Maczó János

Társadalmi megegyezést?

Szittya Világkongresszus.

- (Magyarok Háza: 2008. május 24-25) -

Még a NépAkarat Párt elnöke voltam -1993-ban -, amikor a javaslatomra fogalmaztunk a „választási programunkba” egy szakaszt, mely szerint a „privatizáló” - országot kiárusító - réteg fizesse a vagyona 30%-át egy alapba, az úgynevezett „rendszerváltozási adót”! Akkor azt mondták sokan: „az ország kiárusítókat akarod legalizálni, a zsiványoknak adnál menlevelet?!” Mostanra látjuk, hová jutottunk. A mindannyiunk verítéke árán összegyűlt javakat egy szűk csoport úgy tette magánvagyonává, hogy a többséget koldussá tette. S most van képük azt kérdezni, hogy „miből fedezzük az ország kiadásait?” Leegyszerűsített válaszom: „abból, hogy a lopott vagyon egy részét tegyétek vissza az államkasszába!” S vérlázító az a hozzáállás, hogy „miből fedezzük a sok-sok igényt?” S az, hogy „ne politizálj!”, „kössünk végre békét”, „miért nincs kiegyezés, megegyezés”. Kikkel? A kifosztóinkkal, a nyomorba taszítóinkkal? Legújabb történéseinkről néhány töredék:

- Az SZDSZ azt mondja, hogy a FIDESZ a „Kádár rendszert” akarja, amikor azt mondja, hogy az állam kötelessége sok dolog. Akkor a „jóléti államok”: például Svédország, Svájc nem beszélve az „olaj-sejkségekről” is „Kádár-rendszer”?

- Az „Egészségügy árucikk”! Megnézném, ha Horváth Ágnes - vagy rokonai - betegek lesznek, - ne adj Isten, egy hasonló gondolkodású orvos kezébe kerülve -, mit mondanak?

- Minél rosszabbul megy a „köznépnek” - választások idején: „tisztelt választó”-nak -, annál jobban megy az SZDSZ-nek!

Mondják meg „miből” fedezze az „állam” a sok kiadást, hallom folyvást mostani „jeleseinktől”? MONDOM. Hát például a „privatizációs bevételekből”. Amikor eladják a mindannyiunk véréből, verítékéből felhalmozott „társadalmi javakat”, akkor az eladás lebonyolítóinak, a „siserehadnak” nem kell annyit zsebre vágniuk! A bevétel nagy részét fordítsák az állam működtetésére és csak töredékét számolják fel „munkadíjuknak”! - Ne fordítva! - S ez immár évtizedek alatt sok tízezer milliárd forintnyi vagyon. Könnyen kiszámítható, hogy ez mekkora összeg! Ráadásul árulkodó tény, hogy a világtörténelem leggyorsabb ütemű „vagyonfelhalmozása” történik most a volt „szocialista tábor” országaiban. Ilyen rövid idő alatt még sohasem koncentrálódott akkora vagyon az egyes emberek kezében, mint ma. Régebben évtizedek teltek el, amíg egy kézbe összpontosult néhány tízezer egység. Ma sok a milliárdos, néhány év elteltével. Csak Magyarországon kb. ezer van belőlük. Persze közülük néhányan külföldön élve jutottak hozzá. De a „szocializmus felbomlásából” hasznot húzók vannak többségben, csak a nyilvánosság számára láthatók vannak legalább ezren. (Akik vagyona több, mint egymilliárd forint legalább). Nos, ha ők mértékletesen gazdagodnak (senki nem sajnálná tőlük, ha tehetségük folytán tennék ezt, és nem olyan mohók), s nem pár év alatt válnának milliárdossá, akkor több jutna a „társadalmi kiadásokra” is!

Csak „apró mozaik”, de jellemzően ide tartozik; az „ügynök ügy”! Miért is jutottunk oda alig tizenöt év után, hogy „szünetel az erkölcs”? Sokan már a szó jelentését sem ismerik! Egy volt miniszterelnöknek, Boross Péternek írtam erről:

««…Évek óta írom helyzetelemző gondolataimat, több könyvet adtam ki, amelyek kordokumentumként tükrözik az „egyszerű halandó” érzéseit politikai helyzetünkről, közkultúránkról. Mindarról, amit alapvetően befolyásol a „közéletünk jeleseinek” tevékenysége. Soha, sehol nem titkoltam, sőt sokak szerint már „fárasztó gyakorisággal” említem: „Jézus tanítását követni igyekvő ember vagyok”.

Komolyan gondolom, ezt Mesterem tudja! De nagyon nehezen viselem azt a keresztet, hogy a Jézust követni igyekvőket „hülyének”, netalán „páriának” tekintsék. Ráadásul erkölcsi, etikai érzéseket nem is tápláló, de magukat embernek tartó személyek „lesajnáló kijelentéseikkel” terelgetnek félre: „nézeteiddel nincs hely számodra a Nap alatt!” Most csak egy témakörrel foglalkozom, a „hamu alatt mindig lappangó”, és „csak és kizárólag az emberi tisztesség szempontjából megközelíthető” ügynök üggyel!

