LAJDI TAMÁS

 AKI SZELET VET, VIHART ARAT

I. Habsburg Lipót császár : „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.”     (Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá teszem.”)

„Aki szelet vet, vihart arat“ – mondja  a szólásmondás, s ez történt most a zsidókeresztény egyházi körökben is. Az idén koratavasszal megszületett egy krisztiánus lapban egy magyargyalázó, agresszív, lélekromboló cikk, amelyre megírtam a választ. A válasz megjelent sok internetes fórumon, s amint arra számítani lehetett, hiszen „az ördög nem alszik”, meg is indult a gyalázkodás, a fenyegetőzés, a sakálordítás és varjúkárogás a római és protestáns ószövetségiek részéről. Köszönöm nekik! Hatalmas mértékben megnövelték munkakedvemet, s egyben nagyban hozzájárultak az ó-magyar hitű keresztény-nemzeti arcvonal eljövendő sikeréhez is, hiszen megerősítettek hitünkben, hogy jó úton járunk. Jahwétól bizton számíthatnak a „jutalmukra”. Figyelmükbe ajánlom azonban, hogy az ördög, kivel Jahwet János evangéliumának tanúsága szerint maga Jézus azonosította, maga a gyűlölet, ki híveivel sem bánik kíméletesen. Jézus ti. imígyen beszélt az Őt lefattyúzó, élete ellen acsarkodó zsidókhoz: „Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok. ... A ti atyátok az ördög, tőle származtok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt az kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot mondja, a magáéból mondja, mert hazug ő, és a hazugság atyja.” Jn.8.44-46.)

   Aztán a mi oldalunkról is megtörtént a tömeges válaszadás az ószövetségi gyalázkodásokra, hiszen tudomásom van róla, hogy több Keresztény Értelmiségi Közösség legutóbbi ülésén, mely szervezet ma már országos hálózattal rendelkezik, s melynek ideológiai lapja az Osztie Zoltán szerkesztette „Jel” c. szégyentelen folyóirat, a legutóbbi alkalommal a nevezett lapot senki nem vette fel, és sokan visszautasították az előfizetését is. Szégyentelennek azért mondhatom nyugodt szívvel, mert szerkesztői, s laptulajdonosa a mai napig sem kértek töredelmesen bocsánatot a magyar nemzettől az arcátlanságokért, melyeket ellene elkövettek, holott lett volna rá idejük és lehetőségük. Ez azt mutatja, hogy ez a gárda még ma is egyetért az említett számban megjelent aljas szennyirattal, mely Kovács Gábor tollából látott napvilágot. Hiába, madarat tolláról, s a fácán is madár, mégha balos is.

   Mi minden Habsburg-kor óta történt lealáztatás, lélekrombolás ellenére is, még mindig magyarok vagyunk, jóhiszemű, türelmes nép, de elkeseríteni, megtörni magunkat ma sem hagyjuk. Ezért mieink iránti csendes szeretettel, de az ellenséges erőkkel szemben acélkemény tudatossággal haladunk magyar sorsszerűségünk útján előre. Ez az „előre” pedig pontosan azt jelenti, hogy fel- és meg kell szabadítanunk magunkat minden olyan tehertől, melyek fölöslegesek, melyeknek súlya lealázó, s amelyek nem izmosítanak, csak fárasztanak, letörnek, elveszítenek. Ilyen teherré vált mára sokunk számára az a felső egyházszervezet is, s itt a „szervezet” kifejezéssel a vezetés szerepének jelentőségét emelem ki erősen, mely a II. Vatikáni Zsinat óta (Mag F. Károly találó szavai szerint II. Vatizsálemi Zsinhedrion) mindent elkövet, hogy a keresztény tömegeket tudatuk befolyásolásával mint birkanyájat, beterelgesse az elkövetkezendő világcsászárság hierarchiájának legalsó kasztjába. A cionista világhatalomnak ugyanis nem Jézusra van szüksége, Őt gyűlölik, s ha ma újra születne, emberi sorsa megismétlődne, hanem a cionista-globális köröknek egyre inkább elkötelezett egyházi vezetőik által birkaként kezelt, lenézett, megalázott keresztény tömegekre (s el ne felejtsük, százmilliókról beszélünk), melyeket a Talmud útmutatásai alapján azért majd mégsem lehet száz százalékosan kiirtani, hiszen akkor nem lesz alattvalója, rabszolgája, eltartója a hatalmas világcsászárság fajilag pontosan definiálható uralkodó rétegének. Eme krisztiánus közösségek előtt épp ma próbálják meg a Vatikán uralkodó köreiben főpapok – szégyenpír nélkül és arcátlanul - Jézus árulóját, az egyetlen zsidó apostolt, a Júda törzséből származott Júdást rehabilitálni mondván, hogy Júdás szerepvállalása nélkül nincsen megváltás. Walter Brandmüller püspök, aki a Vatikáni Történelmi Tudományok Pápai Bizottságát vezeti, így szólalt meg Júdásról: „...nem is volt igazán sátáni lelkületű, gonosz ember, pusztán részt vett Isten tervében, amit a próféták megjövendöltek, s aminek feltétlenül be kellett következnie, hogy az emberiség üdvözülhessen.” E nyilatkozata ellenére ez a szubjektum a mai napig XVI. Benedek római főpüspök közeli baráti köréhez tartozik. Az ilyen nyilatkozatokkal maga az árulás ténye rehabilitálódhat, válhat szükségszerűsége alapján megmagyarázhatóvá, majd erénnyé az egyházban és az emberi társadalomban. Ily módon szent eszközzé emelkedhet pl. a feljelentések intézményesítése, melynek folytán egy spiclirendszerré süllyedhet a társadalom, s melynek következtében a családrombolás, a barátság és pl. a nemzettestvérség meggyalázása révén jobban elérhető a társadalom tagjainak atomizálása is. Ilyen titkolt célok eléréséért alakultak meg Magyarországon is országszerte – természetesen a keresztényi szeretet és tolerancia nevében, de a jelek szerint nem annak szellemében – a fentebb említett keresztény közösségek, melyeknek feladata lenne a magyar kereszténység civil szellemi elitjének tudatos átformálása az ószövetségi „értékrend”-re (ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk). Az urak odafent, az egyházi hierarchia csúcsain elbízták magukat, s kollaboráns talpnyalóik által folyamatosan támadják pl. a magyar nemzeti patriotizmus által produkált csodálatos szellemi eredményeket, melyek újjá építik az egykor volt dicsőség felépítményeit a magyar lélekben. S itt következett be a baj. Egy nyomorult kis cikkben egy önmagán uralkodni képtelen, nyomorult kis szellem túl nagy intenzitással szellentette el magát, amelynek illó üzenetére a természetes reakció a gyors ébredés és az undor lett, és ennek hatására emberek tömegesen fordulnak el most a gyalázkodók fórumaitól. Hja, uraim, „aki szelet vet, vihart arat”.

