CSIKÓS ZOLTÁN

Magyar anya búcsúja fiától 1956 október végén

Itt állok hát a nyitott koporsónál,
Még nem szegezték rá a födelet
Tizenhat évig szemem fénye voltál
S itt hagysz örökre most, Laci gyerek.
Búcsúzzunk hát, a búcsúszó nem könny,
Attól, akit szerettünk s elhagyott,
De számomra, Úristen, jaj de szörnyű,
Mert úgy érzem, a gyilkosod vagyok.

Másfél tizedje múlt el az éveknek,
Mikor apádtól búcsút vettem én,
Mert menni kell Kovácsy őrmesternek,
Indul az ezred egy nap reggelén.
Virágot tűztem a sapkájára
S búcsút intett az induló vonat
A Don felé, vigyázni a Hazára,
Hogy el ne öntse piszkos áradat.
A nagyezüstöt elküldötte nékem
És jöttek a tábori levelek.
Majd jött az írás – legszörnyűbb emlékem:
Egy hős magyarral ismét kevesebb.

Hiába halt Kovácsy törzsőrmester,
Tábornok, őrnagy és a közbaka.
Győzött az árulás és a gőzhenger,
Elért a sátán martalóc hada.
Az ős-paraszti portánk szertedúlva,
Kivert kutyaként futottunk tova,
Legjobbjaink bitón vagy vérbefúlva,
Vérgőzben tombolt sátán-lakoma.
A nővérednek hogy mi lett a sorsa,
Sosem tudtad meg, kis Laci gyerek.
És jöttek, jöttek a gaztettek sorra
Bilincsbe vertek így hős nemzetet.

Tíz év után a jármot már nem bírta,
Az ősi virtus új életre kelt.
Vér- és aranybetűkkel van megírva:
Zsarnok-kolosszus vérében hevert.
Két napja tombolt már a harc az utcán,
S Te mondottad: „Anyám, én most megyek,
Apám nincs már, így én vagyok az útján,
A többi srácok már lent küzdenek.”
Az Úristen legyen tanúm nékem,
Hogy vissza akarlak tartani
A falon függő nagyezüstre néztem
S apámnak hangját véltem hallani:
„Kovácsyaknak helye ott a sorban,
Haza, Szabadság, hogyha harcba hív!”

Már nem anya, csupán magyar nő voltam,
Mikor mondottam: „Menjél hát, Laci!”
Rohantál már is, géppisztoly kezedben.
Honnan szerezted, máig sem tudom.
Kilőtt tank mellett álltál, fény szemedben,
S én néztelek a szétlőtt ablakon.
Davajt ordítva jött a vörös horda
És kattogott már a géppisztolyod,
A martalócok ott dőltek halomra,
S futott a többi, ki még futhatott.
A szemben álló háznak ablakából
Ávós tiszt lép ki, csak egy pillanat,
Egy sortűz a fegyvered torkából,
S a véreb átlőtt fejjel dőlt hanyatt.
És láttam arcodon mosolyt suhanva
Nem volt az gúnykacaj s nem gyermeké.
Egy férfinak a győztes diadala,
Gyermekből akkor nőttél férfivé.
Majd jött a páncélszörny tüzet okádva,
Repült kezedből a benzinüveg.
A szörny megtorpant, füstölt, lángban állva
Égő fáklyaként hulltak emberek.
Morajlott messziről és száll az akna –
Halálmadárként vijjogva suhan –
Láttam, hogy dőlsz el, a szívedhez kapva
… És tudtam már, hogy nincs Laci fiam.

Búcsúzzunk hát, a koporsó már födve,
Gyermektested rejti a fedél
Nyugodni tér az édes anyaföldbe,
És férfilelked fenn az égben száll,
És tudom, hogy a Nemzet nem veszett el,
Mert rája ott fenn két férfi vigyáz:
Vitéz Kovácsy László törzsőrmester,
S ifjabb Kovácsy Laci, pesti srác.

Utóhang

Ötvenhatban történelemformáló
Nagy tettek hívtak maroknyi magyart
Keresztet és szabadságot legázló
Bősz zsarnokot ki leverni akart.
Nyugattól kért egy kis segítséget,
Segítség helyett jöttek szép szavak.
Az árulás vagy piszkos üzlet-érdek,
Melyik nagyobb, bűnlista tudja csak.
Tudjátok meg, itt nincs excuse vagy pardon,
Bűnös agyatok bármit kieszel:
Mért halt hiába értetek a harcos
Kovácsy Laci s annyi sok ezer?

Forrás: Szittyakürt. 2006. március