Elnézését kérem, hogy „nem az úri etikett” előírása szerint kezdem mondandómat, de a „proli stílust” mégsem alkalmazom. „Kocsmai szintre” meg végképp nem törekszem, bár mindháromban járatos vagyok, de csak egyikben „otthonos”. Hogy melyikben, annak megítélését Önre bízom. A sulykot tudatosan „vetem el” - magamra vállalva annak ódiumát, hogy Mesterem „összevonja szemöldökét” -, mert emberi megindultság nélkül képtelen vagyok ez ügyben megnyilvánulni! Oly arcpirítóan gyalázatos, ahogy ezt az ügyet kezelik (sehogy nem kezelik!) évek óta, hogy erre csak „gyarló emberi mivoltomban” tudok reagálni, s minden „úriemberi képességem” cserben hagy.

Önök - „politikusaink” -, évek hosszú során bosszantottak, de most már komolyan dühítenek. Sokan foglalkoztak az elmúlt években a törvényhozó, végrehajtó és a törvény fölött őrködő bűnüldöző és bírói hatalom, valamint a bűnözők összefonódásával. Magam is sok dokumentumot gyűjtöttem arról, mi folyik Magyarországon a „rendszerváltozás” álságos leple alatt. De, amit most rendeznek számunkra, az „gyászos tragédia”!

Nagyon elegem van abból, hogy Ön is a „fekália kavarók” népes táborát erősíti azzal, hogy az „ügynököket” védelmezi. A legfőbb, és nagyon fárasztó indoka, hogy nem szabad a hírszerző hálózatot tönkretenni. Ki kéri ezt, ki akarja ezt? A zsarolható politikus? Csak egy „apró epizódot” említek jelenlegi miniszterelnökünk „hazát védő és azért ügyködő” (egye fene, ne legyen „ügynökösködő”) tetteiből, amiről érdekes módon senki nem ejt szót! Medgyessy úr volt az a miniszterelnök-helyettes a Német Miklós-kormányban, aki a Grósz Károly által engedélyezett „világútlevelünk” hozományát, kevéske valutánkat Bécsbe vitette velünk, hogy ott költsük el. Arra kényszerített minket, hogy Ausztriából hozzuk azt a sok-sok hűtőgépet, videót, magnót és sok-sok technikai eszközt. Ebben az időben levelet írtam neki, hogy miért nem hozatja a Magyar Állam a kőbányai Vásárváros pavilonjaiba ezt a sok árut és miért nem ott

árusítják, a hasznot Magyarországnak biztosítva? Miért nem intézkedik, mint felelős miniszterelnök-helyettes, hogy szégyenszemre ne kelljen a rengeteg magyarnak csak áruért kiutaznia Ausztriába, kevéske valutáját néhány óra alatt elköltenie, majd a terjedelmes csomagolódobozokat az út szélén hagyva - mivel azoknak már nem volt helyük a „Trabantokban” - hazabumlizni? Természetesen választ nem kaptam. Közel 1,5 milliárd dollárt „tapsoltak ki az amúgy is üres magyar államkasszából”, s a vétlen, „szabadságukat” ünneplő magyarok ebbéli kényszerük miatti viselkedése folytán rossz hírünk alapjait ezzel teremtették meg az akkori „jeleseink”. Kit szolgált ezzel Medgyessy Péter? Milyen pénzügyi körök gazdagodását segítette elő a magyar átlagpolgár és hazánk kárára? „Közvetítői jutalékait” magángazdagodása megalapozására használta? Miként a későbbi „tanácsadói szolgálataiért” kapott milliókat is? Miféle „hazáját védő” tevékenységek ezek? A hazáját szolgálta a továbbiakban is, mint bankvezér? S miként jutott bankvezéri megbízáshoz? Talán ennek a „nemes és hazáját védő” beosztása és cselekedete (nemcselekvése) jutalmaként?

S miért van az, hogy az összes „nemes önzetlenséggel hazáért tevékenykedő jelesünk” bankvezetői posztot lát el eme nemes tevékenysége folytatása előtt és után? Milyen pénzügyi körök gazdagodását segítette elő a magyar átlagpolgár és hazánk kárára, köztük Medgyessy Péter is? Hol van példa a demokráciákban arra, hogy valaki miniszterelnök-helyettes, majd bankár, majd pénzügyminiszter, majd megint bankár, majd miniszterelnök lehessen? Ahol ez megtörténhet, azt „populista banzájnak” neveznék a máskor oly csillapíthatatlan hevületű „címkézőink”! Most ők hallgatnak! Erre már nekik is elállt a szavuk? No és a „rendszerváltoztató politikai elit jelesei” miféle „ügynöki hálózat tagjai és foglyai”, ha még manapság is a szőnyeg alá akarják söpörni a minket kifosztók neveit? Miféle „ördögi erő” kényszeríti őket arra, hogy „az önzetlenül értünk való tevékenységüket nem tudják töretlenül folytatni”? Hogyan és kik kényszerítik őket arra, hogy „nemes cselekedetüket felfüggesztve, kényszerűségből bankárrá avanzsáljanak”? Csak nem az „ügynöki hálózat” megbízási kényszerének engedelmeskednek?

