Történelmi nyelvészet és a finnek eredete:
A hagyományos és a forradalmi, új irányt követők vitája.
Az elmúlt két évtizedben Finnországban, s a határain túl is számos kiadvány jelent meg a tudomány több területén, mint a nyelvészet, embertan, régészet, örökléstan területein, melyek – a maguk szakterületén belül – mind megkérdőjelezik a megállapodott, hagyományos uráli (U) elméletet a finnekkel és nyelvükkel kapcsolatban. Hasonlítsuk össze például a nyelvészet területén kívüli munkákat: Dolukhanov (2000a & b); Julku és Äärelä (eds,1997), Julku (2000); Niskanen ( 2000) és Nuńez (1987) műveit; nézzük meg továbbá a következő cikket e kötetben további tájékozódás céljából: ‘Palaeontology: Science or Fiction?’ (fordítása: Tudomány, vagy tudományos koholmány?)
Az eddig elfogadott U elmélet szerint a finnek és nyelvük örökléstani rokonságban vannak más népekkel/nyelvekkel (mint a Saami, Mari, Mordvin, Khanty, Mansi, Samoyed, stb.), melyek Északkelet Európa és Nyugat Szibéria között terülnek el, s a magyarokkal, kik az Indo-európai népek és nyelveik tengerében élnek elszigetelve.
Mindezen nyelvekről azt tartják, hogy egy nyelvcsaládot alkotnak (Finn-Ugor/Uráli családot), ami azt jelenti, ezeket a nyelveket egy családfáról és egy örökletes egységből való nyelvszülő, vagy Proto-Urál-i (P-U) “proto”-nyelv termékeinek tartják. Ezen elmélet szerint a P-U nyelvet az Ural hegység és a Volga- kanyar közötti tágas területen beszélték (a hagyományos haza) legalább 6.000-8.000 éve. Erről a területről egy eredetileg kicsi, zárt proto-társadalom az évek folyamán szétvált, számos ágat alkotva, mint a fa ágai, elköltöztek azon területek felé, ahol ezeket a különböző uráli népcsoportokat találjuk napjainkban. Különösen a finnek és egyéb finnel kapcsolatos nép, mint az Észtek a Balti tenger felé vándoroltak, mely területekről azt hiszik, hogy üres területek voltak a vándorlók érkezése előtt. Ezt az elméletet iskola- és egyetem-szerte tanítják, nemcsak Finnországban, vagy Magyarországon, de másutt is, mint például Olaszországban is. Viszont, amint már említettem, a tudományos kutatás különböző ágait képviselő tudósok egy-egy csoportja azt állítja, hogy ez az elmélet nem helyes, nem felel meg a valóságnak. A tudósok ezen egymásnak szembeszegülő nézete, a hagyományos és forradalmi nézetek tudományos vitája felerősödött az utolsó néhány évben két forradalmi nyelvészeti irányt követő nyelvész munkája nyomán: Professor Emeritus Kalevi Wiik (2002, Eurooppalaisten juuret), és a magam munkája (2002a, The Uralic Language Family) következményeként.
A folyamatban levő, s kezdettől világos vita ellenére gyakran kérdeznek finn és nem finn barátaim, vagy olyan nyelvészek, akik nem szakemberek az U kutatás terén: “Mi a nagy vita oka?” Hiszen mind a hagyományos, mind a forradalmi nyelvészet képviselői állítják, hogy volt Finn-Ugor/Urál-i nyelvcsalád, s a finnek ide tartoznak. Tehát miről is folyik a két ellentábor közötti vita? Ennek kifejtése jelen tanulmányom tárgya. Tekintettel arra, hogy a történelmi nyelvészet és az uráli műveltségek szakértője vagyok, valamint Olaszországban élő és dolgozó olasz, tehát az érzelmi fűtöttségű területektől távol élek, ami gyakran velejárója az ilyen természetű vitáknak, megkísérelem olyan tárgyilagosan felvázolni a két tábor által képviselt elveket, amilyen tárgyilagosan azt tudom, s azokat a ‘bizonyítékokat’ melyen ezek a nézetek (feltehetően) nyugszanak, valamint az ‘ellen-bizonyítékokat’, melyekkel szemben állnak. Ezen túlmenően szeretném különválasztani azon valóságos nyelvészeti, illetve nyelvészeten kívüli bizonyítékokat a számos feltevéstől, értelmezéstől és elmélkedéstől, melyek mindkét fél nézetének szerves részei (akár nyíltan állítva ezeket, akár csak magától értetődően beleágyazva).
2. A történeti nyelvészet módszerei.
Ennél a pontnál egy pillanatra vissza kell lépnünk, hogy bemutathassuk milyen elemzési módszereket követnek általában a nyelvészek, hogy különválasszák és osztályozzák a nyelvcsaládokat, s bemutassák ezek működését. Más szavakkal azt, hogy milyen elemezés és milyen adatok alapján tekintik a finn és a magyar nyelvet egymás rokonainak és az U nyelvekhez tartozónak, amíg – mondjuk – az ógörög, sanskrit, angol és olasz ugyancsak egymás rokonainak tartatnak, de ezeket az Indo-európai nyelvcsaládok közé sorolják? S megbízhatók-e ezek a módszerek, illetve valóban tudományos módszerekkel állapították meg a létező nyelvcsaládokat azon tudományos értelemben, ahogy ma ezt a szót értelmezzük?
