Maczó János

 Minden ember egyenlő!

Vagy vannak egyenlőbbek?

            A Teremtő (hívők elnevezése szerint Isten) szándéka és akarata szerint, no és az ENSZ Egyetemes Nyilatkozata alapján; minden ember egyenlő. Egyenlő a jogait illetően és egyenlő kell legyen kegyeleti megemlékezés tekintetében is!

 Gondolataim papírra vetésének szándéka szerint nézzük tehát, mi történik ez ügyben napjainkban. Isten akarata, vagy egyes csoportok önérdeke érvényesül-e? Ateisták, hitetlenek, pénzt istenítők emberi megnyerésével alább nem szándékozom foglalkozni, de nem tilthatom meg számukra sem, hogy soraimat olvassák. Hitem szerint a Szentlélek fuvallata rájuk is hatással lenne, ha szemüket nem zárnák le, fülüket nem dugaszolnák el, szívüket nem kérgesítenék mértéktelenül, amikor az EMBER létezésének Igaza kerül terítékre, bárhol is.

            Hetekkel ezelőtt a rádiók, tévék, lapok vezető hírként adták tudtul, hogy oktatási miniszterünk egy sajtótájékoztatón közölte, szükség van arra, hogy az iskolákban tartsanak egy "holokauszt emléknapot"! Erre ő április egyik napját tartaná megfelelőnek. Ezekben a napokban szintén vezető hír volt, hogy Stockholmban "világrendezvényt" tartottak, ahol egyes országok felsőbb vezetői szinten képviseltették magukat, s ezen a rendezvényen a holokauszt volt az egyetlen téma. Nagyon helyesen! Emberi mivoltunk megőrzése érdekében minden követ meg kell mozgatnunk azért, hogy "soha ne feledjünk!"

            Azonnal le akartam írni ezzel kapcsolatos gondolataimat és eljuttatni azoknak, akik ezt a kérdéskört oly igen szívükön viselik. Agyamba tolultak emlékeim, magyar népem holokausztjai, mártírjai, tűzön égetettjei és megalázottjai, Mohácstól Trianonig. A magyarságukért  környezetünkben legyilkoltak ezrei, akik évszázadokon át magyar földön éltek, s akiket az egyetlen tollvonással módosított határok adtak hóhérkézre, csak azért, mert magyarnak születtek. Mi volt ez, ha nem a világ hatalmasságai által elkövetett holokauszt. Emlékezetükre miért nincs, legalább hazájukban, "emléknap"! A magyar iskolákban erre miért nem emlékezhetnek?

            De tágítsuk a kört! Ne lehessen azzal vádolni, hogy sovén (sovi-niszta: politikai irányzat, amely más népek gyűlöletét szítja és a nemzeti felsőbbrendűséget, a fajelméletet hirdeti. - Chauvin [ejtése: Soven] Napóleon-imádó francia színpadi alak nevéről) módon, csak saját népem fájdalma foglalkoztat. Hiszen eddigi írói munkásságom a tanú rá, mindig az Ember foglalkoztat. Tanítóm szelleme a vezérlő csillagom. Az Ember Fia, Jézus útmutatását igyekszem követni. Miért nincs emléknap a világban a csak napjainkban elkövetett és folytatódó népirtások áldozatainak? Csak néhányat említve közülük: Etiópia, Angola, Vietnam, Banglades, Bosznia, Csecsenföld, Afganisztán... Arról ne is ejtsek szót, amikor kimondottan a származásra tekintettel irtanak ezreket: kurdok (Irak, Törökország), albánok (Koszovó), csecsenek (Oroszország), Afrika néhány országa... és a sor minden esetben folytatható. Legutóbb Indonéziában, keresztény hitük miatt, a függetlenségükre szavazók lemészárlása! Számtalan esetet kihagytam, hiszen nem a történések számbavétele a szándékom, csak utalok arra, miként viszonyulnak a világ hatalmasságai az általuk oly becsesnek tartott "emberi igazságossághoz".