Ön Magyarország érdekeiért aggódik. Kik voltak azok a politikai vezetőink az elmúlt 12 évben, akik ügynöki múltjuk fényében tollasodtak?

Lecsendesült az ügynök-dolog? Köszönjük az ilyen békét! Minden ügynök milliomossá vált és röhög a markába. (Természetesen nem mindenki volt ügynök, aki milliomossá vált, és természetesen a „hazája érdekében ügynökösködők” közül kevesen tollasodnak meg ebbéli tevékenységükből!)

Ki beszél arról, amit Ön, tisztelt Boross Péter, állandóan „hozzáken” az ügynöki kör ismertté tételéhez? Ki akarja az „ország érdekében tevékenykedő ügynöki hálózat” nyilvánosságra hozását?

Nem egy dologról beszélünk, nem arról beszél, amire a „tisztelt választópolgárok” kíváncsiak. Nem hangulatuk gerjesztése miatt, mert ezt éppen Önök gerjesztik a tudatos csúsztatásaikkal. Mi azért vagyunk kíváncsiak az „ügynöki múltakra”, hogy választások idején legalább ezt tudva hatalmazzunk fel valakit képviseletünkkel. Milyen sok keserűséget megspórolhattunk volna, ha a „rendszerváltó elitünk között nem nyüzsögtek volna a „mindenkori ügynökök”! S nem igaz az az állítás, hogy „összekuszálódtak a szálak az irattárban”, az adatok hamisak. Mert bármi történt eddig? Mindazoktól, akikről van adat, most sem késő megszabadulni! Minél kevesebb „jeleseink” között a még most is ártalmas cselekedetű, annál hamarabb jutunk el a „közmegegyezés” mezsgyéjére. De miként várható el a „történelmi nyugvópont”, ha még most is képünkbe nevethetnek az ártó szándékúak, a feszültséget keltők? Miként létezhet egy jogállamban, hogy a bűnözők személyiségi jogaira hivatkozva őket csak monogrammal lehet feltüntetni, az ügynököket nem lehet néven nevezni, miközben a bűnteleneket naponta néven nevezhetik úton-útfélen? Ebben az országban a „politikai elit” szeme láttára a bűnt el nem követőknek nincsenek személyiségi jogai, s ha ebben sérelem éri őket: „forduljanak bírósághoz”, miközben a nyilvánvalóan bűnt elkövetők tetteire soha nincs „elegendő bizonyíték a vádemeléshez”, és mindig „ellopják az autóból, irodából a terhelő bizonyítékokat”? Hol élünk, miféle demokrácia ez, a „választottak” kinek az érdekeit képviselik?

Ön az „emberi létezést veszélyeztető cinizmus” olyan mélységére süllyedt, hogy erre már nincs „úri jelző”. Kiket védelmez? Magyarország érdekeit? Akkor nem az „ügynöklista nyilvánosságra hozatalát” kellene tragédiának tartania! Természetesen nem azok neveit kell megismernünk, akiket Ön folyamatosan és kizárólag említ, ha erről kérdezik.

Nem kell aggódniuk még azoknak az „emberi szörnyetegeknek” sem, akik az elmúlt évtizedekben egy „eszement rendszer” elnyomó szervezetének ügynökei voltak! A fene sem kíváncsi rájuk, nevükre! Áldatlan tevékenységük gyümölcsei úgy rothadtak, ahogy. Fogyasszák, élvezzék! A csuda sem kíváncsi rájuk.

De azok nevére ugyancsak kíváncsiak vagyunk, akik az elmúlt 12 évben szövevényes kapcsolatrendszerük kialakításával, ismeretségük kihasználásával közel sem a „Nemzet üdvét, a Haza javát” szolgálták, hanem személyes anyagi gyarapodásukkal foglalatoskodtak.

Ugyan, hozzák már nyilvánosságra ezen „hazájuk üdvéért folyamatosan aggódó, de azért egy lépést soha nem tevő urak” névsorát.

Egy névvel sem többet, de kevesebbet sem!