Kezdjük az első kérdésnél, mely két al-kérdésből áll. Az 1a. kérdés: a történelmi kutatás milyen módszere/módszerei az elfogadottak? 1b. kérdés: milyen adatokat tekintenek egy elméletet támogató, s milyen adatokat tekintenek egy feltételezett nyelvcsalád elleni bizonyítéknak?
Az 1a. kérdésre következő a felelet: az elfogadott módszerek (főleg) az u.n. “történelmi, összehasonlító nyelvészet” körébe tartoznak, melyek a következőképpen működnek. A nyelvészek általában, azon ténynél fogva, hogy nyelvekkel dolgoznak állandóan, bizonyos hasonlóságokat vesznek észre közöttük, éppen úgy, mint bárki beszélő/olvasó egyén is (s mint ahogyan valamennyien ezt tesszük állandóan). Utánna, hogy biztosítják azt, hogy a megfigyelt hasonlóságok eredeti, valóságos hasonlóságok, s a kutatott nyelvek közötti valami kapcsolatot jeleznek, s nemcsak a tiszta véletlen következményei. Szakmai kifejezésekkel élve, a nyelvészek megkísérelik biztosítani azt, hogy u.n. ‘megfelelésekkel’ (az illtő nyelv hangjai, szavai, s nyelvtana között) állnak szemben, s nem az u.n. ‘hamis egyezésekkel/véletlen hasonlatokkal’. Valóban, a hasonló/azonos hangok, nyelvtani végződések közötti véletlen hasonlóságok a különben teljesen különböző nyelvek között gyakoribbak és sokkal általánosabbak, mint azt gondolnánk, s amint azt a következő szópárok mutatják: olasz villa ‘vidéki ház, a finn villa ‘gyapjú’ ellenében; az olasz (Rocca-)Ravindola, egy közép-olaszországi kis falu neve, s a finn ravintola ‘vendéglő’. Legalábbis ez utóbbi esetben a két különböző szócsoport közötti különböző értelmek figyelmeztetnek bennünket arra, hogy minden valószínűség szerint hasonlóságokkal van dolgunk. Bár az ember mind alakban, mind értelemben megdöbbentően hasonló/azonos szavakat találhat, amint azt a következőkben mutatjuk be (amint azt Alieni 2003:23, 304): etruszk maru, a magyar mérő ellenében, ahol mindkettő értelme ‘ellenőrző’; etruszk parliu ‘főzni’ a magyar párol ‘forralást, főzést’ jelentő szavak. Egy másik megdöbbentő hasonlóság figyelhető meg, ezúttal a nyelvtan területén, a magyar és szanszkrit között: hasonlítsuk össze a szanszkrit –van végződést, mely az ige gerundivumát alkotja, míg a magyar –vá(n) végződésnek hasonló a szerepe, amint a következő példák mutatják: szanszkrit dā’-van ‘adó’, s a magyar vár-ván ‘váró’. Így tehát hogyan tesznek a nyelvészek különbséget a két eset, az egyezések és a véletlen hasonlóságok között? Általában először azt figyelik meg, hogy a kutatott nyelvek között bőven találhatók-e nyelvtani hasonlóságok, különösen az esetek, igék, birtokos esetek, stb. végződései között, mivel a nyelvtani hasonlóságokat tekintik a legáltalánosabban a való kapcsolatok jelzőinek. Ha a nyelvtani kapcsolatok fennállnak, akkor a nyelvészek feltételezik, hogy a hangrendszerben és szótári anyagban található egyéb hasonlóság is valóságos kapcsolat. Ekkor feltételezik továbbá, hogy ezen hasonlóságok egy közös szülőnyelvhez vezethetők vissza. Így tehát feltételezve egy adott ‘nyelvcsaládot’, bár még mindig csak megérzéses alapon, a nyelvészek most már elindulhatnak a nyelvi hasonlóságok vizsgálatának útján egy erősebb, következetesebb eljárással, hogy megbizonyosodjanak a felől, hogy az eredeti rokonsági feltételek valóban fennállnak-e.
Ennél a pontnál már meg is válaszoljuk kérdésünk második, 1b. pontját: milyen adatokat tekintsünk ‘bizonyító adatnak’ az elmélet támogatása terén, s melyek azok az adatok, melyek ‘bizonyító’ adatok a feltételezett nyelvcsalád ellen? Röviden: hogyan tudják a nyelvészek tudományosan bizonyítani feltételezéseiket? Általában az u.n. ‘hasonlító’ módszerrel (a történelmi nyelvészet területén), a nyelvészek egy csoportja egymásra hasonlító (vagy egymással azonos) szót összehasonlítanak hangzás és értelem területén, hogy bizonyítsák ezen (megérzéses alapon megfigyelt) hasonlóságokat, hogy ezek következetesen és rendszeresen előfordulnak, s nem csak találomra.