            Egyenlő-e minden ember? A mártírhalált haltak vére egyaránt az égre kiált-e, vagy vannak "egyenlőbb" emberek és van véráldozat, mely becsesebb egy másiknál? Van olyan nemzet, nép, amely mártírjainak vére becsesebb, más szóval drágább, mint egy másiké? Egyik népnek joga, kötelessége mártírjaira emlékeznie, míg ha ezt egy másik nép, nemzet teszi ugyanezt, az sovinizmus? Megválaszolandó, fontos kérdések ezek, hiszen nem egy néphez tartozás avat valakit mártírrá, "örök mementóvá", hanem az elkövetés módja. S nem csak egy nép fiait gyilkolta le aljas módon a "történelem vihara". Itt említem meg a valaha volt legaljasabb népgyilkolást, az amerikai "né-pek kohója" történéseit, az őslakos indiánok kiirtását azért, mert életformájuk útjában állt az "emberi haladásnak"! Ki ejt értük könnyeket nap mint nap? Az egyik váráldozat (holokauszt) becsesebb, mint a másik? Tudom, gyalázatos gondolatmenet ez azok számára, akiknek nem a tények alakítják életformájukat. Mert minden történelmi esemény emberek ezreit taszította mártírsorba, anélkül, hogy ezt ők érdemelték volna.

            A legutolsó "nagy világégés" is sok nép fiait sodorta embertelen kö-rülmények közé. Ma már köztudott, hogy a kommunizmus áldozatai - Szibéria, gulág - nagyságrenddel nagyobb számúak, mint a fasizmus ordas eszméi által halálba taszítottaké. Arról most szót sem ejtek, hogy a "háborús jóvátétel" emberáldozatai, a "málenkij robot" mártírjai milyen körülmények között szenvedtek évekig, milyen kínokkal "érdemelhették ki" halálukat. Nekik sem jutott az a végtisztesség - millióknak -, hogy emberhez méltóan legyenek eltemetve. Miért nincs emlékezetükre "emléknap" az iskoláinkban? Rendeznek emlékezetükre világkonferenciát? Vagy ezeket a gaztetteket lepje a feledés homálya? Ennyire azért nem drága a mártírok vére? Pedig a "kényszer-rabszolgaként" évekig robotoló, szörnyű körülmények közt kínhalált szenvedők vére szintén az égre kiált! Róluk megemlékezünk nap mint nap, ahogyan érdemelnék? Pedig ma az is történelmi tény, hogy ha létezik különbség mártírok elpusztításában és családjuktól, szeretteiktől történő megfosztásban, akkor a kommunizmus áldozatainak sorsa embertelenebb volt minden valaha létezőnél.

            Sokáig vívódtam, szóljak-e, kérdezzek-e? Az Ember tisztelete mégis szólít. Olyan folyamat kortanúi vagyunk, amikor bűn hallgatni! Mást sem hallunk, mint: "...nem lehet embereket a származásuk, vallásuk, gondolataik miatt elpusztítani...". Mondják ezt mindazok, akik lehunyják szemüket, ha az esztelen pusztítás mártírjai nem saját népük fiainak sorából kerülnek ki. Más népek gyászai számukra nem emlékezésre méltók. Természetesen, az így gondolkodók minden nép fiai közt megtalálhatók, csak legfeljebb anyagi lehetőségeik szűkösebbek, hogy ebbéli nézeteiket leplezve, közfigyelmet kényszeríthessenek ki.

            A világ olyan, amilyen. De mikor lesz emléknapja a magyar iskolákban, Muhi-pusztának, Mohácsnak, Török hódoltságnak, Rákóczi mártíromságának, 1848 mártírjainak, 1919 borzalmainak, a Trianon okozta magyar mártíromságnak, 1956 véráldozóinak; hogy csak nagyolva adjam meg az emlékezés lehetőségeinek indokait.

