Lajdi Péter

A hun-magyar testvériség és azonosság legújabb nyelvi bizonyítékai

    Dr. Simon Péter, interetnikus indiánkutató barátom és kedves felesége jóvoltából kezembe került nemrég egy rendkívül értékes ismeretterjesztő kiadvány, melynek címe: Történelmünkről magyarul (Az Innova Print Kft. budapesti nyomdájában, Szondi Miklós gondozásában 2009-ben jelent meg Solton). Ő szerzőként is képviselteti magát e kötetben.  Melegen ajánlom minden honfitársamnak e könyv beszerzését, akik őszintén érdeklődnek a magyar múlt igazságai iránt.

    E könyvecskét lapozgatva a 60. oldalon rábukkantam egy mind témáját, mind e téma kuriozitását tekintve kivételes értéket képviselő, rövid, ám annál magvasabb tanulmányra, mely örmény keresztény hittérítőknek (Iszfaháni Kódex Kr. u. 500 körül) és görög orthodox szerzeteseknek (Krétai Kódex, Kr. u. 700 körül) a korabeli hunokról szóló feljegyzései, és hun  szószedetei formájában maradtak fenn.  Mindkét anyagot jelenleg a Szurb Khács kolostorban őrzik, és Irán nemzeti kincseiként tartja számon őket – tudhattam meg Detre Csaba: Hun szavak, szövegek című írásából.

    A tanulmány a két említett kódexben és egyéb örmény forrásokban felbukkanó hun szavakat összeveti azok magyar megfelelőivel. Ezt vizsgálva az ember egyik rácsodálkozásból esik a másikba a mind alaktanilag, mind jelentésbelileg egy az egyben megfelelő hun és magyar szavak igen nagy számarányát látva, ámul az ember a csak kis alaki és jelentésbeli eltérést mutató szavakat szemlélve, és nem győz álmélkodni azokon a párhuzamokon, amelyek alaktanilag ugyan eltérnek, de távoli nyelvi és kultúrtörténeti asszociációkkal lepik meg a gondolkodó elmét.

    A hajdani hun nyelvnek a mai (!) magyartól eltérő szóalakjai mintegy második avagy háttérvonulatát képezik a magyar szókincsnek. Sok ma is használt magyar szavunk a neki megfelelő, de attól alaktanilag eltérő hun szó ismeretében nyeri el valódi jelentését.

    Minden bizonnyal 1000-2000 évvel ezelőtt a hun-avar-magyar együttélés, vagy még pontosabban egy és ugyanaz a nemzet különböző ágainak kárpát-medence-i megjelenései idején még szerves részei voltak e szavak eleink szóhasználatának, hiszen a tárgyalt hun-magyar szószedet alapján is minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a két egyformán ragozó nyelv ősi alapszerkezetéhez legszorosabban tartozó toldalékok (jelek, ragok, képzők) még ma is kis eltéréssel azonosak.

    A napvilágot látott hun-magyar szószedet, mely csak egy parányi töredéket tartalmaz  hajdani közös nyelvünk gazdagságából, egyedül is minden finnugrista ellenérvet félresöprő erővel bizonyítja, hogy az Anonymus által lekezelőleg csak „parasztok hamis meséi”-nek és  „a regösök csacsogó énekei”-nek titulált magyar népi hagyomány hun-magyar azonosságot hirdető része sem későbbi fejlemény agyszüleménye, hanem a színtiszta igazság nemzedékről-nemzedékre szájhagyomány útján átadott igaz emlékeit hordozza.

    Most vegyük sorra, mire is jutottam az említett dolgozatban szereplő egyes, figyelmemet felkeltő hun-magyar szavak tanulmányozása során, megtartva a szavak tanulmányban  megadott sorrendjét.

    EMBER = HUN (CHUN)

    A saját nemzethez tartozás fontosságát húzza alá a HUN-népnév és az ember fogalmának azonosítása. Ez a felfogás tetten érhető az antik Mediterráneum kultúráinak esetében is, ahol a görög-latin kultúrkörön kívül eső népeket pejoratív értelemben „barbár”-nak, mintegy nem teljes értékű embernek minősítették. Ennek mindmáig élő, eltorzult válfaja a zsidóság képzetkörében maradt fenn, a kirekesztő tartalmú „gój” (azaz nemzsidó) fogalomban. Az eszkimóknál a hun népnév és ember-fogalom azonosságával  megegyező, saját magukra alkalmazott nevük, az Inuit = emberek (egyes számban: inuk = ember). Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a cigányok esetében ugyancsak találkozunk ezzel: roma = ember.

    A hun szó eredeti jelentését megismerve nem csodálkozhatunk afölött sem, hogy óegyiptomi nyelven a gizeh-i piramisok mellett álló, az emberben mindmáig kopottságában és csonkoltságában is lenyűgöző benyomást keltő monumentális Sphinx-szobrot HUN-nak nevezték. Ez az oroszlántestű, emberfejű, valószínűsíthetően valaha szárnyakat is viselő és talán bikapatájú remekmű a legújabb kutatások bizonyítékai alapján (tk. a szobor és környezete  kőanyagának lepusztulási üteméből kiinduló geológiai vizsgálatok megállapították, hogy az erózió  nagymennyiségű víz behatásairól árulkodik) ez a Kis- és Nagy Napév folyamán a Nap az Állatövön keresztül megtett vándorlásának sarokpontjait (Oroszlán-Bika-Vízöntő-ember-Sas vagy a szemita kultúrkörben Skorpió) megjelenítő, mitikus alkotás még az utolsó jégkorszak végét megelőzően készülhetett kb. Kr. e. 12.000-15.000 körül, amikor Egyiptom területét még buja szubtropikus növényzet fedte, és rendszeresek voltak a bővizű esőzések.

