A Turáni Akadémia rovata.

Hohenlohené, Dr. Toronyi Etel:

Különböző népek mondái a Vízözönről,

különös tekintettel a szumir Vízözönre

Csaknem minden nép őstörténete a mesék, a mondák és mítoszok cso­dálatos világába vezet. A népek nemcsak a saját eredetüket, hanem leg­többször a világ teremtését és az első emberpár megjelenését is a Föl­dön elmesélik mondáikban és mítoszaikban. Ezek a mitológiai         múltba visszatekintő elbeszélések rendszerint megegyeznek abban, hogy a világ teremtése után az emberek bőségben, egyetértésben, boldog állapotban éltek.

A Szent Biblia arról beszél, hogy a Paradicsomban az első emberpár Ádám és Éva minden fáradság és küzdelem nélkül szerezték meg az önfenntartásukhoz szükséges élelmet, nem ismerték a félelmet, a fájdalmat és a szenvedést. Létük örömben, egyetértésben és boldogságban folyt. Ovi­dius Publius Faso Róma fénykorában, Augustus Császár uralkodása idején élő nagy költő, a Metamorphoses című költeményében az emberiség első korszakát aranykornak nevezi.

Ezen boldog időszakban az emberiség nem ismerte a bírót, és törvé­nyek nélkül önszántából az igazságot szolgálta. Kínaiak is megemlékez­nek egy aranykorról. Shih Ching az Énekek könyvében írja meg azt a bol­dog korszakot, amikor az emberek az aranykorban éltek. A hinduk tana is egy boldog előkorról számol be, amidőn még a Földön tej, méz, olaj és bor-források törtek elő a talajból, és minden jó nagy bőségben volt.      A finn regék szerint Ukko idejében aranyat őröltek az emberek, a cserfák­ról méz csöpögött és patakokban folyt a tej. A Kalevala hősköltemény is egy régi jó időkről beszél, amikor is mézillat hatotta át az erdőket, a ligetekben pedig fűszer nőtt, a tavak ölében olaj hullámzott.

A magyar népmesék szintén egy letűnt tündérvilágról regélnek, midőn az emberek az aranykertben: az Édenben laktak. Anonimus, IV. Béla király névtelen jegyzője (Pósa) szerint a magyarok aranykora DENTUMOGORIÁBAN, Szkitiában volt, ahol az ősök nagy bőségben, gazdaságban éltek. Annyi aranyuk volt mint a kő, vagy, hogy még a kövek is azon országban arany­ból, drágakövekből valának, éppen úgy mint tündérországban. Pannóniát pedig tejjel-mézzel folyó ígéret földjének nevezte a névtelen jegyző.

A népek eredetével foglalkozó ősi mondák nemcsak a boldog időket örökíti meg, hanem drámai fordulatokkal előadják azt is, hogy a későbbi korban az emberiség megromlik, az irigység, a kapzsiság és a hiúság ör­döge szállja meg a lelkeket, s ezek a bűnök elhatalmaskodnak rajtuk. Az önteltségük mámorában elfordulnak teremtőjüktől és ezen cselekedetükkel, ezen igen súlyos bünükkel megsértik az Istent s haragját magukra vonják. Így az Isten vagy az Istenek elhatározzák, hogy megsemmisitik az emberiséget és ez okból vízözönt bocsátanak a Földre.

Mindig kiválik a mondák szerint a bűnösök közül egy Istenfélő nemes-lelkű férfiú, aki kegyelmet kap az Úrtól vagy az Istenektől. Jámborsága és hithűsége jutalmául maga és családja kivételezésben részesül. Ez a mítoszi fényben ragyogó hős átmenti az emberi fajt a nagy kataklizma utáni időkre, vagyis a felsőbb hatalmak kegyelméből túléli családjával együtt a vízözönt és az uj generáció atyja lesz. Mint ahogyan későbben látni fogjuk ennek a hősnek a neve minden nép őstörténetében más és más.

Az archaikus népek története rendszerint két nagy korszakra oszlik: vízözön előtti és vízözön utáni korszakra.

A vízőzön így korszak-elhatároló az ősnépek történetében. Az aláb­biakban röviden ismertetni fogom a legérdekesebb vízözönről szóló mon­dákat.

