Maczó János

„Más szemében a szálkát…”,

avagy tájékozódásunk hiányosságai

            Tisztelt jelenlévők!

Mielőtt elmondom felszólalásomat, engedjenek meg egy rövid kitérőt. Legújabb közéleti pamfletjeink, melyeket „értünk aggódó, de általában magukért cselekvő nagyjaink” zúdítanak a nyakunkba, és amelyekért sok jó szándékú, de tájékozatlan (és nem félretájékoztatott) honfitársunk végső elkeseredésében jól-rosszul cselekszik, a „választási csalások”, „a számolják újra a szavazatokat”, „az ügynökök távozzanak a közéletünk irányítóinak sorából”, nem új keletű, és nem is erkölcsi, etikai kérdések. A „rendszerváltoztató elit”, akik 1989-ben a „nép feje feletti kisszerű, és mindenek felett önös érdekű alkuikat megkötötték egymással”, az azóta eltelt időszakban mind voltak már kormányon és ellenzékben. Mi változott ez idő alatt az ország politikai légkörében, a „hallgatag többség” érdekében? Mivel ezekkel több dokumentumkötetemben foglalkoztam, most támpontot szeretnék nyújtani Önöknek ahhoz, hogy az egyes ember miként találhat kiutat ebből a fertőből. Azt nem titkolom, hogy az Orbán Viktor vezette kormány magyarság ügyéért tett lépéseit örömmel üdvözlöm, de azt sem titkolom, hogy vezető garnitúrája sok tagjának magánvagyonosodási igyekezetét éppúgy összehúzott szemmel és nem enyhe ingerültséggel élem meg, mint ezt tettem az 1990 óta általam is sokat kritizált időszakban. Mert „protestáló”, tényfeltáró, nemzetemért aggódó hevületemet még most sincs okom csillapulni hagyni! 

            Bevezetésképpen egy kis szellemi kalandozásra hívok mindenkit. Sokat beszélünk arról, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, hiszen tájékoztatásunk egyoldalú. Szokás a „bal-liberális” dehonesztálóbb szándékkal „liberál-bolsi” sajtó és média munkatársainak tevékenységéről, félretájékoztatásáról szót ejteni. Újságíróként, lap- és könyvkiadóként, szerkesztőként magam is sokat találkozom, foglalkozom e témakörrel, ezzel a szakmát és embert megszégyenítő cselekvésmóddal. Most tehát a másik oldalról szeretném megvilágítani, miként viszonyul az egyes ember az őt körülvevő világhoz, miként építi tudatába azt a rengeteg információt, amelyekkel bombázzák.

            Kiindulásul vizsgáljunk négy kérdéskört, melyek helyes megválaszolása segít bennünket eligazodni az emberi kapcsolatok labirintusában. Mert nem a „hamis tájékoztatók” tevékenysége kártétel igazán, nem az rombolja emberségünket, hanem az, ha meg akarjuk magunkat kímélni a tájékozódástól. Attól, hogy helyes válaszokat adjunk a feltett kérdésekre! A négy egyszerű kérdés a következő:

            1./ Az ellenségem barátja nekem ellenségem?

            2./ Az ellenségem ellensége nekem barátom?

            3./ A barátom barátja nekem is barátom?

            4./ A barátom ellensége nekem is ellenségem?

Ha erre a négy alapvető kérdésre megfogalmazzuk magunknak a helyes válaszokat, akkor már nem tud minket semmiféle félretájékoztatás a labirintusban foglyul tartani.

            Sokak által ismert, soha nem rejtettem véka alá, hogy Mesterem Jézus. Ő az emberi létezés misztériumáról közölt hírt, mai közkeletű szóval információt, amely így kezdődik: "Nem békességet hozni jöttem…" Majd tanított, az Atya lényegéről tájékoztatott, arról lebbentette fel a fátylat. Magam is így vagyok: nem békességet hozni szólok minden számomra lehetséges fórumon, hanem Mesterem tanítását képviselni, útmutatását közvetíteni.

