BOTOS LÁSZLÓ

LETŰNT IDŐK ELEMZÉSE

            Amikor a „művelt” európai fehér emberek tömege elárasztotta Észak és Dél-Amerika gazdag területeit, az ide érkező „honfoglalók” azzal a meggyőződéssel, felsőbbrendűségi érzéssel gyilkolták millió számra az e földrészen talált őslakosságot, hogy ők a művelt Európa származékai, s mint ilyen jogos honfoglalást hajthatnak végre műveltségüknél fogva, a vad barbár és pogány népek felett.  Ez a felsőbbrendűségi hit, a keresztény-katolikus hit egyetlen üdvözítő, üdvözülő tantételéből ered.  Minden más, ettől elkülönülő vallási meggyőződés, gyakorlat bűnös, istenellenes és mint ilyen, ennek pusztítása Istennek tetsző cselekmény, különösképpen akkor, amikor ennek végrehajtása búsás jövedelmet hoz a különböző európai gyarmatosító hatalmak királyainak és Isten igéjét hirdető vatikáni Szentegyháznak. 

            A mohó meggazdagodási vágytól hajtva, ez a „művelt” európai fehér ember, a legkegyetlenebb, legocsmányabb rombolást hajtotta végre, amikor minden emberi ízlést elhagyva, a bölények ezreit ölte halomra, hogy e tettével megfossza az őslakosokat az életük fennmaradásához szükséges életszükséglettől.  „A vad, primitívnek nevezet indián életforma nem nélkülözhette a bölények (bison) kipusztítását, mert egyszerűbb életformájuk ezen állatok felhasználására épült.  De amikor egy bölényt ők szükségletből megöltek, imát mondtak és kérték a megbocsájtást, hogy életét meg kellett szüntetniük.  Ez az egyszerű „primitív” indián népi közösség ezzel bebizonyítja, hogy lelkileg, erkölcsileg, vallási elkötelezettségből, mennyire felettébb állt tőlünk, magunkat „műveltnek” vélő és az egyetlen üdvözítő vallást követő és hirdető európai fehér embertől, aki kedvtelésből, haszonért, vagy talán az ölés gyönyörétől hajtva cselekedte embertelen tetteit.

            Azt a fájdalmat még elképzelni sem lehet, hogy mit érezhettek az indiánok, amikor látták halomra lőve, kiirtásra szánt bölényeik ezreit.  Ez a fájdalom nem csak a megölt állatokért szólt, hanem saját létezésük megszüntetéséért is.   Ez az ocsmányság a XVII és XVIII századokban történt, akkor, amikor már egy pár száz év keresztényi életszemléletben, tanításban volt részük e földrészbe jött „honfoglalóknak”. 

            A magyar honvisszaszerzést 896-ra teszik, de a legújabb kutatások (Heribert Illig) helytelenítik ez évszámot, és igazolva látják a Képes Krónikában írt háromszáz évvel korábbi honfoglalást, honvisszatérési idő meghatározását.  A 896-évi visszatelepülés ideje volt az a zavaró tényező, amiért Akadémiánk „tudósai” visszautasították Árpád és népének Atillától és a hunoktól való leszármazását és így, Árpádék jogos honvisszafoglalását.

            Az idő kereke lassan, de felszínre hozza a valós történteket.  Ha elfogadjuk a Képes Krónika és a Heribert Illig kutatócsoport meggyőző ásatási bizonyítékait, akkor Árpád, időben elérhető közelségbe kerül Atillához, ami hitelesíti Árpád által kinyilatkoztatott jogos Atilla örökség visszaszerzésének tényét.

            A honvisszaszerzés, ha a VI-ik században ment végbe – a Képes Krónikánk értesítése szerint – amikor az indo-európai népek, ez időben, a szó valós értelmében barbárok voltak – vagyis nem határon kívüli – akkor, amikor az inkvizíció a legvadabb időszakát élte és ekkor megjelen a K-m-ben egy nép, amely nyelvében ruházatában, szokásaiban, hajviseletében, harcászatában különböző, elüt a környezetétől és évszázadokon át Európa legnagyobb hatalma, mindaddig, amíg a belső széthúzó erők, a bolgár kán, a frank birodalom és az ide telepített szlávok együttes támadásai következtében el nem veszti államhatalmát; de a nép marad és ekkor egy újabb, ugyanilyen jellegzetes hasonlatossággal rendelkező népcsoport érkezik, akiket felváltva hívnak hunnak, avarnak, kunnak, turknak, partosnak és magyarnak, akik évszázadokon át, félelemben tartják Európa népeit, mert az avar nép kincseinek visszaszerzését és az újonnan visszafoglalt őshoni terület határainak biztosítását tűzte ki céljául.  A nyugat mindezért félte és utálta népünket.  Ilyen nem baráti érzülettel múltak az évszázadok.  Végül K. u. 1000-ben – vagy talán 7000-ban? – a kereszténység felvétele ürügyén, a Nyugatnak alkalma kínálkozott a beavatkozásra, a kért hittérítők által.  Német hittérítők katolizálták az országot, így a keresztény térítés leple alatt, a bennünket gyűlölő és tőlünk félő ellenség az ország belterületeire tehette jól álcázott, bennünket meghódítani akaró erőit – szerzeteseit. 

            Az amerikai földrész megszállásának idején a megszállók nem viseltettek előleges gyűlölettel és félelemmel az itt élő indiánok iránt, mint velünk magyarokkal szemben. 