   De ne pazaroljuk szavainkat érdemtelenekre, s ne reagáljunk az internetes sakálüvöltésre sem, hiszen az előttünk álló feladatok sokkal magasabb szférákba terelgetik figyelmünket, hanem nézzünk a jövőbe, s keressünk együtt utat a magyar szellemi Pilis erdejében a hegyorom felé! Három nagyon fontos kérdés vetődik ma fel ebben a helyzetben, melyekre feltétlenül választ kell adjunk. Az első, az alapvető kérdés, hogy miként kell viselkednünk azokkal az egyházakkal kapcsolatban, melyekbe beleszülettünk, s melyeknek ünnepi hagyománya akaratlanul át-és átszövi életünket. Másodsorban, hogy útkeresésünkben milyen szellemi hagyományra támaszkodhatunk, s harmadszor pedig, hogy mire építhetjük fel vallási jövőnket, miután – s nemcsak a jóslatok, hanem a konkrét jelek alapján is – elérkeztünk egy hatalmas egyházszakadás korszakának elejére, amikor valóban elválik a kosok és a bárányok útja egymástól. Eme tanulmányomat tehát ennek a három kérdésnek az elemzésére, s azoknak a keresztény közösségeknek szánom, amelyek még nem látják tisztán, hogy merre kellene utat keresniük a kétségek közül.

1./ Milyen viszonyban állunk tehát azokkal az egyházakkal, melyekbe beleszülettünk?

   Öreg tanítónk mondta mindig: „Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy a szüleitek, amikor családot alapítottak, titeket akartak a világra segíteni. Ők egy gyermeket akartak, de az Isten titeket küldött el nekik.” Minden ember Istennek, a világ Teremtőjének személyes szándékára született e világra, s ezen belül egy nemzet, egy család, egy vallás tagjaként különleges feladattal indult el sorsában. Útravalóul e sorsra Isten az embert az ős-káldeus szentiratok tanúsága szerint hatalomra és szabadságra küldte el. Beleoltotta szellemi igényét az igazság keresésére is. Rendjének lényege volt ez a három tartópillér, ezért az ember mindig gyűlölte azokat a feje fölé emelkedő, nem isteni eredetű hatalmakat, melyek emberi méltóságába tapostak, rabságba hajtották, vagy hazugsággal megtévesztve letérítették a helyes útról. Ne feledjük ugyanakkor, hogy Isten a körülményeknek is Istene, és segítő szeretete őrzi életünket minden időkben. Így az ember, s kiváltképp, ha magyarul tudatosult, azaz a magyar történelmi múlt szellemi ivadékaként él, egyrészt táplálkozik az említett veleszületett istengyermeki, azaz királyi előjogokból, ugyanakkor sorsszerű tápláléka Isten és az Istenanya, a Babba állandó segítsége is, mely eligazít a korlátok közé szorított emberi perspektívák keretei között.