Mivel Amerikában élűnk, elsősorban a legismertebb amerikai vízözönről szóló legendát, a mexikóit fogom elmondani:

Cox Cox, akit más néven Tespinek is hívtak, épített egy, nagy bár­kát cédrus-fából, hogy megmentse feleségét és gyermekeit az Istenektől előre beígért vízözöntől. Ez, a bűnbe jutott emberiséget sújtó kataszt­rófa borzalmas villámlások és mennydörgések között kezdődött meg, majd napokon keresztül zúdult a víz a mennyből a Földre.

Az égi kinyilatkoztatásokból Tespi értesül arról, hogy a víz lassan visszahúzódik és ezért kibocsátott a bárkából egy hollót, hogy meg­tudja a valóságot. A holló igazolta is, hogy a víz lassan visszahúzódó­ban van, mert rá tudott szállni egy vízből kiemelkedő hullára és azon megtelepülvén, nem tért vissza a bárkába. Később egy kolibri-madárkát engedett kiszállni Tespi, amely egy zöld ággal a szájában tért vissza és hírül hozta Tespinek, hogy az élet újra visszatért a földre és kiszáll­hatnak nyugodtan mindnyájan a bárkából.

Egy másik amerikai legendát a vízözönre vonatkozólag a            quichesek Szent kőnyve, a Popol-Vuh őrizte meg az utókor számára, amelyet a francia Brasseur ismertetett 1861-ben Párizsban az antik amerikai mítoszo­kat tárgyaló könyvében. A Guatemalai bennszülöttek, a quiches-ek a kő­vetkező, érdekes mesében örökítik meg az ember teremtését és a vízözönt. Miután az istenek életre hívták az állatokat és nem voltak velük mege­légedve, mert értelmük hiánya miatt nem tudták őket imádni, ezért elha­tározták, hogy megalkotják az értelmes lényt is, az embert. Sárból gyúrták meg az első emberpárt, de ezek nem tudták meghajtani a fejüket és nem tudtak értelmesen beszélni. Ismét nem voltak megelégedve alkotásuk­kal az istenek és a tökéletlen teremtményüket vízözönnel semmisítették meg. Ezek közül az emberek közül egyik sem élte túl a vízözönt. Így az istenek egy újabb embertípust hívtak életre, a férfit fából, a nőt pe­dig gyantából faragták ki. Ezek már tökéletesebb emberek voltak, de még mindig nem nyerték el az istenek tetszését, ezért Uhura-can, a vihar is­tene egy újabb vízözönt bocsát rájuk. A gyantából alkotott nó, az ég tü­zében, vagyis a villámlások közepette elégett. A fából alkotott férfit pedig a villám darabokra hasogatta és amelyik véltlenöl megmenekült a villámcsapásoktól, az pedig majommá változott. Az Istennek tetsző embe­ri lény, amelyik a vízözön után született, a kukoricából nyerte életét. Azt a gyönyörű misztikus elképzelést az emberi nem keletkezéséről és a bűnbeeséséről olyan megrázó formában tárja elénk ez az amerikai ősi monda hogy önkéntelenül is alázatosságra és meghajlásra kényszerit ben­nünket az alkotó Isten előtt.

Távol keleten a kínaiak is megemlékeznek a vízözönről. A legendás mese szerint Jao császár szintén mint az Isten kiválasztottja megmaradt háznépével együtt az ég irgalmából a mindent elsőprő vízözönből. Azt az időt, mikor a vízözön bekövetkezett, a kínaiak körülbelül Kr.e. 800 évre teszik.

Rejtelmes India is megőrzi a vízőzön emlékét a Satapatha Brahmana szent könyvében.

Következőképpen meséli el a hinduk szent könyve a vízözönt: Egy reggelen mosakodás közben Manu, a nagy törvényhozó király a kezei között egy kis halat talált. Ez a kis halacska egy eljövendő vízözönről be­szélt és azt a tanácsot adta, hogy építsen maga és családja számára egy bárkát, amellyel meg fogja majd menteni családját és saját magát. Ugyanakkor arra kérte a hatalmas nagy urat, hogy őrizze meg őt egy pohár vízben, s majdan amikor megnő, dobja őt be a nagy óceánba. Manu meg­hallgatta a halacska könyörgését és a legszebb pohárba helyezte őt, majd a bárkát is megépítette a jó tanácsra. Amire elkészült a bárka, a kis halacska megnövekedett és vissza-vágyott a tenger habjaiba. Manu nem késlekedett a halacska vágyát teljesíteni és bedobta a halacskát a ten­ger hullámai közé. Nemsokára a jóslat bevált és megkezdődött a pusztító vihar. Megnyíltak az ég csatornái és zuhatag-szerűen ömlött a víz a földre. Manu hajóra szállt háznépével együtt, és kétségbeesve várta a véget. Egyszerre csak felbukkant az időközben hatalmasra nőtt halacska és azt mondta Amunak, hogy kösse a farkához kötelekkel a hajóját, mert ő kive­zeti azt a sodró hullámok közül a veszélyből. A hal húzta-húzta az északi hegyek felé a hatalmas bárkát. Egyszerre csak megállt és azt mondta Manunak, hogy kösse a bárkát most, a legközelebb álló fához, hogy a víz el ne sodorja, Nana így is cselekedett és megmenekült a mindent elsöprő özönvíztől. Az indiai szent könyvek szerint, így lett Manu az emberi nem fenntartója és ősapja.

