Lajdi Péter

Gondolatok egy egyházi körlevél kapcsán

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia legutóbbi körlevelében (2009. szept. 20.) éles kirohanást intézett a még félálomban lévő, de már tömegesen ébredező hívek megtartása érdekében mindazok ellen, akik – idézem – „a különböző vallási elemeket keverő ősmagyar(?) vallási szinkretizmus(?!)”-sal merészelnek foglalkozni. Magyarra fordítva az MKPK elítél és helytelenít minden olyan törekvést, amely a magyar múltat és régmúltat minden vonalasságtól és hatalmi érdektől függetlenül az elhallgatott igazság kiderítésének céljából kutatja.

Az MKPK átok alá von tehát minden olyan múltunkkal kapcsolatos vizsgálódást, mely olyan eredményekre jut, melyek nem felelnek meg mindenben az egyház által manapság tanítottaknak, melyek olyan vitathatatlan történelmi tényekről fújják le a port, melyek nem tüntetik föl minden téren a zsidókeresztény egyházak múltbeli tetteit olyan fényben, amelyet ők elvárnának.

Mi is az alapvetés? Nem egyéb, minthogy semmi mást nem kérünk számon a papságon, legkiváltképp’ a főpapi kaszton, mint Jézus tanítását és az e tanok szellemében folytatott elvárható életvitelt. Itt közbe kell szúrjam, hogy semmiképpen sem szeretnék az általánosítás súlyos bűnébe esni azáltal, hogy az alsó papság és szerzetesség jézusi szellemben élő tisztességes tagjait, és ez néhány igaz embernek megmaradt főpapra is vonatkozik, – mégha gondolkodásukban foglyai is a zsidó-keresztény folytonosság tanításának - igaztalanul megvádoljam vagy egy kalap alá vegyem őket az egyházi vezetőség egyre szaporodó mindazon tagjaival, akik egy egyre elhatalmasodóban lévő és egyre hisztérikusabbá váló, egyre mohóbb nemzetekfölötti, sötét háttérhatalom kiszolgálói, mely minden téren és minden szinten talál éppen elég lefizethető és jellemtelen kollaboránst.

Főpapjainkat arról a tanításról szeretnénk csupán elszámoltatni, melyet a szószéken nagy vehemenciával hirdetnek a hívek felé, miközben egészen más jár a fejükben. Mert ma már szinte elviselhetetlen végignézni azt, milyen sokan élnek remekül, mily sokan folytatnak henye életvitelt Jézus Örömhírének hirdetéséből és be nem tartásából.


Ami a zsidóságot illeti, egy olyan nemzetet sem érne bírálat és nem övezne gyűlölet a többi nép részéről, mely az egész emberiség jótevőjeként a népek üdvén és boldogságán fáradozik. Ha hosszú időn keresztül mindenütt közutálat tárgyává válik egy bizonyos populáció, annak általában súlyos okai vannak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy minden nép, mint ahogyan minden egyes ember is, felelős azért, hogyan viszonyulnak hozzá a közelebbi vagy távolabbi környezetében, hacsak nem gonosz intrika vagy rágalomhadjárat áldozata, mint a kisantant utódállamok propagandagépezetének csapdájába esett magyarság.

A zsidóság, bárhol is él a világon, sovén, betegesen anyagias és agresszív viselkedésével az ellene megnyilvánuló indulatokat saját maga provokálja ki minden befogadó nép körében. Semmi gondunk sem lenne a judeokrisztianizmus egyház által kierőszakolt zsidó gyökereivel, ha ez egyrészt nem felelne meg a történelmi és főleg üdvtörténeti tényeknek, másrészt pedig ha a fenti leírás az „Ószövetség” népére igaz lenne. Ennek azonban sajnos éppen az ellenkezőjéről va szó.

Elég csak kellő figyelemmel elolvasni e nép saját írástudói által lejegyzett, néhol mesei motívumokat is fölhasználó történetét a „Könyvek Könyvében”. Ha hűek szeretnénk maradni lelkiismeretünkhöz, kénytelen-kelletlen meg kell állapítanunk, hogy az e nép körében történtek semmivel sem támasztják alá egy az Egy Igaz Isten (és nem Jahve) által „kiválasztott, szent nép”-pel kapcsolatban kialakítható képzeteket.

Érthető tehát az az aggodalommal vegyes, heveny idegesség, mely a zsidóság hajdani vezetőit áthatotta, amikor a kereszténységnek zsidókeresztény ága kezdett szárba szökkenni.

Egyrészt Jákob utódaira mindig is jellemző volt a titkolózásra való hajlam, ugyanis sosem szerettek nyílt kártyákkal játszani, mert mindig volt takargatni valójuk, valódi terveik sosem szolgálták a megvetőleg csak „gój”-nak, nemzsidónak titulált más nemzetek polgárainak érdekeit. Ahogy a faji alapon kizárólag zsidó vérségű tagokat magába tömörítő zsidó szabadkőműves páholy, a B’nai B’rith egyik alaptétele kimondja, hogy szabadkőművesnek – különösen az említett zsidó páholynak tagja – lenni „ a zsidó lét egyik formája”.