Ha ezek valóban rendszeresek, akkor valóságosnak tekinthetők a hasonlóságok, azaz ezek ‘megfeleléseknek’ tekinthetők. Ezzel ellentétben, ha ezek a feltételezett rokon nyelvek megfelelnek nagyszámú, következetesen előforduló, rendszeres megfelelések követelményének, akkor az eredeti rokonsági feltételezés, s ezért a proto-nyelv létezése is tudományosan bizonyítottnak tekinthető (legalább is a történelmi nyelvészet elfogadott határain belül.)
A második kérdéssel kapcsolatban, hogy a megállapított nyelvcsaládok tudományosan bizonyítottak-e, ahogy ma a tudományosságot megfogalmazzuk, egy lehető választ terjesztünk elé az alanti 4.2 részben.
Visszatérve most az U nyelvcsalád ügyéhez, engedtessék meg, hogy megmagyarázzam, mit is értünk rendszeres és következetes megfelelésnek néhány példán át, melyeket a magyar és finn nyelvből merítünk (természetesen az összehasonlító módszert rendszeresen alkalmazva valamennyi nyelv esetén, ahol feltételezzük, hogy egy nyelvcsalád tagjai, hogy ennek valóságát bizonyíthassuk):
|
Finn |
Magyar |
Helyreállítás |
|
1) pesä |
Fészek |
< P-U * pesä |
|
2) puu |
fa |
< P-U *puwe |
|
3) pelkää |
fél |
< P-U *pele- |
|
4) pääsky |
fecske |
< P-U *päćk' |
Amint láthatjuk, olyan két csoport szó van egymás mellett, melyek ‘nyilvánvalóan’ hasonlítanak egymáshoz hangban, s értelemben egyaránt. Ha most bizonyítani akarjuk, hogy ezen szavak nemcsak ‘hasonlóak’, de megfelelnek-e egymásnak ‘rendszeresen és következetesen’, (azaz hangról hangra, s hogy minden hang a szó alkotórésze), a hasonlító eljárást alkalmazzuk. Ezt téve észrevesszük például a következőket:
És így tovább. E szavak tehát ‘megfelelések’. Ha az összehasonlító módszer gyakran ismételt használata során sok szócsoport fordul elő, a nyelvészek be tudják mutatni például azt, hogy minden kezdő finn (p) csakis és mindig megfelel a kezdő magyar (f)-nek, vagy általánosabban, ha minden kezdő (x) hang a finnben csakis és mindig a magyar (y)-nak felel meg, vagy a kezdő (z) hang, mondjuk a Samoyedben, s így tovább, miközben például minden végső finn (x) hangnak a magyar megfelelője a (w), s (u) a Samoyedben, akkor a megfelelések gazdag tárával rendelkezünk, melyek nemcsak rendszeresek, de módszeresek is. Következő lépésként megkísérelhetjük megtalálni, hogy a hangok, a szavak, a nyelvtan az eredeti proto nyelvben milyenek lehettek, azaz mesterségbeli kifejezéssel élve, megkísérelhetjük helyreállítani a proto-U-nyelvet a nyelv bármely fokán. Például a fenti táblázat segítségével vissza tudjuk állítani azokat a hangokat, melyek a fenti négy szót alkotják, tehát végső fokon vissza tudjuk állítani magukat a szavakat is. Példaként vegyük ismét figyelembe a kezdő (p) és (f) hangokat, s tételezzük fel, hogy a (p) hang az eredeti, mivel tudjuk (a nyelvészet más részeiből), hogy általában a (p) hang változik (f) hanggá, s nem fordítva. Ezért ez esetben biztonságosan helyreállíthatjuk az eredeti, proto-uráli (*p) hangot.
Azon megfelelések és helyreállítások segítségével, melyek a fenti táblázatban vannak, meg tudjuk állapítani a ‘hangzóváltozásokat’, melyek a feltételezett szülő-nyelvben fordultak elő, s a leány-nyelvekbe származtak át: például a kezdő (p) “változott’ a kezdő magyar (f) hanggá, (míg a finnben változatlan maradt), s ez a hangzóváltozás is, mint a rokon megfelelés ‘rendszeres és módszeres.’ Ennél a pontnál, miután megállapítottunk sok rendszeres és módszeres hangzóváltozást, az u.n. ‘hang-törvényeket’, az U család és az U proto-nyelv létét ‘tudományosan’ bebizonyítottuk a történelmi nyelvészet követelményeinek megfelelően.
Ámbár ez a teljes történetnek nagyon leegyszerűsített képe. A tény az, hogy a nyelvek nagyon összetett lények, igen összetett a kialakulásuk és változásuk, sok tény játszik közre ebben, s így a valóságban az ember ‘szabálytalan’ hangváltozásokat talál, melyekkel el kell számolni, különbözőképpen minden nyelvcsaládban. Hasonlóképpen nem valószínű, hogy a proto-nyelvek teljes helyreállítása lehetséges volna. De ha az ember be tudja mutatni, hogy a hangváltozások/hangmegfelelések legnagyobb része rendszeresen fordul elő és módszeres, s a proto-nyelv nagy része helyreállítható, akkor a kérdéses proto-nyelvet valóban ‘tudományosan bizonyított’-nak lehet felfogni, legalább is ezen elfogadott módszeren belül.
3. A hagyományos iskola állításai
Térjünk vissza a tárgyalt dolgokhoz: min vitatkoznak a két egymással szemben álló iskola elkötelezettjei – a hagyományos és a forradalmi csoport -- egymással?
