Lajdi Péter
Amit a Magyar Szent Koronáról tudni illik
Pap Gábor, Szántai Lajos és Csomor Lajos kutatási eredményei alapján saját gondolataimmal, meglátásaimmal kiegészítve
Jelen dolgozatomnak fő célkitűzése nem e gazdag és szinte kimeríthetetlen téma minden oldalról történő elemzése és bemutatása, hanem mindazon lényeget érintő ismereteknek a tömör összefoglalása, melyeket a hazugság évtizedeinek álomkóros kábultsága után lassanként fölocsúdó magyar hazafiaknak legszentebb ereklyénkről tudniuk kötelesség.
A magyar királyok koronázási szertartása alatt használt korona, melyet rangjának és jelentőségének megfelelően a „szent” jelzővel illetünk, nem csupán egyike a középkor folyamán készített vagy később keletkezett európai koronáknak, hanem a rajta keresztül közvetített, képi programjában kifejeződő, transzcendentális üzenet és erőtovábbítás folytán, mely a koronán található, egyedülálló értéket képviselő és mesterien elkészített rekeszzománcképekben realizálódik, az egyediség és egyszeriség vonását hordozza magán. A Szent Korona nemzetünk legbecsesebb és legszentebb relikviája, mely azonban az egész keresztény világ számára fölbecsülhetetlen jelentőséggel bír.
Elöljáróban beszéljünk azonban szélesebb értelemben a különböző koronatípusokról. Négy csoport kristályosodott ki az idők folyamán:
Az első a házi-korona. Ezt a koronát az uralkodó a leghétköznapibb helyzetekben is hordhatta, ha kedve volt hozzá, még a hálószobában is.
A második típust képviselte a birodalmi vagy országló korona, melyet a király országa kormányzásával kapcsolatos teendői alatt hordott uralkodói méltóságának tárgyi kifejeződéseként, ha pl. külföldi követeket fogadott vagy nyilvános ítéleteket hozott.1
A harmadik csoportba tartozik a halotti korona, melyet az elhunyt király koporsójában viselt.
Hibát követnék el, ha a negyedik koronafajtával kapcsolatban a típus szót használnám, mert ha valamit vagy valakit tipizálunk, akkor feltételezzük róla, hogy belőle egyidejűleg több azonos vagy hasonló is létezik. Iniciációs, azaz beavatási korona azonban egyetlen egy létezik Európában, s ha nem tévedek, ezt a kijelentést az egész világra is kiterjeszthetjük, és ez a Magyar Szent Korona.
A Magyar Szent Korona az egyetlen, ténylegesen létező, egyedi tárgy a keresztény világban, mely az ezernyi szilánkra hasogatott Szent Kereszten és a Turini Szent Leplen kívül a „szent” jelzőt viselheti. Ez a semmiképpen sem elhanyagolható körülmény is kihangsúlyozza a magyar korona kivételes és egyszeri státuszát. Azt sem tarthatjuk a véletlen szeszélyének, hogy a Boldogságos Szűz Máriát a Magyar Szent Koronán kívül a hagyományos felfogás szerint kizárólag a valóságban nem létező, fiktív koronákkal szabad csak ábrázolni. Ennek kivételes oka van. Erről azonban majd később.
Koronánk kivételes jelentőségéhez tartozik az a körülmény is, hogy nemzetünk csak azt az uralkodót ismerte el az ország törvényes urának, akit a Szent Koronával avattak királlyá. Az Anjou-házból származó, anyai ági Árpád-leszármazott Károly Róbertnek emiatt az áthághatatlan szabály miatt kellett a XIV. században a koronázási szertartást háromszor is végigélnie, míg végül a beavatási koronával fején elfoglalhatta Szent István trónját.
Ezek a csak e koronára vonatkozó jellegzetességek, melyek az egyediség aurájával veszik őt körül, a továbbiakban bővebben is ki lesznek fejtve.
A Magyar Szent Korona mind stilárisan, mind ötvöstechnikai szempontból szerves egységet képez, ellentétben mindazon „hivatalos” nagyokosok véleményével, akik makacs struccpolitikával a ma már teljes mértékben túlhaladott finnugor elméletet sem szégyelik továbbra is hangoztatni, és akik szerint koronánk két, egymástól független ötvösműhelyben készült volna. Fenti urak és hölgyek azzal támasztják alá hamis nézetüket, hogy a fenti, egyenlőszárú keresztet képező részén a koronának latin (corona latina?!), míg az alsó, homlokpánt alakú részen görög feliratok olvashatóak (corona graeca?!). Azzal sincsenek tisztában, amit 1984-ben egy Kovács József nevű egyháztörténész az Életünk című folyóiratban egy tanulmányban fogalmazott meg, miszerint „a görög és a latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban ... a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. ... Ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen ... felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban. ... Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.”2 (Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”, 10-11. o., Jászberény, 1997.) Mi sem magátólértetődőbb tehát, hogy a hagyományosan szakrális Magyar Királyságban a koronázási szertartás a legszentebb szertartások egyike, ha nem a legszentebb rítus volt.
Tanulmányaikat még a kommunista pártállam idején elvégzett opportunisták azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a Szent Korona egy szervesen összetartozó, mélyértelmű és „működőképes” képi programmal rendelkezik, mely mind stilisztikailag, mind az aranyműves- és rekeszzománc-munka hihetetlen magas színvonalában is kifejezésre jut.
A szakrális uralkodó nem despota – mint pl. a Habsburgok -, hanem egy Isten által kiválasztott beavatott személy, aki a hatalom megszállottjaként nem kizárólag saját családja szűklátókörű és kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt népe Jó Pásztoraként isteni beleegyezéssel irányítja és védelmezi a rábízott országot és nemzetet, melynek jólétéért személyesen felelős. A Turul-Ház (Árpád-Ház) királyainak többsége véresen komolyan vette ezt az ősidőkből örökölt szerepkört. Nem véletlenül nevezték a Turul-Házat a „szent királyok nemzetségének” a középkorban. Ez a szentség vagy megszentelődés sem az esetlegességek játékaként érvényesült a magyar középkor vezető magyar dinasztiájában. Árpádházi királyaink egyenesági továbbvivői voltak annak a szent vérvonalnak, mely a Teremtő Istentől, az Égből kiindulva Nimrud utódainak genetikai láncolatán át jutott el a pártus arszakida hercegnő, Szűz Mária Gyermeke, az Üdvözítő Emberfia Jézus személyében a beteljesedés csúcspontjához. Turulházi királyaink Atillán keresztül ennek a pártus-magyar Arszakida dinasztiának (arszák=ország) egyenesági leszármazottai. Mariell Wehrly Frey3 szerint Mária édesapja Nakeb adiabenei pártus herceg, míg édesanyja Grapte charax-hercegnő volt, akik az apokrif hagyományban Joachim és Anna néven szerepelnek. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró is megemlíti az adiabenei királyi dinasztiát, akik ugyan nem tartoztak vérségileg a zsidó néphez, de prozelitákká váltak, azaz áttértek a zsidó vallásra. Ezért kellett Jézusnak is befizetnie a zsidók által a nemzsidóktól megkövetelt templomadót, a három drachmát Kafarnaumban ( „ ... a fiak tehát mentesek.” Mármint az adó befizetésétől. Mt. 17./24-27.).
Hogy a szakrális király magasztos feladatainak eleget tehessenek, a magyar királyok a koronázási szertartás alatt beavatási rítusnak vetették alá magukat azáltal, hogy szent időben és szent helyen (, ahogy Molnár V. József szokott fogalmazni) a beavató korona fejükre helyezésével isteni, mennyei energiákat áramoltattak át egész, testből-lélekből-szellemből összetevődő emberi valójukon. E beavatási rítus lényegi jelentősége az volt, hogy amennyiben a trónvárományos személyisége a fent ecsetelt szakrális királyi szerepre alkalmasnak bizonyult, a koronázási ceremónia folyamán radikális és jótékony személyiségátformálódás zajlott le a jövendő uralkodóban. Az újdonsült király levetette a „régi embert”, hogy az „új ember” köntösét öltse magára. A középkori magyar szakrális királyság megszűnte után, amikor Szent Koronánk idegen és tisztátalan kezekbe került, és amikor a régi és szent tudás a koronázási szertartásról feledésbe merült, egynémely Habsburg-király a koronázás alatt megtébolyodott, mert a felelőtlenül és nem megfelelőképpen alkalmazott égi energia nem talált megfelelő „közlekedőedényre” (értsd ezalatt: a Habsburg-uralkodó degenerált agykoponyáját).
A szabadkőműves-császár, a „kalapos király” II. József, aki a fölvilágosodott uralkodó pózában tetszelgett, tisztában volt koronánk természetfeletti erejével és nem hagyta magát megkoronáztatni vele. E mulasztása miatt semmi szín alatt sem tekinthetjük a magyar királyok sorába tartozónak. A későbbiekben még szó lesz e felettébb tehetségtelen császárról.
A középkori, idegen hatalmaktól független Magyarország királyainak koronázása csak akkor volt érvényes, ha több feltételnek (tárgyi, időbeli, helyhezkötött, jogi és személyes) megfelelt4:
A tárgyi feltétel magára a Szent Koronára vonatkozott. Ez a feltétel az egyetlen, mely semmilyen körülmények között sem volt áthágható: A Nemzet csak olyan uralkodót fogadott el törvényes magyar királynak, akit a Szent Koronával szenteltek föl, avattak be.
Az időbeli, tehát az évkör periódikusan visszatérő rendjén belüli feltétel: Csak égi energiáktól túlcsorduló, nagy, egyházi ünnepnapokon volt megengedett a koronázási szertartás, amikor a koronázás napján hajnaltól kezdve a napnyugta beállta előtt le kellett zajlódjék a koronázási szertartás.
A helyhezkötött feltétel: Eredetileg csak és kizárólag egy bizonyos pontján az országnak, a Pilis-hegység szakrális övezetében elhelyezkedő Fehérváron (krónikáinkban Alba vagy Alba Regia, Alba Regalis néven szerepel), azon belül is az arannyal (nap-fém, fényszimbólum) bélelt belterű Nagyboldogasszony-Bazilikában, egy olyan szent helyen, ahol a közelben helyezkedik el a világmindenségből földünkre áramló éltető energiaözön begyűjtő- és elosztóhelye (Dobogókő, a Föld szívcsakrája, szívcsokra). Tudvalévő ugyanis, hogy a földfelszín nem egyenletesen telített energiákkal. Hol kevesebb, hol több az energia, hol negatív és romboló, hol pozitív és gyógyító erők vannak működésben rajta keresztül. Miért éppen Fehérvárnak hívták e kitüntetett helyet? Ezt könnyű megválaszolni, ugyanis a fehér, akár az arany, a nap színe, a belőle kibocsátott fehér fényé, mely töretlen állapotban tartalmazza az összes lehetséges színeket, melyek a földi anyagi valóság különböző minőségeinek ellenállasai szerint törnek meg konkrét, érzékelhető színminőségekre. Ez az egykor oly pompás város koronázóbazilikájával együtt ma már sajnálatos módon nem létezik, mert mind a hódító félhold, mind a Habsburg-barbárság romboló dühének célpontjává vált, hogy utolsó nyomáig eltüntessék a föld színéről azt az ősi beavató központot, ahol a magyar apostol-királyok királlyáavatása egyedül volt teljes érvényű és hiteles.
