatások eredményét. Cáfolhatatlan bizonyítékot hozott fel, hogy a Nyugat-Európában elterjedt bronzkor a Velem Szt. Vid-i bronz elterjedésének a következménye.[6] Antimonércet bányásztak a Rohonc-hegységben – jelenleg Burgenland, Trianon (1920) előtt Nyugat-Magyarország –, közel Velem Szt. Vidhez. Az antimon bányák a mai napig is működnek. E bányatelep magyar neve: Szalonak. Jelenlegi neve Schlaining. A tárgyak többsége, amelyek a három Velem Szt. Vid-i ásatásokból előkerültek, a Szombathelyi Múzeum kiállításán láthatók. A Velem Szt. Vid-i telep a bronzkorban nagyon népes lehetett. John Dayton idézi Miske Kálmánt: „Ezen a területen fúvócsöveket, olvasztótégelyeket és hozzávetőlegesen számítva vagy ötven öntőformát találtak, a legtöbbjüket nyeles fokosok készítésére használták. E magyar telep akkor igen fontos előállítási központ lehetett.”[7] Dayton később még kijelenti: „A bizonyíték halomra gyűlik, hogy a kereskedelem nagy területre terjedt ki Nyugat-Európában, a K. e. 3. évezred alatt.”[8] A bronzkori tárgyak többsége kézzel megmunkált, kovácsolt, vagy öntvény, melyek megtekinthetők Nyugat-Európa múzeumaiban, és mindezeket Velem Szt. Vid-en gyártották. Miske említi, hogy a bronzkorban a bronzot réz és ón ötvözetéből állították elő, de a Velem Szt. Vid-i eljárás kivétel volt, mert itt antimont használtak az ón helyett. Ez egy megfellebbezhetetlen bizonyíték arra, hogy az antimon bronzot itt Velem Szt. Vid-en gyártották. John Dayton ismételten kijelenti, hogy antimont nem bányásztak Közel-Keleten.[9]

            Csobánczi Elemér írja, hogy megmunkált antimon- és aranytárgyat találtak az egyiptomi II. Kheneri fáraó sírjában. Csobánczi idézi A. R. Burne-t, aki állítja, hogy a két fém, az arany és az antimon nem egyesül, csak egy harmadik elem, a tellurium keverékével. A geológusok csak három helyet tudnak a világon, ahol mind a három fém együtt található természetes formájában, az ércben. E lelőhelyek Ausztrália, Észak-Amerika és Zalatna, Erdély. Végezetül, azt hiszem, észszerű azt feltételezni, hogy az egyiptomiak ezt a fémet Erdélyből szerezték be.[10]

            Gordon Childe meghatározta, kifejtette, hogy a bronzkorban az electrum két rész arany és egy rész ezüst ötvözetéből állt. Ezt az eljárást csak négy helyen ismerték, ezek a következők: Kárpát-medence, Trója, a Kaukázus területe és Mezopotámia.[11]

             Szombathely ősi neve az őslakosság kilétére és hovatartozására utal, akik ezen a területen éltek. Szabária volt Szombathely eredeti neve, amely Szabír-Szubar nép-települést jelentett. A szabír előzőleg egy mezopotámiai nép volt, és „az elfogadott szétterjedés-elmélet szerint” onnan Mezopotámiából vándoroltak a Kárpát-medencébe. John Dayton szerint „földtani szemszögből és régészeti bizonyítékok alapján a Magyar-Bohém Medencét jelöli meg, ahol a fémolvasztás megvalósításához alkotóelemek léteztek.”[12] Még azt is hozzáfűzi, hogy a mezopotámiai fémgyártás gazdagságának kialakulása Közép-Európából indult ki.[13] Dayton vitatja a történészek által elfogadott népvándorlás történetét, ami szerinte fordított sorrendben következett. Az a magyarázata, hogy Európából a K. e.-i 4. évezredben szárazság következtében a népek a Földközi-tenger vidékére, Közel-Keletre és talán Egyiptomba is vándoroltak.[14] Az ősi népek már a bronzkorban használták a szél erejét, így a vitorlás hajóikkal eljutottak Kréta szigetére, Kis-Ázsiába, Egyiptomba és Afrikába.

            Nem lenne meglepő azt állítani, hogy a Kárpát-medence már a bronzkorban sűrűn lakott terület volt, ha figyelembe vesszük az emberi nyomokat, településeket, amit itt találtak évezredek óta. A régészek 94 embermaradványt ástak ki, melyek kora 2,5 millió éves. A vértesszőllősi koponya 500.000 éves.[15]

            A neolit-kor embereinek a legfontosabb anyaga a szerszámkészítéshez az obszidián kőzet, melyet az ősember szerszám- és fegyverkészítésre használt. (Az obszidián vulkanikus salak, finom kőzetszerkezete miatt hasonlít a fekete üveghez, és gyorsan lehűl.) Három obszidián bányát tártak fel a Kárpát-medencében, úgymint Tarcal, Tokaj és Csitár, ugyanott, ahol nagyszámú szerszámot találtak elraktározva.