A válasz most már egyszerű, s két részben összegezhető, az első rész a U család nyelvészeti helyével, a második rész pedig a régészeti, embertani, s örökléstani kérdésekkel foglalkozik, melyek vonatkozásai a U elméletbe bele vannak ágyazva.
A hagyományos iskolába tartozók azt állítják, hogy a U család “jól viselkedik”, tele van jó vonatkozásokkal/hangváltozásokkal. Azt is állítják, hogy a proto-nyelv többnyire vissza van állítva a történelmi nyelvészet követelményeinek megfelelően, amint azt a hagyományosan helyreállított családfa (amint azt minden szakkönyv) mutatja.
A másik oldalon a forradalmi iskola tagjai általában azt állítják, hogy ez nem minden. Ellenkezőleg, szerintük azon hasonlóságok, melyek az U nyelvekben közösek, vagy nem elég jók, vagy nem elég számosan fordulnak elő ahhoz, hogy bizonyítsák az örökletes (genetikai) rokonság elméletét, de semmi esetre sem azon feltételek mellett, amit a hagyományos elmélet, s ezek családfája állít.
Továbbá, a proto-nyelv fogalmát (legalább is fogantatásának idején, kb. kétszáz évvel ezelőtt) mindig azonosították azzal a társadalommal, mely azt beszélte. Más szavakkal, ha valaki egy U nyelvet beszél, akkor szükségszerűen egy eredetileg U nyelvet beszélő csoporthoz kell tartoznia; ha valaki Indo-európai nyelvet beszél, akkor egy eredetileg Indo-európai nyelvű csoporthoz kell tartoznia. Bár napjainkban már jól tudott, hogy a ‘nyelv = népcsoport’ egyenleg nem mindig igaz, sőt a ‘nyelvhalál’, vagy ‘nyelv változás’ gyakori, s ez megtörténhetett a történelem előtti időkben is, a világ bármely pontján. Ezen túlmenően, számos tudós elkezdte örökléstannal követni az emberek keletkezésének helyét és mozgását történelem előtti időkben, ezzel alkalmat adva a nyelvészeknek arra, hogy elméleteik vonatkozásait felülvizsgálják ezen a téren. Így az örökléstan eredményei támogatják-e egy örökléstanilag egységes, s a lehetőleg örökléstanilag bizonyítható uráli népességet?
Amint korábban említettem, a kutatás ezen terei egyöntetűleg, de egymástól teljesen függetlenül olyan eredményre jutottak, melyek tisztán ellentmondanak a tényszerű, történelmi jóslatoknak, s vonatkozásainak, melyek az U elméletbe bele vannak ágyazva (lásd az alanti 4.1 pontot további részletekért). A forradalmi elméletek követői követelik, hogy tételeiket figyelembe vegyék, mivel csak egy többágú tudományos megközelítés engedheti csak meg, hogy a nyelvek és népek eredetéhez menjünk vissza a bizonyosság erős lehetőségével, különösen, ha történelem előtti időkről van szó. Ezért a hagyományos U elméletet módosítani kell úgy, hogy az ezeket az új eredményeket is tartalmazza, különösen a régészet és örökléstan eredményeit. Ugyanakkor a hagyományos iskola hajlamos arra, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a többágú, tudományos ágak között való együttműködést alkalmazó megközelítést, s azt állítják burkolva, vagy világosan kifejezve, hogy a nyelvészet a bölcsészeti tudományok királynője, saját tudományos kutatási módszerrel, s ezért nincsen sok szüksége egyetlen más tudományos ágra sem. Néha talál az ember egy-egy hagyományos iskolát követő tudóst, akik felismerik, hogy a hagyományos iskola egy és más állítása nem egészen felel meg a valóságnak, s változtatást javasolnak [ezeket a tudósokat ‘átértékelőknek’ (revizionistáknak) nevezte Janhunen (2001); ugyancsak lásd Marcantonio (2002b)]. Néhány tudós például felismeri, hogy a hagyományos családfa rajza nem elégséges ahhoz, hogy a nagyon összetett történelmi folyamatokat, melyek a mai U nyelveket hozták létre, hűen ábrázolja (amint azt Hajdú többszörösen bemutatta.) Lásd például Hajdú (1987:67), s a kialakulás más mintáinak javasolóit: Lásd például Häkkinen (1983:384) fésű-alakú családfa tervét, vagy Viitso (1995&1977) munkáját. Mások felismerik, hogy nincs elég bizonyság arra, hogy egy őshazát meg lehessen találni az Ural hegység vidékén, s más őshaza változatot javasolnak (több ilyen előterjesztés volt e téren, lásd például Suhonen (1999), s Koivulehto (1999). Mindezek ellenére ezen tudósok még mindig azt tartják, hogy a hagyományos iskola elmélete lényegében helyes.
4. Mi rossz a hagyományos uráli elmélettel?
Miután bemutattam az elleniskola álláspontját (természetesen nagy vonalakban; lásd Fogelberg (ed., 1999) and Grünthal (ed., 2002) a vita áttekintésére), s most folytathatom a saját elméletem feltárását e tárgyban.