A koronázóváros, Alba Regia látképe egy XVI. századi metszeten. A mai Székesfehérvár hátterében, mely sík területen fekszik, soha nem voltak láthatóak ekkora hegyek. A jelenlegi Székesfehérvár nevű város így soha nem nézett ki a középkorban. Ezt régészek igazolták. A Pilis ismerői azonban egyértelműen azonosítottak a metszeten fölismerhető, ma is létező pilisi csúcsokat (Kis-Kevély, Nagy-Kevély stb.).
A koronázó-bazilika a magyarság ősi Istenasszonyának, Boldogasszonynak volt szentelve, akinek kultuszát sumér őseink még Mezopotámiából hozták magukkal, ahol a Bau-dug-aszan név alatt tisztelték. A nyugati kereszténység istenszülő asszonyának, Máriának alakjában X. és XI. századi eleink minden nehézség nélkül, a legmagátólértetődőbb módon a ragozó nyelveket beszélő, ősi, kultúrateremtő népek vallási képzeteinek valóságában centrális szerepet játszó Istenasszonynak, Boldogasszonynak inkarnációját ismerték fel, ahogy erről István királyunk szentéletű fiának, Szent Imre nevelőjének, az olasz benedekrendi szerzetesnek, Szent Gellértnek, a későbbi csanádi érseknek legendájában is olvashatunk.
E képen Nicolaus Cusanus (Germanus) 1458-ból, Hunyadi Mátyás királlyá választásának évéből származó, Közép-Európát bemutató térképének Hazánkat ábrázoló részlete szemlélhető. A térkép pontatlanságai ellenére világosan kivehető rajta a Duna (Danubius Fluvius) vonala és a partján elhelyezkedő városok neve. A Szentendrei- és a Csepel-sziget között található Buda városától balra, ugyancsak a Duna partján láthatjuk az e képen Alba Regalis-nak (Királyi Fehérvárnak) nevezett helyet Strigonium (Esztergom) alatt. Ott, a Pilis előterében volt a valódi Székesfehérvár, a koronázó központ.
A jogi, a Nemzetet jelentő nemesség és a mindenkori magyar uralkodó között fennálló társadalmi szerződés jogrendje szerint megállapított feltétel alapján a Nemzet csak azt az uralkodót ismerte el de jure törvényes királyának, akit a Magyar Szent Koronával avattak be és fel e magas, szakrális tisztség betöltésére. Ez a kritérium közelről érinti a már tárgyalt tárgyi feltételt, mely magára a Szent Koronára mint beavató eszközre vonatkozott. Hogy miért ragaszkodott a Nemzet minden körülmények között e feltétel betartásához, az a magyar királyok koronázási szertartásainak már említett beavató jellegében rejlik, abban, hogy e szertartás lényege nem csupán abban állt, hogy csak formálisan tegyenek eleget a királlyátétel szertartásának, mint Nyugaton, hanem elsősorban a Szent Korona megszentelő és személyiség-, jellemátalakító, misztikus erejében rejlett/rejlik.
A jogérvényességi körülmények közé tartozott az is, hogy a koronázáson köteles volt minden nemesember jelen lenni. Amíg ez a feltétel nem teljesült, a szertartás nem kezdődhetett el. Ezenkívül csak azt illethette a királyi cím, akinek beiktatásához a ceremónián jelenlévő nemesség egyre növekvő intenzitású hármas „Akarjuk!” közfelkiáltással kinyilvánította helyeslését a kérdésre: „Akarjátok-e XY-t királyotokká?”5
Hogy a Korona személyiségátlényegítő erejét a nyilvánvaló tényeknek tükrében szemléltessem, Pap Gábor művészet- és művelődéstörténész után szabadon elmesélek egy történetet. Luxemburgi Zsigmond (1386-1437.) magyar királyt és német-római császárt (, aki az Árpád-ház anyai ági leszármazottja volt, csak ezért lehetett magyar királlyá), Hunyadi János édesapját első Habsburg uralkodónk, I. Albert (1437-1439.) követte a magyar királyi trónon. Amikor rövid uralkodásának végén Albert meghalt, áldott állapotban lévő felesége, Erzsébet a visegrádi fellegvárban őrzött Szent Koronát útszéli tolvaj módjára ellopatta egy udvarhölgye segítségével. A korona így a német-római császárhoz került, aki maga is pályázott a magyar trónra. Ezután elzálogosították a lopott holmit. A Habsburg család tehát a későbbi események ismeretében nagyonis jellemző módon egy tolvajlással mutatkozott be hazánkban. Fölbecsülhetetlen értékű nemzeti ereklyénket csak Hunyadi Mátyás királynak sikerült 1464-ben visszavásárolnia egy csillagászati összegért.
A nemzet számára emiatt az alantas motivációs háttérrel rendelkező bűntény miatt Albert születendő gyermeke (a későbbi V. László) szóba sem jöhetett trónutódként, ezért a lengyel Jagelló László (III. László) mellett döntött. Mivel azonban a Szent Korona az ellenség kezén raboskodott, érvényes koronázásról szó sem lehetett, mert nélküle nem mehetett végbe a trónvárományos személyiségében az a kathartikus átváltozás, mely garantálta volna a magyar királyhoz méltó szakrális személyiségjegyeket. Hogy ez a metamorfózis csakugyan nem következett be e királyunk esetében, azt a következő történet is igazolja.
Az csak rendkívül ritkán történt meg, hogy egy középkori magyar koronás fő megszegte volna nyilvánosan tett esküjét. László király sajnos ezek közé tartozott, amikor Szeged városában II. Murád szultánnak szavát adta, hogy kölcsönösen 10 évig nem támadják meg egymást. Ez az akkori pápának egyáltalán nem tetszett, és őszentsége azt az álnok tanácsot adta királyunknak, hogy „a pogányoknak adott ígéret nem érvényes”. Hallgatván a pápai tanácsra, László megszegte szavát és 1444-ben megtámadta a törököt. A bulgáriai Várnánál megvívott csata ránk nézve szomorú kimenetelét ismerjük. A csatát elvesztettük, s még a csatamezőn lefejezett király fejét Isztambulban póznára tűzve mutogatták.
A személyi feltétel a koronázási ceremóniát vezető és lebonyolító személyre vonatkozott. A koronázást az esztergomi érsek volt egyedül jogosult lebonyolítani. Csak az esztergomi érsek súlyos megbetegedése avagy az érseki szék be nem töltött volta esetén ruházták át a kalocsai érsekre e megtisztelő, magas jogot.
A koronázási szertartást követően az újdonsült király egy fehér ló (a napot szimbolizáló állat) hátán ülve kezében a koronázási karddal felvágtatott a Koronázódombra, mely az ország minden településéből összehordott magyar anyaföldből lett művi úton fölépítve, mely nemcsak a Nemzet együvétartozását jelképezte, hanem a régi emberiség egy archaikus ősképét (őstoposz), a Világhegy képzetét is megjelenítette (lásd a tibetiek szent világhegyét, a Kajlásza hegyet). A világ szinte minden táján a régi kultúrák idejében elterjedt piramis-, illetve ziggurat-építés szintén ennek az ősképnek a kifejeződése mind alakjában, mind jelképrendszerében. Amikor fölért a domb tetejére, kardjával a négy égtáj felé suhintott, mintegy kifejezve ezzel a gesztussal, hogy országát és népét minden ellenség ellen megvédi, bármilyen irányból is támadjon Magyarországra. Eredeti jelentése e jelenetnek minden bizonnyal az lehetett, hogy a turáni kultúrkör ragozó nyelvet beszélő népeinek uralkodói magukat „a négy égtáj uralkodójának” nevezték. A kínai császár és Egyiptom fáraói egyébként ugyancsak. Várkonyi Nándor a beavatott magyar király e cselekedetében messze az írott történelem előtti, roppant ősi idők távolából eredeztethető jelképrendszernek emlékeit véli fölismerni.
A Magyar Szent Korona jelképrendszere
Fentről szemlélve a Szent Korona egy körkeresztet képez. Ez a képjel az emberiség legősibb jelképeinek egyike, mely már a barlangrajzok és a paleolitikum (őskőkor; kb. tízezer évvel ezelőtt ért véget) fennmaradt ábrázolásaiban is gyakran előfordul. Ez a jel a koragyermekkor idején készült gyermekrajzokon feltűnően gyakran szerepel a Teljesség szimbólumaként, melyből a kisgyermek földreszületésével kiszakadt, az „osztatlan, szent idő” (Molnár V. József) képjele, amelyben minden kisgyermek él.6
A korona fölépítése, struktúrája a hun-szabír-magyar koronák jellegzetes ismertetőjegyeit mutatja. A természetközeli életviszonyok között élő, ún. „primitív” természeti népek sámánjai a transzállapot előtt és alatt egy szintén körkereszt felépítésű, koronaszerű fejfedőt hordanak. (Nézetem szerint túl egyszerű és könnyelmű lenne e népeket primitívnek nevezni, ugyanis sok esetben ők a teljes valóság természetfeletti aspektusaihoz sokkal közelebb állnak, mint az orrát minden alap nélkül magasan hordó, dekadens, euro-amerikai, indoeurópai, anyagelvű fehér ember bolygónkat romba döntő, a pusztulás szellemét megigéző civilizációjával.)
A korona körkereszt formája, melybe kódolva van a tér-idő dimenzió rajzban megjeleníthető felosztása is (gondoljunk csak a hagyományos óralapra vagy a napnak látszólagosan a nagy napév során az állatövi csillagzatokon keresztül megtett precessziós mozgását feltérképező, 12-es felosztású zodiakus ábrára), megkönnyíti az energiaáramlást az Isteni és Emberi valamint a túlvilág és földi világunk között. E fent említett kultúrtörténeti tények és sajátosságok is visszavonhatatlanul aláhúzzák a Magyar Szent Korona szerves egységének igazát.