Főleg arra ne hivatkozzon, amire cinikus pillanataimban magam is szoktam, amikor ebbéli ténykedésük karikatúráját kívánom felfesteni; hogy „kis ország vagyunk, ha az elmúlt évtizedek kuszaságában rendet akarunk vágni, akkor apánkat kell börtönbe zárni, testvérünket kell elítéltetni, rokonainkat kell kalodába záratni”. Mert ez lehet igaz, de akkor ugyanoda érünk vissza, amiből jeleseink (köztük Ön is) oly nagyon ki akartak menekíteni bennünket. Ugyanis a Kádár-korszak langymeleg akoljának éppen az volt a sajátossága, hogy nagyjaink nagykanállal merítettek a munkánk verítékéből felhalmozott javakból, miközben az egyszerű halandó hazavitt egy-egy szerszámot, szerelési anyagot a munkahelyéről. Aztán jött a retorzió, ha egy-egy portai ellenőrzésen lebukott a „tettes”. Jobb esetben elbocsátás, rosszabb esetben börtön volt a jutalma. Akik akkor is azt hirdették, hogy "az egyszerű nép jólétéért sertepertélnek", de nyíltan és nagy tételben loptak, megúszták „áthelyezéssel”, sok esetben „felfelé buktatással”! És folyton azt hangoztatták: „jobb ha kussol a nép, hiszen mindenki lop”!

Ez a mi társadalmunk. A „kiegyező elit” mit sem változott! Mostanra „politikussá vált” és folyton a „népre”, „polgárokra”, „adófizetőkre” hivatkozva, álságosan az „érdekeik védőjeként” fellépve, a maguk számára kialakított társadalmi rendszer keretei között a sajátos kapcsolatrendszerre alapozva, „ügynökeit névtelenségbe burkolva” vagyonosodik a „világ végezetéig”, miközben nagy ívben lesajnálja a választások idején „tisztelt választópolgárt”!

Tisztelt Boross Péter! Miért nem lehet nyilvánosságra hozni azok

névsorát, akik tevékenysége folytán az „istenadta nép” egyre szegényebb, miközben ezen ügynökök és társtettesei mérhetetlen anyagi javakat halmozhatnak fel?

Arra kérem, ne „ordas eszmék” hirdetőjeként próbáljon maga elé képzelni, s ne azt a sablont vegye maga elé páncélként, hogy „sok mendemondát hallok, de hol vannak a bizonyítékok?” Mert azok bizony előttünk vannak, „az elmúlt évek semmiből milliárdosakká váló kevesek és a nincsből a semmibe tartó milliók élethelyzetében”. Ennél perdöntőbb bizonyíték nem kell, hiszen „földi hatalmasságaink” nem igazán érdekeltek abban, hogy „ügynöki tevékenységük” valaha is napvilágra kerüljön és nevük ismertté váljon.

Arra kérem, ne keverje össze egy szűk kör önös érdekeit az ország érdekeivel. Mert azt egy „pária” sem kéri hatalmasságainktól, hogy „a bármilyen rendszerben az ország érdekeit védő ügynökök” nevét tegyék közszemlére!

Legyen szíves, csillapítsa ezt a „mindent mindennel összemosó” hevületét, mert elég nekünk a „hírformáló informálók” ezirányú, áldatlan tevékenysége is.

Végezetül egy kérdésemre válaszoljon: Mi gátolja meg a társadalom szövevényét sűrítő ügynököket abban, hogy a nyilvánosság elé álljanak és azt mondják: „X. Y. vagyok és ezt meg ezt tettem.” Ezek után kutakodhatnak, tanúskodhatnak, akik és amit akarnak. S szintén ezek után az illető vállalhatna olyan közszereplést, amilyent önbecsülése és környezete megenged. Erre is van példa közéletünkben, jobb- és baloldalon egyaránt. Csakhogy a „kapcsolatrendszere és ismeretsége alapján vagyonosodó elitnek” ez nem igazán érdeke.

Ez az a bizonyos „kényes kérdés, amit jobb nem feszegetni?»»

„Ügynök ügyben” így néz ki „politikai elitünk” kiegyezése, megegyezése. Időnként „felmelegítik” az ügyet, amikor „gumicsontot” akarnak rágatni a „pórnéppel”, de a színfalak mögött nagy a kiegyezés a magát „elitnek” képzelők között. Ezek után csodálkoznak, hogy az „istenadta nép” nem tud a zsiványokkal kiegyezni? Pláne akkor, ha kevesen tollasodnak (ügyesek vagy ügyeskedők?) és sokan éhen halnak! (Ma még ez „populista szájtépés”, de holnapra szomorú valóság!)

Évekkel ezelőtt írtam a következőket is:

««Régi film pereg előttem, új szereposztásban. Mostani országvezetőink egyre azt hajtogatják, ami oly ismerős nekem! „A külföld szeme reánk szegeződik, tehát sorakozzunk föl a kormány mögé, mert ha akadékoskodunk, elveszítjük a hitelünket, nem támogatnak kölcsönökkel és akkor oda a haza”! Így pereg a régi film, új szereplőkkel.

