Teleki Júlia

AKIKET KIŰZTEK SZÜLŐFALUJUKBÓL
 CSÚROG - A magyar holokauszt-túlélők vallomása

 Zord téli nap, 1945. január 23. Mínusz 20 fok és térdig érő hó. Reggel kilenc óra. Egy 15 éves szerb gyerek ront be a házba, puskával a vállán és arra kényszerít bennünket, hogy azonnal hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat megöl. Öltözködésre már nem adott időt.  Azon a szomorú reggelen minden magyar házban megjelent, puskával a kezében egy szerb fiú, vagy férfi, akik magukat partizánnak vallották és kihajtották, kiűzték otthonaikból a magyarokat. A piactér lassan megtelt megrémült asszonyokkal, gyerekekkel, és öregekkel, hisz a férfiak többségét már 1944 őszén kivégezték. Délután négy óráig várták a hidegben sorsuk beteljesülését, majd a megdermedt, megrémült, és átfagyott magyarokat elindították gyalogosan Járek felé, csak némely kisbabás családot tereltek vissza az állomásra, ahol tehervagonokba rakták őket. Nem nézték, hogy gyermek és anya együtt van-e. Ezzel is tetézték az anyák fájdalmát. Hajnalban érkeztek meg az átfagyott emberek Járekra. Volt akinek a keze és a lába lefagyott, később ebbe halt bele. Reggel kerestem a fiamat, hogy megérkezett-e a gyalogosokkal és végül megtaláltam átfagyva az anyósommal együtt, de éltek - mondta egy asszony, sírva, akit egyéves kislányával a vagonokba terelték, de a hatéves fiát nem vihette magával. A gyerekeim nevét kiabáltam sírva, végül megtaláltam őket félig megfagyva - áll egy másik anya vallomásában.

Kegyetlen sors várt a csúrogi, majd később otthonaikból kiűzött zsablyai és mozsori magyarokra. Enni nem kaptak, csak kukoricát csutkástól darálva só nélkül, mint az állatok A gyerekek sírtak, hisz nem tudták megérteni, hogy miért nincs mit enni. Egy kisfiú paprikást akart enni, mondták neki, hogy nincs, - nem baj, én akkor is megeszem - mondta sírva. A csecsemők szoptak volna, de az édesanyjuknak nem volt tejük. Az édesanya addig szoptatta a gyermekét, míg csak vér nem folyt a melléből. Nagyon sok kisbaba éhen halt. És nagyon sok idős elcsigázott ember, akik nem tudtak mozogni, a tetvek szívták ki a vérüket és abba haltak bele. Így halt meg a nagyapám is. A kegyetlen halál szedte áldozatait. A halottas kocsi nem győzte a halottakat hordani. Egy fiatal asszonytól megkérdezték ismeri-e ezt az embert? És egy meztelenre vetkőztetett idős embert löktek elébe, az asszony felkiáltott - édesapám - és átölelte. Ekkor a partizán rálőtt az idős emberre és az lánya karjában roskadt össze. Talán még több halott lett volna, ha a temerini magyarok nem csempésztek volna be néha egy kis élelmet. Egy anyának sikerült kislányát egy piaci kiskosárban szalvétával letakarva kicsempészni a táborból, hisz már csak csont és bor volt. És írhatnám tovább a sok szenvedést, kínt, megaláztatást. Volt a táborban egy pap, és édesanyám kérte, hogy adja rám az utolsó kenetet, mert már nincs bennem élet, ugyanezt tette a testvéremmel is, és a Jóisten megkönyörült rajtunk, életben maradtunk. Több száz felnőtt és több száz gyermek halt meg a koncentrációs táborban, akiknek a sírhelyük a mai napig nincs megjelölve.

Hatvanegy év telt el azóta. Minden nap kevesebb a magyar holokauszt-túlélők száma. Talán ezt is várják, hogy mindannyian elmenjünk, hogy ne kelljen bocsánatot kérni, azért amiért ártatlanul meghurcoltak, hogy ne kelljen visszaadni azt, amit igazságtalanul elvettek tőlünk. Most azt akarják, hogy mi, túlélők, akik még akkor gyerekek voltunk, kérjük, hogy mentsenek fel minket a kollektív bűnösség alól. Mindez a megaláztatásnak újabb formája. A rehabilitáció, az erkölcsi és anyagi kártérítés minden ártatlanul megkínzott, kivégzett magyarnak jár. Mi nem, hogy erkölcsi kártérítést nem kaptunk, de még édesapáinknak a halotti bizonyítványt sem adják ki. A bocsánatkérésre, a rehabilitációra sokan hiába vártak. Édesanyám, aki annyira hitt benne, hogy lesz majd igazság, nem érte meg. Nővéremet tavaly januárban temettük, bátyámat, aki halála előtt egy héttel álmában újra átélte koncentrációs tábor kínjait, a héten temettük. Én azonban bízom abban, hogy a Jóisten igazságot tesz. Megvilágítja majd az érem mindkét oldalát. Éppen ezért a magyar holokausztot sem szabad soha elfelejteni, az áldozatokra mindig emlékezni kell, azért, hogy soha senkivel ne ismétlődjön meg.