A Vízözönre-vonatkozó legendák más változatát nyújtják a perzsa vallásalapítónak, Zoroaszter-nak a hittételeit összefoglaló nagy művében a Zend-Avesztában. Az istenek egy összejövetelt tartottak és megtanácskozták, hogy hogyan lehetne megszabadítani a földet a hótakarótól. Ahuramaz­da (Ormuzd) úgy döntött, hogy legjobb volna, ha egy nagy esőt bocsáta­nának le a Földre, ami eloszlatná a jégtakarót és megenyhítené a hideg telet. Ennek okáért megparancsolja Yimá-nak, akit erényei miatt a jövő nemzedék atyjának választott ki, hogy építsen egy négyszögletű erődítményt és vonja abba bele az egész családját és az állatoknak minden fajtáját, hogy ne pusztuljanak el az elkövetkező ítéletidőben. Yima telje­sítette a parancsot és megmentette az emberi nemet.

Mielőtt rátérnék a legismertebb Mezopotámia-i, illetve nyugatázsiai mítoszok vízözönről szóló elbeszéléseire, szeretném Olvasóimnak még rö­viden elmondani, hogy hogyan örökítette meg a görög és egyiptomi monda­világ a vízözönről, való emlékeit. Zeus az ég istene elhatározta, hogy megsemmisíti a világot, mivel nem volt megelégedve a bűnöző emberiség­gel. Prometeus félisten tudomást szerez Zeus elhatározásáról és figyel­mezteti fiát Deucaliont és annak nejét Pirchát, hogy építsenek gyorsan egy bárkát, mert Zeus hatalmas erővel fogja sújtani az Istentől eltávolodott emberiséget. Amikor a bárka elkészült, Deucalion és Pircha bevo­nultak a bárkába és megkezdődött a bejósolt zivatar és vízözön. A folyók is kiléptek a medrükből és elöntötték egész Gréciát. Mindenki elpusztult, kivéve egy-kettőt, akik a hegyekbe menekültek. Deucalion és Pircha 9 napon keresztül bolyongott a bárkával a zúgó áradatban, míg Parnassusig el nem értek. Itten észrevették, hogy a víz vissza kezd húzódni és a szá­razföld ismét életet nyer. Kiszálltak a bárkából és Zeus Istennek áldo­zatot mutattak be és esedezve kérték bocsánatát.

Zeus kiengesztelődött és azt parancsolta, hogy népesítsék be a Földet olymódon, hogy hátuk mögé dobáljanak köveket. Deucalion köveiből férfiak támadtak, Pirchaéből pedig nők. Így népesült be ismét Görögország. A hellének a vízözönről még egy másik mitikus elbeszélést is fenntartottak az utókor számára. Ogoges király idejéből. Ő Attika legősibb ural­kodója volt. Itt ő az, akit az istenek kiválasztottak, hogy tovább vi­gye az emberi nemet. Gigest és családját ugyancsak az isteni tanácsra készített bárka menti meg a vízözön által előidézett pusztulástól.

