MAGYAR KARÁCSONY

Őseinknél a Karácsony a Nap és Élet újjászületésének, a téli napfordulónak az ünnepe volt. Karácsony ősiségét bizonyítja, hogy volt Karácsonyunk már a keresztény századok előtt. Horváth Lajos Karácsony nevű személyek és települések című tanulmányát a Magyarságtudományi Értesítő 4. számában közöltük, most csak kis részletét hozzuk emlékeztetőnek, a fentiek alátámasztására.

„Személynévként írásban legkorábban 1138/1329-ben Kracin szolga neveként, Durugfa faluban, 1198-ban curacun alakban fordul elő (MNYTESZ). Azután Bárd faluban 1202-1203-ban Carassun nevű jobbágyról értesülünk (Fehértói 1983:185-186). E név jelenleg is megtalálható Karasszon alakban. A továbbiakban nem sorolom az itteni bőséges adaatokat. Helységnévből is álló személynévben legkorábban I. Béla 1061-ben kelt oklevelében fedezhető fel „Vyda de Karachond”, ő tehát nemes ember és Karácsondon birtokos, valószínüleg Tolna megyében (Diplomata, 1992:166-167).” Már e részletből is kitűnik, hogy Karácsony szavunk az egész Kárpátmedence területén ismert volt. Megalapozottsága, nagy hatásköre ősiségének bizonyítéka.

Karácsony, az új élet, a naponta megújuló csodák ünnepe népünk életében. Az ég a földig hajol csillagaival e napon, s foldben szunnyadó szemek új élet álmát hintik a rögökbe. Az új hó csendes, fehér áhitatába öltöztetett világában megszólalnak az állatok, a növények, s elmondják titkaikat a rájuk figyelő embernek. Fényléptekkel érkező Csodaszarvasunk az Élet dalát zengi, s kerecsenyszárnyon szállnak a karácsonyi imák az Ég felé. A jó Isten két kézzel szórja áldásait erre a világra. A lelkiismeret aranytükörébe nézve őrizte teste-lelke tisztaságát a magyar, a rábízott magyar élet csodáját. Istentisztelete egyenes derekú Isten elé állás a szeretet, az élet, a lélek, s az igazság jegyében.

Emlékeztessük önmagunkat magyar életünk csodájára, s lássuk hibátlan szépségében újjáéledni. Ajándékozzuk meg önmagunkat egységünk tudatával, amit embergyártotta határok nem tudnak megsemmisíteni. Valamennyien a magyar életfa gyümölcsei vagyunk: kisalföldiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek, alföldiek, délvidékiek, őrvidékiek, dunántúliak, palócok, székelyek, csángók, moldovaiak, mezőségiek, bácskaiak, bánságiak, jászok, kiskunok, somogyországiak. Ünnepeljünk együtt, hálát adva magyar életünk áldásaiért. Küzdjünk a jelenbe rejtett jövő megújuló magyar életének csodájáért, s kövessük ünnepelő őseink lépteit.

Külön gonddal, „angyalfia”-ként tegyük drága anyaföldünk szent ajándékait, erősítésként adott kincseit életánk alá.

„Karácsony táján regősök járják a falut. Egy a vezér közöttük, aki az éneket irányítja” kezdi beszámolóját Berze Nagy János a Baranyai néphagyományok című műve 66. oldalán. Azután elmondja, hogy a regősök hosszú botjaikkal verik az ütemet és regölésük jó messze elhallatszik. Az idézett szöveget Berze a dunántúli Vásárosdombón gyűjtötte 1933-ban. Az adatközlő Szeledi János földműves volt. Regőseink jókívánságai, mint földbe vetett magok, a jövő boldog élet letéteményesei voltak.

