Maczó János

Élettöredékek

- Hívő ember "hitetlen" gondolatai gyermekeinek, az 1999 augusztusa utáni időszakról, Magyarországon -

            Befelé nyelem könnyeim - s Isten bocsássa meg nekem -, közben szitkozódom. Csak a szokásos "agymenet": "Miért vállalok inam-szakadtával olyan kiadói tevékenységet, amely anyagilag jócskán megrövidít benneteket? Ráadásul az uralkodó 'elit' nézete szerint 'valahányadik macskajancsi' létemre! (Így, csupa kisbetűvel, hogy legalább a tartásom meglegyen, ha már ezt a szerepet akarják rám kiosztani. Ugyanis inkább vagyok 'nemecsek ernő', mint 'Postamaci')"

            Egy szépséges újságárus lánytól szelíden kérem a Havi Magyar Fórumot. - A sok kézirat "alakítása" közben néha igényét érzem az olvasásnak. Felüdít, ha úgy olvashatok, hogy nem kell kézírást silabizálnom, vékony átütőpapíron betűt böngésznem, javítások között bolyonganom, helyesírást javítanom, sorokat rendeznem és oldalakat tördelnem, egyszóval nem a lapokat, könyveket készítem. Mert nagy öröm, ha először találkozhatok sok ember gondolataival, amiből az olvasók számára élvezhető kiadványokat készíthetek, de néha elfog a "könnyedén olvasni" érzés. - Tehát kérem kényelmem tárgyát, mire kapom helyette a kijózanító szavakat: "Havi micsoda? Ja Fórum... Augusztusi... Az nincs! Olyat nem tartunk! Még nem is láttam..." Segítőkészen félbeszakítom: "Itt az ára, majd elveszem"! Az újságözön legalján kikandikál a folyóirat sarka, kiemelem. Az árus és vevő felhőtlen egymásra találása...

            Lapozni kezdem. A címeket elolvasva döbbenten tapasztalom, hogy a múltunk olyan sűrítménye van e lapszámban, amely jelenünk történéseire is magyarázattal szolgálhat:

            - Csurka István a szokásos szókimondással értekezik napi történéseinkről.

            - Hegyi Béla naplója egyenesen sokkol.

            - Czegő Zoltán verse gránitkemény. Olyan mélységeket tár fel, melyekbe szinte beleszédül olvasója. A szív nem verhet normál ütemben, az ész nem sekélyesedhet, ha gazdájuk ilyen gondolatokat olvas.

            - Vasvári Erika szépséges szavai Kiss Dénes könyvéről. (Egy éve még a serénykedésemmel is szervezett rendezvényen csodálhattuk meg a készülő kötetéből előadott nyelvi gondolatait, s íme, már kiadták.)

            - Horváth Lajos (a nálam is publikáló barátom) veretes írása.

            S még sorolhatnám. Mert van még írás szép számmal, ami belső zokogásra késztet. Egyrészt meghatóan, másrészt megrendítően emberi igyekezetek tárháza, történelmünk letagadott fehér foltjainak elénk tárása.

            Kemény embernek tartanak az engem ismerők, de ennek a számnak elolvasása után komolyan megrendülök. A csüggedés érzése nem sajátom, de most valóban megacélosodtam. Van mit őriznünk. Pap Gábor szívemből szóló mondatai jutnak eszembe, amelyeket a tavalyi rendezvényen mondott. Olyan "Napóleon arany" lapul tenyerünkben, amelyet nem kell markunkat keményen szorítva őriznünk, hanem bátran mutathatjuk bárkinek, mert a magyarság gazdag kultúrhagyományai "világformátumúak"!