            Mert való igaz, sok-sok ártatlan, vétlen ember vére ontatott, mióta az ember színre lépett. "Minden ember egyenlő!" Nem a deklaráció (ünnepélyes kinyilatkozás) szintjén, hanem Isten előtt. Ám mégis, minden ember egyedi, mástól jól megkülönböztethető - "egyedülva-ló csoda" - Isten szándéka szerint. Az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen, Istentől származó kegyelem! Ezt senkinek nincs joga kioltani csak azért, mert sátáni ötlettől vezérelve más véleményen van. Minden ember életének erőszakos kioltása bűn, tehát "örök emlékezetre kötelezett tett"! Ha ezt komolyan valljuk, akkor érjük tetten napjaink történéseiben a hamisságot. A "holokauszt megemlékezések" most már semmi másról nem szólnak, mint arról, hogy szűk érdekcsoportok jól felfogott érdekeiket érvényesítik mártírjaik emlékezetére hivatkozva, de saját anyagi hasznukat keresve. Tudom, erre felkapják fejüket a szívből gyászolók, és döbbenten tiltakoznak, miért állítom ezt? Hiszen ők a fájdalmuknak adnak hangot még ma is, ha emlékeznek. De ha elgondolkodnak, tudják, miért fogalmazok így. Mert a "holokauszt emlékezők" minden mondata csak az "újabb és újabb anyagi kárpótlás" lehetőségéről és módjáról értesít bennünket. Ám ha valaki megszólal a tömegből, hogy "nekem is vannak mártírjaim, akikre csak emlékezni szeretnék, esetleg emléktáblát avatni, hogy nevét kegyelettel őrizhesse az utókor", akkor nekihevült gyűlölködéssel utasít ez a "holokauszt emlékező", hogy "neked erre nincs jogod"!

            "Anyagi kárpótlás"! Mikor kárpótolták a magyar népet a tatár horda által elkövetett országdúlás okán, (nem az "egyes embert").  Mikor a török hódoltság alatt elkövetett személyi és anyagi kártevésért? Mikor bármely népet a háborúk, országdúlások során elkövetett károkért? Talán egy ide illő eset fordult elő, melynek azután jócskán szenvedője volt a magyarság is: a II. világháborút követő évek. Mint ország kellett helytállnunk (és évekig "háborús jóvátétel" címén anyagi és emberi javaink nagy részét átengedni más országnak). Mikor fizette meg Románia, Csehszlovákia, Szerbia a területéről elüldözött őslakos magyarok hátrahagyott magánvagyonát a magyarságnak? Így általánosan. Vagy a "nagy világátrendeződés" során létrejött Izrael miként kárpótolta a palesztinokat a magánvagyonaikban okozott károkért? A gondolatmenet szabadon kiterjeszthető, de a szándékom csak hasonlítási alapul szolgál és önkényesen kiragadott.

            Írásom tárgya, ha eddig nem derült ki, nem egy nép sajátos viszonyulásának elemzése az őt körülvevő történésekhez, hanem az Ember viszonyulása a körülötte zajló eseményekhez.

            Tudom, nem illik elhamarkodottan véleményt mondani, hiszen sokakat nem az igazság érdekel. Érveimet, szokásom szerint, papírra vetettem, s hagytam letisztulni gondolataimat. Sikerült? Nem? Eldönti majd, akit ez megillet!

            Most, amikor gondolataimat rendezem, gépelem, több mint érdekes hírt hallok. Mindazok, akik évtizedek óta hullatják krokodilkönynyeiket elvesztett, embertelenül elpusztított sorstársaikért, akik mindenhonnan kárpótoltatták már magukat a holokauszt okán, újabb pénzszerzési ötlettel álltak elő. Valószínűsítik, hogy "életbiztosítás" címszó alatt is nyújthatnak majd be igényt. Remélem, sikerül nekik mártírjaik véráldozatát pénzzé váltani, amiből jobb esetben újabb megemlékező konferenciákat rendeznek. A rosszabb esetről, mármint mire költik az így kapott pénzt, nem is ejtek szót...

            Nem akarok abba a hibába esni, hogy a lényegtől hagyom eltávolítani magam, hiszen a téma, amiről szólni akarok, komolyabb összeszedettséget igényel, mintsem hagyhatnám magam félreterelni. Nem lehet jó cél az, amiért "az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni", hogy elérjem!