A forradalmiakkal egyetértve, személy szerint hiszem, hogy a hagyományos U elmélet alapvetően rossz, a következő okok miatt: a) amint említettem, a hagyományos minta nem támogatja az egyéb tudományágak eredményeit, amint azt a 4.1;b) rész (1)-(5) pontjaiban összegeztem, hogy a hagyományos nyelvészeti mintát tudományos szempontból soha nem bizonyították, sem a hagyományos, sem a mai értelemben vett ‘tudományos’ módszerrel, ahogy azt a 4.2 részben alant tárgyalom.
4.1 A nyelvészeti minta és más tudományágak közötti ellentmondások.
1. A hagyományos minta szerint a nyelv szülő és gyermekek közötti örökletes átadása az uralkodó elképzelés, s talán az egyedüli tényező a nyelvátadás és terjedés szempontjából. Így az ember feltételezné, hogy minden U nyelvet beszélőnek alapjában véve ugyanazon öröklött tulajdonságai vannak. Viszont az emberi örökletes egységek (gének) vizsgálata eltér ettől a feltételezéstől. A valóságban például a samoyed és az obi-ugor népek általában ‘mongoloid’ örökletes tulajdonságokkal rendelkeznek, míg a többi (hagyományosan osztályozott) U népesség, beleértve a finneket és magyarokat általában ‘európai’ jelleget képviselnek. A finnek ‘európai’ jellegét a paleo-embertan alátámasztja, ahol az emberi csontvázak újabb kutatásai azt mutatják, hogy minden északeurópai népesség az eredeti europid Cro-magnon emberek legtöbb tulajdonságaiban osztozkodnak (lásd Niskanen in Kaltio 2003/5 cikkét).
2. Nincs bizonyítéka az ‘uráli örökségnek’, ahogyan azt az ember elvárná a nyelv = emberek egyenlegtől.
3. A vándorlásoknak nincsenek régészeti nyomai az Ural/Volga területén nyugat felé. Sőt, a népesség és tárgyi műveltség (mint nyílhegyek, jégtörők és agyagtárgyak) úgy látszik, hogy általában a délnyugati irányból terjedt északkelet felé, azaz ellenkező irányba, mint ahogyan azt a hagyományos minta jósolta.
4. A feltételezett őshazából egy ‘üres’ európai területekre való vándorlásnak az is ellentmond, hogy északkelet-Európa az őshonos népek által lakott terület volt, megszakítások nélkül, az elmúlt 10.000 évben.
5. Nincsenek embertani és régészeti nyomai egy ősi, egymáshoz közeli közösségnek, melynek jelenlétét a hagyományos őshaza, vagy egyéb őshazák területén lévőnek indítványozták eddig.
Tehát az örökléstan eredményei, a régészet, a paleo-embertan képezi a független, tiszta és rendszeres bizonyságot a tulajdonképpeni U elmélet tényszerű feltételezéseivel szemben.
4.2 A nyelvészeti minta.
Forduljunk most a U-elmélet általam hitt elégtelenségeihez, nyelvészeti szinten. Ismét a ‘forradalmiak’ nézeteivel való egyezés terén lelem magamat, mely szerint nincs elég nyelvészeti támaszték ahhoz, hogy egy U családot tételezhetnénk fel, legalábbis nem a hagyományos módon.
Ennél a pontnál az olvasó kérdezhetné: az ellenkező iskola éppen az ellenkezőjét állítja, kinek higgyek akkor? A válasz azt hiszem egészen egyszerű. Ellentétben azzal, amit a hagyományos iskola követői és a tankönyvek általában állítanak, a szakirodalom bemutatja a szabálytalan hangcserék létét, azaz az elfogadott hangtörvények melletti kivételeket. Továbbá, a szakirodalom azt is megmutatja, hogy a nyelvtani és működési végződések túlnyomó része az egész U területen át tulajdonképpen a P-U nem öröklődött (ahogyan azt várnánk), hanem a különböző nyelvek különálló ideje alatt alakultak (lásd Korhonen (1996), Marcantonio (2002a: 203-251) és Suihkonen (2002)). Így visszatérve a fenti kimutatáshoz, valamennyi tankönyv rendszeresen hangsúlyozza a következő azonosságokat: a finn (p) a magyar (f)-el szemben, a finn (e) a magyar (é)-vel szemben, ahogy magam is tettem a vita érdekében. Bár ugyan ezek a szövegek nem említik a megfigyelt kivételeket, vagy azt a tényt, hogy a szót alkotó nem minden hang felel meg rendszeresen és módszeresen egymásnak. Például, tekintsük meg az állítólagos rendszeres hangváltozást:
proto-Urál-i /*p/ ŕ Magyar /f/
a valóság az, hogy több alkalommal a P-U /*p/ a magyar (b) lesz, s nem a várt (f) (lásd például bőr, mely a *per',-ből származott a UEW 374 szerint). Vagy vegyük figyelembe ismét (azt kellene mondanom most) a ‘feltételezett’ összekötetéseket: a finn puu a magyar fa ellenében ((2) példa a kimutatásban), megfigyelhető, hogy a magánhangzók nem felelnek meg. Hasonlóan, ha figyelembe vesszük a ‘fát’ jelentő szót a többi U nyelvben megfigyelhetjük, hogy nem mutatnak más rendszeres hangegyezést a kezdő hang terén (lásd Marcantonio 2002a: 100-101 & 161-162). Így a négy szóból álló csoport, mely a kimutatásban szerepelő páros, a pelkää a fél ellenében és a pesä a fészëk ellenében tünik rendesnek minden azt képező hang terén (a Janhunen 1981. évi P-U helyreállítása szerint).