            Egyre több a magyart gúnyoló, magyarságot mocskoló ember körülöttünk, akik felháborodottan hangoskodnak: "Mit magyarkodsz!" Mondom, csak ismerni szeretném gyökereinket és hozzájuk férvén másokat is erre ösztönzök. "Nem kell ezt olyan serényen és hivalkodóan tenni" - jön a rendreutasító nyegleség. De hiszen "magyar vagyok, magyarnak születtem" mondom a legtermészetesebb nyugalommal. "No és, mit kell ebből akkora ügyet csinálni?" - replikázik a "született magyar". Akinek természetes, hogy azért magyar, mert annak született. S ezen jog alapján úgy beszél a "magyarokról" mint ahogy az ember a legpenetránsabb dolgait illetően szokott. Árpád, Szent István, Szent László, IV. Béla, Balassi, Hunyadi János és fia Mátyás királyunk, Dózsa, a Zrínyik, Rákóczik, Bethlen fejedelem, Vörösmarty, Berzsenyi, Katona, Petőfi, Kölcsey, Arany, az Eötvösök, Madách, Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Deák, Jókai, Erkel, Liszt, Móra, Móricz, Ady, József Attila, Bartók, Kodály, Benedek Elek, Illyés, Veres Péter, Szabó Dezső, Bajcsy Zsilinszky, Radnóti, Szabó Pál, Sinka, Németh László, a Tamásik, Nagy László, Sütő András, Tőkés László, Duray Miklós talán nem reprezentálta, mutatja, milyen nép a magyar. (Tudósaink most azért maradnak csak ki, mert "irodalomról", kultúráról írok, természetesen a "nagy magyarjaink" közt számtalan vannak.) S a bőség zavarában csak erőszakoltan ragadtam ki a töredékét azoknak a "szellem- és emberóriásoknak", akik életükkel, tevékenységükkel példázták, hogy mi az: "magyarnak lenni" minden körülmények között.

            Mert lehetett közülük, aki "megalkudott a történelmi helyzettel", de egy sem olyan, aki gyalázta volna a magyarságot, ócsárolta volna azt, ami magyar.

            Néha úgy nekikeseredek, amikor a nyegle és szemérmetlen "magyar vagyok, mert magyarnak születtem" ember kinézetű élőlények az érzülettel játszadoznak, hogy hangosan kijelentem: "ezek már nem is emberek!" A világmindenségből idereprodukált sátánfik, vagy Lucifer kölykei? Nem minősítem őket, ezt már tényleg ráhagyom az "illetékes-re". Reánk zúdítják minden mocskukat, s aztán hangos szóval handabandáznak, hogy "nicsak, de szagosak és undorítóak vagytok"! S minden fórumon azt ismételgetik, hogy a magyar "nem kultúrált, irigy, sunyi, kárörvendő..." s ki tudja milyen primitív "őskövület".

            Mondják ezt mindazok, akikre leginkább illik, hogy "magából indul ki"! De csak az ő hangjuk hallatszik rádióból, tévéből, csak az ő nézeteiket szemlélteti a sajtó túlnyomó része. Ha minden mocsok és szenny, amit reánk zúdítanak érték, akkor én "hülyén akarok meghalni"! Mert nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy mindaz kultúra, amit ők annak hazudnak!

            Drága jó gyermekeim! Sokszor érthetetlen és követhetetlen számotokra, amikor szitkozódva védelmezem emberi tartásomat. Hogyan lehetséges, hogy egy magát nyíltan Jézust követőnek mondó "kultúrember" ennyire kiborul, ilyen féktelen indulattal mond véleményt a körülötte történtekről. Bizony, tízszeres prófétai alázat, bölcsesség, "áldott állapot" is kevés lenne ennyi orcátlanság, gyalázkodás, emberi aljasság szó nélküli elviseléséhez. Főleg olyan tudattal, hogy egyre kiterjedtebb a rálátásom a magyarországi kultúrállapotokra.