            Évek óta résztvevője és felszólalója vagyok a Szittya-rendezvényeknek. Mindig a kultúrát és Jézust képviseltem. Mindig zavart, cseppnyi rossz érzés töltött el, hogy valamiféle félelem tükröződik a konferenciákon felszólalók többségének mondanivalóiban. Miközben a magyarság egyetemes értékeit, nagyszerűségét hangoztatják, az emberiség kiválói közé tartozónak, annak zászlóvivőiként jellemzik a magyarságot, hitbéli kuszaságuk okán félelmüknek adnak hangot. Arról szólnak, hogy a világ nem becsüli a magyart, ádáz ellenség vesz körül bennünket, el akarják pusztítani a magyarságot, írmagját sem hagyják érvényesülni. De kik lennének ezek az átkozottak?

Egyesek szerint a zsidók, a „judeo-keresztény” nyúlszívűek, akik a zsidók ármánykodását képviselik akarva-akaratlan. S miközben ők is Mesterem szavait idézik, Őt tagadva ágálnak az IGAZSÁG NEVÉBEN! Ilyenkor baleknek, rosszabb esetben agyalágyultnak, netalán hülyének érzem magam, hiszen olyan emberi tulajdonságom van - nevezetesen „Jézus-hitem”-, ami szerintük eleve alkalmatlanná tesz a magyarság igaz képviseletére! Nem hiszem, hogy a „nemzetféltő”, a Nemzetet igazán féltő testvéreimnek az lenne a szándékuk, hogy így érezzek! Bizony, a választ magamban kell megfogalmaznom. De Jézust nem lehet zászlónak használni önös érdekek ügyében, nem lehet zászlórúdként használni úgy, hogy pontosan tanítása ellen szólunk.

            Üzenem tehát Mesterem szavaival: "Ne féljetek. Az Atya szeret benneteket! Ne féljetek az igazságtól!" Mert az Atya szeretetére hagyatkozva megkímélitek magatokat attól az átoktól, amely kétségbe ejt benneteket. Az ellenség nem kívül lakozik, hanem szívetek mélyén, a hitetlenség talaján. Mert miközben az ateisták gonoszsága ellen tiltakoztok, a hitbéli ingatagságotok folytán jó szándékot utasíttok el, a kilátástalanságot gerjesztitek. Nyugalmatok nem lévén másokat is olyan útra tereltek, ahol nem hallatszik Jézus jó híre. "Az Atya szeret benneteket!" Nem a papok, nem a hamis próféták, nem az "emberséget embertelen eszközökkel védők", hanem az Atya! Minden létező Teremtője és védelmezője!

            Miért ez a szellemi ingovány? Miért van az, hogy a hitet a papsággal, az emberi cselekvést a szómágiával, a nemzet-történelmet a napi politikával, saját félelmünket, ingatagságunkat az önzetlen nemzetféltéssel s egyáltalán mindent mindennel összekavarunk? Ezekre a kérdésekre évekkel ezelőtt megkíséreltem választ adni. Úgy jellemeztem, hogy a Habsburg elnyomatás időszakában a magyarságot „szellemi, tudati nevelőotthonba zárták”, s mások írták történelmünket, „nevelőink” oktattak nemzettudatot nekünk! Aztán rövid időre kiszabadultunk a nevelőotthonból, nekiláttunk felfedezni múltunkat, történelmünket, majd egy „újabb nevelőotthon” következett, amelyben azt akarták velünk elhitetni, hogy a magyarság gyökértelen, múltnélküli, piciny, jobb, ha meg sem szólal. Így alakult ki mostanra, hogy lávaszerűen tör fel mindaz, amelyet évszázadokig elfojtott a „külső erők” akarata! Ellenségeink tehát azt akarják, hogy ne értsünk szót, ne ismerhessük múltunkat, ne tudjuk meg soha, hogy mi a magyarság! Egyáltalán azt, hogy mit jelent magyarnak lenni! De kik az ellenségeink? Kik nem akarják, hogy a magyarság történelme napvilágra kerüljön? Kik a „sorainkba férkőző ármánykodók”, akikre „folyton figyelnünk kell”? Biztos, hogy ők a legfőbb kerékkötőink? Tapasztalatom szerint nem. Legfőbb kerékkötőink azok a hangosan szólók, a „magyarságot minden körülmények között és bármi áron védelmezők”, akiknek szemében gerenda van, s folyton arról kiabálnak, hogy a másikéban szálkát látnak. Mert ellenfeleink, netalán ellenségeink szándéka észlelhető, ők azt nyújtják, ami valójuk! De a magyarságot hangosan és minden fórumon védők szándékait illetően sokszínű a paletta. Őszinte szándékkal felvértezve soha nem foglalkoztat, hogy a magyarság ügyét felvállalók soraiban „ügynökök” lehetnek. Ártani árthatnak, amíg előbb-utóbb le nem lepleződnek. De mit kezdjünk azokkal, akikről csak hosszabb távon derül ki, hogy a hangos „magyarféltésük” semmi mást nem leplez, mint egyéni boldogulásuk megteremtését, rosszabb esetben, ők maguk a magyarság rosszakarói.