    Az ismertek  fényében kijelenthető, hogy a gizeh-i Sphinx nem egyiptomi alkotás, mint ahogyan a nagy piramisok sem azok, ti. a környékükön található kisebb gúlákkal (szintén hun-magyar szó) térbeli elrendeződésük az Oroszlán állatövi korszakban látható Orion- azaz Nimród-csillagzat rajzát jeleníti meg felülről szemlélve a térben. Az Oroszlán korszaka (az Aranykor), amikor a Nap az asztrológia nyelvezete szerint a saját házában tartózkodik, pedig megközelítőleg a Sphinx keletkezésének feltételezett idejében volt. Az sem véletlen, hogy a monumentális szobor legnagyobb része az oroszlán testéből lett kölcsönözve. A Khufu-piramis Napóleon-kori feltárásakor a Király-kamrában a franciák tengeri üledéket találtak, ami arra enged következtetni, hogy már állt az Özönvíz előtt és alatt. A Sphinx neve azonban az egyiptomiak e területen való megjelenését követő időkben is eredeti alakjában megőrződött, HUN-nak nevezték, mely a piramisépítő proto-szkíta, ragozó nyelvet beszélő, őskultúrateremtő hajdani eleink egyiptomi jelenlétét húzza alá. Az egyiptomi ún. démotikus (a hieratikus és hieroglif írás mellett), azaz a köznép köreiben is legelterjedtebb hétköznapi írás ÁBC-je szinte megegyezik a magyar-székely rovásírás jeleivel, bizonyította be Varga Csaba.

    ÚRNŐ = ASZUNI

    Ez a hun-magyar főnév, elvesztve valamikori magasztos jelentését, ASSZONY szavunkban lelhető fel. Eredeti jelentését, mely már a sumér nyelvben (ASZAN = ÚRNŐ; vö. Baudugaszan = Boldogasszony) a hunnal azonos jelentéssel bírt, ősi oltalmazó istenasszonyunk, Boldogasszony elnevezésében eredeti jelentését tovább hordozva maradt fenn, ugyanis nem Boldognő-ként illetjük alakját. A Szent Gellértről írott kisebb legenda Szent Istvánról szóló részében ezt olvashatjuk: „Az ő tanítása nyomán a magyar nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát is Szűz Mária családjának” (hereditas Mariae, amely inkább Mária örökségét jelenti; LP) „nevezte Szent István király.” Akkoriban tehát élt még asszony szavunk úrnő-jelentése.

    ANYA = MAJA

    Ezt olvasva egy az indiai hinduk képzetköréből származó kifejezés ötlött eszembe: Májá fátyla. Ez a mitológiai és egyben bölcseleti fogalom az anya(g)természet mágikus káprázata, „az  őstermészet takarója: a májá” (Hamvas Béla: Scientia sacra). Májá fátyla összesége mindazoknak az anyagi hatásoknak is, amelyek a lelket hamis káprázatban, kísértések és vágyak rabságában tárva megakadályozzák abban a törekvésében, hogy visszataláljon minden lelki-szellemi erő kútfejéhez, mely maga a Teremtő Isten. E szó az őt hordozó néppel együtt hosszú vándorláson esett át, mielőtt szókölcsönzéssel a védikus irodalomba bekerült. Észak-Kelet-India mind a mai napig hun leszármazottak által is lakott terület. Mint tudjuk, Siddhartha Gautama herceg, a későbbi Buddha az Indiába beözönlő szaka-szkíta-hunok népéhez tartozott. A hun őskultúra, mely azonosítható a mi hajdani szkíta művelődésünkkel, a hindu hagyományok elmondása szerint óriási hatást gyakorolt a későbbi árja bevándorlók életére, vallási tanaira és gyógyító eljárásaira. A kínaiak mindmáig tudatában vannak annak, hogy pl. az akupunktúra alapismereteit, melyeket ők fejlesztettek tökélyre, a hunok bölcseitől kölcsönözték, vették át.

    UNOKA = NIMERE

    Ennek a hun szólistának köszönhetjük, hogy Nemere család- és férfinevünk milyen eredeti, ma már a használt és ismert magyar szókincsből kiveszett jelentéssel bírt. Nimere egyben Nimród (Ménrót vagy Némrót) atyánk nevére is utal, mert az unokai viszonyt, az unokaságot  hunul így fejezik ki: NIMRÜD. Az Atilláról szóló feljegyzések a hun uralkodót a nagy Nimród unokájaként emlegetik, ezért ez nem lehet véletlen, hanem tudatos alaki és jelentésbeli egyezéssel állunk ez esetben szemben.