   Mit tehetünk tehát azzal az emberi életkörülménnyel, hogy egy egyházba is beleszülettünk a családi lét melléktermékeként? Szabad-e ezen változtatni? Egy egyházhoz tartozás vajon csak a családi hagyomány körébe tartozik, vagy van-e benne valamiféle sorsszerűség is, melyet nem szabad áthágnunk? Vajon bűn-e szembefordulni azzal az emberi szervezettel, melynek jelenléte reményt adott, s évtizedeken át táplálékot és védelmet nyújtott a számunkra a politikai elnyomatás idején? Ha távozásra kényszerülünk, el kell-e dobnunk az elhagyott szervezettel együtt a teljes, komplex tanítást és tradíciót is, vagy szabad-e, kell-e ezt-azt megőriznünk, átmentenünk belőle? Hány és hány százezer keresztény teszi fel ezeket a kérdéseket magának, amikor válaszútra érkezik, amikor érzi, hogy odabent forró a talpa alatt a talaj, de szakítani, menni még nincsen elég ereje. A valódi, lényeget érintő kérdések azonban nem a fentiek, hanem a következő: Lehetséges-e megmaradni egy olyan szervezet keretei között, egy olyan egyházvezetés fennhatóságában, amely a számunkra oly fontos, emberségünkben és istengyermekségünk tudatában megtartó nemzeti identitásunkat tönkre akarja tenni, amely megalázó módon alantasságunkról papol, mely példaként állít szelíd, bátor, jellemes és szeretetreméltó nemzeti lelkületünkkel szemben egy vadállati, torz, őskori nívón mozgó vallási jelenséget, mely hozzájárul történelmi lényünk útjának meghamisításához, s amely az egykori védelem és tápláléknyújtás helyett ma ily módon agresszív gyorsasággal kihúzza magyarságunk szellemi talaját alólunk? Szabad-e megmaradni egy olyan szervezeti keretben, amely ma, amikor egy gyalázatos politikai világhatalom legfőbb törekvéseként a nemzetek öntudatának eltiprását tűzi ki céljául, ennek szolgálatába szegődik, s amely vallási köntösben jelentkezik, de keményen világpolitikai és financiális hatalmak elkötelezettjévé vált? Aztán jogosnak tartok még e helyen feltenni két nagyon fontos kérdést: Hogyan lehetséges, hogy a római egyház immár évtizedek óta vállalja egykori halálos ellenségeivel, a protestáns egyházakkal az ún. „ökumené”-t, s most már a pápa gesztus értékü látogatást tett a zsidó és a muzulmán közösségekben is, velünk azonban, kik a kereszténység történetének elsőként megtért népe, az őskinyilatkoztatás, s a szent várakozás, az ádvent ősnépének egyeneságú leszármazottja vagyunk, sem hosszú történelme folyamán, sem a mai napon nem hajlandó semmiféle, mégcsak egyfajta ködös testvériség vállalására sem. (Nem mintha a megtapasztaltak alapján ma ezt nagyon forszíroznánk!) Sőt, egy könnyedén behatárolható köre kifejezetten gyűlöl, ellenségnek tart minket, harcot indít ellenünk, pedig nyilvánvaló, hogy a szkíta őskereszténység, mely Mani jézusi apostolságán, s a történelmi időben Mani korától visszafelé haladva Jézus személyes tanítványainak, András, Péter, Jakab és Tamás apostoloknak a tanításán alapult, szigorú és szoros értelemben vett őskereszténység, az eredeti keleti kereszténység volt. A manicheus alapú szkíta őskereszténységhez képest a római vallás csupán szekta, mely az idők folyamán tovább szektásodott. Elhajlás, mely ma teológiai alapot kovácsol a gyűlölet nemzetközi kőműveseinek eljövendő hatalmához. Hogy lehetséges mindez? Hát úgy, hogy a római egyházi beavatottak pontosan ismerik a magyar ősvallás teljes, több évezredes komplexumát, és hatalmi érdekeik nem engedik meg a tiszta magyar, s minden júdaiságtól mentes kereszténység elismerését. Ennek elismerése azonnal felvetné ugyanis a „választottság” definíciójának újra értelmezését, mely játszma nem a júdai térfél gólfölényével érne véget. Ez az egyház odáig fajult, hogy amint egyes júdeo-ateista körök ( a ma élő zsidók nagy része ateista) Jézus személyének létét is kétségbe vonják, úgy vonják kétségbe ők a manicheus vallás, s ezen át a szkíta-magyar őskereszténység egykori létezésének tényét, illetve hogy ez a világ történelmének egyetlen autentikus, egyenesági jézusi kereszténysége volt. Hallottam olyan római keresztény nyilatkozatot is, mely egy mondatában cáfolta, hogy ilyen vallás valaha is létezett volna, néhány gondolattal később pedig úgy szidta a manicheus vallási tanítást, mint a bokrot. Miféle következetesség, miféle szeretetkultusz, és miféle római béke ez, uraim?! Ezt tanultátok Jézustól, Isten Fiától, az emberiség szabadítójától, aki még az ellenség szeretetére is buzdított?!

   Második kérdésem pedig az, miként lehetséges, hogy az az egyház, mely minden valódi, halálos ellenségével, még Jézus gyilkosaival szemben is meghirdette a „krisztusi szeretet” kultuszát, a római püspök bocsánatot kért az egyetemes kereszténység nevében a zsidóktól a kétezer éves állítólagos üldöztetésért és kirekesztésért, ha rólunk hall, ajkai mindkét oldalán dől a gyűlölet és a harag epéje? Hol van ilyenkor az a sokat emlegetett keresztény tolerancia, keresztény türelem, krisztusi békeáhítás, amiről a Tanítás Ura beszél? Megengedhető-e tehát ilyen alapokon azonosulásunk a zsidókereszténységgel? A válasz egyértelmű NEM. Akkor hát hogyan tovább?

   Sokakban felmerült az igény, s ez teljesen logikus emberi válasz az előzményekre, hogy meg kellene alapítani a magyar hagyományok alapján különálló egyházunkat. Ennek az alapításnak a módját is sokan keresik. Én most megpróbálok mindenkit óvni azonban a tévutaktól és az elhamarkodottságtól, s még akkor is, ha ez némelyeknek nem nagyon tetszik, hisz egyik sem vezet eredményre. A magyar bölcsesség azt mondja: „Lassan járj, tovább érsz!” Bölcsességre és tisztánlátásra van tehát szükségünk e nagy lépés előtt. Mindenekelőtt gondoljuk el a következőket. Ha ma minden előzmény nélkül, megfontolatlan hirtelenséggel kilépünk abból az egyházból, amelybe beleszülettünk, egy pillanat alatt elveszítünk egy meglehetősen tágas teret, ahol hatásunkat kifejthetjük. Elveszítjük hitelünket egy igen nagy jelentőségű közösségben. Ha ugyanis valaki a régiből el akar költözni, akkor először másik lakást kell keresnie magának, de olyant, amely minden tekintetben felülmúlja az eddigi minden minőségét.