            Tehát, a legelső cselekedet tájékozódásunk helyes mederbe terelésére: taszítsuk ki a gerendát a szemünkből, hogy a máséban tisztábban fedezhessük fel a szálkát. Ha ez megtörtént, nagyobb rálátásunk lesz az emberi létezés labirintusára, s könnyebben megtaláljuk benne a számunkra kijelölt utat. S akkor nem vezet félre bennünket semmiféle ártó szándékú tájékoztató, nem hisszük, hogy a bennünket hangosan védelmezők mindegyike önzetlenül tiszta szándékú, s akkor nem félünk már az ártó szándékok erejétől!

            „Érted haragszom, nem ellened” - hangzik a költő szavaival. S van a magyarság történelmében „lánglelkű” költő, aki nem csak írt, nem csak szövegelt nemzetét szerető érzéséről, hanem fiatal életét is feláldozta érte. Petőfi Sándor egyszeri és megismételhetetlen példát mutatott, mit jelent a „haza szabadságának oltárán életet áldozni”!

Itt kell említenem, csak közbevetőleg, nagyon röviden, indulatomat csillapítva, egy nemrég olvasott véleményt. Előrebocsátom, ez is példa a nagy-nagy kuszaságra. Példa arra, hogy nemzetféltésem okán ellentétes véleményem lehet a magukat szintén annak hirdetőkkel. Egyszerűsítem mondandómat, mindenkire rábízom, hogyan vélekedik a hírről. Ne szó szerint értsék a következő mondatokat, szándékosan „dramatizálok”: Szentté akarják avattatni Szálasi Ferencet! Ezzel önmagában semmi bajom, bár véleményem van róla. De amikor azt is olvasom, hogy a „szigetvári hős” Zrínyi Miklós, és a „nagyságos fejedelem” II. Rákóczi Ferenc tetteivel egyenértékűvé emelik Szálasi tevékenységét, indulatomat elfojtva is felfordul a gyomrom. Ha csak „apróságokat” tekintek: Zrínyi maroknyi csapata élén (a hangsúly azon van, hogy az élén, és nem csapatát előreküldve) vágtatott a biztos halálba. II. Rákóczi Ferenc, akinek az akkori Magyarország területének fele volt birtokában, tulajdonában, a biztos vagyonelkobzást kockáztatta és vesztette el birtokait végül, mégis a ”talpas csapatok élére” állt a magyar szabadságért! Mindene odaveszett, de ezt soha nem fájlalta, annál inkább a „magyar szabadságvágy eltiprását”! Nagyon vissza kell fognom magam, ha Szálasit hozzájuk mérhetőnek tünteti fel valaki. Aki, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a magyar katonák, leventék nem tudják megállítani az előrenyomuló szovjet hordát, statáriumot hirdetett, minden életét mentőnek rögtönítélő bíróság által „helyszínen felkoncolandó jogot biztosított”, miközben ő vonatra ült és nyugatra indult. Ha hasonlatossá kívánt volna válni Zrínyi Miklóshoz vagy II. Rákóczi Ferenchez, Petőfi Sándort már nem is említve, akkor kardot ránt és „csapatai élén” a frontvonalra indul, hogy „szeretett nemzetéért” példamutatóan életét áldozza! Ennyit a Szálasit szentté avatni akarókról és a „mai szentjeinkről”!

            Zúdul tehát reánk mindenféle információ. Tudhatjuk immár, hogy Jézus „pártus herceg”, tehát nem zsidó! A mi fajtánk, „magyari faj”. Rendben van, ez lényeges. Bár Jézus maga azt mondta, hogy „minden népet, embert megváltani jött közénk…”, ezek után nincs értelme nemzetiségét firtatni, azon vetélkedni, mely nemzetet érdemesített Isten arra, hogy Fiát emberi alakban közéjük küldje, de legyen. Ha „magyari faj” volt Jézus, akkor a magyarságot védelmezők sokasága miért tekint „megértő lesajnálással” az Őt Mesterének tartó embertársaira? Újabb kuszaság, melyre a választ mindenki fogalmazza meg magának, tehát tájékozódását terelje a helyes mederbe.