Természetesen a fent ismertetett törvényekkel szembeni kivételek, vagy új alaktan a leány-nyelvek különálló életében olyan jelenségek, melyek minden nyelvcsaládban jelen vannak, amint említettük. Ámbár, ha a szabálytalan hangváltozások/azonosságok felülmúlják a rendes változásokat, akkor a feltételezett nyelvcsalád nem tekinthető tudományosan bizonyítottnak az elfogadott keretek között azon egyszerű oknál fogva, hogy az elfogadott ‘hangtörvények’-nek nincsen általános érvényessége, ezek nem ‘törvények’ hanem inkább egyszerűen a hangkapcsolatok ‘utó-mondásos’ leírásai. Ebben az esetben a megfigyelt, feltételezett ‘azonosságok’ csak ‘hasonlóságok’ (viszont ezen hasonlóságok változnak vagy hamis egyezésekké, vagy kölcsönszavakká, melyek még nem olvadtak az átvevő nyelv szerkezetébe az összehasonlító módszer keretén belül.) Hasonlóképpen nehéz volna fenntartani az öröklött, közös alaktan elméletét, ha a alaktani anyag legnagyobb része egy feltételezett családon belül található és nyilvánvalóan nyelvhez kötött. Most, amennyire ezt ismerem, a nyelvészek általában – beleértve az Indo-európait és a U nyelveket, -- valamint azon nyelvcsaládok, vagy al-családokat, melyek érvényességét mindig vitatták (mint az Altai, vagy az Austronézia-i nyelv Óceán-i alcsoportja) s ezek szakértői nem fektettek elég súlyt az elfogadott ‘azonosságok’ alapvető egyensúlyára a csupán ‘hasonlóságokkal’ szemben. Csak akkor, ha ez az egyensúly bizonyítottan igenlő (pozitív) a ‘megfelelések’ terén, azaz, ha bizonyítható, hogy a felismert megfelelések és a hozzájuk tartozó hangváltozások ‘számszerűen (statisztikailag) lényegesek’, jelentheti ki az ember, hogy a szóban lévő nyelvcsaládok tudományosan bizonyítottak, a tudományos szó mai értelmezése szerint is. Más szóval, véleményem szerint a nyelvészek vitatkoztak, hogy egy adott nyelvcsalád/alcsalád tudományosan bizonyított-e anélkül, hogy valamiféle egyezményre jutottak volna (mint az U esetében), mivel nem tudták bizonytani a szabályos és szabálytalan esetek egyensúlyát, egy szabályszerű mennyiségi vizsgálat alapján. Az U nyelvekkel foglalkozó könyvemben megkíséreltem ennek elvégzését. Megkíséreltem a szabályosságok előfordulásának mennyiségi meghatározását, s mérését a szabálytalanságok mértékével szemben az U összehasonlító anyagban (‘hasonlító test’), melyen a rokonság hagyományos elmélete nyugszik. Azt találtam, hogy a szabálytalan hangváltozások erősen felülmúlják a szabályosakat. Hasonlóképpen azt találtam az esetek döntő többségében, hogy az idézett hangtörvények inkább ‘ad hoc’ előfordulások, s csak igen kis számú tétel követi (gyakran csak egy, vagy két szó). Természetesen nem merülhetek bele e mennyiségi vizsgálat részleteibe itt – az érdeklődő olvasó talán veszi majd a fáradtságot, hogy elolvassa könyvemet… Legyen itt elég az olvasó figyelmét a következő ‘tények’ felé irányítani (olyan tényre, melyeket szakirodalom szerte elismertek; lásd Marcantonio (2002a: 75-78)):
A hagyományos U családfa kulcsfontosságú ugor csomópontja, melyet a magyar + az obi-ugor nyelvek (khanty és mansi) alkotják, soha sem lettek helyreállítva, mivel a magyar tősgyökeresen különbözik alaktanában, szótári anyagában és beszédhangtanában az állítólagos testvér nyelveitől (lásd például Abondolo 1987:185 & 1998: 428). Következésképpen a finn-ugor csomó soha nem lett helyreállítva, mivel helyreállítása feltételezi az ugor csomópont korábbi helyreállítását. A felső U csomó maga is már hasonlóképpen vissza volt állítva, mivel ez viszont ismét feltételezi a finn-ugor csomó korábbi helyreállítását. Valóban, az amit az U csomó helyreállításaként idéznek, Janhunen (1981) által ajánlott helyreállítást – a P-U egyetlen szigorú helyreállításának kísérlete – neve ellenére egyáltalán nem a felső P-U csomó helyreállítása. E helyett csak részleges helyreállítás, csak két ág helyreállítása (feltehetően) mely a megszokott fa része: a finn és a samoyed. A kulcs ugor csomó hiányzik a rendszeres összehasonlításból a fenti okok miatt. Ahogyan maga a szerző is kijelenti (Janhunen 1998: 461), ez a P-U helyreállítás “a proto-uráli leegyszerűsített, de nagyon hasznos megközelítése (mely) közben megszerezhető a proto-samoyed és a proto-balti-finn összehasonlításával, további ismereteket szerezve, a követelményekkel megfelelően, a saamiból és mordvából.” Így még ha valaki nincs is velem egy nézeten a számszerű vizsgálattal kapcsolatban a történelmi nyelvészet keretén belül, a tény megmarad, hogy a P-U ágak helyes, szigorú helyreállítása, s így végső fokon magának a P-U-nak a helyreállítása mindeddig lehetetlen feladatnak bizonyult.