   Legelőször is tisztáznunk kel egy alapvetést: Mi nem egyházak ellen harcolunk, mi nem gyűlölünk senkit, aki hivatását/küldetését teljesíti, mi nem haragszunk senkire, aki testvérének tart bennünket annak ellenére, hogy nem értünk vele egyet. Mi a gyűlöletkeltők, a rendbontók, a gyalázkodók, a nemzetrontók, azaz káros és kóros jelenségek, megnyilvánulások ellen harcolunk, s nem kívánjuk megengedni senkinek, hogy a béketűrő, szeretetre nyitott keresztény közösségeket, s köztük magyar fiataljaink tömegeit meghajló természetük alapján olyan területre terelgessék, melyen kihasználhatják, meglophatják és kirabolhatják őket, melyen nem a becsület, a szeretet, a testvériség, hanem a becstelenség, a gyűlölet és az ellenség uralkodik. Mi nem akarunk bevált és tisztességes egyháztörténeti tradíciókat megbontani, emberek tömegeit elvonni valami hatalmas pozitívum megnyilvánulása elől. Éppen ellentétben: meg akarjuk óvni őket, hogy elvegyék öntudatukat, nemzeti érzelmeikböl gúnyt üzzenek, erőtlenségre szoktassák és hazugságokkal tömjék a lelküket, s mindezt egy álnok célokkal felvértezett főpapi kör hatalmának álarany hátterével. Mi testvérünknek mondunk minden Jézusban hívő lelket, de ellenségnek tekintjük Jézus megszomorítóit, Isten egyházakba férkőzött ellenségeit, a gyónási titokkal visszaélő III/III-as gazembereket, a tévtanítókat és hazugokat, akik őskori sivatagi prófétákat próbálnak példaként Isten kiválasztott szkíta-magyar népe elé állítani. Ezzel mi egy valódi, értékalapú törekvés keretében egy szeretetkultuszt hirdetünk, hisz a tisztánlátás erős igénye a szeretet hatalmát erősíti, de azzal a szerény melléklettel, hogy bolondnak lenni azért mégsem kell. Gondoljunk csak bele, mit tenne Jézusunk a helyünkben! Ö bement a zsinagógába is, igaz, ott azonnal és gondolkozás nélkül hatalmas botrányt csinált kinyilatkoztatásával, ti. hogy Ö a Szabadító, s emiatt agyon akarták verni. Elment a jeruzsálemi templomba is, de ott felborította a kufárok asztalait, és kimondta véleményét a farizeusi rend tagjairól: „Festett koporsók vagytok.” Ostorozta, megalázta őket, de ez csak és kizárólag a „falakon” belül fejtette ki a hatását. Ha ma elhagyjuk leendő feladataink terét, amellett, hogy megfutamodunk, lelkeket veszítünk el, holott feladatunk lényege éppen a lélekmentés. Kedves magyar testvéreim, az a határozott érzésem, hogy sajnos meg kell várnunk, amíg kidobnak bennünket „zsinagógáikból” a zsidókereszténység törvényhozói, mert ez is meg fog történni. Belső fényünket ugyanis nem rejthetjük véka alá. „Szóból ért az ember.” – írta nekem egy kedves méltatóm dícséretképpen előző megszólalásomra. Igaza van. Beszélnünk kell, ki kell nyissuk a szánkat, de egyelőre még odabent, az egyházi szervezetekben. Ehhez azonban fel kell vérteződnünk érvek sokaságával, s nem nagyon engedhetünk meg magunknak hibákat, közhelyeket, félrebeszélést, ha ún. zsidókeresztény körökben megnyilvánulunk. Szavainknak meggyőzőnek kell lenniük, hiszen az Igazság hirdetése szent kötelesség, s nem lehet mellébeszélni. Az emberekben rengeteg a kérdés. Már előre meg kell felelnünk minden fölmerülő lehetőségre, hogy ne álljunk ott szájtátva és mondandó nélkül, ha felkeresnek bennünket kérdéseikkel.

Olyanná kell lennünk, mint a kovász, mely belülről dolgozik. Hogy aztán a fekete erőknek elkötelezett, szabadkőműves, hatalomvágyó főpapság erre hogyan reagál, az már nem a mi dolgunk. Ha kidobnak bennünket, mint zsidó elődeik Jézust, akkor emelt fővel távozhatunk, s az emberek szeretete és együttérzése követni fog. Akkor sokan tartanak majd velünk, civilek és papok egyaránt. De hídfőállásainkat rendületlenül védjük odabent, s nem adjuk fel semmi áron, hiszen ezekben a közösségekben végezhetjük el legszentebb feladatunkat: a nagytakarítást, s kényszeríthetjük térdre a gonoszt Jézusunk valódi arca előtt. Új, hatástalan, néhány ezer fős szektákra, kisvallásokra, éppen csak hogy vegetáló, elszigetelt vallási szervezetekre a világnak egyáltalán semmi szüksége nincsen. Ilyeneket akkor szoktak létrehozni, ha a vallási vezetőnek kikiáltott szélhámos gyorsan meg kíván gazdagodni, melyre sajnos ma is számos példával szolgálhatunk a saját köreinken belül is. Drága magyar véreim, higgyetek nekem: „A türelem rózsát terem.” A mi fajtánk hajlamos a forrófejűségre, a nagy fellángolások azonban hamar lehűlnek, ezért Jézus utasításának megfelelően kell építkeznünk: „Legyetek szelídek, mint a galambok, és ravaszak, mint a kígyó!”. Ne mondhassa tevékenységünkre senki azt, hogy „Nagyobb volt a füstje, mint a lángja.” Legyünk mi a lassú víz, ami partot mos. Hallgassunk a régiek magyar bölcsességeire, mert ők már megtapasztalták ezek igazságait! Most az egyszer olyan tüzet kell raknunk, amelynél tényleg melegedhetnek az emberek.

   Jézus arra tanított bennünket, hogy senkit sem szabad gyűlölnünk. Ezt nem csupán azért tette, mert az eredeti, Istentől elképzelt ember a Végtelen Szeretet szülötte, hanem elsősorban azért, mert a gyűlölet nekünk magunknak árt a legtöbbet, szétszaggatja és tönkreteszi bensőnket, testileg és mentálisan is megbetegít és szétforgácsol, s legfőképpen elvonja a figyelmünket a fontos feladatokról. Megjegyzem azonban, ha valaki eltapos egy csótányt, azt általában nem személyes gyűlöletből, anticsótányizmusból, hanem undorból teszi, s azért, hogy megakadályozza a fertőzéseket. Hatékonyan dolgozni – ezt mindenki tudja – csak nyugalomban és belső békével lehet. Arra azonban senki sem tanított minket, hogy a gyilkos támadót nem szabad visszaverni a kutyaólba, amelyből kitört. Ha aljasul ellened törnek, nem gyakorolhatsz könyörületet. Fejünkben kell tartani az ősi bölcsességet: Szeretet csak a szeretetre méltókat illeti meg, a gonoszokkal szemben a méltó válasz az igazságosság. Ez is a szeretet és a becsületes elbánás egyik jele.