Csókás ferenc a Garam menti kurtaszoknyás Hétfalu szellemi, lelki kincsit gyűjtögette egy életen át. Ezek a falvak: Bart, Gerampáld, Kisgyarmat, Kéménd, Kicsind, Kőhídgyarmat, Bény. Maga Csókás Ferenc bényi lakós volt. Bényt egyedülálló hagyományain túl a kerek templom, a kéttornyú templom, a Szentkút, illetve Kutacska, ahogy az ottani nép nevezi, s a Kárpátmedence legnagyobb, hármas gyűrűjű vársánca teszi nevezetessé. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kerek templom padlója alatt eredetileg egy egyenlőszárú napkereszt volt, ezt a templom javításakor befedték. Ugyancsak a kerek templom hangvisszaverődése hazai építészetünkben egyedülálló: attól függően, hogy az énekelő egyén a tizenkét ülőfülke melyikéből szólal meg, a hangja az első fülke legmagyasabb hangjától fokozatosan mélyül, az utólsó fülke legmélyebb hangjáig. A Zeneakadémia kiküldöttje tanulmányozták is e hangjelenséget.

A pásztorok Karácsony böjtjén (Karácsony előestéjén) délután és este bejárták a falut, meglátogatták az állattartó gazdákat. Együtt ment a tehenes és a kanász, meg a bojtárjaik. Régen teljes pásztori öltözetben (csizma, posztó ruha, szűr, piros zsinóros díszítéssel, kalap, vagy kucsma.)

A két pásztor kis kévébe kötve hónuk alatt vittek mustárt[1] -- fűzfa vesszőt – barka vesszőt. A tehenesé síma, ágnélküli, a kanászé pedig több ágú volt. (Azt tartották, hogy a tehén csak egy borjút elljen, vagyis egyesével szaporodjék, az anyakocának pedig sok kismalaca legyen.) Vittek magukkal egy demizsont, a bojtárok pedig egy vászon zsákot.

Ilyenkor a családtagok általában már együtt voltak. (Készülődtek a Karácsony megünneplésére). A legtöbb helyen már a karácsonyfát is feldíszítették, a betlehem és a gyermekeknek szánt ajándékok alatta voltak.)

Elmondta a tehenes, vagy a kanász (az egyik háznál az egyik, másiknál a másik) a karácsonyi köszöntőt:

Ezután a gazda tiszta, kivarrott vászonkendővel kihúzott egy szálat a tehenes hóna alatt lévő mustárból és megverte a felső lábszárát, az pedig helyben lépkedett és mondta: Haj ki, haj ki, hajos ki!

Majd a gazdasszony kézbe fogta kötényét és a visszájával, azaz fordított köténnyel húzott ki egy mustárt a kanász hóna alól és megverte vele az alsólábszárát, ez gyorsan topogva mondta: Kuss ki, kuss ki, vagy tíz darab!

Ezután a pásztorok megkapták a karácsonyi fonott kalácsot, bort és pénzt. (A bort a demizsonba töltötték, a kalácsot a zsákba tették a bojtárok.)

Amikor a pásztorok elmentek, a házigazda a mustárt a „féhajba”, kocsiszínbe, a gerenda, vagy horogfa mellé tette. Ezzel kellett Virágvasárnap először kihajtani a teheneket, majd utána minden kihajtáskor, amíg el nem kopott.

A gazdasszony a mustárt az ól eresze alá szúrta és azzal hajtotta ki a kocát és a malacokat az első és többi kihajtáskor.

A háziasszony nagy lányai, vagy menyei segítségével készülődött a karácsonyi közös ebédre.

Előbb földíszítették a karácsonyfát úgy, hogy a kisebb gyerekek ne lássák. A karácsonyfa[2] fenyő volt. Magassága 60 cm.-től egy méterig volt. Kifúrt fatönk alapba erősítették. Fölöltöztetés (földíszítés) közben karácsonyi énekeket énekeltek. Ha kisgyermekek voltak a háznál, csöndben végezték a díszítést.

A karácsonyfára került: alma, aranydió (aranyozott dió), mogyoró, láncszerűen felfűzve füge (később narancs), szentképek, aranyozott papírból hatágú csillag, sárgacukor kis papírba gombócszerűen becsomagolva. Mindezeket házi fonál és kis pálcikák segítségével erősítették föl. Majd kis viaszgyertyákat is erősítettek a fára.

A karácsonyfa alá fából, vagy agyagból formált betlehem-figurákat, stb. helyezték el.

A karácsonyfát mindig abban a helységben állították föl, amelyikben a család a legtöbbet tartózkodott. Többnyire az úgynevezett „hátulsó ház”-ban, az asztalon kapott helyet, melyet előtte már a gazdasszony tiszta fehér, vagy kivarrott vászon asztalterítővel letakart.