    DÉDAPA, ŐSAPA = ISE

    E szót olvasva azonnal emlékezetünkbe idéződik a Halotti Beszéd, becses középkori nyelvemlékünk azon szakasza, mely így szól: „Mennyi milosztben terümtevé miü isemüköt, Ádámut és adutta valá paradisumot házoá.” Akkor még ebben, a magyarság másik ága, a hun  testvérnép által is használt alakban élt e szó.

    FELESÉG = EME

    Ügyek (vagy Ugek) nagykirály feleségének, Álmos nagykirály édesanyja, Emese híres álmának történetét idézi e hun szó. Emese ősanyánk feleségi mivoltát is megvilágítja a hun elnevezés, azonban ha felidézzük az Emese név eredeti, ősi sumír jelentését: EMESH = PAPNŐ, máris közelebb kerültünk e szó mindkét jelentéséhez, ugyanis egy adott istenség kultuszának papnői az illető istenség úgymond „feleségeinek” is minősültek. A rendben élő szerzetesnővérek is magukat „Jézus jegyesé”-nek hívják. A Magyar Tudományos Akadémia zsigeri alapon magyargyűlölő áltudósai kapva kaptak az alkalmon, hogy a régi magyarban fellelhető emse = nősténydisznó szófejtést alkalmazzák a Turul-Ház szent királyai nemzetségének ősanyjára. A nyilvánvaló rosszindulat és kaján kéj ez esetben is tetten érhető részükről.

    NEMZET, NEMZÉS = ONT

    A megfelelő értelemben használt ondó szavunk, mely férfi ivarsejtet, vagy azok összességét jelenti, a hun „ont” szó értelmének segítségével máris érzékletesen megjeleníti ezen ősi kifejezésünk valódi jelentését. Ez a hun-magyar szó igeként is fönnmaradt. Ahogyan  az ondó is ontja magából a spermák millióit, ugyanúgy ontja a Nap melegét, a természet végtelen gazdagságát stb. Ez az ige minden olyan fogalom esetén használható, mely az élet továbbadásával, új élet nemzésével van összefüggésben.

    ROKON = AKRUN

    Megfigyelhető, hogy a mássalhangzók megegyeznek mindkét szónál. A magyarban RKN, míg a hunban KRN a sorrendjük. A közös szkíta ősszóból való hasonló képzésükhöz nem fér tehát kétség.

    FELMENŐK = ELÜD

    Ez egy még ma is közkedvelt férfinévben (Előd), mely  a Hét Vezér egyikének, Elődnek nevéből ismert, és előd, elődök szavainkban él tovább.

    FOLYÓ = VOLGJAGH

    A Turáni Alföld, a ma Kelet-Európai Síkság néven szereplő terület legnagyobb folyama, a Volga tehát hun-szkíta és nem szláv főnévre vezethető vissza. A folyó fogalmát jelentő másik szkíta szó az atil vagy etel, mely Atilla nagykirály nevében is jelen van és a történelmi Etelköz (Folyamköz) kifejezésünkből is visszaköszön. A Duna hun neve Delivolgjagh, azaz déli folyó, ugyanis a „déli” hunul ugyancsak „déli”-t jelent.

    TEA = CSAJ

    Az orosz szókincs és nagyobb általánosságban a szláv népek művelődési alapszavai között rengeteg hun-magyar szót találunk. Ilyen az orosz csaj, azaz tea jelentésű szó is. Az orosz népesség három etnikai összetevőből ötvöződött össze: a szláv, a szkíta és a skandináv viking népcsoportok keveréke, így szkítaági messzi rokonaink. Az ukrán nép, de a lengyelek egy részének is igen nagy hányada elszlávosodott szkíta-leszármazott, ugyanis genetikailag – és ez a döntő -  legközelebbi vérrokonaink közé tartoznak, akárcsak a horvátok, akiknek ereiben nagy mennyiségű hun-avar vér is csörgedezik. És ami a legmeglepőbb, a szlovákokra ez ugyanígy jellemző. Így már jobban érthető a horvát-szerb történelmi ellentét: Ehhez genetikai és ebből fakadóan alapvető mentalitásbéli különbözőség szolgáltatja a hátteret. A szerbek ugyanis túlnyomórészt valóban szlávok, mégha a hosszú török hódoltság alatt a hódító oszmán-törökökkel el is keveredtek. Ennek nem csak vérségi, hanem kulturális következményei is láthatóak, sőt hallhatóak is a török-arabszemita motívumokkal átitatott népzenéjükben.