            Az információözönből kiragadottak közül most más vizekre evezek, s ez szintén a magyarság sorskérdéseit boncolgatja, de írói szemüveggel, Laczkó András elemzésével: 

Móricz Zsigmond írását, amely megszületésekor nem jelenhetett meg. A Horthy éra árnyaltabb megítélésének kordokumentuma ez, mely igazolja, hogy nemzeti nagyjaink olykor a "kor szellemiségével szembe helyezkedve" az "egyetemes emberség" szószólóiként egy "fensőbb szellemiség" hangadói.

„A magyar föld himnusza Péter-Pálkor című írását 1927. június 29-én vetette papírra, s akkor nem akadt lap, amelyik közlésére vállalkozott volna. Hogy miért? Olvassuk el a cikket, önmagáért beszél”:

„Oh Nap, legelőször téged köszöntelek, mert nálad nélkül nem volna fény és nem volna tenyészet és nem volna élet. Nem volna semmi, csak sötétség, hideg és halál. Oh Nap, ne ferdítsd el fényes orcádat fölöttem és adjál fényt és erőt az emberi lelkekbe.

***

Tűnődve nézek körül Péter-Pál napján és hallom a megpen­dülő kaszát. Oh, Ember, mily szerény vagy, felszínem porrétegé­nek huszonöt centiméteres mélysége elég neked, hogy azon kiter­meld tested táplálására a kenyeret. Lásd, én nem kívánom, hogy ilyen kevéssel beéred. Boldog vagyok, ha harminc centiméterre me­ríted az ásót, s ujjongok, ha egy méterre szánt gőzekéd. Gondolod, hogy fukarkodom veled, gyermekem, boldogan tárom ki magamat gazdálkodásod számára. És gazdagon jutalmazom munkádat, mert nem művelsz bölcsebben?

***

Olyan vagyok, mint a jó anya. Aggódva nézem, hogy meden­cém édenkertjében mily rosszul éltek. Ezer éve itt tartalak benne­teket a hegykoszorús aranytányéron, s mily nevetséges egy faj vagy­tok - ezer év kevés volt nektek, hogy boldogságot teremtsetek magatoknak. Oh, ti ezer év alatt nem tudtátok teleszülni azt a bol­dogságra termett gyönyörű kertet. Nekem mindegy, én egy tömb vagyok, a Föld. Nekem Kanada ugyanolyan részem, mint India, Arábia, Egyiptom, vagy a Magyar Alföld. De nektek, ha élni akar­tok, meg kell tanulnotok, hogy együtt és egy nagy tömegben gon­dolkozzatok és mindig egyetemes terv és cél és érzés alapján épít­sétek a jövőt.

***

Tanuljatok egymástól, oh nép! Oh magyarság! Nem kísértet és nem boszorkányság a nemzetek életének fejlesztése. Nézzétek csak, itt van egy példa. Dániában ötven év előtt rosszabbak voltak a viszonyok, mint nálatok. Földje rosszabb, éghajlata kedvezőtle­nebb, a nép lelke alvóbb volt. De felébredt ez a nép és munkára ébredt és két generáción a világ első gazdálkodó elemévé nevelte magát. Értsétek meg szavamat, hogy én boldogan adok több ter­mést, ha okosan imádkoztok hozzám. Nem szóval kell imádkozni, hanem cselekedettel. Mennyire szeretném, ha ez az én ezer éve becézett kis népem az emberiség tanítója lenne, hogyan kell életet teremteni a pusztaságban. Tízszer annyi embert boldogan el tudnék tartani, amennyi ma él téreimen, s nincs sehol gazdagabb és áldot­tabb kertem a magyar rónaságnál.

***

De nézem, nézem lehetetlen dolgaitokat. Figyelj ide, egy kis dolgot mondok. Magyarország népe ma nyolcmillió. Ebből a nyolc­ból egymillió Budapesten él. És a fővárostokban iskolába járó negyedmilliónyi gyermek közt csak 2-3 percent egészséges, a gyermekek tízezerszámra szenvednek tüdővészben, tüdőcsúcshurutban, mi­rigyben, golyvában és ideggyöngeségben és megszámlálhatatlan tö­megük vérszegénységben. Hát hogy értsem én azt meg, én a Föld, a Nap alatt, hogy ebben az országban nem jut napsugár és levegő és virágillat és egészség és munkakedvteremtő boldog gyermekkor, ­óh, te kis magyar nép, gyermekeitek száz- és százezreinek?