Az egyiptomiak is megemlékeznek a Nílus-vidékí kataklizmáról. A hí­res Hermes trismegistos szentirataiból értesülünk, az első emberek bor­zalmas kipusztításáról. Ez a megsemmisülés Ra isten földi uralmának vé­ge felé következett be. Thebai papok szerint Ra volt cronologiailag az első földi uralkodó, aki szövetkezik az istenekkel az emberiség kipusztítására. Az istenek tanácsa Tifunut istennőt bízza meg a szörnyi pa­rancs végrehajtásával. Az istennő kiirtotta kegyetlenül az emberiséget. Sok éjszakán keresztül patakokban folyt a vér, így mondja az írás. Végül Ra megirtózik a sok vérontástól és engesztelő áldozatot akar bemutatni, az isteneknek. Ezért össze-szedeti a még megmaradt emberiséggel Egyip­tom gyümölcseit, amit összekevert a leölt emberek vérével és 6000 kann­át töltött meg azzal a folyadékkal: Ezt a keveréket ajánlotta fel Ra az istennőnek. Ezért hajóra ül és magával viszi a kannákat is, hét napig hajózik és a hetedik nap éjszakáján éjfélkor kiöntötte a kannákat s így a mezőket magasan lepte el a víz és a vér áradata.

Az emberek vére megtermékenyítette a földet. Az istenek elfogadták az áldozatot és felszívták a földeken a vérrel kevert gyümölcslét. Ezzel a folyadékkal végül is kioltották vérszomjukat és örömmel telt meg szí­vük. Ra isten és Tifun istennő az áldomás után házasságra léptek és ná­szukból származtak az Anu isten papjai, akik Ra szolgálatában álltak. E­zek a papok fenntartották a "libacion" szertartást, amely abból állott, hogy legalább évente egyszer az áldozati állatok vérével locsolták meg a földet. Később a papok mindennapi italfogyasztásnál is először az is­teneknek loccsantottak áldozatot a földre. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy már nemcsak a papság, hanem a köznép is mielőtt ivott volna a ke­helyből, az isteneknek áldozatul először a földre loccsantott a pohár­ból. Ezt a szokást a görögök is átvették és gyakorolták. Főképen a ha­lottak emlékére bemutatott áldozati állatok vérét csorgatták be az eltávozott, kedves hozzátartozó sírjába, hogy az táplálékul szolgáljon neki. A magyarok halotti torok alkalmával az eltávozottak tiszteletére, az első pohár bort az elhunyt emlékére öntötték ki a földre.

Ra a vízözön után a megmaradt emberek segítségével sok csatát megnyert és legyőzte összes ellenségeit. Később belefáradt földi uralkodá­sába és felvitette magát az égbe a tehénné vált Tifun istennővel, a fe­léségével.

A vízözön legnagyszerűbb megörökítését az Ó-szövetségben Mózes el­ső könyvének 7-ik részében találjuk. Itten Noé volt az Úr által kivá­lasztott egyén, aki egy hatalmas bárkát épített az Isten parancsára és abba gyűjtött össze a föld minden élőlényéből kettőt, himet és nőstényt. "És így cselekedék Noé mint parancsolta vala neki az Isten" és eltörle az Isten minden állatot amely földszinen vala az embertől a baromig a csúszó-mászó állatig, az égi madárig, mindenek eltöröltetének a földről és csak Noe marada meg és azok akik vele valának a bárkában,

A vízözön 150 napig tartott, a bárka az Ararát hegyen feneklett meg. Noénak az elbocsátott galamb hozza hírül olajfa levéllel a szájában, ami jelezte, hogy elapadt a víz a földről. Ezek után Noe elhagyja a bárkát "És oltárt építe az Úrnak és áldozék égőáldozattal az oltáron".     Aztán megáldá Isten Noét és az ő fiait és monda neki, "szaparodjatok és tölt­sétek be a földet.