Kétségtelen, a külvilág szimpátiájára nagy szükség van. Én mégis jobban szeretem, ha jeleseink a „belföld” szimpátiájáért törik magukat! Ha ez meglesz, az előző magától be fog következni. Nem szeretek olyan környezetben élni, hol a vezetők úgy állítják be cselekedeteiket, mintha annak követése lenne az egyedüli mód a külföld szimpátiájának elnyerésére, s aki ennek ellentmond, az kockáztatja a kedvező külföldi megítélést, ezért kárt tesz az országnak. Jobban szeretném, ha a vezetők azzal lennének elfoglalva, hogy belföldi megítélésük legyen mihamarabb elfogadhatói választópolgárok!

Nem akarok kitérni rá, mennyi gyöngéje volt a választásainknak, írtam már róla eleget. Elfogadom, valamiképpen el kellett indulnunk a demokrácia felé. Mi úgy indultunk, hogy volt egy pár élelmes emberünk, akik a kimúló rendszer romjain békésen kiegyeztek a romvár-őrzők jeleseivel. Kiegyezésük eredménye a „békés rendszerváltás” (vér nem folyt s ez mindenekfölött eredmény), s ők kerültek hatalomra. Mert szolgálatnak nem nevezhetem, hiszen a szolgálat alázatos, csendes, béketűrő! Mindezeket jeleseinkről nem mondhatom el. Ők úgy viselkednek, mint kényurak a hitbizományukban. Első teendőjük az volt, hogy megteremtsék a feltételét annak, hogy négy évig kihúzzák valahogy a Parlamentben. Mindezt úgy tálalták, hogy „az ország érdeke ezt követelte meg”.

Ha „okos egyezkedőink” olvassák soraimat, remélem megállapítják, jó tanítványnak bizonyultam.»»

És még azt is írtam:

««Tudom, egy virágzó társadalomban sok-sok vállalkozó van, akik sok-sok embernek biztosítanak jól fizető munkát. Az emberek 80-85%-ának elég annyi, ha munkájukért tisztességes fizetést kapnak, amiből biztonságosan megélhetnek. Ők a munkaerejüket bérbeadó többség. Nem akarnak üzletelni, nyüzsögni, piaccal vesződni. Ezt a vállalkozási szellemmel megáldott kisebbségre bízzák. Nem bánják, ha ez a réteg tízszer, százszor jobban él. Egy jól működő demokráciában a többséget nem irritálja, ha munkája ellenértékéből emberi

módon meg tud élni, hogy a vállalkozó réteg miként él. Ha többre vágyik, maga is vállalkozásba kezd.

Mi a helyzet a mai Magyarországon? Az úgynevezett „közvagyont” (állami tulajdont) a tűzhöz közel állók igyekeznek minél nagyobb mértékben tulajdonukká tenni. Helyzetük adta előnyüket kihasználva, a régi rend „kádervezetői”, most élen állnak a kapitalizálódás szervezésében, ők, akik jórészt ismeretségüknek, „kezelhetőségüknek”, „szocialista érzületüknek” köszönhetik pozíciójukat. Ők, akik ezidáig a köztulajdon legfőbb őrei és urai voltak. A szolidaritás és humánum legfőbb hirdetőiből rövid időn belül előhívódtak az „őskapitalista” tulajdonságok. Nekik van ismeretségük nyugaton (amit a közpénzből fedezett kiküldetéseik során építettek ki, mint ahogy képzésüket is közpénzből fedezte az állam; mindannyiunk borítékjából kivéve az árát). Úgy lesznek volt cégük tulajdonosai, hogy külföldi barátjuk adja a tőkét, övék marad a vezetés, immár résztulajdonosként. Ami önmagában nem lenne elítélendő, hiszen a bérmunkásnak mindegy, ki a tulajdonos, ha jó körülmények között, tisztességes jövedelme van.

„De miképpen a „szocializmus modernizálására” fölvett kölcsönök nem a munkafeltétel javítására, a modern gépek beszerzésére lett hasznosítva, (jórészt az elvtársak jövedelmét növelte, így most van jó része nem a „mobilizálható tőkéjük”), úgy a mostani átalakulás sem a „jó tulajdonos” életre hívását szolgálja. A volt elvtárs (most úr) tulajdonos nem piacot kutat, nem eladható termékeket gyárt, nem modern gépeket szerez be, nem a munkakörülményeket javítja! Nem! Elbocsát! Cége tevékenysége így rögtön gazdaságos lesz. Első és legkifizetődőbb cselekedete a munkások (alkalmazottak) létszámának radikális csökkentése. Még termelni sem kezdenek, máris gazdaságos a tevékenység. A leggyorsabban kifizetődő cselekedet tehát, az elbocsátás. Az elbocsátottat majd segélyezik a többi, rosszul fizetett, állampolgár adójából kihasított közpénzből. Az új (régi) tulajdonosnak mi gondja vele! A munkások hiába mondják, adják oda nekik a gazdasági egységet, majd ők megpróbálnak talpon maradni. Ugyan, mondja az „aggódó hozzáértő”! Ez a fajta népréteg nem tudja mi a piackutatás, üzletkötés! Tönkremennek a tudatlanjai! De így is, hiszen az üzletkötés, működtetés rejtelmeit ismerők a tulajdonszerzéssel vannak elfoglalva!