      A holokauszt! Nézzük, mit ír erről az 1957-ben kiadott "Idegen szavak szótára", melyből már fentebb is kivonatoltam, s a továbbiakban is ezt tekintem segédletnek. Tehát; (holokausztum: görög eredetű szó, jelentése; (égő) áldozat, vagy átvitt értelemben felajánlás, engesztelő áldozat). Vajon mi motivál szűk körű csoportokat arra, hogy "örök mementóként holokauszt világkonferenciát" szervezzenek, "emlék-napokat" követeljenek. A humánum, emberszeretet, az emberiség létéért való aggódás? Kik egyengetik útjaikat? Az életüket is emberszeretetben élők, az Emberért napi tevékenységükben is aggódók? Kik azok, akik az idők végeztéig kötelesek anyagi kárpótlást nyújtani, ennek anyagi fedezetét munkájukkal megteremteni? És kiknek? Azok munkájának gyümölcséből kárpótoljanak "valakiket", akik a történtek idején még meg sem születtek? Mondhatnánk erre: "jót kell állniuk őseik cselekedeteiért"! De hát pontosan a kárpótlásokat követelők jól behatárolható köre állítja: "nem lehetek felelős az őseim cselekedeteiért!" Nesze neked, egyenlő mérce! Nesze neked emberi egyenlőség!

            Ne is itt keressük az igazság csíráját! Főként, ne az ő logikájukat vegyük alapul, mert az végzetes zsákutca. Ám arra mindenesetre alkalmas, hogy - bár hitem szerint "nem illendő gyűlölni" az így gondolkodókat se -, megutálhassam őket. Még akkor is, ha ezt Jézus megtiltja nekem. Esendőségem áldozatává válok, tehát elérik céljukat.

            Kénytelen vagyok ezen a ponton egy viccet idecitálni, amit a "magamon gúnyolódom, ha jónak látom, de mástól ezt el nem tűröm"

szellemiség nagymesterei adtak közre egy gyűjteményes kötetben:

            "Az iskola előtt keservesen bőg egy kislány. Arra megy egy járókelő és megkérdezi: - Miért sírsz, kislány? - Mert mindjárt kijönnek a gyerekek az iskolából és meg fognak verni. - Miért vernének meg? - Mert csúfolni fogom őket."

            Ez az emberi gyarlóság a mozgatórugója a nemtelen szándékok előhívásának. Ha valakinek nem tetszik, hogy magam nem vagyok hajlandó arra a szintre süllyedni, melyet saját értékítélete szerint nekem ki akar jelölni, akkor csak azért is addig erőlködik, úgy igazítja, hogy kénytelen legyek rosszallásomnak hangot adni. Ekkor ő diadalmasan felkiált: "No, felebarátom, te sem vagy különb, mint én...", tehát gyűlölködővé tesz!

            Erre az élethelyzetre illeszthető egy személyes élményem. Évekkel ezelőtt a munkahelyemen szóvá tettem egy illető zsivány viselkedését. Mivel "főkáder" volt, a pártbizottságból kerestek, hogy beszélni óhajtanak velem. Magam nem lévén tagja az "élcsapatnak", pártretorzióban nem részesíthettek, ellenben közölték velem, hogy "vélekedésem a pártot tünteti fel rossz színben, tehát szidom a pártot". Azt találtam mondani, hogy én valós cselekedetet konkrét névvel nevesítettem. Mivel a pártvezetők nem tagadhatták, hogy igazat beszélek, csak azt hajtogatták: "...szidom a Pártot..." Megunván a sehová nem vezető mellébeszélést, közöltem velük, hogy a pártot én nem szidtam, csak egy "főkádert", aki aljasul cselekedett. Tehát ne azt próbálják sugallni, hogy egy soraikba tartozó tag nemtelen cselekedeteinek szóvátétele egyenértékű azzal, hogy a szervezetüket ócsárolom. De legyen így! Ha úgy érzik, hogy nem méltó szervezetükhöz a nevezett személy, főként cselekedete, zárják ki a soraik közül. "Azt nem lehet, hiszen oly régi jó elvtárs...", kaptam a jól ismert választ. "Akkor én nem tehetek mást, mint továbbra is szóvá teszem szeretett elvtársuk minden zsivány tettét," - mondtam, s még hozzáfűztem; "legfeljebb úgy tüntetik fel, hogy megint szidom a Pártot!"

