Lajdi Péter
Villámcsapás
Amióta följegyzik a mindenkori kortársak által fontosnak tartott eseményeket, azaz amióta létezik történetírás, azóta dokumentált formában kiolvasható a sorok közül a hatalmi státuszba került és a világi jellegű uralkodó osztállyal egybefonódott vallások elit rétegeinek egymás ellen folytatott harca az egyeduralomért és az igazság kizárólagos birtoklásának előjogáért.
E harc alapvető jellegzetességei közé tartozik a kizárólagosságra való törekvés, a más nézeten lévők üldözésére, megsemmisítésére való igyekezet, mely vallásháborúk vérzivataraiban érte el tetőfokát, a mindkét oldalon az Isten nevében meghirdetett tömeges vérontások zűrzavaraiban.
Míg az egyes vallások hierarchiájának csúcsán kérkedő fanatikusok és hatalmi tébolytól megszállott személyek a Teremtő Istent istenkáromló módon kardjaik élére, embergyilkos máglyáik lángjaiba vagy ágyúik torkolattüzébe kényszerítették, azalatt a valóban nagy dolgok, a világot fenntartó és megszentelő történések a vallási szervezetek hierarchiájától távol, magányos remeték barlangjaiban, nyomorban tengődő táltosok égbeemelkedése során, távoli monostorok szerzetescelláinak látomásos derengésében, a bolygót behálózó, állandó imaláncok felekezetektől és vallási hovatartozástól független Isten-imádásának jelenlétében valósulnak.
Hogy a vallások harcának parazsa korunkban sincs kihunyóban, arra jó példa egy nemrégiben magyarul is kiadott propaganda füzetecske. Talán a véletlen, talán a sorsszerűség műve, hogy kezembe került egy kolumbiai fogorvosnő, Dr. Gloria Polo Ortiz szinte hihetetlen története, akit egy özönvízszerű zápor során villámcsapás ért. A tragédiát követően lelke elhagyta testét, és a könyv cselekményének túlnyomó része a túlvilágon átélt élményeivel foglalkozik, ahol az Isten a Tízparancsolat alapján saját múltjával, életének tanulságaival szembesíti. A füzet címe: „Akit villámcsapás ért”. (Marana Tha 2000 Alapítvány kiadványa magyar nyelven)
Mivel előéletemből és neveltetésemből fakadóan hajlamos vagyok hitelt tulajdonítani az efféle fantasztikus és nem hétköznapi történéseknek, nagy érdeklődéssel ültem le a füzet elolvasásához. Az írásban fölmerülő témákból leszűrt igazságok és tanulságok legtöbbjével minden keresztény alapon álló és gondolkodó ember kénytelen egyetérteni. Különösen a házastársi hűtlenséggel, az öngyilkossággal, az abortusz bűnének szörnyűségével és a hedonizmusból, a képmutatásból és az emberi hiúságokból fakadó eltévelyedésekkel kapcsolatos magatartásmodellek elítélésével foglalkozó szövegszakaszok kelthetnek a keresztény emberben feltétel nélküli helyeslést.
Ezenkívül, mivel az Isten számára semmi sem lehetetlen, az amúgy a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztori igaz történetként való elfogadása sem jelentett számomra akadályt abban, hogy lelkileg megnyíljak e történet előtt.
Az első gyanú, hogy ezt az egyébként igaz történetet a saját céljaik előmozdítása érdekében, propagandisztikus céllal egyházi funkcionáriusok alaposan áttupírozták, ennél az 55. oldalon található, vastagon szedett két mondatnál ötlött föl bennem: „Tudják, testvéreim, ha a pap vét, ezért Isten előtt az egész közösség felelős. Isten előtt a pap szent életéért a közösség felelős.”
Első reakcióm erre a rafinált szemtelenségre az volt, hogy ceruzával odaírtam fölé, hogy: „És ha a közösség vét, azért a papjuk is felelős.” Mert tudvalévően az esetek túlnyomó többségében a fejtől bűzlik a hal, és nem megfordítva.
Miféle sanda igyekezet az, hogy az egyházi funkcionáriusok által elkövetett vétkek, erkölcsi kihágások felelősségét át akarják hárítani a hívek közösségére, amely korántsem rendelkezik akkora befolyással papjaira, mint azok a rájuk bízott közösségre?! Az igehirdetés, a prédikáló pap vagy lelkész lehetősége nézeteinek, gondolatainak a templomlátogatók előtt egy emberként történő kifejtése behozhatatlan előnyökkel ruházza föl őt a közösség befolyásolása terén a hívekkel szemben. Amilyen a pap vagy lelkész közösség előtt megélt életpéldája és erkölcsi magatartása, olyan lesz a rábízott emberek hitélete és viselkedése.