Ezen a Pap Gábor koronakönyvéből származó ábrán a Szent korona mellett egy sámán-„koronát” láthatunk, melyen jól felismerhető a körkeresztet formázó, koronánkkal azonos felépítés.
Most vegyük szemügyre a Szent Korona képi ábrázolásait közelebbről. Három kategóriát állapíthatunk meg:
1.) A ma is meglévő, eredeti rekeszzománc képek:
- Két Pantokrátor figura: fent, a keresztpántok találkozási pontján, a kereszt alatt a Teremtő Atya képe és a keresztpánt első feléből kimagasodóan középen, a közvetítő szerepében Jézus, az Isten Fia (IC XC).
- Nyolc apostolkép: Péter, János, Pál és Jakab valamint Tamás, András, Bertalan és Fülöp apostolok rekeszzománcképei.
- Két arkangyal: Michaél és Gábriél,
- Szent György és Szent Demeter,
- Két orvosszent (ikerpár): Kozma és Damján.
2.) Egy eredetileg meglévő, ám a XVIII. század vége felé Bécsben eltávolított rekeszzománckép: hátul, a Jézus-képpel átellenben lévő képe Szűz Máriának. Ennek helyébe került 1784 és 1790 között Dukász Mihály, bizánci császár képe.
3.) Három nem eredeti rekeszzománckép, melyek a Mária-kép eltávolítását szolgáló művelet során kerültek föl a koronára ugyancsak a XVIII. század vége felé Bécsben úgy, hogy az eredeti képek valamivel kisebb foglalataiba barbár módon bele lettek préselve és szegecsek által rögzítve: a már említett Dukász Mihály-kép, Geobizas képe és Bíborbanszületett Konstantin császár képe.
Még mielőtt belefognánk a korona képi jelképrendszerének és ezek összefüggéseinek kifejtésébe, ildomos ezen a helyen egy lényeges kijelentésnek teret adni: A Szent Koronán elhelyezett képek tartalmi programja nagyobb összefüggésében nem más, mint az isteni teremtőerő fényének az állatövi rendszer általi fölszabadítása és emanációja. Ez a manicheizmus néven ismert szinkretista keresztény irányzat központi gondolata, mely irányzat Manin keresztül egy bizonyos Skythianos-ra vezethető vissza. A harmadik honvisszatérés magyarsága ennek a hitirányzatnak az eredeti formáját képviselte, a júdai befolyástól mentes, hiteles jézusi tanokat. Idézzük csak emlékezetünkbe, hogy a zsidó rabbinikus irodalomban Jézus, a „pártus mágus” és „Nimrud fia” tanítását „jézusi szkítizmusnak” nevezik. A pártus Arszakida dinasztia egyenesági leszármazottja, Mani (216-276.) által alapított manicheizmus centrális alapeszméje az isteni fény felszabadítása világunkban.7 Mani magát Jézus valódi apostolának vallotta, aki sikeres kísérletet tett a nagy szkíta vallásalapítók (Zarathustra, Buddha, Jézus) hitirányzatainak egy közös, szkíta világvallásban történő egyesítésére, mely eszmei-tudati síkon egyesítette volna egész Eurázsiát.
A mai, gyilkos megosztottságban és ellenségeskedésben élő ember számára egy szinte elképzelhetetlen szellemi-lelki-anyagi fejlődés útjának nyitott volna kaput Mani e törekvése, ha a sors sikerrel koronázta volna erőfeszítéseit, és ha a júdai befolyás alatt álló, erőszakos és alacsony tudatszinttel rendelkező, zsidózó egyházak gyilkos mesterkedéseikkel meg nem akadályozták volna Mani tanainak kiteljesedését. Erről a hitirányzatról, nem utolsó sorban Stein Aurélnak, a kitűnő zsidó származású, magyar keletkutatónak és felfedezőnek köszönhetően, hála Istennek igen sok hiteles irat maradt fenn. A manicheizmus a szkíta vallási tolerancia és a más vallásokkal szembeni kreatív nyitottság szellemét képviselte. Ennek köszönhetően szívta magába a buddhizmusból a lélekvándorlásba vetett hitet és a zarathustraizmusból a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség szakadatlan harcának dualista tanait. Mindemellett elvetette a zsidó iratok Isten szavaként történő kezelését, és végleg szakított a zsidóság gyilkos politikai istenképével. A lélekvándorlás tana egyébként eredetileg alkotóeleme volt a Jézus által hirdetett Igének is, azonban az V. század folyamán kelet-római császári parancsra kigyomlálták a zsidókeresztény tanokból és iratokból több-kevesebb sikerrel. A harmadik honvisszatérés magyarsága még egy olyan Európába tért vissza, ahol a Kínától az Atlanti-óceánig terjedően a manicheizmus, illetve az azt követő egyéb hitirányzatok (katharok, patarénusok, későbbi bogumilok, nesztoriánusok stb.) hatalmas befolyással bírtak a létező kereszténység sokszínű palettáján belül. A néhány évszázaddal korábban élt, észak-afrika-i születésű Szent Ágoston is manicheus keresztény volt, amíg az egyházi karrier csábítására át nem tért a római zsidókeresztény hitirányzathoz, ahol szentet kreáltak belőle. A zseniális egyházatya, Origenész is vallotta a reinkarnáció elképzelését, melyet napjainkban több ember képvisel világunkban, mint akik tagadják.
Két árulkodó manicheista jelképet láthatunk több apostolkép hátterében is: a madarat (pl. Szent Pál, Szent András) és a négylábú állat alakját (pl. Szent Jakab, Szent János). A manicheusoknál a madár az 5 őselem közül a levegő, míg a négylábú állat alakja a tűz jelképei.8 A tűz (fény) pedig köztudottan csak a levegőben lévő oxigén segítségével képes kibontakozni.
Ibn Ruszta, egy arab utazó, aki még a harmadik honvisszatérés előtt találkozott eleinkkel, és aki a magyarok fényhitével muszlim létére látható módon nem sokat tudott kezdeni, azt írta rólunk: „A magyarok tűzimádók.”. Ugyanez az Ibn Ruszta jegyezte fel rólunk azt is, hogy a magyaroknak „sok szántóföldjük van”. Az oláhok és tótok magyarellenes propagandájának, mellyel kisebbrendűségi komplexusukat próbálják meg kompenzálni, tehát semmi alapja sincs, miszerint eleink nomadizáló, barbár horda lettek volna.
A Szent Korona eredeti képei ezenkívül az Állatöv (Zodiakus) jegyeit is képviselik, melyeken keresztül a Fény a kis napév 365 napos ciklusában, a Nagy Napév során (25.920 év) pedig a nap a földtengely precessziós mozgásának következtében virtuálisan végigvándorol. Az egyes képek (, mint Leonardo da Vinci híres freskóján, az Utolsó Vacsorán) az apostolok, arkangyalok és koronán ábrázolt szentek jellembeli jellegzetességei az egyes állatövi jegyek alapjellegeinek felelnek meg. Mindez arra enged tehát következtetni, hogy a Szent Korona képi programja nem a „nagyegyház”, hanem a manicheizmus jelképi és eszmei rendszerét valósítja meg, teszi szemléletessé.9
„Ne felejtsük el: a középkor elképzelhetetlen a keresztény asztrológia nélkül. Olyannyira, hogy a nagy katedrálisok portálján mindenütt megjelenik a Zodiákus. Ez a mai fölfogás, hogy kereszténység kontra asztrológia – egészen újkori jelenség, szülője a sötét tudatlanságon alapuló fundamentalizmus, a legrosszabb fajtából, amely vetekszik az iszlám fundamentalizmus bigottságával. Tehát nagyon is ismerték a középkorban ezt a rendszert, és az a feltűnő, hogy a koronánkon megjelenő valamennyi szent névünnepe egy-egy ilyen értelemben vett hónap első tíz napjába esik. Hangsúlyozom: ilyen értelemben vett hónapról van szó! Nem a mai hónapok elsejével indulnak az állatövi jegyérvénytartamok, hanem – akárcsak a mai csillagászati hónapok – mindig a „normális” hónap 21-e tájékán, s tartanak a következő hónap 20-áig, legkésőbb 22-éig. Ezeknek az első tíz napjába esnek rendre a Koronánk szentjeinek az ünnepei. ... Összesen 16 képről beszélhetünk ebben a vonatkozásban”10 (Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”, 26. o. Jászberény, 1997.) Az összesen 19 képből három ugyanis kiesik: a két Pantokrátor-kép és a Szűzanya-kép, mert ők egész évben ünnepeink fókuszában állnak.
Az itt látható, koronánkat a zodiákussal összekapcsoló ábra ugyancsak Pap Gábor Szent Korona-könyvéből származik.
A mitológia legősibb emlékei asztrálmitológiai jellegűek, tehát eposzai a Naphősnek az állatövi jegyeken keresztül megtett kalandos útját mesélik el. A Gilgames (Galgamács)-Utnapistim(Ziu-szudra)-Eposzban csakúgy, mint a hinduk két eposzában, a Mahábháratában és a Rámájánában, Heraklész történetében és az Argonauták legendájában, akik az aranygyapjút keresték szintúgy, akár a Siegfried-legendában, melynek legősibb és legeredetibb változata az izlandi Edda-dalokban maradt fenn, de éppenúgy megtalálhatjuk ennek a mítikus kalandnak a nyomait a sajnálatos módon csak töredékesen ránkmaradt magyar Csodaszarvas-mondában is, mely arról mesél, hogyan erednek nyomába a mítikus, sorsvezérlő szarvasősnek Nimród fiai, Hunor és Magor, egy és ugyanazon nemzet két ágának, a hun és a magyari népeknek ősatyjai.
Az isteni fény felszabadításának folyamata mind tartalmilag, mind térbeli elhelyezkedését tekintve centrális pontjáról indul a Szent Koronának, a keresztpánt két szárának találkozási pontján, a felső Pantokrátort, az Atyaistent ábrázoló figura alakjától, ahol a Teremtő Isten két életfa, valamint a Nap és a Hold között trónusán ülve a fény és a sötétség, a nappal és az éjszaka elválasztásának teremtői aktusában van ábrázolva. Koronánk képi programja tehát közvetlenül teremtésközeli intenzitású helyről küldi üzenetét és erejét a királyon keresztül a földre. Az isteni energia e központi helyről árad tovább a négy égtáj irányába négy teljes alakban bemutatott apostolképen keresztül: Péter, János és Jakab apostolok és az önjelölt apostolon, Pálon keresztül, a teljesség kedvéért. Némely koronakutatók azt állítják, hogy a koronán szereplő Pál nem a tarzuszi születésű zsidó farizeus Saul rabbiból Szent Pállá avanzsált személlyel, hanem a pilisi magyar alapítású pálos rend szellemi atyjával, Thébai Szent Pállal (228. körül-+341. január 15.), az első remeteszenttel lenne azonos, aki az egyiptomi Királyok Völgyében 60 évig meditált egy fáraó sírja fölött.