***

Sok mindent nem értek meg, mert én az Egység vagyok és te a Millió külön létezés. A millió úgy szétszóródik a semmiségbe s nyomtalanul eltűnik, ha csak az egymáshoz vonzódás meg nem erősíti létjelentőségét. S én nyugodt vagyok, mert tudom, hogy sor­sotok a lassú összeérés, egy más megértése és a kultúra magasabb szférája. De értsetek meg ti is és nézzetek a jövő elé! Mindenütt, ahol két ember megérti egymást, erő és lehetőség terem a jövő szá­mára.

***

Gyermekeim, éljetek és szeressétek egymást, ahogy én szeret­lek benneteket. Mert én sose vonom el magam senki fia elől, én mindenkinek adok szépséget és jóságot és minden háznak örülök, amit magatoknak raktok, és minden kertnek, amit beültettek és meggyomláltok. És roppant testem boldogságtól borzong, ha kaca­gást, s fájdalomtól remeg végig, ha sírást hallok. Mert én szeretem a gyermekeimet, a füveket, a fákat, a madarakat, az állatokat és az emberek között kedvencemet, a magyart. És boldog vagyok, ha boldog teherrel úszom a végtelenség felhői alatt és a Mindenség jelző oszlopai előtt. Legyetek boldogok, hogy én is boldog tudjak lenni.”

„A cikk a Somogyi Hírlap 1947. június 28-i számában jelent meg, csaknem húsz évvel a megírása után. A kifejtett gondolatok közül különösképpen az összetartozás volt az, ami miatt később (csehszlovákiai felolvasó körútja után) „hazaárulónak” bélyegezték, s akadt olyan megye, amely törvényhatósági átirataiban kérte en­nek írásbeli megörökítését mindenütt…”

Eddig az idézett írás Móricztól, akinek magánéletében több vargabetű lelhető, de a magyarság forró szívű szeretetét senki nem vitathatja el tőle, amelyben olyan szépen vallott arról, hogy EMBERKÉNT mit jelent MAGYARNAK lenni, ahogy mai jeleseink nem tudnak.

Bizony, tájékozódnunk saját felelősségünk, de annak megválasztása, hogy kiket hallgatunk meg, kiknek a véleményére támaszkodunk, mennyi erőt mozgósítunk a helyes út megtalálására, csak és kizárólag akaratunk függvénye. Mert könnyű a saját világképünket visszaigazolva látni, csak olyanokra hallgatni, akik ezt dübörgik minden rendezvényen, fórumon - miközben életük mindennapjain nem azt cselekszik, amit az előadásokon szajkóznak -, de az emberég ösvényét, az emberi létezés keskeny sávját csak úgy leljük meg, ha mindenkit van türelmünk meghallgatni.

            Napjaink legárulkodóbb jelei éppen azok, hogy miként és kik próbálnak bennünket a türelem, megértés, megbocsátás, tolerancia gyakorlására ösztökélni. A más véleményét meghallgatni képtelenek, gyűlölködők, mindent felélők! Egy hazát önzetlenül menteni kész ember nem teheti meg azt, hogy csak saját hevülete által fűtött. Bizony, ha Jézusnak nem hisz egy ilyen feladatot magára vállaló, a köznapi gyakorlatban tapasztalhatja, hogy önös igyekezetnek ítélik véleményét, cselekedeteit. Mert a "zsiványok varázshatása alatt álló, napi megélhetéséért küzdő, agymosott tömeg" miként érthetné meg a "prófétikus szöveg" és az "akornok hevület" együttállását. Csak mindenfelé figyelve, fáradhatatlan tájékozódással, Jézus biztosította erővel - alázattal embertársaim iránt -, lehet a tömeget az "emberlét misztériumának mezsgyéjére" irányítani.