            Ez a világ már a feledés homályába veszne, de a szemlélet örök emberi félrevezetésen nyugszik. Nevezetesen, ha emberhez nem méltó cselekedetet névvel és történéssel teszek szóvá, de az illető valamely szűk csoport tagja, a félrevezetők rögtön felsikoltanak: "szidja az egyenlőbbeket!" Mert az "egyenlőbbek" mindent megtehetnek mindenkivel, még a soraikba tartozókkal is, de ellenük senki ne próbálkozzék, mert rögtön zárják a soraikat, hiszen ők az emberek közt a "választottak". Egy neves filozófus így nyilatkozott erről: "Nem is baj, ha üldöznek bennünket, hiszen így erősödik a védekezési ösztönünk. Tehát csak nyugodtan támadjanak bennünket, mi ezáltal csak erősebbek leszünk...!"

            Világ népei, embertársak. Íme a megoldás. Üldöztessétek magatokat, ezáltal erősödni fogtok. Csak a nagy üldöztetésben a Lélek meg ne sérüljön. Már amúgy is nagy azok száma a világban, akik régen átlépték az üldöztetési ingerküszöbüket. Főleg, ha az "üldözők" (üldözöttek?) csak úgy heccből kényszerítik őket bocsánat kérésre, nekihevülten követelik tőlük, hogy szégyelljék magukat mindazon cselekedetért, amit el sem követtek, és szándékukban sem áll elkövetni.

            Mellékszálnak tűnik, de lényeges kérdés. Vajon mely nép fiaiból származnak azok a bankárok, akik évtizedekig forgatták azokat a betéteket, melyeket a II. világháború során a mártírhalált halt százezrek elorzott vagyonából bankjukban elhelyeztek. Saját népük mártírjainak vagyonát is. S most, évtizedekkel később, kinek a pénzéből kártalanítanak, s kikhez jut el az egyes személyektől elorzott vagyon? Ki kárpótol itt kit? Főleg, kiknek a kontójára? Olyan bankpolitika közepette, amikor a kihelyezések (kölcsönök) kamatai már a csillagos eget súrolják, míg a betétek kamatai már lassan mínusz előjelűvé válnak. Tehát a bank nem pénzt fiaztat, hanem egyenesen pénzt lop fényes nappal, mindenki szemeláttára.

            Holokauszt! Örök emlékezésre kötelező gaztett! Így igaz, s miközben egyre hangosabb az erre mindenkor emlékezést követelő kórus, ugyanők elnyomnak minden arra irányuló igyekezetet, amely erre figyelmeztet. Mert embert, népeket meg lehet semmisíteni fizikailag, de ugyanezt el lehet érni önkényes határmódosításokkal is. A hazából, nemzetből történő kényszerű elszakítás felér bármilyen holokauszttal. Akik ezt nem értik, nem hajlandók tudomásul venni, azok már nem is halottaikat gyászolják, sőt egyenesen visszaélnek a népük mártírjainak kegyeleti emlékével.

A magyar nem szereti a "másságot"! Mondják ezt azok, akik a maguk nézetén kívül semmit sem tűrnek. Igaz, azt a fajta másságot nehéz szeretni, amilyennel a vádaskodók rendelkeznek. Ők ugyanis percenként "mások"! Egy személyben sokfélék; ma ilyenek, holnap olyanok. De arra mindig készek, hogy a "másság" mindenekfelettiségét megvédjék, hiszen ha nem ezt tennék, nem lenne éltető életfilozófiájuk. Csak az az érdekes mindebben, hogy a föld valamennyi "másságot" kedvelője nyugodtan élhet nálunk, a szerintük őket gyűlölők országában, miközben minden rosszat szabadon elmondhatnak arról az országról, ahol csak egyfajta csoportosulás létezik, mely üldözné őket, a velük rokonlelkűek. Hiszen ők olyan mások, saját személyükben is, hogy magukat is csak nehezen, de egymást egyáltalán nem tűrik! Mégis gyalázzák azt az országot, amely lakóhelyük (jobb esetben), gyalázkodásuk türelmes színtere, időtöltésük terepe. Hazájuknak nem tartják, hiszen az ő hazájuk a "nagyvilág"! Ők mindenhol otthon vannak a földkerekségen, a szakadatlanul rájuk zúduló pénztömeget költik is számolatlanul bárhol, csak nem ott, ahol mégiscsak éltető forrásuk fakad. Egy piciny országban, amely Magyarországnak neveztetik. Ide nem pénzt költeni sietnek, itt életerővel töltekeznek. Jól kigyalázkodják magukat, majd kényelmesen továbbeveznek és élvezik mocskolódásuk visszhangjait. Esetleg még a távolban is szócsövet ragadnak és felerősítik az általuk gerjesztett hangok erejét, hogy életük értelmét megszolgálják.