2./ Milyen szellemi hagyományra hagyatkozhatunk az újjáépítésben?

   Szellemi táplálékunk a magyar és a magyari hagyomány. Miért különböztetem meg ilymódon a két fogalmat? Mert mi magunk is rendelkezünk egy csodálatos kárpát-medencei szellemi hagyatékkal, melyet a mai napig  összefoglaló módon még senki nem dolgozott fel. Magyar Adorján hihetetlen erőfeszítésén, az Ősműveltségen kívül erre még magyar ember nem adta a fejét. Tanácsadóink olyan magyar tudós emberek legyenek, mint Papp Gábor, Molnár V. József, Szántai Lajos, Endrey Antal, Badiny Jós Feri bácsi, Varga Csaba, s még sokan mások, akik csak egyetlen elkötelezettséggel rendelkeznek, s ez nem más, mint magyarságuk. Új csillag is jelenik meg időnként az égen, s akire most személy szerint gondolok, Bodnár Erika, alias Színia, akinek lenyűgöző írásait minden magyar testvéremnek külön is figyelmébe ajánlom, hisz szép magyarsággal, egyszerűséggel és tiszta értelemmel ír számunkra létfontosságú dolgokról. Támaszkodunk ellenségeinkre is, ők rendkívül fontosak számunkra, akár egyházi emberek, akár világiak, hiszen tőlük tanulhatjuk meg, hogy milyennek nem szabad lennünk, s hogy az ember barommá válása útján milyen történelmi hibákat követhet el. Így ez a veszély már nem fenyeget bennünket. Figyeljük hát tevékenységüket árgus szemekkel!

   De kövessük nyomon a magyari népek, keleten maradt testvéreink még élő hagyományát is, mely Mandzsúriában, Tuvában, a Takla Makán vidékén, s számos közeli és távoli helyen még élő vérrel áterezett szokásrendszert tár elénk. Fel kell vennünk a kapcsolatot keleten maradt testvéreinkkel, melyek közt az ujgurokkal ez immár meg is történt. Szilágyi Gabriella nevü kedves magyar nővérünktől tudtam meg, hogy idén július 4-e és 8-a között rendezik meg Magyarországon első ízben a „Magyar-Madjar Törzsi Találkozót”, melynek során lebonyolítják a kazakisztáni madjar törzs és a kárpát-medencei magyarság első törzsi nagygyűlését, melyet „kurultaj”-nak neveznek. Erről bővebbet a www.gportal.hu web-oldalon lehet megtudni. Ezirányú kutatásokat a mai hatalom népiségének indíttatásából nem támogat, így nekünk kell megszereznünk az ehhez szükséges anyagiakat és megszerveznünk azokat a nemzeti érzésű tudósainkat, akik kutató munkáját minden magyar embernek szent kötelessége anyagilag tehetsége szerint támogatni. Állammá kell lennünk az államban, szervezetnek a szervezetben. Feladatunk hasonlítható a rákfaló sejtekéhez.

   Legalapvetőbb forrásunk azonban a táltos hagyomány. A táltos Istentől kiválasztott szent ember, aki megkülönböztető testi jeggyel, általában csonttöbblettel született. Elhívása éber álom útján történik, amit a keresztény terminológia „látomásnak” nevez. Elhívásának része a gonosz erőket megszemélyesítő fekete bikával, fekete felleggel stb. való harc, próba, melyben a táltos győztes, fehér erőkkel vérteződik fel. A táltos az ószövetségi próféta-utód keresztény papságtól lényegében abban különbözik, hogy Jézus küldésének minden elemét híven teljesíti. Miben szabta meg Jézus küldötteinek, apostolainak működését?: „Menjetek el, és hirdessétek: egészen közel van már a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok. Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás az ő kenyerére.” Sem a római, sem a protestáns papság nem teszi a kötelességét tehát, hisz nagyon kevés kivételtől eltekintve nincs rá példa, hogy bármelyikük is eleget tett volna a fenti utasításoknak. Igaza van Szántai Lajosnak, aki azt mondta: „Nekem a pap ott kezdődik, hogy kézrátétellel tud gyógyítani.” Nekem is. Ezek a papok mára puszta hivatalnokokká vedlettek, szentséggel nem rendelkeznek, csak hatalommal, az arany és ezüst pénzekről az övekben ne is beszéljünk. Amit tesznek, az nagy többségében nem más, mint az evangéliumi tanítás erőltetett beszédekben való erőszakos összeszövögetése az ószövetségi tanokkal. Felkészületlen, rossz, irodalmatlan stílusban megismétlik az evangéliumok szép szövegeit, s közhelyeket szajkóznak, miközben a hívők serege egy tornaórán vesz részt: feláll, leül, letérdel, újból feláll. Kezükben a vallás legjobb esetben is puszta folklórrá szegényesült, érdektelenség övezi, mert kiüresedett, s ennek következtében a templomok is lassan üressé válnak. Ezzel szemben a táltos a legszorosabb értelemben vett jézusi szegénységet vállalva, Isten teremtésének természetes közegében élve gyógyított, vigasztalt, ördögöt űzött, s helyretette mindazt, ami helyéből kimozdult. Nem érdekelték sem különböző színű övek, süvegek, palástok, melyek a papi hatalom jelképeivé lettek a másik oldalon. Így a táltos behatárolta a mi tevékenységünk kereteit is: Nem gyűlöletből, ahogy némely keresztény főpapok, nem haragból, ahogy az egyházak vezetői közt sokan teszik, hanem az igazság egyeduralma végett, mindent helyre kell igazítanunk, amit avatatlan kezek kimozdítottak onnan. Mi tudjuk, hogy az Isten igazsága és a történelmi tények igazsága mélyen összefügg, hiszen az IGAZSÁG egy és oszthatatlan. Ha valahol elvonnak belőle egy részecskét, az egész károsul, melynek következménye a ma tapasztalható, mindent átható hanyatlás, amikor már a földi természet alapjaiban rendül meg, s az Isten által felállított szellemi törvények károsodása egyéni és társadalmi katasztrófák sokaságában jelentkezik.