Thébai Szent Pál, az első keresztény remete egy egyiptomi kopt ábrázoláson. A kép bal felső sarkában látható egy lepényt a csőrében tartó holló, mely Szent Jeromos leírása szerint minden nap egy kenyérrel táplálta őt. Nagy Lajos király uralkodása alatt 1381-ben Budára hozták a remete épen maradt holttestét.
A felső Pantokrátor az isteni Fiú, Jézus alakjában jelenik meg az alsó Pantokrátorral ellentétben mindenféle írásos jelet nélkülöző módon. Az, hogy e kép nem tartalmaz semmilyen névbeli utalást az ábrázolt személy kilétére vonatkozóan, egyértelmű utalásként értelmezhető arra nézve, hogy itt a Mennyei Atyáról van szó. Csak rendkívül ritkán fordult a reneszánsz és az ellenreformáció előtt elő, hogy az Atyaistent ábrázolták volna. Egyfajta tabu alá esett a Mennyei Atya képbeli megjelenítése azon okból, hogy az Atyaisten megismerése az ember számára a maga teljességében fölfoghatatlan és lehetetlen.
Az Atyaistent ábrázoló, ún. Felső Pantokrátor A Fiúistent, Jézust megjelenítő, ún. Alsó Pantokrátor
Ez a kultúrtörténeti tény azt a teológiai tézist juttatja érvényre, miszerint a Mennyei Atya magát a Fiúistenen, Jézuson keresztül nyilvánítja ki. Közelebb jutunk e hitigazsághoz, ha emlékezetünkbe idézzük a János evangéliumában szereplő két kijelentését Jézusnak: „Én és az Atya egy vagyunk.”, majd másutt: „Aki engem lát, látja az Atyát is.”. Az a felettébb kérdéses, nyárspolgári ízű gyakorlat az egyházművészetben, mely a reneszánsz korában jelentkezett és legfőképpen az ellenreformáció idején, a barokk korban hatalmasodott el, leginkább a pestisjárványok elmúltával emelt Szentháromság-szobrok esetében, hogy az Atyaistent fehér szakállas öregúrként, míg a Fiúistent barnaszakállú, ifjú férfiként ábrázolják, nem túl régi gyakorlat.
Ha az isteni erőfolyamot előrefelé követjük, a Jézust ábrázoló, alsó Pantokrátorhoz jutunk, ahol Isten Fiára vonatkozó, félreérthetetlen írásos utalással találkozunk a görögkeleti egyházban szokásos Jézus-néviniciálék formájában: IC XC, azaz Iesus Chreistos. „Elöl a Pantokrátor Krisztus hozza le a földi közegbe a teremtő tulajdonságrendszert, ugyanis ezt az apostolok közvetlenül nem tudják lehozni. Ahhoz földre kell születnie a teremtő minőségnek, emberalakot kell öltenie.”11
A Teremtés fénye a megtestesült Istenen, Jézuson keresztül éri el világunkat oly módon, hogy két arkangyalon, Szent Mihályon, aki a mennyei seregek vezére, és Szent Gábriélen, a Máriának szóló örömüzenet közvetítőjén keresztül mint az energia „elosztótranszformátorain” át áramlik tovább a Szent Lélek ereje. Balra helyezkedik el Szent Mihály arkangyaltól, a mennyei sárkányölőtől – Pap Gábor szavával élve – „egy emelettel lejjebb” Szent György, aki a földi dimenzióban viszi ugyanazt végbe, mint mennyei megfelelője: szent harcban pusztítja el a sárkánykígyó képében megjelenő gonoszt. Az alsó Pantokrátortól jobbra, a másik oldalon, bár egy másik viszonyulásban, ugyancsak egy tartalmi párhuzammal találkozunk: Gábriél arkangyal, a mennyei örömhír átadójától jobbra szintén „egy emelettel lejjebb” Szent Demeter foglal helyet az alsó koronapánton, az a szent, aki a börtönben békés eszközökkel hirdeti az evangéliumot (az euangeliont), mely magyarul köztudottan örömhírt jelent.
A Szent Koronán szereplő két arkangyal: Szent Mihály és Szent Gábriél rekeszzománcképei.
Gábriél a tavaszi napéjegyenlőség arkangyala, indítja a Kos zodiákus hónapot, míg Mihály (Szent Mihály hava) az őszi napéjegyenlőség körül üli névünnepét, az ezt megelőző napokban kezdődik a Mérleg állatövi hava.
Az arkangyalpáros földi megfelelői: Szent György és Szent Demeter.
A Fiúistentől kiinduló keresztvonal hátsó folytatása eredetileg a Szűzanyát ábrázoló rekeszzománcképnél végződött. Egy rendkívül megbízható magyar nemesember, a koronaőr Révay Péter, aki hajdan azon kevesek közé tartozott, akik több alkalommal is minden oldalról alaposan szemügyre vehették a Szent Koronát, 1613-ban a koronánkról írott művében határozottan és félreérthetetlenül azt állítja, hogy a hátulsó, keresztpántból kimagasodó, félkörívű oromzati elemen akkor még a Boldogságos Szűz volt látható, és nem a – most már biztosan tudjuk – később felszerelt Dukász Mihály-kép.
Az említett két, egymással átellenben lévő, félkört formázó pártázati elem mögött, melyeken elől a Fiúisten, hátul pedig eredetileg a Szűzanya volt látható, megbúvik két apostolábrázolás, hátul a Mária-kép mögött Tamás apostol, elől pedig Bertalan apostol alakjai. Az evangéliumok elbeszéléseiből ismerjük történeteiket. Ezen elbeszélésekből kiderül, hogy mindketten olyan negatív személyiségjegyeket képviseltek, melyek szűretlenül nem érhetik el világunkat, sem a leendő király személyiségét, mert az általuk megjelenő viselkedési modellek nagy veszélyeket rejtenek magukban. Hogy ez valóban így is van, arra jelenlegi világunk minden téren megmutatkozó válságtünetei szolgáltatnak bizonyítékot, melyekben e viselkedési modelleknek tömeges méreteket öltése szomorú következményeinek keserű gyümölcseit vagyunk kénytelenek szemlélni.
A Mária-kép mögött megbújó rekeszzománcábrázoláson Tamás apostol, a „hitetlen Tamás” látható, aki – Pap Gábor találó szavaival – egy mai átlag műszaki értelmiséginek a világ dolgaihoz való hozzáállását reprezentálja: Hiszem, ha látom, azaz elhiszem, hogyha érzékszerveimen keresztül, empírikus, tapasztalati úton meg vagyok képes győződni valamiről. Tamás volt az az apostol, aki kijelentette, hogy addig nem hajlandó hitelt adni a Jézus feltámadásáról keringő híreszteléseknek, amíg szemével nem láthatja a szegek nyomát és kezével meg nem érintheti sebeit. (Jn. 20./24-29.)
Az ún. Alsó Pantokrátor mögött Bertalan apostol alakja búvik meg. Az általánosan elfogadott keresztény hagyomány úgy tartja, hogy Bertalan apostol személye azonos azzal a Náthánáéllel, aki a Jézus csodatetteiről szóló beszámolók ellenére megingathatatlanul és kategórikusan kezdettől fogva kijelentette, hogy a zsidóság szemszögéből, de csakis a zsidóságéból, a pogányok lakta Galileából semmi jó sem jöhet. (Jn. 1./46.) Ő a korabeli zsidóság galileaiakkal szembeni általános felfogását jelenítette meg.12 Az általa képviselt magatartásmód sokkalta veszélyesebb és kevésbé orvosolható a Tamásénál. A nyilvánvaló tényeknek fittyet hányó, a saját vélt igazában megingathatatlan, más véleményekkel szemben gyilkos módon türelmetlen, megcsontosodott, legócskább diktatúrák merevsége, a mindenkori korrumpálódott hatalom orrhangú arroganciája nyilvánul meg viselkedésében.
E két, amúgy egyébként nagy érdemekkel rendelkező apostol által megjelenített negatív magatartásmodelleknek Jézus és Mária megtisztító, átváltoztató, szűrő ereje nélkül nem megengedett tehát, hogy világunkat és a jövendő uralkodó személyiségét elérjék és megfertőzzék.
Mindkét oldalsó irányban, az egyház két oszlopán, Péter és Pál apostolokon keresztül, és egy szinttel alább a két legnagyobb szkítatérítő apostol, András és Fülöp apostolok alakján az isteni teremtőerő akadálytalanul áramolhat a földi szférák felé. E két utóbbi apostol alakjai nem a véletlen szeszélyéből kerültek fel a Szent Koronára. Üzenetük Európában csak és kizárólag egyetlen nemzetre és országra vonatkozhat, egy olyan népre, mely magát okkal és joggal szkítautódnak tartja. Kontinensünkön ezt egy nép sem jelentheti ki magáról rajtunk kívül.
Szántai Lajos egyik előadásában említi, hogy annak, hogy a két orvosszent, Kozma és Damján a korona homlokpántjára került, szintén mélyértelmű oka van. Ők reprezentálják ugyanis a gyógyászat két alaptípusát, a sebészet, a durva fizikai beavatkozás és a kézrátétellel vagy gyógyfüvekkel történő gyógyászat módszereit. Ennek megfelelően Kozmát, a sebészek védőszentjét szikével, míg Damjánt, a patikusok védőszentjét egy könyvvel a kezében láthatjuk a koronán.