A szövegben tovább haladva az ember újabb és újabb ravaszul elrejtett propagandisztikus mondatokkal találkozhat. Az 57. oldalon például ezt olvashatjuk szintén vastagon szedve: „Még az a pap is, aki maga is bűnös, jogosult feloldozni és a szentségeket kiszolgáltatni.” Ezt olvasva el kellene gondolkoznunk afölött, hogy valóban jogosultak-e mindazon papok a szentségek hiteles kiszolgáltatására, akik számára a papi hivatás csupán lukratív kenyérkereset, akiket alacsony sorból jőve az egyházi karrier csábítása és az emberek fölötti, félreértelmezett hatalomgyakorlás, a pozíció és rang vonzereje késztetett a papi pályára?!
Jogosultak-e mindazok az egyházi szolgálatban álló, fölszentelt személyek a szentségek hiteles kiszolgáltatására, akik házasságon kívüli, bűnös nemi viszonyt tartanak fenn a másik nemhez -, hogy rosszabbat ne mondjak – tartozó személlyel, személyekkel?! Egy ilyen feslett életet folytató papi személy milyen jogalap és erkölcsi fölény birtokában merészeli kipréselni káromló száján a gyóntatószékben: „Ego te absolvo.”?!
Jogosultak-e valóban a sátáni szabadkőműves páholyokba belépett, pénztől, rangtól, jól értesültségtől, hatalomtól és befolyástól megszédült papok és szerzetesek Jézus Urunk hiteles képviseletére a szentségek által?! E kérdésekre mindenki maga adja meg a választ jó lelkiismerete szerint.
Az ember egyik negatív ámulatból esik a másikba. Ugyanezen az oldalon fent ez áll (ugyancsak vastagon szedve) : „Csak a katolikus egyház által kapjuk meg az üdvösséget.” Hát akkor máris megüzenhetjük a mind szertartásrendjükben, mind tanaikban és hagyományaikban a korai kereszténységhez a római egyháznál sokkal közelebb álló görögkeleti, örmény, szír és egyiptomi kopt egyházak képviselőinek, nem beszélve az egyedül eredeti, a júdaizmus befolyásától mentes, mára sajnos kiirtott hajdani szkíta kereszténység irányzatairól, hogy szedhetik sátorfájukat, ne tévelyegjenek már tovább, mert a nap mától kezdve csak Rómában kél és nyugszik. A közelmúltból igencsak ismerősek az ilyen és ehhez hasonló kijelentések. Marxista változatban ez így hangozhatna: „Az emberiség nagy kérdéseire csak és kizárólag a tudományos dialektikus materializmus tanai adják meg az egyedül hiteles választ.” A két kijelentés mögött meghúzódó szellemiség ugyanaz. Ugyanannak a népnek a nemzeti fanatizmusa és mentalitásbéli befolyása érhető tetten mindkét esetben.
A 69. oldalon ismét előtolul a klerikális propaganda: „Ilyeneket tesz az ördög, ha kinyitják neki az ajtót, és nem tüntetik el a bűnbánat szentségével, amit csak egy római katolikus pap tud kiszolgáltatni.” Gondom e mondatban csupán egy szócskával akad: e szócska pedig a: „csak”. E négy betűből álló szóban benne foglaltatik mindaz a pökhendi önelégültség, mindaz a vakbuzgóságból származó kizárólagosságra való törekvés, mely a misszionáló, tanaikat erőszakkal terjesztő vallásokra (az Iszlám is ilyen) visszataszító módon olyannyira jellemző. E kis mű – eltekintve néhány nyilvánvaló túlzástól –, ha stiláris színvonaltalanságát feledjük, alkalmas lehetne az egyszerű hívő észre térítésére és felrázására, ha e néhány, a szövegkörnyezetben ravaszul elrejtett, a hátsó propagandisztikus szándékokról nagyonis árulkodó mondattal nem találkozna az olvasó. Az ördög ugyanis, mint tudjuk, mindig a részletekben rejlik.
Az egész írásra, mint egy nyúlós lepedék, rátapad az olcsó megfélemlítés és a feltartott mutatóujjal való fenyegetőzés nyomasztó szellemisége. A hatás, melyet az olvasóban kelt, teljes mértékben nélkülözi mind a megtisztító katarzis evangéliumi levegőjét, mind a jóra indító, megrázó élmény hatását. Az ember lelke görcsbe rándul és megmerevedik e könyvet olvasva. Másfelől dús sugárban csobog belőle a katolikus klérus egy bizonyos rétegének öntömjénezése, az inkvizítórikus fanatizmus és vakbuzgóság. Ez az igyekezet Dr. Ortiz asszony megrázó élménybeszámolóját egy olcsó módon és igénytelen stílusban megfogalmazott propagandairattá alacsonyítja, fokozza le. Hát mégsem igaz a régi latin mondás: „Historia est magistra vitae.”? Az emberre tényleg az a legjellemzőbb, - ahogy a hindu bölcsesség tudja -, hogy semmiből sem tanul?
Lajdi Péter