            S most egy kicsit emelkedettebb állapotba merészkedem. Gyermekeim! Nektek éreznetek kell, hogy mi hevít. Hiszen ereitekben olyan vér csörgedez, melynek hozzám is köze van. Megváltónk, Jézus nem engedhet át bennünket a sátáni akaratnak. S mielőtt a "másban hívő" vagy nem hívő olvasó agitációnak, térítésnek, "szenteskedésnek" kódolná mondandómat, kijelentem: "hit nélkül nem megy". A "ma így, holnap úgy", a "szeresd a mást", az "egyszer élünk, éljek tehát ahogy nekem jó", akár mások kárára is, a "nem bántok senkit, elvárom, hogy engem se bántsanak" és sok hasonló önámítás nem véd meg a romboló szándékú "ember kinézetű" kártevők cselekedeteitől. Mert Jézus nem "keresgélte" az örökkévalósághoz vezető utat, hanem Ő az. Ebben lehet reménykedni, az a kezdőlépés, lehet ezt hinni, az már segítő kéz megragadása, de ha bizonyos vagy benne, az maga az éltető erő. Nem önhittség, nem narkotikus bódultság, nem elvarázsolt állapot, hanem a legtisztább tudatú, rendíthetetlen élet, szinte "kezdeti öröklét" már itt a Földön, ezen a kábultak gyűjtőhelyén.

            Jézus nem a "szabad gondolkodású" kalandozók világuralmát jött megkönnyíteni, azt hagyta ránk, hogy "Én vagyok az út és a világosság"! Aki Őt követi, nem lehet elveszett még a Földön sem.

            Életszilánkjaim sorolása útján elértem egy számomra jelentős történéshez. Évek óta teszem a dolgom, kevés személyes megbecsülés jelét tapasztalhattam. Azt tudtam, hogy nem leszek "közismert", tevékenységemről nem fognak úton-útfélen hírt adni, de azt, hogy a "szép-re, jóra, emberi szóra" vágyakozó és az azt hiányoló környezetben sem érdekel szinte senkit, amit - szerénységemet most, őszinte kitárulkozásom alkalmával egy pillanatra feledhetem -, teszek, az szinte döbbenetes. Persze, és most már visszazökkenek az önként vállalt "teszem dolgom és Istené a dicséret, hiszen erőt is Ő ad hozzá" életfilozófia állapotába, nagyon sok "új ismerős" kerül látóterembe naponta, akik miatt is érdemes úgy élnem és azt tennem, amit kell! Amiért ez a "háborgó" gondolatsor íródik, egy történés. Nem magam ajánlkoztam arra, hogy interjút készítsenek velem. Megtörtént és közlésére ígéretet kaptam. Hónapok teltek már az ígért időpont óta, az interjú csak nem akar megjelenni. Édes Istenem, ha eddig megkíméltél a hiúság, magamutogatás hiányolásától, zökkents helyre. Már nem várom a megjelenést, egyenesen drukkolok, hogy ne jelenjen meg az interjú. Készítettek már velem az elmúlt években néhányat, de egyikben sem rám, a tevékenységemre, írásaimra voltak kíváncsiak. Ez lett volna az első közlés, amiben talán megközelítőleg az tükröződik, ami én vagyok, amit csinálok. Úgy látszik, a "szűk környezetem" erre nem kíváncsi. Vagy nagyon is, csak olyan érdekek sérülhetnek, ami mentén sokaknak más utat kellene keresniük...

            "Írók találkozójáról" tartok hazafelé. A történtek oly megindítóak, s későn éjszaka, egyedül ülve a volán mögött, az úton közel-távol senki, ráérek töprengeni. Hatvani Dániel barátom szerető vendéglátását magam mögött hagyva sorjáznak bennem a gondolatok.

            Évek óta mások gondolatait ápolom, formába öntöm, nyomtatom és adom ki, időm szinte semmi, hogy a magamékat leírjam, kiadjam. Sok "magamutogató írásmániással" hozott össze jó (vagy kevésbé jó) sorsom, sokan sürögtek körülöttem olyanok, akik számára csak egy volt fontos, az ő "magánmániáikat" mindenképpen nyomtatásban akarták látni. S ezért minden követ megmozgatnak, utolsó filléreiket is arra áldoznák, hogy könyvet foghassanak a kezükbe, hogy elmondhassák: ők írók. Naná, hiszen könyvük jelent meg. Egyenesen haladunk egy olyan úton, amiről a "útmentén" haladó lesajnálóink, akik már a "világsztrádán" tülekednek elmondhatják, a "magyar irodalom lesajnálásra sem méltó"!