   Nem lehetünk valamennyien táltosok, hiszen azt nem lehet iskolában megtanulni. Ha ilyesmit hallunk, hogy „táltos iskola”, akkor joggal feltételezünk anyagi megfontolásokat a háttérben. Mindannyian lehetünk azonban igaz magyar módjára Jézus hű követői, akik nem tűrik a hamisságot, az ártó szándékot és az ürességet magukban és maguk körül. A kutatás és a szellemi emelkedés mellett tehát legfőbb feladatunk hitünk meggyőződéssé növelése, a hagyományok ápolása, a hagyaték feldolgozása és terjesztése.

   Természetesen folyamatosan meg kell alkotnunk mindemellett a magunk szellemi közösségeit, de ezeket egyelőre nem tekintjük államjogilag engedélyeztetendő egyháznak, hanem szellemi alkotó műhelyeknek. Ezeken belül ki kell alakítani azt a szűrőt, mely a hamis téglák beépítésének lehetőségét elhárítja. (Most szándékosan alkalmazom itt a szabadkőművesség terminológiáját.) Volt kommunistákat, szabadkőműveseket, ferde hajlamúakat, a Scyentológia, a Hit Gyülekezete, és egyéb embertelen szekták híveit, tehát trójai falovakat nem szabad magunk közé eresztenünk. Nem a mennyiség, hanem a minőség az elérendő cél. Őseink tanítását nem engedjük tömegcikké alacsonyulni, Jézus utasítását követve nem szórhatjuk gyöngyeinket a disznók elé, mert széttapossák azokat. Nem kell feltétlenül mindenkinek közénk tartoznia, ezért nem térítünk, nem vitatkozunk, hanem tanítunk és befogadunk. Ha házat építünk, akkor is először hosszú hónapokig tervezünk, aztán az alapokat ássuk ki, majd rakjuk le, hogy lassan, megfontoltan és biztonságosan ezek fölé emelkedhessenek a falak, majd a tetőgerendák, a tető, aztán elkezdődhet a vakolás, a festés stb. Lassú, sok türelmet igénylő munka ez, s ha nem így van, akkor a minőséggel lesz előbb-utóbb komoly baj. S hol van még a berendezkedés, a tér lelkiséggel való belakása, az otthon megteremtése. Egyiket a másik után, türelemmel és megfontoltan! Ez az alaprecept.

   Újak befogadásakor a meggyőződés mérésére alkalmas, megfelelő lélektani módszereket kell alkalmaznunk. Meg kell teremtenünk azt a legfelsőbb fórumot, mely ezeket a kisközösségeket összefogja, s kapcsolatteremtési lehetőséget biztosít nekik. Ugyanakkor minden erővel meg kell akadályozni, hogy egy csodálatos szervezet azonnal elkezdjen szektásodni önjelölt tanítók, küldetéstudatos őrültek, túlfűtött, szájmenéses kényszerképzetesek, vagy grafomán félműveltek, mániákus rajongók hatására. Aki magamagát nem veszi komolyan, abból mások is bohócot csinálnak előbb-utóbb! Ezért le kell fektetnünk a szabályozókat, melyek minden vitás kérdésben eligazítást adnak azoknak, akikben felmerülnek ilyen nehézségek. El kell kerülnünk azonban ezek eldogmásodását, mert az élő közösségekben a szabályozóknak kell az élet törvényeihez alkalmazkodniuk, s nem megfordítva. Ezért meg kell szerveznünk a magunk országjáró apostolait is, akik az egykori pártus felségterületeken, s annak kisugárzási körzetében egykor működő apostolokhoz hasonlóan végigjárják időnként közösségeinket, terjesztik a tanítást, erősítik a közösségek lelkét. A legújabb kor technikai vívmányai is segítenek bennünket ebben, mégsem helyettesítik a személyes kisugárzást és jelenlétet. És ami a legfőbb: nem szabad eltűrnünk, hogy rivalizálás, szeretetlenség, versenyszellem alakuljon ki a tanítók között, amire sajnos már ma több megbotránkoztató példával rendelkezünk. Az ilyesmi a saul-páli önjelöltség következményeként már az ősegyházat is rombolta, de a kiválasztott apostolok között sosem voltak komoly nézeteltérések, mert mindnyájan értették a tanítás lényegi gondolatait, a tanítás hangnemének szellemiségét magától Istentől tanulták el, s küldetéssel járták a világot. Ha a feladat nem felülről jön, akkor egyértelműen alulról jön, s ilyesmire nincsen szükségünk. Sajnos ma még akadnak olyan nemzeti tudósaink, akik nem hajlandók egymással szóba állni, s még egy fórumon sem hajlandóak fellépni, de olyanokról is van tudomásom, hogy két szakértőnk nem engedi meg, hogy könyveiket ugyanaz a nemzeti könyvesbolt árulja. Az ilyesmi igaz magyarok között nem lehetséges! Ez szégyen! A mi legfőbb parancsunk a szeretet, ezt sosem szabad szem elől téveszteni! Egyedül a szeretet az az erő, amely megszüntetheti a belső széthúzást, ezért akarattal, ha máshogy nem megy, belső önkényszerrel kell törekedni a szeretetre!