            Bizony, előbb saját szemünk mezejét kell megtisztítanunk. A gerendát ki kell döntenünk, hogy tisztán lássunk, a gyomot ki kell irtanunk, hogy messzire tekinthessünk! S csak ezután szabad vezető szerepet vállalnunk, családot becsülnünk, szűkebb közösségünket térítenünk, Hazánkat mentenünk, Nemzetünket felvirágoztatnunk.

Kodolányi János író barátjának írott levelében így fogalmaz:

„Emberek vagyunk s nem szerszámkészítő állatok, nem­csak illik tehát, hanem szükséges is, hogy éppen az alapvető kérdéseken gon­dolkozzunk s azokat meg is oldjuk, hacsak nem akarjuk erőszakkal eloltani a bennünk égő isteni szikrát, az isteni Ént. Mert a kultúra nem a technikai eszközök feltalálása, elkészítése és használata, hanem ennek az isteni Énnek a fölismerése, a véka alól való kiszabadítása s teljes fényben való megragyogtatása. Mennél többen képesek erre, mennél többen vannak az isteni Én világos tudatában, annál magasabb egy nép, egy társadalom, egy korszak kultúrája. S mennél jobban áthatja ez a tudat az intézményeket, a törvénye­ket, az életformákat, annál szilárdabb, harmonikusabb, tisztább az emberek mindennapi élete és egymáshoz való viszonya is. Én tehát mindig nagy örömmel s tisztelettel nézem, hallgatom azokat, akik olyan kérdésekkel bíbelődnek, mint Ti.

Nagyon helyes, hogy a babitsi sorokkal elhárítottad azt a pesszimista felfogást, mintha az ember mindenre képes, éppen a benne égő isteni Szellem tevékenysége folytán. Mindent tud, csak vissza kell rá emlékeznie, hiszen Platón szerint a tanulás nem egyéb, mint emlékezés. A tudás bennünk van, csupán ki kell emelnünk a lélek tudattalan rétegeiből, mint ahogy kiásták Tróját, Urt, vagy az egyiptomi nagy szfinkszet a rárakódott homokrétegek alól. Mikor pld. gyermekkorodban azt hitted, hogy az Eget s a Földet oszlo­pok tartják, pontosan úgy vélekedtél, mint az ókori átlagember, aki nem tudta, hogy ezek az „oszlopok” csak jelképek, s valójában végtelen erők su­gárzásait s erővonalait kell értenünk rajtuk. A bölcsek azonban már a legrégibb időkben sem valóságos oszlopoknak gondolták ezeket az oszlopokat.” - Eddig az idézet, mely arról polemizál, hogy a személyes fáradozást nem kerülhetjük el, ha a sok-sok hordalékot le akarjuk tisztítani magunkról. Nem kerülhetjük el, hogy az információözönből kihalásszuk a nekünk szóló életcél üzenetét.

     Barátaim! Testvéreim!

Gondolkozzunk együtt! Évek óta köztetek is nyíltan megvallom, Jézus tanítására figyelő, azt követni igyekvő ember vagyok. Keresztény, keresztyén, református, más szóval protestáns. Protestálok is minden fórumon, érveimet mondom és írom; szuverén, önállóan gondolkodó teremtmény vagyok! A könnyedén címkézőknek már többször jeleztem, nem „judeokeresztény”, nem „zsikeresztény”, s nem „reménytelenül hülye”! Nem olyan ember, aki „a zsidók által hagyja magát hülyíteni és a nekem odadobott csontért alázatoskodom”, nem „csókolgatom a korbácsot tartó kezet”, nem „tartom oda a fedetlen mellemet a reám fegyvert fogónak!”

            Vég nélkül sorolhatnám azokat a jellemzéseket, melyeket számtalanszor hallok, olvasok, miközben azt a rengeteg érdekes és értékes információt formálom könyvekbe, amelyek itt elhangzottak és most is el fognak hangzani.