Akkor a szerencsétlen melós, akinek soha nem volt lehetősége mindezekkel foglalkozni - hiszen a társadalmi szereposztásban nem ez volt a feladata -, miért nem kap legalább lehetőséget? Félő, hogy

mégis talpon tudna maradni?! Ha esélyt sem kap rá, hogyan bizonyítson? Nem, mondják a „szakértők”! Éljen csak segélyből, járja a bürokratákkal teli hivatalokat, gazsuláljon!

Ha kiderülne, hogy a rábízott vagyont működtetni tudja, sőt megkapva mindazokat a támogatásokat, melyeket a szegényebb kapitalisták megkapnak (több éves adómentesség, kedvezményes hitelek, vissza nem térítendő támogatás), idővel talán a megkapott tulajdon vételárát is törleszti az államkasszának, köddé válna egy mítosz! Kiderülne, hogy azok is életrevalók, akik nem halmozottan harácsolnak a köztulajdonból!

Érdekes dolog ez a „köztulajdon”! Vajon nem a munkások sok éves izzadságából halmozódott föl?! Nem az évtizedekig visszatartott, ki nem fizetett bérekből állt össze? Mindeddig visszatartották a fizetések egy részét, abból fedezték az „ingyenes” tanítást, egészségügyi ellátást, stb.

Tehát az „állam” fedezte a közszükségletet mindannyiunk jövedelmének jó részét visszatartva. Sokan fizettünk olyanért is, amit soha nem vettünk igénybe. Mostanra az állam már nem fedez semmit! Úri passzióinkat fizessük meg (fűtés, világítás, közlekedés, evés, ivás... alvás ... levegő…) varázslatos módon a változatlanul hagyott alacsony jövedelmünkből! Pedig a támogatások leépítésének ellenértékét illene beépíteni a fizetésbe. Így lenne egyensúlyban a mérleg!

Minek a fölosztása folyik itt? Kik és kiknek osztogatják? Kell a jó vállalkozó, támogatni kell őket, hiszen munkahelyeket teremtenek. MAJD! DE MOST!? Most mi folyik? A leendő vállalkozók ellátása vagyonnal. Köztulajdonból. Kik adják? Miből? Kiknek? Mert nem bánja a szegény munkás, ha viszik a tortáról a tejszínt, ha viszik a krémet, ha viszik a piskótát, de legalább a tányért hagyják meg neki! Életrevaló fajta! Ha magára hagyják a tányérral, varázsol rá újabb tortát.

Addig is, míg az „ügyes”, „életrevaló” fajta lakmározik, kerít a tányérra újabb falatoznivalót! Csak adják már végre neki a tányért, ne azon falatozzanak! Ne akkor juthasson hozzá, mikor már a tortát leették. Fogják kézbe a lakmározók, úgy fogyasszanak, hogy a munkás végre azt tehesse, amire teremtetett. Újabb tortát varázsolhasson a tányérra. Könyörgöm, adják végre azt a tányért!»»

S kikkel kellene megbékélnünk? Erről így írtam:

««Diplomás emberek szájából is gyakran elhangzik a következő sunyiság: „A magyar irigy, úgy gondolkodik: ha megdöglik a lovam, dögöljön meg a szomszédé is!” Mondják ezt a hasongondolkodású emberek könnyed eleganciával. Az nem zavarja őket, hogy ők is magyarnak vallják magukat, tehát magukról állítanának ki bizonyítványt, ha ez így lenne. Csak az a baj, hogy ez nem igaz, hiszen ez a gyarlóság emberi tulajdonság. A világ bármely táján született ember tulajdonsága lehet, nem csak a magyaré! Érdekes módon ez a sületlenség mindig olyankor hangzik el, amikor az ügyeskedők tetteit próbálják menteni az ügyeskedők!

Éppen így van ez a gyűlölködéssel. Születésre, nemre, politikai hovatartozásra tekintet nélkül jellemző sok-sok emberre. E tulajdonság alól a képzettség, diploma, tevékenység sem ad feloldozást!