            Mi hát ezeknek a soha nem lankadó igyekezeteknek a mozgatórúgója. Nem tagadható, hívő ember számára nem tagadni való, hogy minden nemzet, nép történelmében voltak, vannak tragikus események. Ezekre emlékezni kötelező, leginkább annak a népnek, melynek fiaival bármely tragikus esemény megtörtént. De ennek tudomásulvétele másokra nézvést is kötelező. Mert az nem emberi cselekedet és gondolkodás, hogy az én népem mártírjairól mindenkinek kötelessége megemlékezni, de más népek mártírjai nem emlékezésre méltók! Ember mivoltunk okán ilyen különbségtétel nem létezhet! Ha mégis, akkor az nem Isten szándéka szerint történik! Akkor az a sátán műve. Két urat nem lehet egyszerre szolgálni!

            Kemény szavakat használva: aljas ember, aki a holokauszt tényét tagadja! Erősítek ezen. Aljas ember, aki bármely holokauszt tényét tagadja amit valaha is elkövettek, bármely nép ellen. Legyen hát "Holokauszt világemlékezet konferencia" a szó igaz értelmében. Mert az nem járja, hogy "magyar vagyok", de a magyarság ellen elkövetett holokausztok tényét tagadom (aljas indokból?), de a más nép fiai ellen elkövetetteket nap mint nap emlékezésre érdemesnek, sőt követelten kötelezőnek tartom. Ráadásul, ha csak azért, hogy mártíromságukat újra és újra pénzre váltsam.

            Látni, hogy egy szűk csoport nem tud már mit kezdeni a hitehagyottsága okán elvesztett "küldetésének" (küldöttségének) terheivel. Mert ha valaki "küld" valakit azért, hogy helyette és nevében helytálljon, az feltétlenül bízik a küldöttében. Ám ha választja (kiválasztja), azt a bizalmat el is lehet játszani. Másra ne is gondoljunk, mint napjaink magyarországi választásaira. Mond valamit egy jelölt, megválasztjuk, majd ő bennünket képviselve egészen mást cselekszik, mint amivel mi, szavai alapján megbízván benne, megválasztottuk. Kajánul az arcunkba röhög és azt mondja: "Majd a következő választáson visszavonhatják a bizalmukat!". Az nem is zavarja, hogy azonnal félre kellene állnia, ha nem azt cselekszi, amit jelölésekor vállalt, hiszen ennek képviseletére kapott felhatalmazást a választóitól. Ilyen "erkölcsi kérdéssel" a választott képviselő nem foglalkozik. Így van ez a "választottsággal" is! A "választott nép" tehertételével, Jézus színrelépése után, nincs mit kezdeni. Le kellene már tenni ezt a terhet, hiszen nem is lehet mit kezdeni ezzel az igencsak embert próbáló feladattal. Ekkora teher alatt roppan a derék, hajlik a gerinc, s már nem lehet oly erkölcsi talapzatról nekirugaszkodni, amely alkalmassá tehet az "egyenlőbb" ember szerepvállalására. Még nehezebb a "küldött nép" feladatát vállalni, hiszen ennek igaz voltát csak Isten igazolhatja. Vele nagyon nehéz kapcsolatot teremteni, még a prófétáknak is csak elvétve sikerült.

            Ám Isten már kapcsolatot teremtett velünk, hiszen ezért küldte közénk Egyszülött Fiát, Jézust. Ő tanúságot tett nekünk arról, hogy mi az Atya szándéka velünk, hogyan éljünk, miként cselekedjünk, hogy hozzá visszatérhessünk. Lehet mindezeket az emberiség nagy százalékának "tévútjaként" értékelni. Lehet mindezeket mellőzni a napi cselekedeteinkben, csak egyet nem lehet tenni, figyelmen kívül hagyni, ha Emberek akarunk maradni!