    A Magyar Tudomány 2008. októberi számában ez áll: „A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai ... Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker (markergén; LP) a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népséghez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006), márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar származásúak volnának.” E csak látszólagos ellentmondás által felvetett kérdésre pofonegyszerű a válasz. E népcsoportok között az összekötő kapocs az európai ősnép, a szkítaság, melynek nagy területeken való jelenléte már az indoeurópai invázió előtti időkben is történelmi ténynek számít. Ma már ugyanis nem fér hozzá kétség, hogy Európa ősnépe mi magyarok vagyunk, őshazánk pedig a Kárpát-medence. Az európai és kelet-európai szkíta népekre aztán később rátelepedtek az egyes indoeurópai görög-latin, szláv és germán népek, arra az európai őslakosságra, mely „1500 éven át minden nép előtt birtokolta Elő-Ázsiát” (tehát a Közel-Keletet, Kisázsiát és Mezopotámiát; LP), akik „a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.” (Gnaeus Pompeius Trogus, római történetíró) Akik „mint legnagyobb nép lakják Európát” (Flavius Arrianus, római történetíró a szkítákról) Az indoeurópaiak arra a népre telepedtek tehát rá, melyről Josephus Flavius, zsidó származású, római történetíró a következőket írja: „Magóg és Gomer népei az özönvíz óta itt voltak. Hispániától a Tanais (Don; LP) folyóig terjedt területük. Magóg a róla elnevezett Magarokat alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.”  Hogy miért támadnak bennünket olyan hevesen és nem lankadó elszántsággal egész történelmünkön keresztül az indoeurópai-szemita kultúrkör világi és egyházi képviselői, annak elsőrendű oka abban található meg, hogy a valaha hatalmas tömegekkel óriási területeket benépesítő szkítaságnak mi vagyunk az utolsó maradéka. Ezért felelősségünk is óriási! Ha elbukunk, az egész emberiség alól kicsúszik az erkölcsi és tudásbeli fundamentum. Ma már mi őrizzük egyedül az emberiség ősnyelvét, őskultúráját, amely nélkül egyik későbbi magaskultúra sem lett volna elképzelhető. A mi művelődésünk a fundamentum, a később érkezett népeké csak felépítmény. Csak akkor áll fenn soká és tartósan a ház, ha az alap  erős és szilárd. Ezt ellenségeink nálunknál is jobban tudják. Ezt feledve mégis mindenáron ragaszkodnak ahhoz a fantazmagóriához, hogy kultúrájuk nem átvett, sekundér fejlemény, hanem hogy  primér, hogy saját kútfőből ered. Ezt pedig azért teszik, hogy egyedül és kizárólag az övék legyen a dicsőség. Ezért folytatnak elkeseredett kísérleteket a szkíták indoeurópaizálására is. Ezt még a sumérokkal és a pártusokkal kapcsolatban is megkísérelték. Ezt a próbálkozásukat azonban nem koronázta siker, mert e két nép olyan mértékben eklatáns példái a turáni-szkíta őskultúrának mind nyelvükben, mind szokás- és hagyományvilágukban (a pártusok harcmodorukban is!), hogy eleve kudarcra van ítélve minden ilyen tolvaj és hamis kísérlet.  

    A nyilvánvaló tények tükrében ellenségeinknek ez a hazug vélekedése nem állja meg a helyét. Mivel a szlávság hosszú időkön át az uralkodó szkítaságnak való alávetettségben élt (szláv = sklavus = rabszolga) – és ez a viszony a kulturáltsági szintben is markáns módon kifejeződött -, így nem csodálkozhatunk afölött, hogy a szkíta ősműveltségből származó szavak, mint pl. ablak, udvar, barát, vendég stb. átszivárogtak a szláv cselédnépség szókincsébe. Tehát ez nem megfordítva történt! Ennyit  állítólagos szláv jövevényszavainkról.

    Ezt alátámasztandó néhány példa a hun-magyar szószedetből:

    VENDÉG = VÜND

    BARÁT = BARESI

    JÓ = BAR

    GAZDAG = BÓJA

    Ez utóbbiból származik az orosz nemességet jelentő kifejezés, a bojár, mely hun jelentését megőrizve az orosz társadalom gazdag rétegét jelentette.

    HEGYALJA = SOPRUN

    A Hűség Városának, Sopronnak tehát a hun időkre visszavezethető neve van. Földrajzi fekvését tekintve pedig pontosan körülírja hun nevének jelentése: hegyalja a város elhelyezkedését, ugyanis Sopron a Lővérek hegyvonulatának keleti lábánál, hegy alján épült.

    FOLYÓMEDER = TUR

    Minden magyar nebuló már az általános iskola felső tagozatában legalább egyszer találkozik nagy költőnk, Petőfi Sándor: A Tisza című költeményének első versszakában a Túr nevű folyócskával, melynek neve kétséget kizáró módon szintén a hun időkből eredeztethető:

            „Nyári napnak alkonyulatánál

             Megállék a kanyargó Tiszánál

             Ott, hol a kis Túr siet beléje

             Mint a gyermek anyja kebelére.”

    KELET = TOKA; KELETI = TOKAI

    Egy újabb híres magyar földrajzi név Észak-Kelet-Magyarországon, Tokaj, melynek szintén hun őseink voltak a névadói.

    HAL = KALA

    Érdekes, hogy a finn nyelv nem a mai magyar hal szó alakját, hanem a hun kala szót őrizte meg változatlan alakkal és jelentéssel így: kala.

    TEHÉN = INKE

    Mindig azt gondoltam, hogy Inke László, neves színművészünk német származású nevet hordoz. Azt, hogy ez nem felel meg a valóságnak, én is most tudtam meg.

    FALEVÉL = ZIZE, ZEZI

    Ez alapján már értjük, miért nem egy másik hangutánzó szót, hanem a zizeg igét használjuk a falevéllel kapcsolatban: Zizeg a falevél.

    ARANY = ZARANI

    Az Aradtól keletre elterülő Zarándi-hegységet, mely az Erdélyi-érchegységben folytatódik,  mint aranylelőhelyet tehát nem véletlenül nevezték el így hun őseink.