Utoljára, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni az U nyelvek között megfigyelt hasonlóságokat, melyek az altai nyelvekkel is közösek, valamint a paleo-szibériai nyelvvel.
5. Befejezés
Összegezve a fentieket, az U nyelvek családjának valósága még nem lett tudományosan bebizonyítva mindeddig nyelvi alapon, ellentétben az általános állításokkal. Továbbá, az elmélettel kapcsolatos tények jóslatainak állandóan ellentmondanak más tudományágak eredményei. Ennél a pontnál hangsúlyozni kell, hogy a családfa-minta maga nem tükrözi elégségesen annak az útját, hogy mely nyelvek terjedtek, s fejlődtek, két okból kifolyólag: először, amint említtetett, figyelmen kívül marad a nyelvátadás folyamata, mint például a kölcsönzés, nyelv átvétel, nyelvcsere, nyelvek keveredése, nyelvek halála, stb. Másodszor, a fa minta feltételezi, hogy a nyelvek/népek miután elváltak egymástól nincsenek további kapcsolatban egymással, ami világosan hamis feltételezés. Sőt, sok nyelvész, magamat is beleértve hiszi, hogy ezt a valótlan, ósdi mintát el kell hagyni, vagy legalább is egyéb, a nyelvterjedés és nyelvfejlődés valóságosabb mintáival együtt kellene használni. Továbbá, csupán nyelvészeti kutatáson át nem tudunk visszakövetkeztetni a nyelvek/népek eredetéhez az idők mélyében. Valóban, a helyreállított proto-nyelv egymagában igen keveset tud mondani magáról a feltételezett nyelvcsalád/közösség ősiségéről, akkor, amikor vannak írott emlékek (mint például indo-európai), s majdnem semmit, ha nincsenek régi írott emlékek (mint a U nyelvi részeken). Valóban, a helyreállítások (hangok, szavak, nyelvtan), még a nagyon jók is nem többek, mint ‘elvont képletek’, melyek segítenek bennünket abban, hogy a nyelvek között megfigyelt hasonlóságokat képviseljék igen rendszeresen. Ezért, miután ez csak nyelvészek alkotta képlet, ezen helyreállításoknak aligha van valami igazi, időbeni (és térbeli) mértéke. Mindezt figyelembe véve azt hiszem, hogy a ‘forradalmiak’-nak teljesen igazuk van abban, hogy elvetik, vagy legalább is jelentősen megváltoztatják a megszokott mintát. Különösen igazuk van a több tudományszakkal való megközelítésben, megkísérelve összeilleszteni a nyelvészet, embertan, régészet, örökléstan eredményeit, s ez utolsó három tudományszak megengedi visszafele követni a népek eredetét, bár nem a nyelvekét, egész az idők mélyébe.
Visszatérve a finnek és más nyelvek eredetének nagyon sajátos kérdéséhez, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a hitet, hogy ezek uráli népek, kik keletről jöttek, akkor megkezdhetjük egy új feltételezés vizsgálatát. Például, tudjuk a régészetből, hogy voltak keletről induló vándorlások, s a Balti-tenger partjai lakottak voltak megszakítás nélkül az utolsó 10.000 évben. Örökléstanból és paleo-embertanból szintén tudjuk, hogy a finnek alapjában ‘europid’ népek, középeurópából jöttek, feltehetően az ‘ukrajnai refugium’területéről, más európai népességgel együtt, Wiik (2002) szerint. Mindezen tényeket összevetve okszerű annak a feltételezése, hogy a helyi emberek, akik a Balti tenger partján éltek a jelenkori finnek, s egyéb finn népek ősei. Ugyancsak okszerű feltételezni azt, hogy ezek délről indultak észak felé a jégtakaró visszavonulásának következményeként 15.000/10.000 éve. Valóban ez a forradalmiak alapgondolata. A hagyományos tudósok kifogásolták többek között azt, hogy nem létezik annak a megállapíthatósága, hogy ezek az ősi, helyi Balti népek a P-U egy alakját beszélték, s ezért csak feltételezésekkel dolgozhatunk, nem tényekkel. Mindez természetesen igaz, de számít-e az – feltételezve, hogy a P-U nyelv minden valószínűség szerint soha nem létezett – vagy, ha létezett is, minden bizonnyal nem keletkezett, s fejlődött az előterjesztett hagyományos minta szerint. Éppen ezért tehát megengedhető más, különböző feltételezéseket megvizsgálni a proto-nyelvvel kapcsolatban, vagy legalábbis a finnek egyeneságú proto-nyelvét, ha már e gondolathoz ragaszkodunk. Például, a P-U lehetett egy lingua franca, ahogyan Wiik (2002), Künnap (2000) és más tudós állítja, vagy egy nyelv/tájszólás láncolat, mely Skandináviától egészen a Paleo-szibériai nyelvi területekig terjedt, amint azt más tudósok állítják (például Pusztay 1995 & 1997). Bármi is legyen a helyzet, akár elfogadjuk-e ezen új feltevéseket, s ezen új elgondolások helyesnek minősülnek-e, egy valami kristály tiszta előttem, nyelvész előtt: a hagyományos U elméletet eddig tudományosan nem bizonyították, még a történelmi nyelvészet hagyományos követelményei szerint sem!