Napjainkban ismét közbeszéd tárgya lett a „privatizáció”! Ez a folyamat hosszú éveken át volt az a „kísérleti ló”, amely a világtörténelemben egyedülálló módon a volt „elvtársakból” tőkés vállalkozókat termelt. Osztották egymás között azokat a javakat, amelyeket az általuk működtetett rendszer évtizedei alatt milliók „rövidpórázon tartásának” árán felhalmozódott. Jobb esetben „tőkebevonás” címen állásért, jutalékért, tulajdonrészért juttatták külföldi barátaiknak, rokonaiknak, „multiknak”! Így aztán kialakult az a „bennfentes” milliárdos réteg, amely politikai hatalmát magánvagyon felhalmozására használta, majd ennek birtokában ismét politikai hatalomra törekszik. A „rendszerváltó elit” különböző szellemiségű pártokat igyekezett felépíteni, de mindegyikben tevékenykedik olyan szemléletű ember, aki csak azért „politikus”, hogy vagyonát gyarapítsa!

A magát „baloldalinak” mondók cinizmusa szerint a „bűnös Horthy-rezsim a három millió koldus országa volt”, ráadásul szerintük szövetkezett a fasizmussal is! Mi van akkor a III. évezred küszöbén, amikor az évtizedekig „humánumot és szolidaritást” hazudó elvtársurak jóvoltából leszünk a három millió koldus országa? Most nem a dzsentrik felelőtlensége és Horthy taszít bennünket ide, hanem azok a „baloldali” urak, akik sokak nyomorodása által gazdagodnak! Azon milliárdosok jóvoltából, akik pár év alatt osztották szét maguk között (pártállásra tekintet nélkül) azokat a javakat, amelyek a mostani páriák munkájából halmozódtak fel. Azok, akik vagyonukat annak köszönhetik, hogy a „magánosítottak” egymás között helyzetük adta lehetőségeikre alapozva, vagy külföldi

megbízóiknak játszották át az ország vagyonát, jókora jutalékért. Ezt nevezik egyszerűsítve privatizációnak? Aminek összértékével, bevételével soha el nem számoltak, s bizonyosan nem is fognak. S van merszük azt állítani, hogy a privatizációs ügyleteket olyan grémium felügyeli, amelyben ott vannak a parlamenti pártok megbízottjai. Na hiszen… Látjuk az eredményt. Az a vagyontömeg megvan, amit a „világpiac” megfizetett Magyarország részére, csak éppen nem mindannyiunk hasznára és boldogulására, hanem pár ezer ember magánvagyonaként. Senki nem hiheti, hogy ebben az országban csak az a pár ezer tehetséges ember volt, akik mára milliárdosokká váltak. Senki nem hiheti, hogy ők voltak azok a nagy tudásúak, akik érdemeik és tudásuk alapján váltak milliárdossá. Azon az áron persze, hogy százezrek koldusbotra jutottak, páriákká váltak, mert nem az ő megélhetésük megteremtésével törődtek a bennfentesek, hanem saját vagyonuk gyarapításával. Miközben sajnálkoztak, hogy nagyon sok magyar ember jut a létminimum határára, ők tollasodtak. S ma ezek a milliárdos elvtársurak hirdetik büszkén, hogy ők „baloldaliak”! Évekkel ezelőtt „visszavonultak” a politikától, maguk, baráti körük és gyermekeik a gazdasági életben serénykedtek, „magánosítottak” maguknak amit csak lehetett, majd vagyonukra alapozva most már ismét a politikába vetik magukat. Ki „baldaliként”, ki „jobboldaliként”. Többségük mégis inkább a „baloldalon” tűnik fel, és tesz zsebre egész szervezeteket, vásárol magának pártot. Hogyan is van tehát? Mi volt az a „bűnös Horthy-rendszer? Mi a mai „baloldal”? S a „jobboldal” Magyarország megmentője? Maradok tehát itt és most is, amint mondtam: keresztény!

Ebben a légkörben több mint nevetséges „bal” és „jobb” megjelölést alkalmazni. A közéletet jól ismerő diplomás emberek sem mentesek attól, hogy a lényeget ne lássák. Nem képesek „elválasztani az ocsút a búzától!” Azt hirdetik úton-útfélen, hogy „baloldaliak”, ami számukra azt jelenti, hogy „nemes lelkületűek, szolidáris érzületűek, szegénypártiak”, stb. A „jobboldal” szerintük „vagyont harácsoló, irigy népség, szemfényvesztő, hazugok”, míg, aki szóvá teszi napjaink álságos viszonyait, az „szélsőjobb”, tehát „irredenta, soviniszta, nacionalista, fasiszta”!

Azt mondom, óvatosan osszuk a címkéket! Óvatosan bánjunk a szavakkal, indulatokkal, cselekvéssel. Képzett embereknek illik tudniuk, hogy léteznek a lényeget elfedő igyekezetek! Nekik nem kellene elmagyarázni, hogy olyan cselekvéseket, amelyek nagy

nyilvánosságot kapnak, nem tömegek gondolataira alapoznak, hanem a lényeg elfedésére. Ők nem vehetik komolyan, ha a tolvaj kiabál rendőrért, hogy a nagy felfordulás közepette még többet lophasson. Erről a folyamatról írtam évek óta a következőket:

’Reám, reád, reánk akarják sütni, belénk égetni a „szélsőség”, „szélsőjobb”, „antiszemita” bélyeget! A mindent mindennel összemosók, a toleranciát hisztériásan követelők, a „másságot” mániákusan imádók megnyugtatására közlöm, hogy az általam „szabadon választott” vezetőm, Jézus, csak abban az értelemben „szélsőség”, amennyiben nem tartom követendőnek az útmutatását. De Ő nem bélyegzett meg senkit, nem tagadott ki senkit! Ő volt a megtestesült befogadó!’