    SÁRRÖGÖS TERÜLET = SÁRBOGÁRD

    A Fejér megyei Mezőföld tájegység fővárosa, Sárbogárd változatlanul őrzi még ma is ősi hun nevét.

    VÁROS, TELEPÜLÉS = URR;  URRUKH = ÁLLAM

   Szemünk előtt e szavakat hallva a legendás Folyamköz, a turáni testvérnép által lakott  Suméria ködlik föl, a Termékeny Félhold központja, ezen belül is egy a Bibliából is ismert sumér városállam, Ur városa, ahonnan a szemita törzsfőnök, Ábra(há)m történetét indítja a zsidó történetíró, valamint Uruk, a legendás félisten papkirály, Gilgames (Galgamács) városa. Az idevonatkozó hun szavak jelentése tükrében végre pontos képet alkothatunk az emberiség kultúrája e fontos bölcsőinek jelentéséről. Egyébként az „uru” sumér-akkád főnévnek kettős a jelentése. Egyrészt várost jelent, másrészt pedig a fény jelentéssel is bír. Jeruzsálem szkíta alapítói is ezzel az előtaggal éltek városuk elnevezésekor, melynek nevében mind a két jelentés szerepel: Uru-solyma, a Fény-Sólyom, a szkíta Szentlélek-Madár, azaz a Turul Városa.

    ORSZÁG, URALOM = URRUSÁGH

    A Halotti Beszédben e szavunk még ősi alakjában olvasható: „ ... es adjon neki mennyei uruszágba utot es mend jóban részt!” A hun szóalak, akár ómagyar párja, még sokkal közelebb áll, sőt megegyezik a sumér azonos jelentésű ősszóval: uruszág, hurszág. E szóalak visszaköszön a vitéz turáni pártusok híres dinasztiaalapítójának, I. Nagy Arszák-nak nevében is.

    ÉLETTÉR = ELVE

    Erdély eredeti magyar neve: Erdő-elve. Ez egy olyan országrészt jelöl tehát, ahol nagy kiterjedésű erdők terülnek el, tehát szó szerint az „erdő életterét” jelenti.

    ÚT = UTU

    E szónál is tetten érhető a hun-magyar nyelvi-népi azonosság, hát még ha emlékezetünkbe idézzük a Tihanyi Bencés Apátság Alapítólevelének azon szakaszát, mely így szól: „FEHERUUARU REA MENEH HODI UTU REA”, mai magyarsággal: „Fehérvárra menő hadi útra”. Ebben a hun-magyar szóban is benne rejlik, annak dacára, hogy a két nyelvállapot között két-három évezrednyi idő fekszik, a sumér eredeti: UTU.

    HÁZ = LAKA

    Ez a hun szó mai magyar szókincsünk szerves része. Lakás főnevünkben és lakni igénkben, de éppen úgy jelen van lak alakban mint a ház, otthon rokon jelentésű szavaink szinonimája. Földrajzi elnevezéseink között is gyakran szerepel főleg Székelyföldön, a székely-hunok ősi földjén. Csak két példát ragadnék ki ezek közül: Farkaslaka (Tamási Áron és Tamási Gáspár szülőfaluja) és Énlaka, ahol a helyi unitárius templom kazettás mennyezetén rovásírásos nyelvemlékek találhatóak. Mai magyarsággal tehát nevezhetnénk e falvakat akár Farkasházának és Énházának is a jelentés megváltoztatása nélkül.

    SZIVÁRVÁNY = EGELÜ

    A szivárvány mint égi tünemény szemlélésekor az égre emeljük tekintetünket. Érthető tehát, hogy hun eleink miért szőtték bele e fogalmat kifejező szavukba az ÉG szót.

    SZELLEM = CHÁ’Á (KÁ)

    E szó kapcsán ismét Egyiptomba vezet utunk, ahol KÁ a lélek egyik, ha nem legfontosabb megjelenési formája. Ugyanez a szó BI-KA jelentéssel is előfordul, mely ugyancsak a hun-magyar nyelv felé mutat. Ez bizonyára a Bika-korszak beköszöntét jelezte. „A KÁ a képeken mindig antropomorph, az ember kivetülése, szellemi hasonmása.” A halál után „a KÁ veszi át az életfunkciókat, tulajdonképpen neki adják a halotti áldozatokat.” (Kákosy László: Ré fiai; 307. o.; Százszorszép Kiadó – Buk, 1993.; második bővített, átdolgozott kiadás)

    Az előzőekből vett példák is mutatják, hogy az ősi időkben a Kárpát-medencéből mind nyugati, de főleg keleti irányba kirajzó mágus-kultúrhéroszok a későbbi, ma ismert magas kultúrák megteremtői voltak. Thot, vagy eredeti nevén Tautos, Tátos (Táltos), a későbbi egyiptomi kultúra megalapítója és nagy tanítómestere is ezek egyike volt. Innen a sok egyezés.