Abondolo, D. 1987. Hungarian. In B. Comrie (ed.), The Major Languages of Eastern Europe. London: Routledge.185-200.
Abondolo, D. 1998. Hungarian. In D. Abondolo (ed.), The Uralic Languages. Routledge Language Family Descriptons. London: Routledge. 428-456.
Alinei, M. 2003. Etrusco: una forma arcaica di ungherese. Bologna: Il Mulino Ricerca.
Dolukhanov, P. M. 2000a. Archaeology and Language in Prehistoric Europe. In A. Künnap (ed.). 11-22.
Dolukhanov, P. M. 2000b. “Prehistoric Revolutions” and Languages in Europe. In A. Künnap (ed.). 71-84.
Fogelberg, P. (ed.) 1999. Pohjan poluilla. Suomalaisten juuret nykytutkimuksen mukaan. Bidrag till kännedom av Finlands natur och folk 153. Helsinki: Finnish Society of Science and Letters.
Grünthal, R. (ed.) 2002. Ennen, muinoin. Miten menneisyyttämme tutkitaan. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura. Tietolipas 180.
Hajdú, P.1987. Die uralischen Sprachen. In P. Hajdú and P. Domokos. Die uralischen Sprachen und Literaturen. Hamburg: Buske. 21-450 [Budapest: Akadémiai Kiadó].
Häkkinen, K. H. 1983. Suomen kielen vanhimmasta sanastosta ja sen tutkimisesta: Suomalais-ugrilaisten kielten etymologisen tutkimuksen perusteita ja metodiikkaa. Publications of the Department of Finnish and General Linguistics 17. University of Turku.
Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta. Journal de la Société Finno-Ougrienne 77: 219-274.
Janhunen, J. 1998. Samoyedic. In D. Abondolo (ed.), The Uralic Languages. London: Routledge. 457-479.
Janhunen, J. 2001. On the Paradigms of Comparative Uralic Studies. Finnisch-Ugrische Forschungen 56: 29-41.
Julku, K. and Äärelä, M. (eds).1997. Itämerensuomi-eurooppalainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica II. Jyväskylä: Atena.
Julku, K. 2000. Die ältesten Wurzeln der finno-ugrischen Völker im Lichte der heutigen Forschung. In A. Künnap (ed.),125-130.
Koivulehto, J. 1999. Varhaiset indoeurooppalaiskontaktit: aika ja paikka lainasanojen valossa. In P. Fogelberg (ed.). 207-236.
Korhonen, M. 1996. Typological and Historical Studies in Language. A memorial Volume Published on the 60th Anniversary of his Birth. Edited by T. Salminen. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 223. Helsinki.
Künnap, A. (ed.) 2000. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III. Fenno-Ugristica 23.
Künnap, A. (2000). Contact-induced perspectives in Uralic linguistics. München: LINCOM EUROPA.
Marcantonio, A. 2002a. The Uralic Language Family. Facts, Myths ans Statistics. Transactions of the Philological Society 35. Oxford/Boston: Blackwell.
Marcantonio, A. 2002b. Comment on the article by J. Janhunen:“On the Paradigms of Comparative Uralic studies”. FUF 2001, 56: 29-41. Finnisch-Ugrische Forschungen 57: 466-470.
Niskanen, M. 2000. The Origins of Europeans: population movements, genetic relationships and linguistic distribution. In A. Künnap (ed.). 33-59.
Nuńez, M. 1987. A model for the Early Settlement of Finland. Fennoscandia Archaeologica 4:3-18.
Pusztay, J. 1995. Diskussionsbeiträge zur Grundsprachenforschung (Beispiel: das Protouralische). Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden: Harrassowitz.
Pusztay, J. 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. In K. Julku and M. Äärelä (eds). 9-19.
Suhonen, S. 1999. Uralilainen alkukoti. In P. Fogelberg (ed.). 245-248.
Suihkonen, P. 2002. The Uralic languages. Fennia 180: 165-176.
UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, I-VIII (ed.: K. Rédei; Budapest: Akadémiai Kiadó 1986-1991. German edition by Harrassowitz).
Wiik, K. 2002. Eurooppalaisten juuret. Jyväskylä: Atena.
Viitso, T.-R. 1995. On Classifying the Finno-Ugric languages. Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum (eds.: H. Leskinen et al.; Jyväskylä). IV: 261-266.
Viitso, T.-R. 1997. Keelesugulus ja soome-ugri keelepuu. Akadeemia 9: 899-929.