            Lesajnálásra?! Hiszen még erre sem méltatnak bennünket azok, aki pénzt csepegtetve tartanak fenn számtalan "írókört", "költőtársaságot" (ezekben valóban költenek a "beetetők", de csak saját köreikben, és természetesen pénzt), "tehetségkutató baráti kört", csak azért, hogy lassan már mindenki írónak tudhassa magát, aki csak minden második szóban ejt helyesírási hibát, és költőnek, aki annyit tud a versírásról, hogy a "sorok végének össze kell csengeni"! Az irodalmárok: írók, költők, műfordítók pedig, közlési lehetőség híján azzal foglalatoskodnak, hogy hetente átpakolgatják kézirataikat a szobájukba, nehogy a moly ellepje azokat. A "magvas gondolatok gazdái" pedig el-elolvasgatják a pénzkötegeikre írt szöveget néha és kéjes örömmel, lenéző felsőbbrendűséggel nyugtázzák, néhány évtized alatt sikerült bennünket olyan bambává átnevelni s oly kulturális igényt kialakítani, hogy bármilyen gaztettet végrehajthatnak ellenünk.

Ki a magyar író! Aki magyar nyelven ír? Vagy aki, bár más nyelven ír, de magyar sorskérdésekről? Netalán csak az, aki magyarul ír és magyar sorskérdésekről? Ezek olyan kérdések, melyek megválaszolása lényeges.

            Természetesen magyar író az, aki "magyarul álmodik", magyar történésekről fogalmazza meg gondolatait, és azokat magyarul teszi közzé. Mert lehet valaki "angolul álmodó", magyarokkal történteket franciául papírra vető író, de ő akkor "nemzetközi író". Világpolgár!...

            Mielőtt sokan felzúdulnának, választ adok kérdéseimre. Magyar író az, aki annak tartja és mondja magát (ez mindenkire vonatkoztatható) és soha nem ragadtatja magát arra, hogy ezt a népet megbántsa. Még "vicc" szinten sem. Mert aki a magyarságát gúny tárgyává teszi, az méltatlan arra, hogy ez a nép magáénak tudja őt. S a "születés jogán" lehet valaki "állampolgár", a törvények alapján elmondható, hogy ő magyar, csak a "szívbéli befogadás" állapotát játssza el. Így aztán nem az a magyar író, "aki annak vallja magát"!

            Így talán, ha olyanok maradnak ki egy "magyar írók szemléjéből", akiket még én is ismerek és nagyra tartok, mint e folyóirat szerkesztői: Laczkó András, Hatvani Dániel, Czegő Zoltán, Czére Béla, de bátran közéjük sorolom íróként Bertha Zoltánt is, akkor szinte már büszkeség tölt el. Abból a seregszemléből jó kimaradni (mégha sokan az érdemesültek közül ott is vannak), ahonnan ezek az írók is kimaradtak. Akkor már szinte az a dicsőség, az a tehetségmérő csoportosulás, ha valaki nem résztvevője egy ilyen seregszemlének. Nem is kell arra kísérletet tenni, hogy Luciferrel szövetkezve űzzük ki az ördögfiókákat az irodalom poklából. Az ördögfiókák már oly nagyon belakták állásaikat, hogy ott fognak múmiává aszalódni.

            Egyelőre felhagyok morgolódásommal, "irodalmi léptékű" és indíttatású háborgásommal, mert, ha ez nem derült volna ki eddig, mindenki a neki kiosztott szerepét alakítja. A ku-fárok üzletelnek, az írók pedig írnak. S mint tudjuk, "az írás mindennél erősebb", mert a pénz az első fuvallatra tovalibben, de az "írás megmarad". A kufárok neve kihull a rostán, de az írástudókra mindig emlékezni fognak.