Legjobban hasonlít a Mózes Geneziséhez a caldeusi vízözön leírása, amelyet Berossos babiloni történetíró, Bál templomának papja írt meg görög nyelven Kr.e. 280-270 közt Antiocsos Soter király uralkodása alatt. Berossos munkája három nagy kötetre terjed. Az első könyv kozmogónia, asztronómiai ismereteket tartalmaz, a másik két könyv Babilónia történetét mondja el két részre osztva, vízözön előtti és vízőzön utáni korszakra. A munka legnagyszerűbb és legdrámaibb része a vízözön leírása. Berossos a diluviumról szóló adatokat saját bevallása szerint korabeli babiloni cserépkönyvtárakban féltve őrzött cseréptáblákról másolta le. A monda a következő: Xisutros király álmában Cronos isten jelent meg és közölte vele, hogy "Daisos hó 15 napján" végig fog sujtani ostorával a megromlott emberiségen, és özön-vizet fog zúdítani rájuk és megsemmisí­ti őket. Cronos Xisustrosnak kegyelmet ígér, mondván: épits bárkát és zárkózz el családoddal, barátaiddal és minden típusú állattal együtt abba, amikor megkezdődik a vízözön. A király úgy is tett. A bejósolt idő­re pontosan megkezdődött az óriási zivatar és elsötétedett az ég, csak a lesújtó villámok világították meg a vak sötétséget. Elpusztult minden élőlény, csak Xisustros király bárkája imbolygott a végtelen vízen. Egy­szer csak eloszlottak a fellegek és kisütött a Nap, ekkor a király ép­pen úgy mint Noé több madarat engedett szabadon egymás után avégből, hogy le tudnak-e telepedni már. Először vissza térnek a madarak, de ké­sőbb már azok nem szállnak vissza a bárkába. Végül is a hajó megakadt Arménia magas hegyén, ekkor kiszállott Xisustros és hatalmas áldozatot mutatott be az Istennek. A történészek nem adtak hitelt Berossosnak ar­ra vonatkozólag, hogy adatait a caldeusi cseréptáblákról másolta volna, mert a táblákat nem találták sehol. Azzal vádolták meg, hogy a Bibliát másolta le szolgai módon, csak némi változtatást iktatott be. Ez könnyen feltételezhető volt, hiszen Mózes után ezer évvel későbben élt.

Égy érdekes véletlen következtében az utókor igazolta Berossos történelmi hűségét. Ugyanis 1850-ben Layard angol tudós ásatásokat végzett Ninive, Assziria fővárosa, Istar istennő tiszteletére épített város fő­helyén (szumir neve Ghana az ősi víz nagy istennőjének főhelye) ahol sok, ezernyi írott agyagtáblából álló könyvtárra akadt. Ez a világ legrégibb könyvtára. Ezek a táblák ékírással vannak írva és Kr.e. a 7-ik század­ból Aszurbanipal, a nagy hódító idejéből valók. A táblák között megtalálták azokat az eredeti táblákat, amelyekről Berossos másolta le a víz­özön meséjét. Ezeket az eredeti táblákat George Smith fejtette meg és Accad Vizözön tanulmányában ismertette.

1872 George Smith egy újabb óriási szenzációt keltő tanulmánnyal lepte meg a világot. Ebben a tanulmányában 12 ninivei tábla megfejtését adta közre. Ezen zseniális műnek köszönheti a világ, hogy a legősibb hősköltemény, a Gilgames éposz évezredek után; újra az emberiség közkincsé­vé vált. Ennek a mondakörnek a főhőse Gilgames, Isdubar. Lenormand híres archeologus szerint a nagy vadász Nimród király, aki a Bibliában és ma­gyar mondákban mint legendás hős szerepel. Ennek a fennséges költeménynek egy része szintén a vízözönnel foglalkozik.

Gilgames, vagy Isdubár a halhatatlanságot keresi és ezért felkutatja nagyatyját Hasisadrat, vagy Utnapistint, aki a vízözönből menekült meg és örök boldogságban él. Gilgames kérésére elmeséli Utnapistin a vízözön történetét. Hasisadra Surippak városában az Eufrátes mellett élt és ő volt az egyedüli, aki tisztelte az isteneket. Anu, Bél, Ninib, En­nugi istenek elhatározzák, hogy megsemmisítik az emberiséget, de Ea az óceán istene emígyen szólt Hasisadrához "Siruppak fia építs egy hatal­mas hajót és az álatok minden nemét vidd be abba. A hajó hosszúsága 600 könyök és szélessége 60 könyök legyen és hét emelet magas. Hasisadra il­letve Utnapistin az égi parancsot híven teljesítette. Elkészítette a­ bárkát és Ea isten szavait betartva belépett abba háznépével, barátaival és a kiválasztott állataival együtt. Majd Samas Napisten hangos     szóval elrendelte a szörnyű vízözön megkezdését.

A horizontot egy sűrű felleg sötítette el, a vihar eltépte láncait és szabadon rohant keresztül mezőkön, erdőkön, elsodort mindent ami útjába esett. Birokra kelt a menekülő emberekkel és azokat könyörtelenül földhöz vágta, halálhörgés és sikoly kísérte útját. Testvér testvért kereste, anya elvesztett gyermeke után zokogott, senki sem találta párját és az elárvult ember, állat búvóhely után kutatott kétségbeesve. Nebu és^­ Sarru hajtották a fekete fellegeket mezőkön, hegyeken keresztül és víz­özönnel árasztották el a Földet. Minden elpusztult és Istar istennő így kiáltott fel; "A világ újből sárrá változott”!