            Nem volt olyan királyi rendeletük, hogy az új világrészen élő emberiséget ki kell pusztítani, mint az ellenünk kiadott német rendelet.  A németek elfogadták  Gyermek Lajos király jelmondatát: „a magyarokat ki kell irtani.” („Ugros boiariae regno eliminades esse.”) Ugyanezt imádkozták a templomaikban is.  Még azt is figyelembe kell venni, hogy az Amerikát hódítók, valamicskét mégis csak művelődtek.  A keresztény tanítás kellett, hogy hasson rájuk, hisz évszázados keresztény tanítás befolyásolása alatt éltek.  Ellenben, amikor Géza, majd I. István megnyitották a magyar határokat az idegen beözönlésre, (katolizálásra) akkor ők a keresztény hittérítés örve alatt, a legkegyetlenebb magyar üldözést hajtották végre.  Minden ősiségre emlékeztető szokásunkat és annak hirdetőit, rovásírásunkat, Baba Mária imádatát, regöseinket, mágosainkat, táltosainkat és földünket kipusztították és földünket szabad prédának, tekintették, a teljes leigázást tartva szem előtt.  Ez igyekezetet sokkal vadabb, kegyetlenebb formában cselekedték, mivel ekkor még a keresztény felekezeti tanítás még nem itatódhatott a lelkek mélyébe.  Egy gazdag és műveltebb hatalom elpusztítására nyílt alkalom a keresztény térítés leple alatt, amelytől évszázadokon át, mint felsőbb nagyhatalomtól kellett félniük és nem minden ok nélkül, mert Atilla közel volt egy egységes, egyesített Európai hun birodalom megvalósításához.  A római rabszolga birodalom teljes megszüntetéséhez.

            Az Árpádi magyaroknak is sikerült volna nagyhatalmi helyzetüket végletesíteni, ha nem teszik védtelenné magukat a német hittérítők jól elbújtatott céljaik megvalósításával szemben. 

            Így vesztettük el nagyhatalmi létünket.  Majd jött a tatár, mint testvérnép átvonulást kérve Hazánk területén Nyugat ellen.  Itt követtük el a legnagyobb hibát történelmünk hosszú láncolatában, azzal, hogy Ugrin, esztergomi érsek, a tatár követeket titokban kivégeztette.  Abban az időben még jobban, mint most, ez volt az elkövethető legnagyobb diplomáciai sértés és megalázás.  Erre fel következett be a tatár pusztítás a muhi csatavesztés után.   „Napokig tartó lovaglás után elvétve volt található lélek a mindent felégetett, kihalt pusztává vált országrészben.” 

            A török úgyszintén átvonulást kért, Bécs elleni hadjárataiban.  Mi Nyugatot választottuk.  Védtük a közel négyszáz éves Habsburgi hatalmat, amely történelme folyamán számtalanszor bizonyította célkitűzését, Hazánk elfoglalását és gyarmatosításuk megvalósítását. 

            Királygyilkosságok sorozatával sikerült megkaparintaniuk a magyar trónt.  Ennek következtében keveredtünk az első, majd a második Világháború bonyolult és nem magyar érdekű háborúk láncolatába, amely előidézője lett a Versailles-i, általunk jobban ismert Trianon-i országcsonkításhoz.  A II. Világháború pedig a szovjet kommunista, egészen 1989-ig fennálló, lelket, szellemet, magyar öntudatot, erkölcsöt romboló megszállást eredményezte.  Meglátásom szerint, ez még nagyobb végpusztulással fenyeget, mint maga a trianoni nemzet keresztre feszítése.  Azért e meggyőződésem, mert közös sorsközösség vállalással, nemzetben való hittel, előbb vagy utóbb vissza lehet szerezni az orvul elrabolt és elajándékozott földrészeinket az ott élő magyar lakossággal együtt, mindaddig, amíg ezt a reményt nem adjuk fel,  önként nem mondunk le jogos ősi jussunkról.   

            De a kommunizmus vérfertőző időszaka, kitenyésztette a minden eszmény nélküli, nem gondolkodó, csak reagáló embertípust, amely jellemtelen, lusta, kapzsi, csak a pénz, a túlhajtott nemi kielégülés az ösztönző hajtóereje, amitől való elesés következtében érdemtelennek tartják az életet.  Ezt az embertípust fejlesztette, nevelte fel a nemzetköziségben gondolkodó kommunizmus, emberekre, nemzetekre áldatlan időszaka.  Ezt az elfajult meghasonlott magyartalan embertípust tovább alacsonyította az amerikai tőkésrendszer anyagiakat esdeklő, világot egyesíteni akaró, vásárló tömeggé alakító igyekezet, amely népszerűsítette a népek, fajok keveredését, ezzel kiiktatva a népekből a nemzeti érzelmet.  De amit ők maguk – a hatalmon lévők – a legmagasabb érdemként hirdetnek. 

            Ez az elfajult, magyartalanná vált tömegember – percember – amely a választások során szolgálja a „hazavesztők” táborát.

            Ezért tartom e szellemi Trianont súlyosabb sorscsapásnak, mint az 1920. június 4-én késsel a torkunkon ránk kényszerített békeparancs aláírását, de ami a nemzetközi törvények, eljárások bizonysága szerint érvénytelen. A Nemzetközi Bíróság 1946. október 2.-i Nűrenberg-i határozata felmentette a német népet a kollektív bűnösség vádja alól a következő alapokra támaszkodva:

„A nép nem felelős vezetői hibáiért és vétkeiért.”

 Ez ránk is vonatkozik.

             Utóként felteszem a kérdést, a háborús bűnös Ausztria, miként jutalmaztathatott Hazánk Nyugat Magyarország, Burgenlandnak elkeresztelt részének elcsatolásával?