            A természetes fejlődés következtében a népesség elszaporodott, tehát itt a bronzkorban sűrűn lakott területnek kellett lennie.

            Fényes Elek írja, hogy az obszidián és a só kereskedelmi útjai a Kárpát-medencéből indultak, a borostyánkő-, gyöngy- és selyem utak a Kárpát-medencét szelték át, mivel ezen járatok mindig sűrűn lakott területet igyekeztek választani.[16]

            A gazdaságos gyártásnak az a legfőbb előfeltétele, hogy nyersanyagát a bányászat színhelyéhez közel dolgozzák fel, csökkentve a szállítás költségeit. E kapcsolat szükségessége még inkább fennállt abban az időben, amikor az anyagot rossz utakon lehetett csak szállítani, kocsikon és szekereken.

            A Tatárlakán talált talizmánok azt bizonyítják, hogy civilizációnk innen, Erdélyből indult ki. Az egyik amulett ősi írásformája K. e. 5000 évre datálható, ami arra utal, hogy az írást Erdélyben, a Kárpát-medencében találták fel, és nem Sumériában, Mezopotámiában.

            Hasonlóképpen a kerék feltalálása, annak használatba állítása szintén az ősi kárpát-medencei népet illeti. „A legkorábbi kerekes szekér, vagy kocsi képe egy cserépedényről került elő Budakalászon, a Baden-kultúra temetkezési szokásaival kapcsolatban” (cserépedény K. e. 2900–2400 korszakból).[17]

            Ami a felfegyverzett lovasnép délről jövő és nyugatfelé haladó kijelentést illeti ehhez a megjegyzésünk a következő volna.  Torma Zsófia elmondja, hogy az itt bemutatott ősi kocsik temetkezési kocsik voltak, amelyeken a kárpát-medencei nép szeretteit küldte a másvilágra, mint ahogy a vikingek hajókon küldték a halottaikat a hosszú útra. Torma Zsófia rámutat még arra is, hogy Fettich Nándor és Stuart Piggott[18] kutatásai szerint sok kocsi (szekér) volt található a Kárpát-medencében és Mezopotámiában. Ez azt jelzi, hogy az a nép, amely a Kárpát-medencéből vándorolt ki, nemcsak tárgyaikat, hanem szokásaikat, s temetkezési gyakorlati szabályaikat is magukkal vitték Mezopotámiába.

            John Dayton mondja: „Az ugyancsak különös, hogy a ló és az első kerekes szekér (valószínű, hogy ökörrel vontatott) szintén Európában tűnt fel a K. e. 3. évezred kezdetén, valószínű, hogy K. e. 2800 körül. A ló, a tarpan vagy Przewalski fajta, ugyanúgy a földműves és a pásztornép, amely Európába húzódott át a K. e. 4. évezredben, szintén az oroszországi déli sztyeppéről származik, vagy Közép-Ázsiából, és nem feltétlenül a Közel-Keletről.”[19] (Tarpan, azaz Przewalski közép-ázsiai állat, rövid egyenes testtel, nagy fejjel.) Továbbá azt írja, hogy 1950-ben Piggott kimutatta, hogy a rézkorban a megszelídített ló Magyarországon tűnik fel, a Tiszapolgár-Báden-i civilizációban.

Calvin Gebhart The Races of Mankind című könyvében megállapítja, hogy a székelyek a  magyarság legősibb és legszegényebb ága. Csobánczi Elemér nézete az, hogy a kárpát-medencei őshonos nép a mai napig fennmaradt e népcsoportokban: kalotaszegi magyarok, a székelyek Erősdről, a barkok és a torockóiak.[20]

            A bronzkorban a túlnépesedés és szárazság következtében egyes elő-székelyek és elő-magyarok szekéren kivándoroltak a Kárpát-medencéből, és benépesítettek olyan területeket, amelyek ebben az időben még nem voltak lakottak vagy ritkán lakott területek voltak.   Ez a kivándorló nép magával vitte ősi műveltségét és műszaki ismereteit, vallásos nézeteit, legendáit, népmeséit, és különböző időszakokban, mikor veszélyben voltak, különböző nevek alatt, visszatértek ősi földjükre és itt a Kárpát-medencében biztonságra leltek. Időnként hódítókként is visszatértek, vagy pedig jövetelük segélynyújtás volt a megtámadott testvérnépük részére. Ez a helyzet alakult ki, mikor az avarok visszajöttek a hunokat megsegíteni, vagy amikor a mi őseink megjelentek, és segítséget nyújtottak az avaroknak.

            A modern nyelvészek bizonyítják a sumír-magyar összeköttetést.  Sir Leonard Woolley a legalsó kulturális Ur-i rétegben egy jól kidolgozott bronztárgyat talált, amelyen az előállítási kezdetlegesség nem volt látható. Ez azt jelenti, hogy új népcsoport jelent meg ezen a területen, és magával hozta a bronz(öntés) készítés ismeretét. Woolley észlelései szerint a középső és a legfelső rétegben a bronztárgyak teljesen hiányoznak.