Írtam ezt 1997 Húsvétján! Mi változott azóta? Az állandóan árkot ásók felszólítottak, hogy kezdjem az árkokat temetni! Pedig magam egy ásónyomot sem áldoztam árokásásra. A magyarságot állandóan gúnyolók és mocskolók újabb „ügyeket” szerveznek, hogy maguk álljanak azok megoldásának élére. Az „újfasiszta vezér”, akit a világ hírügynökségei még a magyar pusztába is elkísértek, évek óta nem hallat magáról.

Nem szándékom „unalomig ismételni” önmagam, mégis rákényszerülök, hiszen a „játékos kedvű” magyargyalázók nem szüntetik be tevékenységüket. S hogy kik a „hírt kiagyalók” és kik ezek szárnyra bocsátói?

A tájékoztatás felelőssége már régen nem napi foglalatossága „jeleseinknek”! Inkább a gyalázkodás és zavarkeltés! A hiteles tájékoztatás már csak maszlag!

Leírtam, mondom sokszor, hogy a „ferde lelkületű” emberek leghűségesebb szövetségesei mindazok, akik „dehonesztálva dicsérnek”! Akik mindennapi tevékenysége a sárdobálás, befeketítés, mocskolódás, zavarkeltés, azok ne féljenek, legjobb szövetségesük mostanság a hírt formáló informálók serege. Számíthatnak arra, hogy az EMBER legrosszabb tulajdonságainak hűséges krónikásai melléjük állnak! Hírt adnak róluk, sunyi módon érvelnek, hogy ők csak „idejében felhívják a figyelmet”: bajban az emberiség. A mindennapok hőseiről, akiknek köszönhető az emberi létezés, azért nem adnak hírt, mert akkor kiderülne, hogy semmi szükség ezekre az „értünk aggódókra”.

A mai magyar közélet és hírközlés „jelesei” jól megélnek egymásból. Közéletünk alakítói színvonaltalanok s minden történelmi tudást nélkülöző tevékenységük jó témát kínál a „hírformáló informálóknak”. Ha pedig ismerik történelmünket, akkor tetteik és nézeteik minősítik cselekedeteiket. Már régen nem újságírói becsület kérdése a riport, interjú, közéleti publicisztika, tényfeltáró írás, mindennapok köz elé tárásának igyekezete, sorolhatnám mi minden készítése, megírása, közlése! A sajtó, elektronikus eszközök munkatársai már régen nem az emberi összetartozás segítői!

Akkor mi a teendő? Mit tegyenek azok, akik számára fontos az emberi kapcsolat, akik számára érték az emberi létezés? Ne olvassanak újságot, ne nézzenek televíziót, ne barangoljanak az interneten? Tegyék! Csak tudják, hogy mi az igazodó pont. Olvassák hát a MAGYAR JÖVŐ-t, amely segíti az eligazodást.

Ez a Magyar Jövő nem az a Magyar Jövő (csoport), amely oly széleskörű nyilvánosságot kapott a „hírformálók” által. Ez a Magyar Jövő 2007-ben volt 15 éves, s csak olvasóinak segítségét kérheti! Segítsenek, hogy mind többen megtudják, merre található az a MAGYAR JÖVŐ, amely az emberi létezés értelmét jeleníti meg!

„Szegény Magyarország!”, írtam le idestova egy évtizede, amikor a pártok tetteiről írtam tanulmányt.»»

Boldog Magyarország, Tündérek kertje – ez lehet ebből a boldogtalan országból, ebből az „áldott-vert” népből, ha nem egyezkedünk kirablóinkkal. Mi hát a kiút? A magam gondolatát nem ajánlanám, de ha Jézus szavait megfogadjuk, megbocsátunk még az ellenségeinknek is, még akkor is, ha erre nem kérnek bennünket. S ha kellő elszántsággal látunk munkához, Isten is megsegít bennünket. Ehhez kívánok mindenkinek kellő alázatot, hitet és szeretetet! Befejezésül hallgassák meg egyik versem befejező nyolc sorát:

Disznók elé kár szórni gyöngyömet,

Kiért ezt teszem, vajon szeret?

Nem szeret, nem gyűlöl; fájdalom

Ebből kiút, ha van kit áldanom.

Isten, én tudom, létezel.

Erőmet belőled vétetem.

Tehetségem Tőled adatott:

Nem csüggedek, ragyogtasd Napod!