Lajdi Péter

MÁR MEGINT KILÓGOTT A LÓLÁB

     Augusztus utolsó tizenkét napját idén (2009) otthon töltöttem Magyarországon. Az évnek erre a szakára esik nemzetünk egyik legemelkedettebb eszmeiségű és legszebb ünnepe, augusztus huszadika, amikor nagy királyunkra, a magyar kereszténység hazai talajba plántálójára, Szent Istvánra és életművére, valamint magyar államiságunk kezdeteire emlékezünk.

    Lehetőségeim mértékében figyelemmel kísértem az e napon tartott ünnepségeket és templomi szertartásokat szülővárosomban is, valamint a televízió hullámhosszán sugárzott Szent Jobb-körmenetet és a vele egybekötött szentmisét egyaránt megtekintettem.

    Ha magyar identitású és jézushitű (azaz nem mózeshitű) keresztény valaki, az ilyen kitüntetett fontosságú ünnepeken, melyeken szerencsésen és ritka módon egyesül a nemzeti és az egyházi tartalom és jelleg, az ember lelke felemelkedik az ünnep magasába és büszke ragyogás tölti el a szívet. Ilyenkor elnézőbb az ember nemzettársai gyarlóságai iránt, ezeken a napokon a manapság annyira hiányzó összetartozástudat hangsúlyozottabban lép az előtérbe. Ilyenkor különösen nem számít az ember nemzetünk ellen ravaszul, lassan ölő méregként adagolt orvtámadásokra, kiváltképp azok részéről nem, akik ünnepségeinken és templomi szertartásainkon a hangadók és szervezők közé tartoznak. Mint az a múltbéli tapasztalatokra hagyatkozva várható volt, idén sem maradtak el Vatizsálem ügynökei részéről a piszkolódások, a rosszindulatú ferdítések és szándékos hamisítások múltunkkal kapcsolatban.

    Az első nem várt pofont e szép nyári ünnepnapon szülővárosomban kapta a magyarság. A helyi újdonsült káplán ünnepi beszéde során hangzott el szájából a nap ünnepeltjéről, szent királyunkról az a meggondolatlan és orv kijelentés, miszerint Szent István írástudatlan lett volna. A káplán esetében, mivel még igen fiatal, nem tételezem föl a szándékos ártani akarás indítékát. Sokkal inkább fémjelzi ez a nemcsak rosszindulatú, de legalább annyira hazug megjegyzés azoknak az intézményeknek az alapbeállítottságát és meghatározó szellemiségét, melyeknek emlőit szíva mérgezett tejet csorgatnak magukba a jövendő papok.

    Az az antihungarista lelkület, mely már a magyar koraközépkor zsidókeresztény funkcionáriusait áthatotta, a habsburgi idők katolicizmusának elharapózásával érte el  tetőpontját. Ennek a magyarellenes aknamunkának tulajdonítható a nemzetgyalázó finnugor elmélet kidolgozása, a Magyar Szent Korona eredeti képi rendjének átprogramozására és szakralitásának megszentségtelenítésére tett II. józsef-i kísérlet, és általában a magyarságnak az ausztriai uralkodóház általi, saját hazájában való sorozatos megalázásainak korszaka. A római egyház irántunk táplált érzelmeit-indulatait bemutatandó elég, ha egy másik középkori legendából idézünk: „Így történt, hogy az éber isteni kegyelem a kárhozat és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis a Pannónia földjén lakó magyarokra, kegyes pillantással letekintett az égből.” (Szent István király nagy legendája) Íme, máris egy zsigeri alapon magyargyűlölő megnyilatkozással találkozunk e legendai idézet képében, mely a kezdetektől végigkísérte Vatizsálem és a vele egyívású nyugati hatalmak velünk szembeni viszonyulását. Az embernek az ilyen nemzetgyalázó egyházi iratokat olvasva az a benyomása támad, mintha az indoeurópai Kis- és Nagyantant már a középkorban létrejött volna, csak a zsidó-keresztény egyház vallási álcáját öltve magára. És ez csak egy az írásos forrásokban már a kezdetektől föllelhető, nem kisszámú efajta nemzetbecsmérlések közül. A római egyház képviselőinek a szemináriumi képzés alapvetéseinek köszönhetően mindmáig jellemzője a Szent István előtti magyarság demonizálása, lebarbározása, sötétségben tévelygő, kóbor csürheként történő bemutatása.

    A fiatal káplán bizonyára csak a magyar történelem és kulturális hagyományok terén való tájékozatlanságából fakadóan ragadtatta magát erre a buta megjegyzésre. Nyilvánvaló, hogy figyelmen kívül hagyta szent királyunk életrajzából, mely a róla írt legendákból ismert, a következő adatokat:

    Atyja, Géza nagykirály István fia nevelőjéül a nagytudású, cseh származású, zsidó-keresztény főpapot, Adalbertet jelölte ki, akiről Szent István király nagy legendája  így tudósít: „Közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia. ... Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett. Akkor az István nevet kapta.”