A Szent Korona homlokpántján található két orvosszent, Kozma és Damján
Csomor Lajos hívja föl a figyelmet arra, hogy az apostolképeken megjelenő szakálltípusok alapján is tipizálhatjuk a Szent Korona ábrázolásait. Ennek megfelelően két csoport ismerhető fel: Míg Pál apostolt a zsidó farizeusok torzonborz szakállával, addig a többi apostolt a pártusokra jellemző, kettéosztott szakállviselettel jelenítette meg e sugalmazott alkotás létrehozója.13
Hogy a Szent Korona képi rendszere és programja a manicheizmus, vagy még inkább az eredeti szkíta kereszténység üdvüzenetét közvetíti, azt még hitelesebbé és hangsúlyozottabbá teszi az a megcáfolhatatlan tény, hogy a koronánkon szereplő képek egyike sem rendelkezik ószövetségi tematikával vagy vonatkozással, ellentétben a Német-Római Birodalom császári koronájával – melyet tudomásom szerint ma Bécsben őriznek -, és amely a rajta látható négy zománcképet tekintve kizárólag a teológiai és politikai júdaizmushoz kapcsolja viselőjét és annak alattvalóit. Ez a tény rendkívüli jelentőséggel bír, ugyanis világosan kijelöli a vallás terén való hovatartozásunkat. Azt, hogy keresztényként érkeztünk vissza a kárpát-medencei őshazába (ld. Luitprandt, cremonai érsek 910-ben: „A magyarok nyilvánvalóan keresztények.”), ám nem képviseltük a kereszténység elzsidósított változatát! A Magyar Szent Korona tehát az Új Szövetség Koronája, éspedig a sumér-káld-szkíta-magyar Új Szövetségé! A német császári koronán Dávid és Salamon királyok zománcképei, egy „kerubok között trónoló” figura ezzel a fölirattal: „Általam uralkodnak a királyok”, mely Pap Gábor szerint jellegzetesen ószövetségi tematikája miatt semmiképpen sem tévesztendő össze koronánk Pantokrátor alakjaival, végül egy az Izaiás próféta Hiszkija király előtt jelenetet bemutató zománckép látható.14
Tanulmányom első részében foglalkoztam már a Szent Koronát szerves egységként szemlélő, sokak által egyedül helyesnek tartott felfogást alátámasztó gondolatokkal. Fontosnak tartom azonban, hogy az eddig felmerült összes érvet felsorakoztassam koronánk eredetiségét, a szent istván-i, de legfőképpen a dukász mihály-i kortól régebbi mivoltát és alsó és felső részének szerves együvétartozását bizonyítandó.
A 80-as évek elején Ferencz Csaba által vezetett mérnökcsoport megállapította, hogy a Szent Korona szerkezete az aranymetszés (aurea sectio) szabályaihoz igazodik. Az aranymetszés a téridő felosztásának az a módja, amikor egy távolságot (vagy időtartamot pl. egy zenemű esetében) olyan módon osztunk fel, hogy az egész úgy aránylik a nagyobb szakaszhoz, ahogyan a nagyobb szakasz a kisebbhez. Ha egy műalkotás ennek az alapelvnek az alapján készült, szokatlan harmónia, a teljesség és befejezettség ritka érzése sugárzik belőle.
A koronát 1983-ban egy ötvösökből és aranyművesekből verbuválódott csoport vette alaposan górcső alá. Többek között arra a megállapításra jutottak, hogy a Szent Korona szerves egységének igazát több érv is alátámasztja. Ezek közé tartozik az a megállapítás, hogy a korona keresztpántjain lévő rekeszzománcképek enyhén hajlottak, nem készülhettek tehát lapos tárgyra, mert a pántok utólagos hajlítása esetén azonnal elpattantak volna. A korona tetején látható kereszt sem utólagosan került oda, hangzott a szakértői vélemény, mert a Felső-Pantokrátor képnek közepén található lyuk fel van peremezve, ugyanis hagyományos eszközökkel egy rekeszzománc képet megfúrni anélkül, hogy a kép súlyosan meg ne sérüljön, szinte lehetetlen. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az Atyaistent ábrázoló zománckép a Szent Korona felső részének kellős közepén eleve úgy készült, hogy annak közepére egy idegen fémelem – jelen esetben a kereszt - fog majd kerülni.
Az ötvösbizottságnak az is feltűnt, hogy a Szent Korona alsó része önmagában asszimetrikus. Ez a rendellenesség azért nem ismerhető fel olyan könnyen, mert a készítők a pártaelemet a keresztpánt tengelyéhez igazították. Ez egy újabb, figyelmen kívül nem hagyható bizonyíték a korona egyidőben és egy műhelyben történt létrejövetele mellett.
Csak a teljesség kedvéért említem még, hogy egy agy- és idegsebészekből, orvosokból álló harmadik csoport is vizsgálódás tárgyává tette a Szent Koronát a saját szakterületének megfelelő szempontok szerint. Arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a koronaábrázolások egyes személyei a koronát a fejre helyezve pontosan az agynak azokat a központjait fedik le, melyek azokért a funkciókért felelősek, melyek az adott figura jellegzetes személyiségjegyének felelnek meg. Az erről szóló tanulmány angol nyelven is napvilágot látott.
A különböző uralkodói koronák ismét egy másik szempont szerint is csoportosíthatóak. Léteznek felfelé nyitott és felfelé zárt koronák, melyek e jellegzetességük által az őket hordó uralkodó hatalmi státuszát hivatottak kifejezni. A középkorban olyan fontos jelképek terén, mint a hatalmi jelvények, semmit sem engedtek át a véletlen szeszélyének. Az egyetlen, valóban felfelé zárt korona Európában a Magyar Szent Korona. Milyen titkos üzenetet hordoz koronánk felfelé zárt jellege? Ha egy király vagy fejedelem egy nálánál magasabb földi hatalomnak alárendeltje volt, nyilvánvaló, hogy a felfelé nyitott koronatípust volt kénytelen hordani, akár a német-római császár vazallus királyai. A német birodalmi korona azonban eredetileg szintén nyitott volt felfelé abból a történelemből közismert okból, hogy a császár vallásjogilag Péter helyettesének (vicarius Petri, nem vicarius Christi!!)), a mindenkori pápának alárendelt hatalmi státusszal bírt. A pápa ugyanis kiátkozhatta (exkommunikálhatta) őt, melynek következtében szabad prédává (vogelfrei) válhatott ellenségei számára. Gondoljunk csak IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa marakodására az invesztitúra jog miatt, mely a pápai kiátkozást követően a császár híres Canossa-járását vonta maga után 1077-ben. Ennél a pontnál meg kell jegyezzük, hogy nem egy turul-házi magyar király részesült pápai kiátkozásban, mely sem az illető király hazai hatalmát nem ingatta meg, se nem kényszerült a magyar uralkodó egy Canossa-járáshoz hasonló megalázkodásra. A német császári koronát ugyan később kiegészítették egy keskeny, előre ívelő elemmel, mely az elől található kereszt és a hátsó oromzati rész között helyezkedik el. Ez az utólagos hozzátoldás azonban mitsem változtat fölfelé nyitott jellegén.
A magyar, felfelé mind a négy irányban zárt Szent Koronát olyan királyok hordhatták koronázásukkor, akik örökölt hatalmi helyzetüknél fogva egy földi hatalomnak sem tartoztak alárendeltséggel és hódolattal. Sem a pápának, sem a német-római, sem a bizánci császárnak! Ebből következően kizárólag Istennek és saját népüknek tartoztak felelőséggel és engedelmességgel. Talán ez volt az oka a Nyugat azon szűnni nem akaró törekvésének, melynek szolgálatában minden lehetségest elkövetett mind a hun, mind az avar korszakban, mind a harmadik honvisszatérés idején, hogy népünk kárpát-medencei jelenlétét meghiúsítsa. Gondoljunk csak a nagy károly-i rablóhadjáratra hazánk ellen, vagy a 907-es pozsonyi csatára, amikor a magyar haderő az egyesített, hazánkra törő, gigantikus nyugati hadat megsemmisítette, és melynek során maga Árpád nagykirály is oly súlyosan megsebesült, hogy emiatt lelte halálát.
Gondoljuk csak végig, ki is volt a koronázási szertartás alatt a jövendő magyar király feje fölött közvetlenül? Maga az Atyaisten! A kommunista pártállam idején publikáló remek történészünk, Dümmerth Dezső mutatott rá arra, hogy a középkor magyar királyai hatalmukat Istenfiúi minőségben gyakorolták. Talán megértjük most már, milyen tartalmak húzódnak meg a magyar uralkodók apostol-király-i címe mögött, és az is világossá és érthetővé válik, miért rendelkeztek apostol-királyaink pápaválasztások idején vétójoggal. A Kaiserliche und Königliche (k. u. k.) Monarchia idején I. Ferenc József élt is e joggal. Erre felhatalmazva azonban csak magyar királyi címének köszönhetően volt. A Habsburg uralkodók csak magyar királyként használhatták az egyedülálló apostol-királyi megjelölést, mellyel és nemzetünkkel szemben azonban méltatlannak bizonyultak.
Ez utóbbi megállapítást egy Pap Gábor egy előadása során hallott történettel szeretném szemléletessé tenni, melyben a főszerepet II. József (1780-1790.), Mária Terézia (1740-1780.) császár- és királynő fia és utóda, a „kalapos király” játssza.
Császári rendelettel 1784-ben Bécsbe vitette a Szent Koronát. Hármas cél vezérelte ebben: a Korona megszentségtelenítésének és átprogramozásának célja, valamint az orosz cárnővel, II. Katalinnal együtt kiagyalt, jövendő birodalom, Új Bizánc számára a magyaroktól ellopott korona képében a fő uralkodói jelvény biztosítása. Jellemző módon erről nem sok szó esik a hivatalos történelemoktatás tananyagában. A császár megbízta udvari ötvösmestereit két bizánci császárt, Dukász Mihályt (a Mária-kép helyére) és Bíborbanszületett Konstantint ábrázoló rekeszzománcképek elkészítésére, mely utóbbi helyén eredetileg a legújabb kutatások hipotézise szerint Atilla nagykirály zománcképe kellett hogy legyen. Mindenesetre a Konstantin-ábrázolás helyén a magyar uralkodó dinasztia egy jelentős elődjének feltételezése a legvalószínűbb. E két utólag kreált zománckép a Szent Korona eredeti képeivel való összehasonlításban sem stilisztikailag, sem ötvösművészeti szempontból a minőség terén nem állja meg a helyét, mélyen alatta van azoknak.
A méretek sincsenek összhangban az eredeti képek foglalatainak tekintetében. E foglalatok ugyanis kisebbek az újonnan készített rekeszzománcképeknél, melyek ennélfogva durva, barbár módon, erőszakkal lettek beleerőltetve az eredeti képek helyére szegeccsel rögzítve. Az sem elhanyagolandó szempont a bizánci császárábrázolások másodlagos és utólagos voltának bizonyítására, hogy a hatalomtól független szakemberek véleménye alapján mind az e képeken látható fejfedők, mind az ábrázolt ruházat, melyekben a császár-figurák láthatóak, a Bizánci vagy Kelet-Római Birodalom hosszú fennállásának ideje alatt a valóságban sosem léteztek, csupán képzeletbeli termékei tehát XVIII. századi, ausztriai ötvösöknek.
Miért éppen erre a két császárra esett a korona-hamisítók és koronagyalázók választása? A magyarázat kézenfekvő. Dukász Mihály (1059-1078.) nem tartozott ugyan a jelentősebb bizánci uralkodók közé, ám az ő nevéhez fűződik 1074-ben az a szinte megsemmisítő vereség a szeldzsuk-törökök ellen, melyet Konstantinápoly már többet sohasem hevert ki. A jövendő birodalom jogfolytonosságát e történelmi tény ismeretében már érthető módon az ő uralkodásától kellett helyreállítani.