   Közösségeinket ne az jellemezze, hogy ki mire vitte bennük, hanem hogy ki mennyit áldozott értük. Isten magyar munkásai nem vagyonért, nem dicsőségért, nem nagy névért, hanem szeretettel és szeretetért dolgoznak. Adományokat el szabad fogadni, de követelni, vagy kérni nem illő dolog. Ahol a pénz és a hatalom, a Sátán e két szélesre tát kapuja nem játszik szerepet, onnan maguktól is elmaradnak az igaztalanok és a hamisak.

3./ Mire építjük hát jövőnket?

   A magyar nemzeti érzésű ember Istenben hívő ember. Útkeresése Isten keresése a saját sorsában s a nemzeti sorsban. Harcba azokkal keveredik, akik ebben az útkeresésben támasztanak akadályokat, akik feltartóztatják őt, vagy nemzettársait haladása ütemében. A harc elől nem térünk ki, s győzelmesen kerülünk ki belőle, hiszen „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”. Mindenféle internacionálénál, még a vallásinál is fontosabbnak tekintjük tehát magyarságunkat, sajátjainkat, magyar testvéreinket, különösen a rabságban élő nemzetrészeinket (!), s nem hagyjuk magunkat megtéveszteni semmiféle mázas globalizációs maszlagtól, sem hatalomtól, sem anyagiakkal. Ez lelki-érzelmi alapunk, amely mindenben irányadó törvény a számunkra. De nem engedjük azt sem, hogy bármiféle megcsontosodott dogmatizmus legyen magyar életünk mindent eligazító, mindenben ítélkező törvénytára. A magyar jellem természetes, szerves velejárója a törvénytisztelet, de a magyar jellem utál és elvet mindenfajta dogmatizmust, mely az elveket megcsontosítja, s a bennük rejlő cselekvő hatóerőt megöli. Isten élő, ahogy szkíta-pártus Jézusunk is Élő-ként szólította meg a keresztről. A dogmák sokasága halott közösségek halott törvénytára. Ilyenek voltak a marxizmus-leninizmusra épült rezsim ideológiájának dogmái, de nem különb a római egyház megcsontosodott alapigazságainak sokasága sem. Az élő organizmus folyton változik, ami örök, csakis az Élet benne. Ennek ellentéteként, ami nem változik, az halott. Így Isten valódi egyházában is egyetlen változtathatatlan erőnek szabad csak hatnia: Istennek magának. Minden más változhat és alakulhat szinkronban az ember művelődésével, okosodásával, tapasztalati útjának előrehaladásával, lelki-szellemi fejlődésével.

   Következő alapállásunk, hogy a magyar sors fölött, minden történelmi elcsángálásaink ellenére ma is a Magyar Szent Korona, azaz Isten egyetlen hiteles képe gyakorolja a hatalmat. Miután a Regnum Mariánum nem megszüntethető, hanem valódi, élő „haza a magasban”, testvéreinkkel együtt ma is ebben a hazában élünk, s ezt nem befolyásolja az a tény, hogy egyes ördögi körök időnként megpróbálnak pillanatnyi homokóra-létükben különféle alkotmányosnak mondott szabályozókat érvényesíteni, akár valamiféle európai lázálomban tengődnek, vagy megtébolyodva hódolnak a halott nyugati társadalmak festett szarkofágjainak frissen lakkozott színkavalkádja előtt. A Szent Korona jelenléte Isten személyes jelenléte a magyar életben. Ez élő jogrendünk alapvetése, mely mellett más jogrendet nem fogadunk el! Ez a szent személy adta alapját egy csodálatos, sugalmazott szertartás létrejöttéhez, mely eleddig még csak kis közösségekben, de mégiscsak elindította a magyar nemzeti megszentelődés lassú, ám feltartóztathatatlan folyamatát. Ez pedig nem más, mint a 80-as évek vége felé elindított ún. „Fény-Korona szertartások”. Ezek a magyar történelmi-nemzeti szentség kidomborítói, s Isten személyes ajándékainak letéteményei lehetnek közösségeinkben. Csodálkozom, hogy a magyar nemzeti oldal nem vesz részt ezeken megközelítőleg olyan számban, mint pl. Csíksomlyó búcsúján. De legalább a búcsú idején válna ez a szertartás nemzeti hagyományunkká Csíksomlyón, hiszen ha a magyar nem jön el a szertartásra, akkor szelíd szeretettel, sosem erőszakosan, de nekünk kell elvinnünk a kultuszt oda, ahol sokan vannak.

   Fontos mindemellett azonban, hogy szervezeti keretünk is legyen, mely összefog és védelmez, erősít és megtart a magyar jövőnek. Ennek kultikus letéteményese ma nem más, mint a megéledő magyar pálosság lehet. Gyöngyösi Gergely egykori pálos generális jegyezte fel, hogy a magyar nemzet a pálos renddel épül s hanyatlik. Már ebben az új évezredben történt, hogy Árva Vince pálos atyát a II. Józsefnek nevezett Habsburg gazember által betiltott, aztán Magyarországon kívüli központtal újra alapított, immár nem magyar pálos rend vezetői eltávolították a rendből, s még fehér rendi öltözékét is elvették tőle. Ha a híreknek hinni lehet, ő újra alapította az ősi magyar pálos rendet, s immár vannak nemzeti elkötelezettségű papjaink, akik a táltosok fehér ruhájának színét viselik. Árva Vince atyánk már nagyon idős, ezért mellé kell állnunk, segítenünk kell törekvéseiben, mert ha van pálos rend, akkor van Magyarország is. Menjünk el hozzá a Pilisbe, keressük meg, lelkesítsük, hisz a legáldottabb emberre is ráfér a dicséret és jól esik neki a szeretet és a ragaszkodás. Aki a nemzetért vállalja sorsát, annak köszönet és elismerés, tisztelet és szeretet jár. Isten éltesse még nagyon sokáig Árva Vince atyánkat, aki kellemetlenségeket vállalva kezébe vette nemzete sorsát! Nemzetünk jövőjének nyitja most tehát ismét a Pilisben van, s bátran forduljunk Szántai Lajoshoz, Papp Gáborhoz, Herceg Ferenchez, Árva Vincéhez akik csodálatos módon elénk tárják túlélésünk tudományának részleteit. Hallgassunk tanításukra, kövessük nyomdokaikat, s előbb-utóbb kiérünk a sűrűből a napfényes tisztásra. Ez a tanítás, s a pálos jelenlét a világ szívében, a Pilisben vallásunk szervezeti alapját adja, melyre mindenkor nyugodt szívvel építkezhetünk.