Az örvénylő zúgó áradat a hegyekig, emelkedett. A monda szerint hat nap és hat éjjel tartott a vízözön. Hetedik napon Hasziszadra, illetve Utnapistin kinézett a bárka ablakán és egy halvány fénysugár bevilágítot­ta a környezetét és Utnapistin elszörnyedve látta, hogy mindenütt a sö­téten kavargó vízben a holttestek százai úszkálnak, és zokogva húzódott vissza az ablaktól. Később ismét kitekintett és a part vonalait kémlel­te, de sehol semmit sem látott, sőt még a horizont 12 pontját sem tudta megkülönböztetni a vak sötétségben. A hajó csak ment-ment 7 napon ke­resztül. Egyszerre csak Nisirtnél megakadt, ekkor Utnapistin elbocsátott egy galambot, de az hamarosan vissza tért, mert nem tudott lábra állni. Később midőn már látta, hogy a víz lassan visszahúzódott, elbocsátott egy egy hollót, de ez már nem jött vissza annak jeléül, hogy már talált szárazföldet. Később kiderült az ég és a nap sugarai ismét bearanyozták a földet. Utnapistin kiszállt a bárkából és nagy áldozatot mutatott be az isteneknek hálája jeléül, hogy megmenekült maga és háznépe a szörnyű pusztulástól. Mindegyik isten kiengesztelődött és kegyesen elfogadta az áldozatot, csak Belo isten arca maradt komor és haragos, mivel vágya nem teljesült, mert az emberiség nem pusztult ki teljesen. Ea istennő en­gesztelni kezdte Belot ezen szavakkal; Kérlek ne küldj újabb vízözönt az emberiségre, mert hiszen ők maguk fogják levezekelni a bűneiket szenve­désükön keresztül. Ekkor Belo kiengesztelődött és a bárkába lépett          és Hasziszandrát és feleségét is behívta a bárkájába, majd együtt elhajóztak a folyó torkolatához, ahol örök boldogságban laknak az istenek.

George Smith szorgalmas munkássága nemcsak a vízözön két új leírásával és a Gilgames legősibb éposz ismertetésével gazdagította a világ­irodalmat, hanem új irányt jelölt meg a történelmi kutatók számára. Régészek és történészek megállapították együttesen, hogy a biblia, kaldeusi asszír vízözön, valamint a Gilgámesz éposz mondakörének a gyökerei sok­kal mélyebb talajból szívják életerejüket, mint a semita kultúra.

Ugyanis ezekben az elbeszélésekben szereplő személyek és helynevek nem semita eredetet árulnak el, hanem egy sokkal régebben élő nép hajnal-korából valók. Dr. Albert Schott német tudós szerint minden kétsé­get kizárólag bizonyítható, hogy Gilgames sumir király volt. (Das Gilga­mes epos Stuttgart 1934), és birodalmának székhelye Uruk városa volt, a­mi a neolitikus korban keletkezett. Ennek a városnak kőkori emlékeit már előző előadásomban részletesen ismertettem.

Sir Leonard Woolley az Uruk város feltárója, Gilgámest az első ki­rályi dinasztia ötödik tagjaként jelöli meg. Így Gilgames nemcsak a su­mir nép, hanem az egész emberiség legrégibb urakodói közé tartozik. E­zért az archeológusok és történészek nagy izgalommal kutattak Mezopotá­mia területén az újabb bizonyítékal szolgáló lelet után, amely a sumir vízözön leírását igazolta volna. Fél évszázad telt el, de nem került elő a kívánt adat, mert az időközben kiásott táblák a sumir élet más viszo­nyait fedték fel. Míg végül Dr. John H. Hayes északamerikai kutató 1900 ban Nippur városát ásta ki és ott óriási könyvtárt fedett fel. Az itt talált cseréptáblák nagyobb részét a Filadelfia-i egyetem múzeumába és egy kisebb részét pedig az Istambul-i múzeumba szállították. l4 évig senki sem tudta kiértékelni a táblákon leirt események értelmét, míg végre a német Arnold Poebel doktor, filológus egy nippuri törött tábláról ki betűzte a várva-várt szumir vízözönt. Dr. Poebel ezen szumir nyelvű em­lék megfejtésével beigazolta a tudósok feltevéseit, hogy a semita víz­özönök meséi szumir eredetűek.