Az asztalra is tettek almát, diót, aszalt gyümölcsöt, pohár mézet, ostyát, gerezd fokhagymát, kis üvegbe pálinkát, egy fonott karácsonyi kalácsot és a gyerekeknek házilag készített játékokat. (Rongy, vagy szőrbabát, kiskocsit, stb. tehát mindazokat kicsinyítve, amik nagyban is ismertek voltak falun.)

A házigazda fűzfavesszőből fonott kosárba, vagy rozs-zsuppból vesszőpánttal készített szakajtóba gabonaféléket és ácsszerszámokat tett (szekercét, gyalut, fogót, kalapácsot, stb.). Ez jelképezte Józsefnek, az ácsnak foglalkozását. Ezenkívül még egy-egy kis kéve szalmát és szénát. Mindezeket bevitte a lakásba és kezében tartva megállt. Meggyújtották a gyertyákat, majd kis rézcsengetyűvel csöngettek, mire bevezették a gyerekeket, (akik a szomszédban, vagy a közeli rokonnál voltak ez időre) mondván, hogy a Jézuska elhozta a karácsonyfát, vagy pedig azt, hogy a Jézuska elküldte az angyaltól a karácsonyfát. Előfordult, hogy hosszú fehér ingben és fehér lepedővel letakarva valamelyik rokon, vagy ismerős öltözött angyalnak.

Fölálltak. Elmondták az asztal áldást, elénekeltek egy legismertebb karácsonyi éneket, majd helyet foglaltak.

Általában nagy családok[3] voltak, ha a család egy asztalnál nem fért el, akkor vittek be másikat és azt is leterítették.

Ha valaki a családtagok közül távol volt, a karácsonyi asztalnál rá is számítottak és részére is terítettek abban a reményben, hogy bármikor megérkezhet.

A gazdasszony úgy helyezte el az ételeket, hogy kéznél legyenek, a közös étkezés alatt, mert annak befejtéig nem keltek föl az asztaltól. Azt tartották, hogy úgy mint most a szeretet ünnepén, békességben együtt a család, így éljen együtt békességben továbbra is.

A családok karácsonyböjti étrendje: Mézes ostya, mézes pálinka, mézbe mártott fokhagyma, egy-egy dió, alma, savanyú bableves, túrós, vagy mákosguba, dedelle, karácsonyi kalács (a századforduló után hal).

Mindezekből az ételekből a morzsákat megszárították és eltették az állatok gyógyítására.

Karácsony esétjén a gyerekek kisebb csoportokban a keresztszülőkhöz, rokonokhoz, ismerősökhöz, a szegényebb gyermekek pedig a gazdagabb helyekre mentek „kántálni” – Karácsonyt köszönteni – kis vászon tarisznyával a vállukon.

A házaknál a kivilágított ablak alatt megálltak és beszóltak: „Meghallgatják az Isten ígéit?” Kiszólt a házigazda, vagy a háziasszony, hogy „meg!” Erre a kántálók karácsonyi éneket énekeltek, majd az ének végén köszöntek, ezzel jelezvén, hogy befejezték. Ekkor kijött a háziak közül valaki, általában a háziasszony és almát, diót, aszalt gyümölcsöt, a kereszt- vagy fokon gyerekeknek fügét, mogyorót, sárgacukrot, a szegényebbeknek pedig kalácsot is adott.

A falu ezen a csendes téli estén hangos volt a kántáló gyermekek csengő hangú énekeitől.

[1] A mustárt, mustár-magot, illetve annak lisztjét gyulladások, kelések ellen használták. Talán ezért hívták a gyógyítü szándékkal használat fűzfavesszőt mustárnak.

[2] A MTA segítségével a Karácsonyt, s a karácsonyfa állítást idegen, főleg nyugati (német) eredetűnek kiáltották ki néprajzosaink annak ellenére, hogy a környező népek karácsonya csak a kereszténység beköszöntével kezdett szokásba jönni. Népünk Karácsonya ősidőkig vezet vissza, a fenyő csak nyelvünkben azonos a fény fogalmával.

[3] A kiemelés újévi példaképül szolgálhat... (T.Zs.)