Utóirat

            Régebbi gondolataimat fogalmaztam meg eddig. Ám a lapba szerkesztés időszakában kaptam kézhez az idei "folyóirat-támogatási" pályázatunk eredményét. Az előzmények ismeretében már én is hagytam magam elbódítani. Majdnem biztos voltam benne, hogy végre "nem kell foglalkoznom a támogatási rendszer visszásságaival", mint arra ígéretet tettem. Most ugyan nem azzal foglalkozom, mert ez ügyben minden hiába! Végkifejletként már csak annyit, hogy; NEM ADOM FEL! Anyagi helyzetem semmivel sem lett rózsásabb, de a családomat már nem sanyargathatom tovább. "Egykeresetű magánmecenatúrám" már kimerítette minden lehetőségét. Egyszerű alkalmazotti béremre már nem lehet kiadói tevékenységet alapozni!!

            Isten megsegít, ez számomra nem mentsvár, hanem bizonyosság! De az a kiadói tevékenység, hogy fennmaradásom érdekében és "olcsóságom" biztosítására nem számolom fel a könyvek elkészítésének munkadíját, s még a kezdő példányszámok költségeit is magamra vállalom, csak azon az áron biztosítható tovább, aminek vége a szemem világának elvesztése lehet. S nem az a szörnyű ebben a "támoga-tási lelketlenségben", hogy nem érdemesítik támogatandónak, amit csinálok, hanem az, hogy azokat a könyveket, folyóiratokat sajnálják le, amelyek bármely összehasonlítást kiállnak, bárhol, bármikor... Csak éppen a támogatást osztogató grémiumoknak nincs idejük értékelni, hiszen oly sok a jelentkező, oly sok az "üres marok", hogy nekik épp csak arra van idejük, hogy a mindig is támogatottak részére ítéljék meg a sokadik anyagi juttatást. S ha ennek eredményeképpen, a csekély anyagi juttatás elmaradása folytán makacsul folytatni kívánom a kiadói tevékenységemet, kénytelen vagyok továbbra is olyan árat kalkulálni, amely a sok értéket képviselő gondolatokat kiadni akarók számára megfizethető. Miközben folyóiratok tömkelege kap állami támogatást arra, hogy ebből munkatársainak bért fizessen, szerkesztői szobát béreljen és telefon-, posta-, utazási térítést fedezzen belőle.

            Ezért ismét kénytelen vagyok ezen a helyen kijelenteni, hogy a folyóirat fennmaradása érdekében, hiába ígértem tavaly, amikor a "megújulás" időszakában az "ezt igénylőknek" felajánlottam, honoráriumot a lapba közlő és kialakítását segítő szerzőknek: Nincs módomban honoráriumot fizetni! Bízom benne, hogy bár ismét csak a "szívügyre" hivatkozhatom, jelen helyzetemben nem tehetek mást, senki nem retten vissza. Mert nekem ugyan szívügyem ennek a folyóiratnak a fenntartása, szerkesztése és kiadása, de ez csak addig, amíg nem ér károsodás, vagy a végső kapuzárást nem siettetem.

            Tudom, más módon is lehet biztosítani egy lap kiadását, nem csak a "támogatásra ácsingózás" módozatával. Ezt nem csak próbálom, de évek óta azért tudok talpon maradni, mert soha nem a "lehetséges ado-mányokra", "kegyelemkenyérre" alapoztam. Kizárólag az bánt, hogy a "mindig támogatottak" számára szinte "hitbizomány" a közpénzekből osztott anyagi juttatás, míg a "csak értéket hordozó" kiadványok ez ügyben labdába sem rúghatnak. De éppen elég, ha csak a magam tevékenységéről beszélek, amely a "közpénzekből osztogató mecenatúra" számára nem is létezik. Ha ez a "közkincset óvó, pártoló, támogató" tevékenység itt és most, 2000-ben, Magyarországon nem érdemel még egy szerény támogatást sem, erről már tényleg nincs mit mondanom a továbbiakban. Akik úgy gondolják, hogy a NAP Alapítvány lapkiadói tevékenységének "zászlóshajója", a MAGYAR JÖVŐ nem "támogatásra érdemes" kiadvány, azoktól elvitatom a sajnálkozás jogát.

            Mert ugyan mindent megtehetnek, csak egyet nem: rajtunk ne sajnálkozzanak!

(Magyar Jövő, 2000/2. szám)