Fölmerül azonban egy másik kérdés is, hogy Bíborbanszületett Konstantin császárnak mi keresni valója van koronánkon? Erre a rejtélyre még sokkal banálisabb és egyszerűbb a válasz. Az orosz nagyherceg, aki a császári cím várományosa volt arra az esetre, ha a birodalom helyreállításának tervét siker koronázza, ugyancsak a Konstantin névre hallgatott.
A két uralkodó, akik e nagyszabású tervet kezdeményezték, elhatározásukat a külső formalitások terén is olyan komolyan vették, hogy például a nagyherceg udvartartásában csak görögül beszélő emberek szerepelhettek. A később a törököktől meghódított területen pedig az új alapítású városokat (ld. pl.. Szevasztopol) szintén görög nevekre keresztelték.
A terv megbukott, mert egyrészt a törökök még eléggé erősek voltak ahhoz, hogy birodalmuk törzsét, Kis-Ázsiát megóvják az ellenség hódító szándékaitól, másrészt a II. József vezette haderő a császár hozzánemértése és hadvezéri dilettantizmusa miatt olyan stratégiailag végzetes hibákat követett el, hogy elsöprő győzelemről szó sem lehetett. Előfordult, hogy a császár baklövéseit a török fél csapdaként értelmezte, és elővigyázatosságból visszavonult, mert ellenfeléről nem tételezett fel ekkora ostobaságot. Hiába, a legnagyobb idióták mellé különösen tehetséges őrzőangyalokat rendel a sors.
A Nemzet csak 1790-ben kapta vissza – most már meggyalázott és átprogramozott – Szent Koronáját. Egy bizonyos Decsy Sámuel a korona tüzetes vizsgálata alapján 1792-ben leírást készített róla, amelyben egy helyen elszólta magát. A koronán lévő drágakövek leírása során egyhelyütt úgy fogalmaz, hogy arról a drágakőről van szó, mely a Szűz Mária-kép környékén van. Ezt az információt csak még érdekesebbé teszi az a körülmény, hogy nem sokkal ezután a Szent Koronát az alattvalók számára hozzáférhetővé tették, azaz kiállították. Mindenki meggyőződhetett arról, hogy a korona hátsó részén két bizánci császárt bemutató rekeszzománckép volt ekkor már látható.
Még a középkor folyamán keletkezett a Szent Korona Tan. A mai, magát fölvilágosodottnak tartó átlagember számára bizonyára meglehetősen elvontnak és a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet az e tanban rejlő fölfogás, mely koronánkat élő minőségnek, ezen felül pedig jogi személynek tartja, akiben személyfeletti jellegében megdönthetetlen érvénnyel testesül meg a mindenkori magyar államiság, a magyar államhatalom valósága.
A Magyar Szent Korona mindemellett a legfelsőbb jogi méltóság és az ország teljhatalmú birtokosa. E fölfogás igazságát és érvényét egy hazaáruló, hazánkban nemzetrontó célzattal berendezkedő, idegen érdekeket kiszolgáló rezsim sem írhatja felül vagy helyezheti érvényen kívülre (értsd: a levitézlett kommunista és utódkommunista rezsimek, mint a Horn- vagy Gyurcsány-kormányzat nemzetáruló aknamunkája). A Magyar Szent Korona a történelmi Magyarország egész területe és minden népe fölött gyakorolt hatalma egy pillanatra sem szűnt vagy szűnik meg csak azért, mert az éppen hatalmat bitorló, nemzetromboló erők úgy szeretnék, vagy mert az országot istentelen hatalmak hatfelé darabolták. Ezt kívánja szavakban kifejezni az olyan fogalmazásmód is, mint „a Szent Korona országai” vagy „a Szent Korona népei”. Ez a hatalom egyenesen és közvetlen módon a Teremtő Istentől indul ki, mely hatalom extraperszonális és természetfeletti jellegű, ezért ember által megingathatatlan. Ez a Szent Koronán keresztül megnyilvánuló erő garantálja az uralkodó személyéből kiinduló mindenfajta despotizmus megakadályozását, mert a Szent Korona Tan jogi fölfogása a koronának, mint élő valóságnak a mindenkori királyénál vagy kormányzóénál nagyobb hatalmat kölcsönöz, tulajdonít és biztosít.
A Szent Korona Tan, mely minden bizonnyal jóval régebbi gyökerekre vezethető vissza, mint az első, általunk ismert írásos források e témában, először az írásos hagyatékban Szent Istvánnak Imre fia számára készített Intelmekben bukkan föl. Később még kiforrottabb formában az 1222-ben szentesített, II. András királyunk (Árpádházi Szent Erzsébet édesapja) nevéhez fűződő Aranybullában nyer még pontosabb értelmet ez a fölfogás. Az Aranybulla Európa legrégibb modern értelemben vett alkotmányának tekinthető. (Az e címet bitorló angol Magna Charta nem valóságos alkotmány, hanem csupán a Földnélküli János királyt sakkban tartó angol nemes urak kívánságlistája.) Az Aranybulla névre hallgató törvénygyűjteményben rendelik félreérthetetlen módon a király hatalmát a Magyar Szent Korona hatalma alá, és az a manapság rendkívüli aktualitással bíró követelmény is megfogalmazódik benne, hogy a magyar föld nem kerülhet idegenek kezére, és a benne található ún. Ellenállási Záradékban a hatalmával nemzetellenes módon visszaélő uralkodó ellen a Nemzetet jelentő nemesi rendek felhatalmazást kapnak a király elleni erőszakos fellépésre. Az Aranybullával kapcsolatosan érdekességként megemlítem még, hogy az eredeti okmányt lezáró pecsétről lelógó zsinórokon jelentkeztek először a magyar nemzeti trikolor színei: a piros-fehér-zöld zászlónk színhármassága. Egy európai nemzet sem tudja az újkorban kialakult nemzeti lobogójának színösszeállítását ilyen régi korba visszavezetni. A Magyar Szent Korona Tanának még kikristályosodottabb összefoglalását a Dózsa-féle parasztlázadást leverető Werbőczy István ún. Hármaskönyvében (Tripartitum) találhatjuk a XVI. század elejéről.
Ez a Szent Koronának extraperszonális teljhatalmat kölcsönző, joghagyományunkban rögzített, alkotmányos felfogás egyben a Kárpát-medencét ősidők óta benépesítő és örökösi jogon birtokló szkíta-hun-avar-magyar nép jogfolytonosságának és a mindenkori nemzeti egységnek is szolgálatában áll.
Művészettörténeti tény, hogy a pártus-magyarok akkoriban újszerű művészeti stílusa a később keletkezett bizánci díszítőművészet előfutára volt. Ebből kiindulva könnyedén cáfolható a Szent Korona szervesen összetartozó egységét kétségbe vonó hazai kollaboránsok ez összefüggésben hirdetett tévtanítása. Már a Kr. u. III-IV. századok fordulóján a kaukázusi Magyarországon, többek között a mai Grúzia és Örményország területén létrejöttek olyan keresztény témájú művészeti alkotások, melyek a Szent Korona rekeszzománcképeivel azonos stilisztikai jegyekkel bírnak. Mindenekelőtt a Khakhuli Triptichont, a tsalendgikai és a khobi ikonokat kell megemlíteni e témában, melyek a III. és IV. század fordulójának idejéből származnak a mai Grúzia területéről. A Khakhuli Triptichon Jézusábrázolása kísértetiesen hasonlít a Szent Korona alsó Pantokrátor-Jézus figurájára. Mindkét ábrázolás Jézust a pártus királyok attribútumaival, azok jellegzetes ruhájában és kéztartásával a Világot Megítélő Bíróként mutatja be. A ruházat terén különös figyelmet érdemelnek a pártus királyábrázolásokra jellemző redőzetek és a szintén tipikus szív-motívumok mindkét képen. A Triptichon Mária-képe ugyancsak rendelkezik a Jézus-ábrázolások karakterisztikájával. Hasonló kellett hogy legyen a Szent Korona Mária-képe, eltekintve a Triptichonon látható Istenanya-kép művészi kivitelezésének sokkal silányabb minőségétől.15
E kézzelírott ábra e tanulmány németnyelvű változatából származik. Fent, a Szent Korona szabíriai, kaukázusi eredetét igazolandó, a Szent Koronán és a Khakhuli Triptichonon található Pantokrátor Jézus-ábrázolásokat mutatom be, melyek főbb jellegzetességeik terén szinte azonosak egymással. Ezalatt három kaukázusi és három kárpát-medencei templomalaprajz párhuzamai láthatóak.
Kuriózumként megemlítem, hogy a Kaukázus térsége, ahol pl. a Khakhuli Triptichon is készült, csak úgy hemzseg az olyan földrajzi nevektől, melyek Magyarországon párhuzamokkal rendelkeznek. Ezek a földrajzi megfelelések is bizonyító erővel emlékeztetnek népünk egykori jelenlétére a Kaukázus térségében, a szabír-magyarok hazájában, akik Álmos és Árpád magyarjainak túlnyomó többségét adták, és a fehér-hunokkal (hephtalitákkal) elkeveredett pártusok leszármazottai voltak.
Annak valószínűsége, hogy a Szent Korona a IV-V. századok fordulóján egy szabír-magyar uralkodó megrendelésére készült, meglehetősen nagy. Mivel a történettudomány által avaroknak nevezett hatalmas népcsoport is a Kaukázus melletti vidékekről települt vissza a VI. században a Kárpát-medencébe, nem zárható ki, hogy a Szent Korona velük került mai hazánk területére.