    SZÖVETSÉG = KHALKA (KALÁKA)

    A most következő szófejtés nem tőlem, hanem a hun-magyar szószedet összeállítójától származik. Ő hívja fel a figyelmet arra, hogyha arról beszélünk: „Valakik kalákában dolgoznak”, akkor az egymással való szövetségben folytatott közös munkálkodásról van szó.  A szó eredeti jelentését a mai magyar nyelvhasználatban már nem találjuk, hun eleink kalka, kaláka szavának valódi értelme azonban máris kielégítő magyarázattal szolgál arra, hogy mégis helyesen, értelemszerűen használjuk e mondást. Jellemző idegenszívű finnugrista nyelvészeinkre, hogy „kaláka” szavunkról azt állítják, hogy oláh jövevényszó lenne.

    KÉS = SAKU, SZAKU

    Ennél a szónál egy több, mint tíz évvel ezelőtti látogatás emléke jutott eszembe, melyet Lánycsókon, egy szülővárosom, Mohács melletti faluban tettem egy rendkívül tehetséges fafaragóművésznél, Jakubecz Györgynél, aki szamurájkardok készítésével is foglalatoskodott. Ezenkívül elkészítette a magyar történelem kiemelkedő uralkodóinak oldalnézeti, fából kifaragott, felül félkörívű reliefjeit is. Botrányszámba megy, hogy többszöri ajánlkozása ellenére egyetlen nemzeti intézmény vagy múzeum sem mutatott érdeklődést ezen egyedülálló magyar történelmi arcképcsarnok iránt. Őtőle hallottam, hogy a japán szamurájkardok (katana, vakizasi, tanto, majmana) alapmértékegységét „szaku”-nak (30 cm és 3 mm a hossza) hívják. A hangzásbeli és tartalmi teljes egyezés nem lehet a véletlen műve. Nagyon valószínű, hogy a hun tőr, a szaku mérete szolgáltatta a japán kardkovácsok számára az alapmértékegységet.

    HÁBORÚ = PATERA

    Ha perpatvarról esik szó ember-ember közötti viszálykodások esetén, öntudatlanul is ezt az archaikus, háború jelentésű, azóta csekély alaki változáson átment hun szót használjuk.

    (EL)JÖVENDŐ = JÜVENDEGH

    E hun szó kapcsán újra fel kell tennünk a kérdést, tényleg szláv jövevényszóval állunk-e szemben vendég szavunk esetében? A szó eredeti jelentéséről is fellebbenti e hun szó értelme  a fátylat, ugyanis vendégre várva az ember a hamarosan „eljövendő” emberre, illetve emberekre várakozik.

    SZABAD EMBER = HAZATI

    Ez a szó magában hordozza „haza” szavunkat, a szülőföldhöz, az anyaföldhöz való ragaszkodást egy szóba sűrítő ősi főnevünket. E szó a „szabad ember” jelentést valószínűleg abból az összefüggésből, abból a szemléletből vezeti le, hogy szabad embernek csak az számított minden hun szemében, akinek van hazája, és olyan hazája van, melyre méltán lehet büszke, akárcsak ők.

    VALAMIBŐL RENGETEG = BAZMATI

    Hogy ennek a hun szónak akad-e valami köze az aromás illatú Bazmati-rizshez, nem áll módomban kideríteni. Azt azonban bizton állíthatom, hogy ha manapság valami óriási nagy dologról kijelentjük ma már egy kissé az argóra emlékeztető modorban, hogy „bazi nagy”, minden bizonnyal ez a hun szó él tovább e kifejezésben.

    TENGERSOK = TENGIRDI

    Ehhez a kifejezéshez nem szükséges kommentárt fűzni.

    BAJ = BŰ

    Bűbájosnak nevezték régen azokat a boszorkánysággal foglalkozó, más embereknek fekete mágiával bajt (bűt) okozni képes személyeket, akik a sötét, gonosz erőkkel álltak szövetségben. Ha valakit egyszerűen csak bájosnak nevezünk, nem beszélünk az illetővel kapcsolatban semmi negatívról, ellenkezőleg, de ha hozzátoldjuk a bű előtagot, a kifejezés azonnal magán hordja a hamisság és a titkos gonosz szándék pecsétjét. Tovább él e hun szó bűvös melléknevünkben is, mely a varázslással áll összefüggésben.

    ROSSZ = VATAH

    Gondoljunk csak a Vata-féle utolsó „pogány”-lázadásra, melynek egy Vata nevű magyar nemzetségfő volt a vezetője, és amely a magyargyűlölő velencei Orseoló Péter király  borzalmas pusztulást okozó, idegenekre, főleg németekre támaszkodó és despota hatalomgyakorlása ellen robbant ki okkal-joggal. A hazahívott Vazul-fiak közül I. András király, hogy megszilárdíthassa hatalmát, kénytelen volt a Vata-féle hadinépre is támaszkodni, már csak azért is, mert testvére, Levente a lázadók mellé állt, és a régi vallási rítusok és előírások szerint óhajtott élni. Vata neve egyike a „beszédes neveknek”, melyet az ő esetében a judeokrisztiánus egyház funkcionáriusai ragaszthattak rá az akkor még „rossz” értelemben használt hun-magyar szó, a „vatah” jelentését használva föl. Három a beszédes nevek közül: az ószövetségi pátriárka, Jákob, kinek neve azt jelenti: a Csaló; Júdás (a Zsidó) apostol, aki elárulta Jézust; Koppány „vezér”, akinek neve állítólag őstörökül „lázadót” jelent. Egészen biztos, hogy a valóságban más nevet hordott. Már az ősi Egyiptomban élt az a hiedelem, hogy ha valakinek elfeledtetik a valódi nevét, akkor hal meg igazán, mint pl. Tutanchamun fáraó esetében ellenségei halála után levésették minden vele kapcsolatos fennmaradt emlékről a nevét.