            Toronyi Etelka magyarázata, hogy egy új hódítás vagy háború elvágta a sumírok útját attól a területtől, ahonnan az ónt szerezték be, ami szükséges volt a bronz előállításához. John Dayton mondja: „A zománcozás Mezopotámiában megszűnt, miután Nagy Sándor elfoglalta Babilont és Perzsiát, de visszatért a pártusok hatalomra jutásával K. e. az első században.”[21] Ez a tény azt bizonyítja, hogy a Nagy Sándor-i hódítók ellenszenvvel viseltettek a mezopotámiai nép iránt. Viszont a zománcozás használata visszatért a pártusok uralma alatt, s ebből az következik, hogy az út újból megnyílt, és a régi kapcsolatok felelevenedtek a kereskedelmi vonalakon. Ez szemléltetően bizonyítja, hogy a pártus nép baráti érzülettel viszonyult Mezopotámia népéhez. Az a népcsoport, amely ismeretében volt a bronzkészítésnek, az áttelepülés folyamán magával vitte e tudományt, s ez a nép a székely nép őse, az elő-székelyek voltak. A kárpát-medencei bronztárgyak több évvel idősebbek, mint a mezopotámiai másai. A Kárpát-medencében megtaláljuk a bronzkészítés fejlődésének minden válfaját.  Ezért bátran állíthatjuk, hogy a székely áttelepülők magukkal vitték Mezopotámiába a bronz előállításának szaktudományát. 

            Bíborban Született Konstantin írja: „Azok a magyarok, akik elhagyták Etelközt, és kelet felé vonultak, szabíroknak neveztetnek.”[22]

            K. e. a 2. évezredben szabír területen, Mezopotámiában háború kezdődött Babylon és Asszíria között.

            A Hammurabi-korszak kezdetén a ló, a lovas és az ókori kétkerekű kocsi riadalmat keltett, Mezopotámiában egy jól felszerelt lovas vándornép jelent meg Közép-Ázsiából, eredetük „ismeretlen”. Minden bizonnyal szittyák, turáni népek voltak, akik erősségüket a lovászatnak köszönhették.

            Hammurabi a kassziták szokását alkalmazta, használta a lovat és a harci szekereket. Az új harcmodor sikeres lehetett, mert Hammurabi írásai dicsekvően tüntetik fel a birtokolt lovak és versenyszekerek számát.

            Hammurabi uralkodása után e területen 500 évig a kassziták lovagrendje került hatalomra, melyet mi most Babyloni Birodalomnak nevezünk. A kassziták birodalmukat KUR-TE-IZ-nek nevezték, TENIZ országának. Erejük kitűnő lovasságuknak volt köszönhető. A kassziták birodalmukat felosztották a lovagrend-törzseik között. Assur volt a székhelyük, a Zab-folyó mentén.  Sumír nyelven Assur az ASSZA-UR, melynek értelme „lovas-úr”.

            Ez csak egy töredéke annak a hatalmas írott és nem feltételezett anyagnak, ami rendelkezésünkre áll.  Ezek a délről származó bizonyítékok azt látszanak bizonyítani, hogy a Kárpát-medencéből kivándorló magyarul beszélő ősnép egy csoportja útban délfelé megtelepedett Olaszország területén, mint etruszk népcsoport, megalapítva Etruriát. Ilyen megtelepedésre a ragozó nyelvcsoporthoz tartozó népeknek számtalan esetét mutathatjuk be, mind a írás előtti, mind az írás elterjedése utáni korból.  Ha délről észak felé irányuló népvándorlásról beszélünk, az csak visszatelepedést, hazatérést jelenthet.  Adataink semmi esetre sem mutatnak finn-ugor származást.  A finn-ugor nyelvekkel létező nyelvkapcsolat nem a magyar nép manszi származását mutatja, hanem a két ősnép valamiféle együttélését, szomszédi együttélést, a Körös kultúra kisugárzásának következményeként.  Ugyanúgy, mint a bronz Nyugat-Európában való elterjedése.  Ez bizonyíték arra, hogy miért található annyi magyar szógyök az európai népek nyelveiben.  A magyar nyelv volt az átadó és nem az átvevő.  Ez elképzelhető a környező népek kultúrájánál fogva.

Sajnálattal meg kell említenünk, hogy Dr. Alinei figyelmen kívül hagyta az időben sokkal ősibb, korábbi Körös kultúra őshonos magyar – és nem szláv, vagy illyr – népének kultúra behatását a Villanova-i kulturára, amely ennek a későbbi vetülete. A Kárpát-medence, mint földrajzi és népi egység elemezendő.  Reménykedünk, hogy ezt a hiányosságot utólag pótolni fogja Dr. Alinei.