    Nyilvánvaló, hogy a nagytudású teológus a későbbi uralkodásra kiszemelt herceget sok minden mellett a latin ABC szerinti betűvetésre is megtanította. Ehhez nem férhet kétség.

    Itt jegyzem meg, hogy István király egy olyan nemzet sarja és uralkodója volt, mely nemzet a többi néppel összehasonlítva példáját ritkító módon a juhászbojtártól a királyig írástudó volt, mégha nem is a latin betűk, hanem saját, sokkal ősibb írásrendszere, a magyar-székely rovásírás használatában.

    Feltételezhető, hogy ifjú barátunk a Hartvik püspök-féle Szent István-legendát sem ismeri, mert ha olvasta volna, akkor meg kellett volna akadnia szemének a legenda azon bekezdésén, mely így szól: „Esztergom városában született, s már gyermekkorában átitatta a grammatika tudománya. Nőtt a gyermek, gyámolítva a gondos nevelésben.”

    A grammatika tudományával a gyermek királynak igencsak bajos lehetett volna foglalkoznia, ha hitelt adunk a káplán úr tájékozatlanságából fakadó és meggondolatlan szavainak. Szent királyunk Imre fiának írott intelmeiben olyan mély jártasságról tesz tanúbizonyságot a latin nyelvben, mégha ezt később egyházi emberek saját szájuk íze szerint át is dolgozták, és olyan magas szinten csiszolt és gondolatgazdag stílust használ, mely vonások egy analfabéta személynek semmiképpen sem tulajdoníthatóak még akkor sem, ha művét igen valószínűsíthetően nem saját kezűleg írta, hanem íródeákjának tollba mondta.

    A fentiekben már idézett, nemzetünket becsmérlő és gyalázatos legendai szavak köszöntek vissza majdnem ezer év elteltével a Szent Jobb-körmenettel egybekötött szentmise könyörgéseinek ama szakaszában, melyet Wald – akarom mondani – Erdő Péter olvasott föl. Nem szószerinti idézet, de ez nem változtat a tartalmán: Hála neked Szent István, hogy kivezetted a magyarságot a sötétségből a világosságra.

    Lássuk, mit kell a zsidókereszténység terminológiájában sötétség és világosság alatt értenünk, ha a magyarságról van szó. Honnan és hová vezetett ki akkor bennünket a nyugati egyház?

            SÖTÉTSÉG                                                     VILÁGOSSÁG

 - Nemzeti szkíta Jézus-hit;                                - A zsidóságot kivételes és kitüntetett                                                                             szerepkörben feltüntető, idegen vallási eszmék;

 - Szabad, független nemzeti lét;                        - Feudális rabszolgaság, a magyar kultúrkincsek                                                                       irtása, elrablása, meggyalázása, idegen érdekek                                                                         fölerősödése, idegenek tömeges beáramlása az                                                              országba;

 - A Kárpát-medence jogos tulajdonosai,          - Sorozatos fegyveres kísérletek Magyarország          a hun-avar-magyar nemzet birtokában;       meghódítására, idegen nemzetiségek tömeges                                                                betelepítése az országba az „Oszd meg és                                                                            uralkodj”-elv érvényesíthetőségének céljából;

 - Egészséges patriotizmus; a magyarság       - A hazafiasság érzésének megszilárdítása helyett

érdekeinek védelme;                                         az elvtelen és gyökértelen kozmopolitizmus és in-

                                                                        ternacionalizmus sulykolása az emberek tudatába;

    Érdekes, de ugyanakkor túlontúl átlátszó, ahogyan a sátánizmusra jellemzően a világ egészséges értékrendjét a feje tetejére állítja, ahogyan fölcseréli a pólusok egyértelmű rendjét egy vallási köntösbe bújtatott ellenséges, ártó szellem, mely lappangva a múltban is mindig  jelenlévő szándékait ma már alig leplezetten tárja elénk, mely egyre gyakrabban mutatja ki foga fehérjét, még nemzeti ünnepeinket sem tartva tiszteletben. Más szóval ma már szemmel láthatóan kandikál ki a miseruha alól a kaftánba bugyolált ördögpata. Ez az igyekezet hasonló ahhoz a sátánista praktikához, amikor a fekete mágia szertartásain a lefelé fordított feszület előtt visszafelé mondják el a Mi Atyánk-ot.

    Még soha sem volt annyira időszerű föltenni a kérdést, hogy meddig néznek még minket, magyarokat orrunknál fogva vezethető fajankónak a „nagytiszteletű és nagyméltóságú” püspök-érsek-bíboros urak, mikor vetnek már véget az ájtatos látszatban véghezvitt rókaólálkodásnak?  Senkinek sem szúr szemet, hogy a magyar egyházi vezetőség a jelenlegi mély erkölcsi válság és a maradék csonka ország kirablása láttán sem emeli föl szavát nemzetünk fölrázása érdekében egy Prohászka Ottokár, egy Mindszenty József avagy egy Márton Áron példájára?! Vajon kinek a pecsenyéjét sütögetik a sajátjukon kívül e Vatizsálemből irányított főpapok?