            Én keresztelésemmel ajándékba kaptam a lehetőséget, hogy Jézusra vethessem tekintetem. Önálló gondolkozásra készen megtagadhattam volna, lehetne másfajta elképzelésem a világról, az emberi létezésről, de a rengeteg információ birtokában sem tántorodtam el Tőle! Tanítását megfogadva viszonyulok más nézetű embertársaim gondolataihoz, véleményezem tetteiket. Soha nem szándékozom születésük okán megítélni őket. Mindenki elképzelését tisztelem mindaddig, amíg azt nem tapasztalom, hogy tetteik veszélyeztetik az emberi létezést. Ezért nem tudok mit kezdeni az általánosítással, nem tudom elfogadni, hogy népek, nemzetiségek, más nézetűek eleve az elpusztításomra törekszenek. Nem tudom társamnak, szövetségesemnek, barátomnak, „nemzet-testvéremnek” elfogadni azokat, akik minden fórumon értem aggódnak, miközben önmagukon kívül senki nem érdekli őket. Ez esetben nagyon igaz a mondás: „Aki embernek gyenge, magyarnak is az”! De ez kiterjeszthető más nemzetek tagjaira is. Mennyivel különb az ellenfelét nekihevülten becsmérlő, vagy sima beszéddel ócsároló annál, akit gyűlölete tárgyául kijelöl? Menyivel különb a becstelent elkövetőnél, ha ereje kimerül a szidalmazásban? Ki kinek az ellenfele, ellensége és ki kinek a barátja?

            Mi, a magyarság vagyunk az emberi létezés titkának leghűségesebb őrzői, legavatottabb képviselői, igaz védelmezői - állítják sokan. Hát akkor éljünk és viselkedjünk, gondolkozzunk és cselekedjünk ennek megfelelően. Mi, magyarok vagyunk, akik nyelvünkben, beszédünkben hordozzuk az emberi létezés sok-sok titkát. Akkor beszéljünk ennek megfelelően, sokak számára tisztán, érthetően! Akik csak állítják, hogy mi magyarok nemes szívűek vagyunk, de róluk mindez nehezen állítható, ne fáradozzanak a magyarság megmentésén. Mert ha szüksége van a magyarságnak mentőövre, azt nem ők fogják közénk bedobni! Bizonyos vagyok, hogy a magyarság nem fog elsüllyedni a történelem süllyesztőjében, főleg akkor nem, ha a „vészt jósló magyarság mentők” kicsit visszafogják hevületüket! Az aggódó szóra, a figyelmeztető jelekre figyelnünk kell! De a minden percben harangot kongatók fárasztásától ne rettenjünk meg.

            Hittel mondom: „Erős vár a mi Istenünk, a Pokol erői nem vehetnek erőt rajta”! S a mi istenünk a szóhasználat szerint lehet a „Magyarok Istene”, de Jézus közénk érkezése óta az bizonyosság, hogy Ő minden ember számára azonos, minden ember magáénak vallhatja! Az Atya minden ember számára egy!

            S ha a kuszaságból, a négy egyszerű kérdésre helyes választ adva kibontakozunk, rájövünk, hogy az igaz ügy képviselője nem fél! Nincs mitől, nincs kitől, megszűnik az ellenség ártó szándékának hatása. Ránk tör a felismerés, hogy az ellenség a kuszaság fogja, ha kezemet nyújtom felé ellenféllé szelídül, s ha szeretettel közeledem, barátommá, testvéremmé nemesül. De, hogy ezt tudjuk cselekedni, szemünkből ki kell taszítanunk a gerendát. Ebbéli igyekezetünk során nem hivatkozhatunk a „sorainkba beférkőzött ellenségek bomlasztó tevékenységére”, hiszen ha tiszták, nemesek, igaz szívűek vagyunk, akkor feloldódnak közöttünk. A kívülről ártani akarók pedig így egyre kevesebben lesznek, mert Isten a jót akarókkal kötött szövetséget. Ha nem hagyatkozunk rá, ha ember-ember ellen akarunk jók és igazak lenni, akkor hiába vágyakozunk a szépre, jóra! A gonosznak csak egy szövetségese van, ha Istent magára hagyjuk, ha elfordulunk tőle.

            Minden emberi igyekezet hiábavaló, minden kérdésre hamis választ adunk, ha önérdekű elképzeléseinket a Teremtő rendje ellenében akarjuk megvalósítani!

            Amiről beszéltem, az nem „hitbéli kábulat”, hanem az emberi civilizáció fennmaradásának tartópillére.

            Erre gondoljunk, amikor a bevezetőmben feltett négy kérdésre választ akarunk adni magunknak.

Ez legyen számunkra az iránytű!

Dunaharaszti, 2002. július 15.

(Magyar Jövő 2002/4. szám)

Irodalom:

Laczkó András: Megkerülhetetlen az emlékezés (a Móricz és Kodolányi szövegidézet ebből a kötetből) - Kiadó: NAP Alapítvány, 2002.