    PUSZTULÁS = SIVA

    E szó ismét Indiába kalauzol el bennünket. A hindu Isten-Hármasság(Trimutri), mely semmiképpen sem hozható párhuzamba a keresztény Szentháromsággal(!), mert a hindu hármasság a pusztulás elvét is magában hordozza, egyik tagja, Siva istenség, a pusztítás, az extázis és egyben a megújulás erőinek elvét képviseli, Brahma, a Teremtő és Visnu, a Megtartó mellett. Mindazon kultúrkincsek és őstudás mellett, melyeket az árja hinduk a szkítáktól vettek át, nyilvánvaló módon Pantheonjuk egyik-másik istenségének nevét is,  megtartva a hun szó jelentését, tőlük kölcsönözték.

    RÉGI = AVESI

    Most már értem, miért mondjuk a megpenészedett, penicillin-tartalmú szalonnára, hogy avas, azaz olyan régi, hogy már kiverte a penész. Avitt, tehát elavult szavunk is erre a hun-magyar kifejezésre vezethető vissza.

    BIZONY = ISZIA, ISJA

    „Latiatuc feleim szümtükhel, mik vogymuk. Isa pur es homou vogymuk.” – így kezdődik becses nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd. Diák koromban foglalkoztatott, vajon mit is jelenthet ez a ma már a hétköznapi beszélt nyelvből teljesen kiveszett kifejezés. A szövegkörnyezetből értelem szerint én is a „bizony” jelentésnél kötöttem ki. Megnyugtató számomra, hogy a hun-magyar szószedetet ismerve ezúttal sem jártam téves úton.

    ROSSZ SZELLEM, RÉM = RIME

    A magyar középkor idején a rossz nők, kurvák megjelölésére használtak egy szót. Ez a szó:  a rima. Ez az archaikus hun-magyar szó ugyan jelentésváltozáson esett keresztül, de megőrizte rossz, pejoratív tartalmát.

    FELAVATNI, FELKENNI = KENIN

    A tradicionális, hajdani magyar kettős királyság intézményében a pap-királyi teendőket ellátó személyt Kendének nevezték, míg a hadvezéri feladatokkal megbízott személy a Gyula (vagy Dsila, az etruszkoknál: zila; Zilah város?) méltóságnevet viselte. Háború esetén a Gyulára szállt át a teljhatalom. A Kende volt a Fölkent, a fel- és beavatott, a királlyá kent személy. E mind a magyarban, mind a hun nyelvben használatos ige jelentését ismerve válik világossá a Kende méltóságnév valódi tartalma, értelme.

   ZÁR, RETESZ = RÁM

    Egy alkalommal esztergomi ferences diák koromban osztályommal és prefektusunkkal, Teofil atyával együtt kiránduláson vettem részt, mely Turul-házi királyaink szent királyi övezetének kellős közepébe vezetett, szent hegyünk, a Pilis leghíresebb csúcsára, ahol a Világ Szíve „dobog”, Dobogókőre, ahonnan a Rám-szakadékon keresztül ereszkedtünk le gyalog, ha jól emlékszem, Dömös irányába. Annyira még emlékszem, hogy e gyalogtúra igen kimerítő volt, és néha úgy éreztem, hogy „a Rám-szakadék rám szakadék”, mert igencsak meredeken vezetett lefelé a turistaösvény, néhol óriási sziklák között kanyargott az út. De félre a tréfát! E hely hangulatába belevegyült egy jó adag misztikus borzongás a Pilis rengetegének félhomályán.

    A rövid szószedetnek köszönhetően ma már rémlik, miért nevezték el még az atillai, hun időkben így e szögletét a szent hegynek. Ha a feltételezhetően Dobogókőn létesített „pogánykori” szentélyt a Duna felől támadás érte volna, a Rám-szakadék fegyveres őrök általi  eltorlaszolásával, reteszként, zárként való használatával sikerülhetett meghiúsítani minden ellenséges behatolást, mivel ez volt az egyetlen, ember által járható útvonal ebből az irányból.

    Most néhány példát fölsorolnék a teljesen avagy csupán kis eltéréssel egyező hun-magyar szavakból:

    Kéz = kézi; szem = szöm; orr = ore; száj = szá(h); vér = veri; öcs = ecse; vörös = verisi; sárga = sarakh; zöld = zezild; szag = szagu; víz = vezi; tenger = tengir, tenger; tó = tava; dél = dele, déli = déli; kutya = kutha; hal = kala; sas = sas; sáska = sasaka; légy = ledzsi; béka = béka; bagoly = bagialu; alom = alun; alma = alma; árpa = árpa; fa = va, fo; tű = tövi; fű = fövi; virág = virág; sás = sás; moha = muha; teremni = termin; kő = kevi; jég = jéj; hó = hava; szél = szele; só = sava; üveg = ivej; kút = kutu; por = poura; sár = sár; hon, otthon = hom; út = utu; kapu = kapu; vár = vara; had(sereg) = had; szó = szava; tor = tor; kopasz, tar = tar; vásár = vásár; tél = teile; téli = teili; fegyver = pegüveri; tudás = tued; (eszköz = szer; kard = szurr) tőr = tir; sarló = sarlagh; íjhúr, ideg = itekh; tegez = tegiz; balta = balta; sisak = sisak; tükör = tiker; üst = hüsti; sátor = satur; (piramis = gúla) bor = bor; sör = ser; (tojás = moni; vö. tikmony) élő = eleved; ásó = asava; tér = teiri; lyuk = liku; szám = szán; ész = esze; kicsi = kücsü; lassú = lasta, lastu, lathag; eszes, okos = eszisi; be = béh, béj; messze = mete; ki = kütu; ma = ma, bima; mi? = mi; ki? = ki; miért = mirelti; kiért = kirelti; hol = hol; hová = howrá; hány = kháni; nem = nen; -on, -en, -ön = hen; -ban, -ben = ben; -ba, -be = be; -ra, -re, reá = wra; -ért, vkiért, vmiért = irente (vö. iránta); tenni = tün; tudni, ismerni = tondin; járni = járin; be = bé; át = alta ( vö. pl. általmenni); szét = szeit; rá = wra;

    Sok példaszónál megfigyelhetjük, hogy némelykor csupán annyi az eltérés a magyar és a hun példák között, amennyi az irodalmi magyar nyelv megfelelő alakjai és a diftongusokkal beszélő pl. szabolcsi vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tájnyelvet beszélők kettőshangzós szóváltozatai között. Pl. tér = teir(i) vagy tél = teil(i), por = pour(a), szét = szeit stb. Néha meg csupán a ma is használatos tájnyelvi változatnak megfelelő szóalak jelenti a különbözőséget. Pl. sör = ser, szem = szöm, öcs = ecs(e), moha = muha, kő = kevi, be = bé(h)  stb.

    Fölbecsülhetetlen értéket képvisel a hajdani hun-magyar nyelv e hiteles emlékeinek fölbukkanása. Jelentősége beláthatatlan távlatokat nyújt igaz eredetünk megismerésének eddig rögös útján, mert a belőlük levonható és megcáfolhatatlan tanulságok sugárzó fényében pókhálós, porlepte kártyavárként omlik össze a habsburgi idők legaljasabb ellenünk irányuló  szellemi tákolmánya, mely bennünket, népünk és nyelvünk eredetét egy sosem létezett, hipotetikus és légbőlkapott, fiktív, északi, ködös, halász-vadász, primitív totem- és medvekultuszok félhomályában támolygó, tundra- és tajgalakó párezres törzsecskék közös művelődést soha nem alkotó finn-ugor(?!) terébe és idejébe száműzte. Ezzel nyilvánvalóan az volt az ausztriai uralkodóház titkos célja, hogy egy szintén csak feltételezéseken alapuló, sovén indogermán kultúrfölény hirdetésével beárnyékolja kultúránkat, és minket is besoroljon a szolganépek szemlesunyt, kisebbségi komplexusoktól gyötört, lealázott menetébe, hogy még könnyebben, ellenállás nélkül foszthassák ki Magyarországot.

    A vizsgálódásunk tárgyát képező hun-magyar szólista csupán a hajdani közös nyelvünk hun  ágából a görög és örmény szerzetesek saját ismeretlen céljaira önkényesen összegyűjtött,  parányi töredék. És még ebből a rendelkezésünkre álló, igencsak szűkös válogatásból is napnál is világosabban bizonyítást nyer, hogy a hun-magyar összetartozás és közeli rokonság, sőt a közös múltra visszatekintő, közös történelmünket hirdető ősi magyar néphagyomány, ezen belül legkivált a nimródi tradícióból táplálkozó Csodaszarvas-monda nem késői korok múltban dicsőségkereső igyekezetéből, hanem az ősök által valóban átélt események igaz emlékezetéből táplálkozik, a  hunori-magori testvériség átörökített hagyományából.

    Nem lehet eléggé sajnálkozni afölött, hogy a már a Kr. u. III.-IV. században keresztény hunok hunnyelvű szertartáskönyvei és egyéb irodalmuk nem maradtak fenn az utókor számára, vagy elfeledve hányódik egyikük-másikuk valamely távoli közép-ázsiai, indiai vagy közel-keleti kolostor poros archívumában. Ha egyszer eljön az a boldog kor, hogy fölbukkan némelyik közülük és hozzáférhetünk, minden kétséget kizárva magyar nyelvünk egy becses, archaikus, de még ma is érthető emlékét tarthatjuk majd kezünkben oldalait lapozgatva.

    „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne.”  - üzeni nekünk két évezred távolából a vérünkből született Megváltó. (Lk. 8./17-18.) Ez az idézet kettős üzenetet hordoz. Ígéri, hogy eljön az az idő, sőt már itt is van, amikor a titkon elkövetett vétkek és gonosz tervek mind kitudódnak, de méginkább vonatkozik ez az igazság diadalára! Ne kishitűsködjünk hát tovább! Hiteles múltunk igazságai is hamarosan nyilvánvalóvá válnak, mert az igazságnak már csak ilyen a természete. Nem lehet elhallgattatni. Hát várjuk a csodákat, a magyar csodákat!