   A pálos- és a táltos hagyomány ugyanis mélyen összefüggenek egymással. Ne keverjük hát össze a táltos és a sámán fogalmait, mert egészen másról van szó mindkét esetben. A sámán mai értelemben vett, valódi „pogány” hagyomány, mely keleten és főként északon a természeti vallás irányába eltolódott, magára maradt emberi közösség válasza a belső, kereső hívásra.

   A táltos kultusz Jézus előtt ősnépünk több évezredes adventi hagyománya, ha úgy tetszik ószövetsége volt, melyet Izrael elhurcolt törzseinek vallási vezetői a Jézus előtt 587-ben történt ún. 70 éves „babiloni fogság” idején csentek el többek közt a Teremtés Könyvének eredetijével együtt a mezopotámiai mágus-hagyományból, s torzítottak el mentális igényeik szerint. Őutána pedig tiszta jézusi hagyomány ez, mely így tehát nem a hazaérkező magyarsággal vette kezdetét, hanem jelen volt már a szumer kor előtti kárpát-medencei őskorban is, de ugyanígy mint mágusi hagyomány és vallás élt a szumernek nevezett hung-ár ókorban is a közel-keleti Mezopotámiában. Táltosnak mondhatók a zsidókereszténység által jobb esetben is mágusként, azonban gyakran csak háromkirályokként említett ún. „napkeleti bölcsek” is, akik elsőnek ismerték fel a Világ Szabadítójának születését. Ha napvilágra kerülnének a British Museum-ban, a Vatikán titkos levéltáraiban, a Habsburgok titkos levéltárában, valamint magánygyűjteményekben őrzött ősi iratok, fóliánsok, agyagtáblák, könnyebb dolgunk lenne. Ezekbe egyébként előbb-utóbb magyar kutatónak is be kell jutnia, mégpedig bármilyen áron, hisz ott rejtegetik előlünk és a világ elől legszentebb értékeinket. A magyar népi hagyomány, népmeséink sokasága azonban megőrizte a hihetetlen méretű anyagot. A Fény felszabadítása mint az emberélet célja sok népmesénk jelképi rendszerében jelenik meg, ott rejtezik ősvallásunk teljes kincsestára. Ezeknek alapos feldolgozása még nemzetszerető, elkötelezett  néprajztudósainkra vár. A mi feladatunk ma este az, hogy gyermekeink kezéből és könyvespolcairól szép finoman távolítsuk el a sátánista Harry Potter köteteket, az ostoba Hollywood még ostobább Donald kacsáit és foximaxijait, kapcsoljuk ki a tv-t, s olvassunk nekik a világfán a Fény felé törő kiskondásról, aki bebizonyította, hogy a pásztorság legalsó kasztjából is el lehet érni a Fény-Fiúság legmagasabb fokára, s fel lehet szabadítani a sötétség-sárkány fogságából az elrabolt szőke Fény-királykisasszonyt. Vagy mondjunk nekik mesét ősi istenanyánknak, Tündér Ilonának a csodálatos szimbólumok mögé rejtett történetével, kit a mezopotámiai ókor fény-népe Dingir-Il-Ama ( = Életadó Istenanya) néven említ. Teremtsük meg tudatukban a folyamatosságot az ősök szelleme és saját fejlődésben álló személyük között, s akkor egészséges testű-lelkű utódok támadnak belőlük. Nagyon fontos a nevelés, ami nem valami tudományos dolog, hanem következetesen végigvitt, tudatos irányítása a ránk bízott, kicsi lelkeknek. A történelmi érdeklődés felkeltése apró korban mindig a mesével kezdődik, de mindig „igaz mesével”, s nem a betegessé silányult emberi fantázia selejttermékeivel.

   Megvannak tehát lelki-, jogrendi- és szervezeti alapjaink, melyekre építenünk lehet. Most fontos dolog, hogy elérjük egymást, hogy legyen fogalmunk arról, mennyien vagyunk, akik ebbe a rendbe szívesen helyeződünk bele. E célból jó lenne egy internetes fórum létrehozása, amelyen megszabott körülmények között feliratkozhatna bárki, aki egyetért mindazzal, amit célul tüzünk ki magunk elé.

   Kedves magyar testvéreim, itt van tehát előttünk a szabad döntésünk és az Istentől kapott hatalmunk nagy lehetősége. A történelmi szükségszerűséget, azaz Isten akaratát semmiféle földi hatalom sem képes feltartóztatni. Türelemmel és szervezkedő szeretettel várunk tehát a holnapi napra, s ha az nem hoz még semmit a várva vártakból, akkor a holnap utánira. Az idő nekünk dolgozik. Mindeközben mi pedig a jó idők járásának feltételein dolgozzunk. Ki írással, ki előadásokkal, ki lapkiadással, ki családján, baráti körén, munkahelyén belül nyílt, magyar szókimondással, megfontolt, bölcs szellemiséggel. Mindenkire várnak feladatok, mindenkire készül szerep, aki velünk tart. A jövőben megkíséreljük majd felvázolni a konkrét módszert, mely alapján megalapíthatjuk a Szabad Magyarok Szeretetközösségét, mely történelmi alapokra helyezi szellemiségünket. Mindenkinek erős kitartást és jó egészséget kívánok a munkához!

Lajdi Tamás magyarságkutató