            Egyetlen mércénk az Ember! Jézus mindent ennek szolgálatába állított, minden szava és tette az Ember létét szolgálta. Ha valaki azt kéri, kívánja, netalán követeli, hogy az embertelenség minden megnyilatkozására örök időkre emlékezzünk, az erre emlékeztető mécsesek lángja soha ne hunyjon ki, s szívünkben soha ne lohadjon a kegyeleti szándék, akkor maga is ennek megfelelően cselekedjék. Mert az emberi élet azonos feltételekkel teremtődik, Isten minden embert egyenértékűnek teremt, tehát nem lehetnek közöttünk "egyenlőbbek".

(Nyugati Magyarság 2000/4. szám, április)

(Kötetem szerkesztésekor értesülök a legújabb "világbalhéról". Már nem is tudok igazán nekikeseredni! A "zámolyi cigányok" - miközben az évek-kel ezelőtt összedőlt viskóik helyett lakóházakat építettek nekik, "menedé-ket kérnek" külföldön. Több mint egy évig laktak a falu kultúrházában, "minden cigányszervezet rajtuk igyekezett segíteni", minden "Magyar-országot szerető párt és érdekvédő szervezet" őket használta lobogónak, de "ők félnek házaikba költözni". Némi igazuk lehet talán, hiszen "félre-értésből" halálra ütlegeltek egy fiatalembert. Persze nem egyetemlegesen, csak "csoportosan". Van egy tettes (egy rokonait meglátogató hölgy?), ami enyhén szólva nevetséges. A tett elkövetése meg egyenesen "különös"! Mindezek után az egész "zámolyi cigányközösség" felkerekedett és meg sem állt Strasbourgig. Nem tudom, ki fedezte a kiutazás költségeit, de az bizonyos, hogy nem az "éhenhalás küszöbén tengődő menekültek"! Még az is bizonyos, hogy ebből az összegből néhány hónapig "eltengődtek" volna itthon is...

            No de nem ezek a "szélsőjobboldali" gondolatok a lényegesek ez ügyben sem. Hanem az, hogy kik használják ki önös érdekeik elérése érdekében ezeket a "szerencsétlen romákat"? Miért pont a "zámolyi romák" élethelyzete olyan Magyarországon, hogy "menekülti státusért" harcoljanak. Ez nekik  jutott eszükbe, s el is jutottak volna Strasbourgig? S pont Magyarország az az ország, ahol olyan környezet van, hogy a "szegény cigányoknak" menekülniük kellene? Főleg "politikai üldöztetésük miatt"?! Mert mint tudjuk, az "éhenhalás lehetősége" nem ürügy arra, hogy a "nyugat" befogadja őket. Pedig legfőbb szószólójuk Krasznai úr mindig erre hivatkozik, miközben a "hazai hírközlőszervek" meg azt állítják, hogy "politikai üldöztetésük" az indokuk.

            Krasznai urat értesíteniük kellene az "újabb ügyet kavaróknak", hogy ne hivatkozzon folyton az "éhenhalás" miatti távozásra, mert ha ez az indokuk, hazatoloncolják őket. Pedig ő biztos abban, hogy "szerettei megfogják az Isten lábát", s jól élhetnek a "világ boldogabbik felén" csak azért, mert "Magyarország üldözi őket"!

            A háttérből "kavarók" meg elégedetten röhögnek újból! Magyarország ismét fekete bárány lett általuk a "nyugati civilizáció" szemében, a cigányokkal meg kezdenek ott, amit akarnak.

            Az "embervédők" ismét jó munkát végeztek. Nem oldottak meg sem-mit, de azt legalább hangosan tálalják. Az élősködőknek pedig nem Zá-molyra kell bumlizniuk, hogy "megoldást kínáljanak", hanem Stras-bourgba, hogy a "műbalhét életközelből" tálalhassák.

            Szegény zámolyi cigányok, fel sem fogják, milyen történés dicstelen áldozatai.

            Szegény Magyarország, már megint az állandóan "értünk aggódók" "segítőszándéka" érvényesül?

Dunaharaszti, 2000. július 31.