Másrészt arra számíthattak, hogyha széles körben ismertté válnak a „szent” könyveikben leírt történetek, a sok csalás és vérgőzös esemény olvastán az idegen népek fiai elborzadva a zsidósággal szemben ellenséges érzülettel viseltetnek majd. Ezért vált szükségessé már az első zsidókeresztény teológus, Saul-Pál óta egyre több magas egyházi tisztséget zsidó származású egyházatyákkal betöltetni, továbbá misztifikálni és isteníteni a zsidóság tetteit, fenyegetőzéssel, félelemkeltéssel és a nyílt és nyers erőszak bevetésével (lásd inkvizíció, vallásháborúk, eretneküldözések, kiátkozások, máglyahalál stb.) mintegy vaksággal verni meg a híveket, hogy fel ne ébredjen bennük a gyanú, hogy túl sok az ellentmondás egyrészt az egyházi funkcionáriusok napi gyakorlata és igehirdetésének tartalma, másrészt pedig a Jézus által hirdetett valódi istenkép és az Ószövetség „istene” (törzsi „istene”) által képviselt szellemiség és szemlélet között. Így már érthető, miért tiltották súlyos büntetés terhe alatt még a középkori szerzetes rendeken belül is pl. a laikus testvérek számára is – nem beszélve a hívekről - a Biblia olvasását.

A reformáció hatására, miután az Ószövetséget is magában foglaló Biblia nemzeti nyelveken is megjelent, az újkorban egyre inkább lazult ez a tilalom, s annak mértékében, ahogyan rohamosan nőtt az írni-olvasni tudók száma, annál többen vették kezükbe az Ószövetség könyveit is. Hogy előbb-utóbb alábbhagy az egyházi lelkiismereti terror félelmetes nyomása, előre látható volt, mint ahogyan az is, hogy egyre többen tárgyilagos szellemben, a vak fanatizmus bigottsága, agymosottsága nélkül tanulmányozzák e vaskos könyv szövegét, és fölfedezve a nyilvánvaló önellentmondásokat, levonják mindebből megcáfolhatatlan következtetéseiket és tanulságaikat.

Ugyan miért zavar egy magát állítólag magyarnak valló főpapot, ha nemzetének sokáig meggyalázott múltjáról az igazság fényében lehull a lepel? Ugyan miért képtelenek egyházi vezetőségünk egyes tagjai a megingathatatlan érvek kényszerítő súlya alatt revideálni nézeteiket, mégha ezek a nézetek akár Jézus Urunk valódi népi hovatartozásával vagy egy a XV. század végéig fennálló, önálló, Rómától és Bizánctól független apostoli magyar kereszténység meglétét bizonyító tudáshalmazzal függenek is össze? Miért fáj az egyeseknek odafönn a magyar egyházi hierarchia csúcsán, hogy kitisztul végre a magyarság őstörténetét eddig körülvevő homály, és a hazafias érzület újjászületik Magyarhonban, hogy öntudatra ébred a Nemzet? Kinek az érdekeit sérti mindez? Csak nem szálláscsinálói-e ők egy az erkölcsi elveket mindig saját népük érdekeinek alárendelő, erőszakos másik fajnak, amelynek most éppen Magyarországra fáj a foga?! Csak nem vagyunk saját hazánkban útban a „nagytiszteletű és nagyméltóságú, eminenciás és exellenciás” uraságok kenyéradó gazdáinak?!!

Én még egy másik egyházban nőttem föl. Egy olyanban, amelyért akár kész lettem volna az életemet is föláldozni. Ez a mai egyház már nem az az egyház. Az az egyház üldözött és szolgáló egyház volt. Szolgálta mind a haza, mind a gerinces magyar keresztény emberek életét. (Itt nem a derekukat az istentelen hatalomnak beadó békepapokról van szó!) Ez a mai alakulat az uralkodó egyház allűrjeivel játszadozik, az emberek gondolatait mindenáron ellenőrizni akaró, híveit a bégető, bólogató, ellenállásra és önálló gondolatokra képtelen, minden fölülről jövőt kritikátlanul elfogadó birkák karámja felé terelő szervezetté változott át. Az a régi, melyben fölnőttem, önérzetet, erkölcsi tartást és az összetartozás érzésének ajándékát adta a hozzá fordulóknak. Igazi tápláló anya volt. Szüleim asztalánál egymásnak adták gyermekkoromban családunk kedves pap-barátai a kanalat. Ők általában a saját egyházi vezetőségük által is félrelökött, megalázott, mellőzött, szinte nyomorban tengődő, tisztességes és gerinces papok közül kerültek ki. Én tőlük tanultam a jézusi szellemiséget és kedves esztergomi ferences tanáraimtól, akik közül nem egyet kínoztak majdnem halálra a kommunista pribékek az Andrássy út 60. pokolbugyraiban, mert nem tagadták meg semmi körülmények között sem az Üdvözítőt. Azóta a külsőségeket ugyan megtartó szervezetté lecsúszott vallási formáció vezetőségének törekvései egyre nyilvánvalóbbá váltak. Valami végérvényesen eltörött. Sokan hitehagyottak lettek, csak kenyérkereseti foglalkozásból, rutinból folytatják papi munkájukat. Már nem várják Jézus második, dicsőséges eljövetelét, mert egyeseknek túl sok van már a „számláján”. Sokan közülük beadták a derekukat a kényelmes és biztos, magas pozíciót biztosító szabadkőműves páholyok csábítására a gonosznak. Ez a színtiszta igazság.

Valamivel kevesebb dörgedelmet, eminenciás uraim, és több magába nézést! Kevesebb karrierizmust, több alázatot! Kevesebb fennhéjázást és dőzsölést! És mindenekelőtt félre a feudális reflexekkel!! Ez lenne a legkevesebb, amit egy valóban jézusi szellemben élő, keresztény főpaptól elvárhatna a hívők közössége. Közhely, de ide kívánkozik: A világ megváltását mindenkinek saját magán kell elkezdenie! És ne feledjük, ez MINDENKIRE vonatkozik, nemre, rangra, bőrszínre, fajra, vallási hovatartozásra és páholyra való tekintet nélkül!