A szumir vízözön leírását tartalmazó táblának csak egyharmad része maradt meg és így a diluvium leírása hiányos. A tábla jobb és bal oldalán három-három oszlopán van leírva az emberiség legősibb vízözöni me­séje. Az egész mítosz 300 sorból áll, de 37 sor hiányzik minden egyes oszlopról. A monda bekezdését nem ismerjük mert a tábláról ez hiányzik. Csak innen, hogy Ziusudra mint főpap és király épített egy hatalmas bárkát isteni intelemre, majd hiány, aztán így folytatódik, isteni szózat hangzik; "a kultúra közepén vízözönnel megsemmisítem az emberiség mag­ját. 40 sorral később olvasható; a legszilajabb hurakán végigsöpörte a kultúra közepét és ugyan-akkor egy óriási vízáradat szakadt le az égből. 7 nap és 7 éjszaka tartott a végítélet. Közben a hatalmas bárkát a hu­rakán a nagyvízre sodorta.

A vízözön lassan lecsendesedett és Utu megjelent az égen és fényt bocsátott a Földre. Ziusudra kinyitotta a bárka ablakát és a fénysugár bevetődött annak mélyébe. Ekkor a király térdre esett a hatalmas Isten előtt és kérte annak bocsánatát. Majd engesztelő áldozatképpen levágott egy bikát és kiontotta annak a vérét. Majd szöveg-hiány és aztán az így folytatódik; Anu az ég legnagyobb istene és Enlil az isteni panteon legfelsőbb védője Ziusudrát ekként szólítja: Te vagy a növény, az állatvi­lág és az emberi mag megmentője. Későbbiekben arról értesülünk, hogy Zi­usudra az istenektől ajándékba örökéletet kapott és elragadtatott a Dilmunba arra a helyre, ahol a Nap felkel.

Így hangzik tehát a világ legősibb vízözönéről szóló elbeszélés. A fenn közölt szumir legenda tartalmát egyes helyeken szó-szerinti idézetekkel írtam le, hogy szemléltetővé tegyem tisztelt olvasóim előtt azt a tényt, hogy a jelen korban élő kiváló kutatóknak, archeológusoknak, történészeknek állítása teljesen helytálló, vagyis az, hogy a szumir víz­özönről való ősi leírás szolgált kútforrásképpen minden más népek víz­özönéről szóló mondájához. Sőt ki kell hangsúlyoznom, hogy a szumir vízözön monda, nemcsak a mezopotámiai, Kis-Ázsia-i, Elő-Ázsia-i semita né­pek vízözönéről megemlékező elbeszéléseinek az alapja, hanem messze tá­volban élő népek ajkán megmaradt vizözönéról szóló mondák kútforrása is, csak némi helyszíni változtatások vannak benne megörökítve.

Érdekes megemlíteni, hogy egyes szavak mint pl. a hurakan, úgy a szumir, mint a caldeusi, valamint as aszir mondában egyformán fordul e­lő, sőt még az amerikai vízözön mondában is fellelhető.

A magyar szumir közös múltra mutat Utnapistin vízözöni hős neve is, mert a magyar nyelvben még ma is van értelmes jelentése a szónak, vagyis UT- A NAP ISTENHEZ. A Nisírt szót pedig, ha külön írjuk, tökéletes magyar értelmet kapunk: NI SZIRT, vagyis íme itt a szirt, vagy szikla.

Az elmondottak után feltehetik Önök kedves olvasóim azt a kérdést, hogy vajon a magyar mitológiai elbeszélésekben előfordul-e a vízözön regéje? Erre a kérdésre nehéz feleletet adni. Ugyanis a magyar nép ősko­ri mitológiája a honvisszafoglalás után, a kereszténység felvételével elveszett, szétfoszlott. Így ősi emlékeink a vízözönről elmosódtak, vagy a Mózes vízözön-regéjével egybeolvadtak.