Néhány példa a Magyarországon és a Kaukázusban található földrajzi elnevezések megfeleléseiből. A térkép a Fekete-tenger délkeleti partvidékét mutatja. Csomor Lajos könyvéből
A Szent Korona feltételezhető további tartózkodási helyeit, további útját a hazánkat ért frank rablóhadjárat révén Nagy Károly udvarán keresztül a pápai udvarba s onnan vissza a Kárpát-medencébe ismerjük már. Az írásos, latin nyelvű dokumentumok, melyek a Szent Korona Magyarországra történő visszatéréséről mesélnek, annak a jelenetnek a leírásánál, amikor a magyar követek visszakapták a pápától a szent nemzeti ereklyét, a latin quero, querere, azaz kérni jelentésű latin ige helyett a flagitare igét használják, mely körülírással annyit jelent, mint visszakövetelni valamit, ami visszajár valakinek. A szóhasználat is tehát a lényeg felől szemlélve az eseményeket igencsak sokatmondó és árulkodó. Egyébként a korbács jelentésű latin főnév, a flagellum ebből a fent említett latin igéből származik.16
Akadnak történészek és művelődéskutatók, akik azt a nézetet képviselik, hogy a Magyar Szent Korona soha sem volt a pápánál. Ezt látszik alátámasztani az a megingathatatlan tény is, hogy krónikáinkban, gesztáinkban egy említés sem esik arról, hogy Szent István királyunk koronát kapott volna a pápától. Egy ilyen jelentőségű eseményről, ha ez valóban megtörtént volna, minden bizonnyal beszámoltak volna e becses középkori írásos emlékeink már csak abból a nyilvánvaló okból is, hogy krónikaíróink a valós történelmi eseményekhez sokkalta közelebb álltak, több hiteles ismeretük volt a ténylegesen végbement történésekről, mint nekünk. Az sem tagadható, hogy a koronaajándékozás motívuma kizárólag egy forrásban, Szent Istvánnak Hartvik püspök által szerzett legendájában jelenik meg egy olyan szövegszakaszban, amelyről filológusok és más szakértők is egyértelműen megállapították, hogy későbbi, tendenciózus betoldásról, interpolációról van ez esetben szó.
Szent Koronáról szóló beszámolóm hiányos lenne, ha nem tennék említést egy, országunk sorsát elementáris jelentőséggel meghatározó eseményről. Miután István királyunk szentéletű Imre fia politikai merénylet (megvadult vadkan) áldozata lett, amikor a szent királynak fiába helyezett összes reménye semmivé vált, saját véréből fakadó trónörökös híján halála előtt a szent király országát és koronáját a Szent Szűz Mária, ősi Boldogasszonyunk inkarnációja oltalmába ajánlotta. (A megvadult vadkan a magyar történelem során általában akkor röfög bele az írott történelem lapjai közé, amikor idegen hatalmak érdekeit szolgálva, politikai motivációból meggyilkolnak egy magyar kiválóságot. Gondoljunk csak a költő Zrínyi Miklós halálára, aki állítólag ugyancsak egy vadászat során megvadult vagy megvadított(?) vadkan áldozata lett, miután kényelmetlenné vált személye a bécsi udvarnál. Szent Imre Boldog Gizellán keresztül anyai ágon egyenesági leszármazotta volt I. Henrik német királynak, „a német császárságot felújító Ottók pedig vér szerinti nagybátyjai“17. István királyunk jámbor felesége a legújabb kutatások bizonyító erejű eredményei tükrében Árpád nagykirály dédunokája volt. Ezt írásos bajor dokumentumok hitelesítik. Nem volt tehát véletlen a királyi párválasztás. A harcedzett, lovagi erényekkel is rendelkező Szent Imre vérségi alapon nem csak a magyar királyi trónnak, hanem a császár gyermektelensége esetén a német-római császári trónnak is várományosa volt. Egészen másképpen alakult volna Európa és benne Magyarország sorsa, ha erre sor kerül. Arról, hogy ez be ne következzék, a kb. 24 éves Szent Imre esetében is gyilkos nyugati kezek gondoskodtak.)
Krónikáinkat és gesztáinkat átböngészve sajnos nem sikerült megtalálnom a fölajánlás írott nyomait. Szent Gellért kisebb és nagyobb legendájában azonban rábukkantam ennek az eseménynek feljegyzésére, ahol a következőket olvashatjuk: „Történt pedig, hogy István király Pannóniát … a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta és az Úr Anyjának mennybevitele napján testétől szabadulva az örök nyugalomba költözött.“18 A Gellért-legenda egy másik szakasza arról tudósít bennünket, hogy „Krisztus Anyjának nevét a magyar nemzet ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát a Boldogságos Szűz családjának nevezte Szent István király.“19 E kijelentés rejtett értelme abban áll, hogy Mária, az Üdvözítő Édesanyja a pártus Arszakida dinasztia női tagjaként Turul-házi királyaink korai vérrokona volt, akinek István király az egész országot örökérvényű módon oltalmába ajánlotta minden lakójával együtt. Ez jelenlegi elesettségünkben is reményünk záloga! Az Égieknek, némely gyengeelméjű, olcsó módon ripők és hazug politikussal ellentétben, nem szokásuk megszegni ígéreteiket!
A szent fölajánlás pillanata óta Szűz Mária Magyarország örökérvényű Királynője, akinek személyében a legnagyobb magátólértetődöttséggel ismerte föl népünk ősi istenasszonyának, Boldogasszonynak (a sumér Bau-dug-aszan, Mezopotámia) inkarnációját. Ez teljesen egyedülálló jelenség az úgymond „pogány“ népek zsidókereszténységre történő térítése történetében. Rajtunk kívül egy nép sem létezett, amely valamelyik kereszténység előtti női istenségét a Szentséges Szűzzel azonosíthatta volna, mert mi voltunk az egyetlenek e népek között, akik a közép-európai térségbe már keresztényként érkeztünk, mégpedig a jézushit eredeti, a júdaizmus befolyása nélküli tanait képviselve. E királyi gesztus óta, mely nem volt puszta formalitás, Magyarországot Regnum Marianumnak nevezzük, azaz Mária Királyságának. Erről a korabeli Európának pontos tudomása volt, és annak is tudatában volt a kontinens, hogy Magyarországot kívülről megtámadni anélkül, hogy magát a Szent Szüzet személyesen ne támadnák meg, nem lehet.
Ha már megtámadásról van szó, engedjék meg, hogy tudatosítsam az olvasóban azt a tényt, hogy – eltekintve az árpádi visszatérés elrettentést célzó, dicsőséges hadjárataitól – hazánk csak a legritkább esetben, és akkor is csak a megelőzést szolgálandó, támadott meg idegen országokat, az pedig oly ritka, mint a fehér holló, hogy területszerzés végett vezettünk volna más népek ellen hadakat. Általában minket támadtak meg idegenek a szélrózsa minden irányából. Horvátország és Dalmácia Szent László és Könyves Kálmán királyaink uralkodása idején önként csatlakozott a Magyar Birodalomhoz, hogy a Szent Korona oltalma alatt véget vessenek a Velencei Köztársaság és Bizánc országuk ellen irányuló hatalmi hegemónikus törekvéseinek. Ha nem így történt volna, elképzelhető lett volna egy különösebb súrlódásoktól mentes, megközelítőleg 800 éves, egyenrangú felekként történő, sikeres együttélés??
Még a XX. század negyvenes éveiben is állott a Hősök terétől nem messze a Regnum Marianum Templom, mely Szent István király e nagy jelentőségű tettének emlékét tartotta ébren. A hírhedt „kékcédulás“ választási csalással a Moszkvából hazatérő zsidó Rákosi Mátyás (Róth Manó) által vezetett kommunisták hatalomra jutása után az új rezsim egyik első dolga a templomot védelmező emberi élőlánc ellenére a Regnum Marianum Templom felrobbantása volt 1951-ben. Helyére a kommunista felvonulási dísztribün és az átkos emlékezetű patkányforradalom, a tanácsköztársaság szobra került. Közvetlen közelébe emelték Sztálinnak, az emberiség történelme leggrandiózusabb tömeggyilkosának túldimenzionált, hatalmas szobrát. Ott, ahol a Magyarország Örök Királynője anyai gondoskodásának és védelmének szentelt hely volt valaha, megjelentek az istentagadás hatalmainak építményei és Lucifer leghírhedtebb helytartójának bálványszobra. Egy jel, hogy Hazánk az ördögi hatalmaknak különösen útjában áll.
Így nézett ki a hajdani Regnum Marianum Templom.
Amikor az 1956-os angyali forradalom a zsidókommunista rémuralom ellen kitört, melynek során fosztogatás céljából egy kirakat sem törött be, és az események emelkedett légköre még a söpredéknépséget is megérintette, és így senki sem rabolta ki az üzleteket, az elkeseredett emberek kirobbanó dühe a gonoszság e bronzba öntött bálványa ellen fordult. A Sztálin-szobrot erőgépek, drótkötél és robbanószer segítségével nagynehezen sikerült ledönteni talapzatáról, hogy a népharag darabokra zúzza. A Regnum Marianum Templom botránnyal felérő módon eredeti helyén mind a mai napig nem épülhetett fel. A történelem patkánylyukaiból mindig újra és újra olyan hatalmak és hatalmacskák kúsznak elő, melyek e templom újraépítését és Boldogasszony Országának felvirágzását minden erejük latba vetésével megkísérlik – eddig sajnos sikeresen – megakadályozni. Ez azonban nem lesz mindig így!
Néhány szóban ki szeretnék térni sok veszélyt átélt koronánk XX. századi viszontagságaira. Az 1919-es patkányforradalom során, mely Hazánk trianoni megcsonkításához vezetett, a lumpen biboldó bagázs egyik vezetője, Kohn (Kun) Béla fejében felmerült a Szent Koronával kapcsolatban, mintha csak holmi bolhapiaci kacat lenne, hogy el kellene adni. Erre szerencsére nem kerülhetett már sor, mert a 133 napig tartó szentföldi rémuralom hamarosan kártyavárként omlott össze. 1945-ben, amikor a szovjet előrenyomulás már elérte az országot, a Nemzetvezető parancsára emberei előbb az ausztriai Mariazellbe, majd Mattsee-be menekítették a kommunista barbárság elől a Magyar Szent Koronát, ahol egy időre elásva őrizték. Átmenetileg Augsburgba került, majd 1951-ben a U. S. Army frankfurti támaszpontján tartózkodott. Még ebben az évben az USA Kentucky állambeli szigorúan titkos, szinte hermetikusan lezárt támaszpontjára, Fort Knox-ba szállították az amerikai légierő egy gépével. Állítólag a Szent Koronát tartalmazó ládán külsején a következő szöveg állott: „Ismeretlen eredetű repülő tárgy maradványai. Sugárveszély!“ (Méghogy a Szent Korona nem működik?!) Egyelőre homály fedi, hogy a valóságban milyen események okozhatták közel három évtized eltelte után, hogy az Amerikai Egyesült Államok Jimmy Carter elnöksége alatt 1978. január 5-én visszaszolgáltatta nemzetünknek legszentebb ereklyénket. Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy a többi, kommunista blokkhoz tartozó országhoz képest kevésbé diktatórikus és liberálisabb Kádár-rezsimnek akartak ezzel a gesztussal a magyar lakossság felé is legitimációt biztosítani. Sejtésem szerint a lényegről ismét, mint oly sokszor, ez esetben is hallgat a fáma. Feltételezésem szerint, ha a Magyar Szent Korona illegitim módon az Egyesült Államokban marad, katasztrófák sorozatát indította volna el az Új Világban. És erről nézetem szerint tudott az ottani vezetőség. Szerintem felső kényszer nyomása alatt cselekedtek, amikor a visszaszolgáltatás mellett döntöttek.