 TELEKI Júlia  2006, január 23

Account of the Hungarian Holocaust by Julia Teleki, a Survivor

At 9:00 AM on January 23, 1945, a cold winter’s day, with a temperature of minus 20 degrees Celsius and knee-deep snow, a 15 year-old Serb boy rushed into our house with a gun on his shoulder and forced us to leave the house immediately, threatening to kill us all.  He did not give us time to dress warmly.  That morning, Serb boys or men, armed with guns entered every Hungarian home and, announcing themselves as partisans, chased the Hungarians out of their homes.  The market-place slowly filled up with women, children and old people.  There were no Hungarian men because the
young men had already been killed in the Fall of 1944.  The people waited until 4:00 PM to find out what would happen to them.  Then the Hungarians, frozen and scared, were forced to march toward the village of Járek.  Only a few families with babies were left behind at the railroad station.  There, they were herded into cattle-wagons, without making sure that children and mothers were together.  By separating mothers and children they intensified the mothers’ pain.  At dawn the next day, the frozen people arrived in the village of Járek.  There were some, whose hands and feet were frozen, who later died because of this.  One woman, whom they had put into the
cattle-wagon with her one-year old daughter, and had not been allowed to take her six-year old son with her, said in tears:  “This morning I looked for my son, to see if he had arrived with those who walked to the village and finally I found him with my mother-in-law.  They were frozen but still alive.”  Another woman said: “I was crying and I called my son’s name. Finally I found him half-frozen.”

 A merciless fate awaited the Hungarians who were from the village of Csúrogand later those from Zsablya and Mozsor.  They did not receive anything to eat, only ground up corn-cobs without salt, just like the animals.  The children were crying because they could not understand why there was nothing to eat.  One little boy wanted some meat but they told him there was none. ”Never mind, I will eat it anyway,” he replied.  The babies would have nursed but their mothers had no milk. One mother allowed her baby to nurse until blood flowed from her breast.  Many little babies died of hunger and many older, weaker people, who could no longer move because the lice had sucked out their blood, also died.  My grandfather died like this. Merciless Death took its victims.  There were not enough hearses to carry away all the dead.  One young woman was asked: “Do you know this man?” and they pushed a naked old man toward her.   The woman cried out:  “Father!” and hugged him.  Then the partisan shot the man who collapsed in the arms of his daughter.

There might have been many more dead if the Hungarians at Temerin had not secretly brought in a little food.  One mother succeeded in escaping from the camp with her daughter in a market basket, covered with serviettes.  The baby was just skin and bones.  I could write much more about the suffering and humiliation.  In this camp, there was a priest and my mother asked him to give her the Last Sacrament because she said there was no life left in her.  He gave my sibling the Last Sacrament too but God had mercy on us and we survived.  Many hundreds of children and adults died in this concentration camp and their graves remain unmarked to this day.

Sixty-one years have passed since this happened.  Every day the numbers of the survivors of the Hungarian Holocaust decline.  Maybe they are waiting for us all to die, so that they will not have to apologize for having made so many innocent people suffer and so that they will not have to recompense us for all they took from us.  Now, in Serbia, they want all the survivors in Délvidék (which was one time Hungarian territory, given to Serbia at Trianon), who were children at that time, to ask to be absolved from the charge of collective guilt.  This is the newest form of humiliation for the Hungarians.  The ethical and material recompense should go to every tortured, innocent Hungarian, and to the families of the executed Hungarians.  Not only have we never received ethical recompense but we have not even received the death certificates of our parents.   Many have waited in vain for an apology from the Serbs and for recompense.  My mother, who so firmly believed it would come and that justice would be served, did not live to see it happen.  My sister was buried last January; my brother who, one week before his death, dreamed about all he had suffered in the concentration camp, was buried this week.  I am still hoping that God will give us justice and expose the other side of the coin.  The Hungarian Holocaust should never be forgotten either.  We must always remember the victims so that this tragedy will never be repeated.

Julia Teleki, Csúrog, January 23, 2006