    Nem kisebb megbotránkozást keltett bennem az idei Csíksomlyóban tartott pünkösdi búcsú alkalmával a jelenlévő, nem magyar származású Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek szóbeli megnyilatkozása, amikor így fogalmazott: Szent István fölajánlotta országát a Szentatyának, akitől a koronát kapta, a koronát pedig a Szent Szűznek. Miért nem sikerül egy alkalommal sem megélnünk, hogy valamelyik egyházi funkcionárius nagy ünnepeinken, ha csak egy megjegyzés erejéig is, undok piaci légy módjára rá ne rondítson a frissen mosott, vakítóan fehér oltárterítőt idéző magyar néplélek patyolat szövetére. Pedig hála Bábel Balázs, kalocsai érseknek, idén a  csíksomlyói pünkösdi búcsúhoz végre először méltó és az alvó nemzetet végre először felrázni képes szentbeszédet hallhatott a magyarság.

    A Szent Istvánról szóló fennmaradt följegyzések egyikében sem talál semmilyen említést a kutakodó elme arról, hogy Róma püspökének nagy királyunk bármiféle külön engedményt tett volna országával kapcsolatosan, nemhogy fölajánlotta volna azt a Vatikánnak. Miután öregségére kétségbeesetten kellett végignéznie az idegen papok magyarellenes őrjöngését, halála előtt biztos kezekben akarta tudni reábízott magyar örökségét, és ezt előmozdítandó  Koronája képében fölajánlotta országát ősi oltalmazó Istenasszonyunknak, Boldogasszony Máriának védelmébe. Ez a királyi fölajánlás óta vagyunk Mária Királysága, Regnum Marianum.

    Az a megjegyzése sem állja meg a helyét, mely szerint nagy királyunk Szent Koronáját a pápától kapta volna, ugyanis erről középkori krónika- és oklevélirodalmunkban egy betűt sem olvashatunk. Az egyetlen ilyen tartalmú részlet a Hartvik püspök féle Szent István-legendában szerepel. Erről a szövegszakaszról azonban filológusok egyértelműen megállapították, hogy esetében későbbi, tendenciózus interpolációról, betoldásról van szó. Még azonban ebben a meghamisított szövegszakaszban is a magyar követek nem kérik (quero), hanem visszakövetelik (flagitare) a római püspöktől a magyarság jogos jussát, mely már a második bejövetel idején az avar-magyarok birtokában kellett hogy legyen.

    A Korona- és ország felajánlásnak, ennek a nagyformátumú és előrelátó történelmi tettnek a legendairodalomban is megtaláljuk nyomait. Szent Gellért nagyobb legendájában ezt olvashatjuk: „Történt pedig, hogy István, a szent király Pannóniát ... a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta és az Úr Anyjának mennybevitele napján (Nagyboldogasszony, augusztus 15.) testétől szabadulva az örök nyugalomba költözött.” Szó sincs semmiféle ország felajánlásról Róma mindenkori püspökeinek irányába! Micsoda arcpirító pimaszság!!

    Melegen ajánlom e „nagytiszteletű és nagyméltóságú” uraság figyelmébe, hogy most már legfőbb ideje lenne, ha behatóan tanulmányozná annak a népnek a hiteles történelmét, melynek egyházi képviseletére gyulafehérvári érsekként vállalkozott. Akkor talán nem hagynák el száját ilyen és ehhez hasonló sanda marhaságok.

    Jakubinyi megnyilatkozása semmiképpen sem fogadható el. Ha tudatlanságából fakad tévedése, akkor azért nem, ha pedig az előre megfontolt rosszindulat vezette, akkor még kevésbé  szabad figyelmen kívül hagynunk, még kevésbé szabad szó nélkül elmennünk ez az ordas kijelentés mellett.

    A leírtak ismeretében föl kell tennünk egy fontos kérdést: Rábízhatjuk-e továbbra is nemzetünk lelki vezetését egy olyan papi „elit”-re, melynek tagjai – tisztelet a kivételnek – magukat előbb tartják zsidó-kereszténynek, s csak utána magyarnak, akiknek borsódzik a háta a Szózat és a Himnusz hallatán, ahogyan egy ma már éltes korú, német nevű, hajdani mohácsi káplán nyilatkozott nemis oly rég?! Ebből is egyértelműen kiviláglik, hogy nem tűr további halasztást a nemzeti szkíta-magyar keresztény egyház megalapítása, melynek alaptétele: A Nemzet szolgálata = Isten szolgálata.

    Az emberiségnek csak olyan nemzetek képesek hathatósan szolgálatára állani, melyek nagy súlyt fektetnek önmaguk és ősi hagyományaik megbecsülésére, ápolására – már ha egyáltalán rendelkeznek ilyennel, mint mi -, mert másokat igazán szeretni csak azok képesek, akik önmagukat is szeretik. Hiszen Jézus is erre tanít minket: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”.

                                                                                                                                                                                                         Lajdi Péter