 Főképen a vizek, vagyis a folyók, tavak keletkezésére vonatkozóan azonban él még a pogánykori regék emléke. A legérdekesebb a balatoni re­ge. A Balaton helyén egy tündérleány legeltette aranyszőrű kecskéit és egyszerre csak forgószél támadt, villámlott és mennydörgött, majd szét­szakadtak a fekete fellegek és zuhogott az eső megszakítás nélkül. Esett és esett! A sok vízből lassan kialakult a Balaton, de a tündérleány az aranyszőrű kecskéivel együtt belepusztult a vizáradatbá, de a vízben megkövesedett kecskekörmöket még a mai napig is kisodorja a víz a partra. A Fertő-tóról azt mesélik, hogy egy nagy város van a tó mélyem és az elsüllyedt város tornyaiban minden húsvétkor megkondulnak az arany haran­gok, amelyeknek hangja felhallatszik a tóból. Ehhez hasonló a Bajmócvár melletti hőforrásról szóló monda. A mese szerint a tó közepén felbuggyanó meleg forrás egyenesen a pokolból jön, azért mert ezen helyen réges-régen dúsgazdag, de keményszívű könyörtelen emberek laktak, s ezen szörnyű bűnük miatt az Isten kénes esőt bocsátott rájuk, és lakóhelyük bű­zös kénszagú tóvá változott. Az egykori lakosság pénzét lapos kagylók alakjában még ma is kidobja a víz a partra.

A délibáb keletkezését is őrzi a magyar szájhagyomány. Az őspuszta kebelén egykoron annak felesége, a tenger hullámzott, szerelmük örök em­léke a puszta és tenger szülöttje, a délibáb. Érdekes még azt is megem­lítenem, hogy Magyarország különböző táján Ipolyi Arnold feljegyzései szerint az a néphit van elterjedve a vízözönről, hogy a hullámos föld­vonulatok, vagyis a hegyek szikes és kagylós alapú terein egészen meg­felelően a mai tudományos geológia felfogásnak, tenger fenék volt. A csipkézett hullámok kővé meredtek a vízözön után. Az alföldi térségben ta­lált kagylók és békatekenők pedig a vízözöni tenger ősi maradványai. A vízözönből fennmaradt vízből alakultak ki - a monda szerint - hazánk leg­nagyobb folyói; a Duna és a Tisza.

A helyszűke miatt sajnos nem tudom elmondani azokat a költőien nagyon szép mondákat, amelyeket egyes népcsoport őriz mint szent ereklyét a vízözönről. Most már csak arra szorítkozom, hogy közlöm röviden a mai tudományos álláspontot a vízözönre vonatkozóan:

A tudósok véleménye osztatlanul megegyezik -abban, hogy valóban volt vízözön, azonban nem volt olyan mérvű, amely egy időben egyszerre az e­gész Földre kiterjedt volna, és egy időben semmisítette volna meg az e­gész emberiségét. A tudomány csak lokális, vagyis helyenkinti vízözönö­ket ismer el, melyek időben is eltolódnak. Ezek a mondabeli vízözönök nem azonosak a pleistocen elején lejátszódott geológiai jégkorokkal, a Günz, Minden, Riss és Würmmel, mert az emberiség fajokra való tagozódása sokkal későbben az Asyliumi korban állt be. Ezt a tényt az is igazolja, hogy minden mese arról beszél, hogy már egy magas kultúrát semmisít meg a népek emlékében élő vízözön. Ezt a megállapítást igazolja, Sir Leonard Woolley és Stephen Langdon angol kutatók Mezopotámia különböző vidékein, vagyis azon a helyen, ahol a legősibb vízözön mondák keletkeztek, foly­tattak ásatásokat és két kultúr-réteg között megtalálták egy agyagréteg lerakodást, és ezt a szegmentumot diluviumi rétegnek nevezték el. A tudósok jelentése szerint azonban ez a réteg egyik helyen 370 cm. vastag­ságot ér el, míg a másik helyen sokkal kevesebb, vagy teljesen hiányzik. Viszont a szegmentumok fekvése is különböző idejű lerakódást mutatott. J. Bright ugyancsak Mezopotámia területén különböző geológiai méréseket végzett, és arra a megállapításra jutott több geológus társával együtt, hogy Mezopotámia területén csak helyi vízözönről lehet szó.

Ezek a kataklizmák azonban az akkori lakosok szemében olyan nagy méretűnek tünhettek fel, mivel a látóhatáron belül minden elpusztult, s így biztosan azt tételezték fel, hogy minden élőlény kihalt, elpusztult.

Lenormand francia tudós így nyilatkozik a vízözönről: "Nem lehetséges az, hogy a vízözön csak egy kitalált gyönyörű drámai költemény, ha­nem őseinknek borzalmas átélése az, amely szájról-szájra járt és maradt fenn nemzedékről, nemzedékre.

Forrás: A NAP FIAI. 1974. január-augusztus