Foglaljuk most össze a Magyar Szent Korona üzenetének legfontosabb elemeit: Három alapvető jellegbeli karaktert különböztethetünk meg a Szent Koronán ábrázolt személyek között. A harcos jelleget Szent Mihály arkangyal és földi megfelelője, Szent György képviselik. Az Isten szolgálatának valamivel szelídebb jellege jelenik meg az isteni szférák Örömhírét hirdető Szent Gábriél arkangyal és földi párja, Szent Demeter alakjaiban. A harmadik karaktert két orvosszent, Kozma és Damján jelenítik meg a másokat gyógyítani tudó képesség képviseletében. És mindez az Állatöv kozmikus rendszerét végigjárva a Szentháromság teremtő energiaáramába ágyazottan valósul meg! A Szent Lélek ugyanis eredetileg a Mária-rekeszzománckép fölött egy fejével lefelé zuhanó stilizált madár képében volt megjelenítve, mintegy Jézus Urunk szeplőtelen fogantatásának jelenetét bemutatandó.
Pontosan ez a három feladatcsoport tette ki Magyarország szakrális uralkodóinak legfőbb teendőit: Az országot a kívülről támadó és az országon belül fondorlatoskodó ellenség ellen megvédelmezni, Jézus Örömhírét a saját személyes életpélda követésre buzdító ereje által terjeszteni és hirdetni (szent királyok, szentéletű hercegek és királylányok), valamint saját szentségükből kiáradó, testi halálukon is túlmutató, gyógyító erejüket népük javát szolgálva működtetni. A Képes Krónika miniatúrái között olyan királyok is találhatóak, akiket ugyan a nagyegyház nem avatott szentté, mégis fejük körül dicsfénnyel jelennek meg. Nemhiába nevezték a középkorban a Turul-dinasztia királyait „szent királyok nemzetségének“.
Hamarosan elérkezünk dolgozatom legvégére. E magasztos téma méltó befejezéséül hadd idézzek Csomor Lajosnak, tévedései dacára is egyik legjelentősebb koronakutatónknak Őfelsége, a Magyar Szent Korona című remek könyvéből: „1947-ben Mindszenty József jóváhagyott egy kápolnaépítési tervet. Ezt a tervet építészmérnök készítette, de Jézus sugalmazása alapján. A sugallatot Kovácsics Mária, Natália nővér Jézustól kapta. Ebben az utasításban Jézus elmondta, hogy elérkezettnek látja az időt arra, hogy Édesanyját Vele egyenlő rangban tiszteljék és ünnepeljék. Kinyilvánította azt az akaratát, hogy Édesanyját mint a Világ Királynőjét tiszteljék, mert Ő maga a Világ Királya. Továbbá azt kérte, hogy a Világ Királynőjének ünnepe május 1. legyen – azért azon a napon, mert korábban ezt a napot a kereszténység ellenségei is ünnepnek tették meg. XII. Pius pápa mindezen kéréseket megfogadta, és 1942-ben Szűz Mária címei közé felvette a Világ Királynője címet is. Az ünnep rendszeres megülése, illetve elindítása még mindig vár a magyar nemzetre. Ugyanakkor Jézus kifejezte azt az óhaját is, hogy a világ kereszténységének megtisztítását és a világ teljes megtérését Magyarországról akarja elindítani, és ennek a hatalmas munkának a vezetését Édesanyjára bízta. Azt akarja, hogy a Világ Királynőjének földi székhelye Magyarországon, Szűz Mária Országában legyen. Jézus kijelölte Szűz Mária leendő székhelyének pontos helyét is a Budai-hegyekben, a Norma-fánál, az Anna-réten az Anna-kápolna mellett. Ezen a helyen kell felépíteni azt a kápolnát, melynek neve: Világ Királynője Engesztelő Kápolna. Ez a kápolna lesz Szűz Mária földi székhelye. … Szűz Máriának a Világ Királynője rangra történő emelése közvetlenül megelőzte Jézusnak, a Világ Királyának a kereszténység végső győzelméért indított utolsó harcát. Ugyanakkor Jézus útmutatása szerint a Világ Királynője Engesztelő Kápolna szentélyében két fő helyen, a keresztboltozat közepén és a szentségtartó feletti baldachinon is a Magyar Szent Koronát kell kőből kifaragni. … Vagyis a Magyar Szent Korona egésze is új jelentéssel gazdagodik, ez a jelentése pedig: a Világ Koronája és a Világ Királynőjének Koronája. A Magyar Szent Koronának ezt a szerepét Szent István már előre biztosította azzal, hogy az Országot és a Magyar Szent Koronát Szűz Máriának ajánlotta, ami azt jelenti, hogy a Magyar Szent Korona mindenképpen Szűz Mária Koronája. … Szűz Máriának a Világ Királynője rangra történő emelése előtt több, mint 1500 évvel elkészült egy műtárgy, és ez éppen a Magyarok Szent Koronája, amelyen Szűz Máriát Jézussal egyenrangúként, a Világ Királynőjeként ábrázolták. … A Magyar Szent Korona tervei valóban Istentől származnak, és Ő úgy terveztette meg az Örök Érvényű Koronát, hogy az megfeleljen 1600 évvel későbbi akaratának is.“20 A Magyar Szent Koronát nyugodtan nevezhetjük a Végidők Koronájának vagy az Apokalipszis Koronájának. Nemzetünk Istentől reárótt üdvtörténeti kulcsszereppel rendelkezik a világ további sorsát illetően. Abbéli minőségünkben, hogy a világ legszentebb és legmélyértelműbb szakrális tárgya, a Magyar Szent Korona nekünk rendeltetett, és azért is, mert Istentől választott hajdani vezetőink (Atilla nagykirály, a Turul-ház szent királyai, Mátyás király) bölcs döntése alapján Isten rendelése szerint a Nemzetek Krisztusaként önként vállalt keresztutunkat járjuk, kifejezésre jut ez az egyedülálló, óriási felelőséggel terhes, nemzeti küldetés. A magyarságnak nemcsak története, hanem üdvtörténelme van. Kérjük hát Istent, Szent Fiát, a pártus Jézust és Égi Királynőnket, Boldogasszony Máriát, hogy legyen elég erőnk e magasztos feladat bevégzésére. Tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a Magyar Keresztút jelenlegi stációja Jézus sírbatételének felel meg, most történetesen az Európai Únió sírboltjában. Most még – ám már nem túl soká – a sírbéli nyugalom állapotában van nemzetünk, és szálla alá poklokra, hogy a tisztító tűzben szenvedő lelkeket, nemzeteket fölhozza Isten világosságára. A könnyelmű elbizakodottság hamis mámorában lévő, nemzetszomorító erők tudatlanságukból és szűklátókörű gonoszságukból fakadóan bíznak abban, hogy jelenlegi állapotunk tovább romlik, és így minden tőlük telhetőt elkövethetnek a magyarság megsemmisítésére. Egyes alantas síri férgek (mint a sátán majma, a hazugság embere), és az enyészet lárvái újra és újra megkísérlik, hogy a halottnak tűnő testből lakmározzanak vagy meggyalázzák azt. (Emlékezzünk csak: „Mária levette a kezét Magyarországról. Most a mi kezünk van rajta.“ vagy „Semmi keresnivalója sincs a koronának a köztársaság Parlamentjében.“ „Kurva ország …“ stb. ) Nagy lesz hazánk elárulóinak a döbbenete, de még nagyobb lesz büntetése, ha a nagy magyar halott testének ereiben, még mielőtt beállna a rothadás, újra áramolni kezd majd a vér, és elernyedt idegzetét átjárják a feltámadás villámként cikázó életenergiái. Legyünk tudatában annak, hogy a keresztút végén a sírbatételt törvényszerűen követi a feltámadás, csak legyünk kellőképpen fölkészülve rá. Ez az egész világ érdeke. Míg a választott népi szindrómában szenvedők szűkkeblű, rasszista prófétáik jövendölései által előkészítve kizárólag saját nemzetük földi üdvén munkálkodnak az egész emberiség kárára, előkészítve ezzel az Antikrisztus trónralépését, addig a magyarság véget nem érni tűnő szenvedéseinek és megaláztatásainak áldozata által a föld összes nemzetének megmentésére, fölemelésére és meggyógyítására hivatott el, előkészítve ezzel Jézus második eljövetelét.
Vígasztaljon minket az a körülmény is, hogy Nemzetünk sorsát és a magyarországi eseményeket más ősi kultúrák beavatottjai is bíztatóan figyelemmel követik. Ismét abban a helyzetben vagyunk, hogy jóindulatú idegenek többet tudnak rólunk, feladatainkról, küldetésünkről és a Hazánkban végbemenő történésekről, mint saját magunk. E tanulmányt egy távoli, keleti ország, a Himalájában elterülő Nepál Királyi Fehér Kolostorának vezetője hozzánk intézett szavaival zárom: „Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az Önök országából fog elindulni. A világ szívcsakrája az Önök országában, a Pilisben található. Ez a spirituális megújhodás már megindult Önöknél! … Most vajúdik a Föld és a Kárpát-medencében szüli a jövőt.“
2008. május 20.
A magyar koronázási ékszerek
Bibliográfia
1 Pap Gábor egy Szent Koronáról szóló előadásából
2 Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag“ (Jászberény, 1997.)
3 Mariell Wehrly Frey: Jesat Nassar genannt Jesus Christus (Drei Eichen Verlag, München, 1965.)
4 Pap Gábor Szent Korona-előadásából
5 Szántai Lajos egy Szent Koronáról szóló előadásából
6 Molnár V. József: Újraszülető világ, A kisgyermekek rajzos üzenete (Örökség Műhely, 2001. Érd)
7 Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag“, 31. o.
8 Pap Gábor uo. 31. o.
9 Pap Gábor uo. 25. o.
10 Pap Gábor uo. 26. o.
11 Pap Gábor uo. 22. o.
12 Pap Gábor egy Szent Koronáról szóló előadása
13 Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona, (370. o.,Regia Rex Kft.,1996. Székesfehérvár)
14 Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag“, 7. o.
15 Csomor Lajos: Őfelsége … 132-138. o.
16 Pap Gábor: „Angyali korona …“, 36. o.
17 Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (194. o., Panoráma Könyvkiadó, 1977. Budapest)
18 Árpádkori legendák és intelmek, Szent Gellért püspök nagy legendája (88. o. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983.)
19 uo. 86. o.
20 Csomor Lajos: Őfelsége …, 293-294. o.