Dr. Kulin Bán

Legnagyobb kincsünk édes-anyanyelvünk (4-5. rész)

Harmincöt év óta ismerem és figyelem ezt a hős nemzetet, és azóta sohasem csalatkoztam benne. Olyan most is, mint akkor, amikor először jutottam vele összeköttetésbe. Az első benyomásom máig sem változott meg, ezt büszke örömmel állítom. Mert nem minden nemzetről lehet ezt elmondani. Páratlan ez a nemzet ott, napnyugaton. A mi legvadnyugatabbra sodródott édestestvérünk. Mi büszkék lehetünk arra, hogy testvérnemzetnek vallhatjuk magunkat. Ezt a nemzetet nem szabad bántani. Szeretni és becsülni kell. Különösen a mai nagy szerencsétlenségben, a trianoni aljas békeparancs után kell még nagyobb megértéssel őket felkeresni és felkarolni. (Japán megtagadta a trianoni békeparancs aláírását!) nemcsak azért bűn a magyart gyűlölni, mert minden gyűlölség bűn, hanem azért is, mert a magyarok ezeregy éven át a legnagyobb egyetértésben éltek azokkal a népekkel, amelyek országuk területén letelepedtek...

Minden hazatért japán barátom kötetre valót mesélt nekem arról, hogy miképpen fogadták őt Budapesten, mennyire segítségére voltak mindenben, mennyi meghívásban volt részük, egyszóval mennyire szerették és segítették, karolták fel őket, amint megtudták, hogy japán testvérekkel állnak szemben.

Tudjuk, hogy Barátosi Balogh Benedek 1903-ban ment feleségével, Saroltával Japánba a magyar őshazát keresni. Hogy mennyire rokon a két nép, az ma már nem is kérdés, hiszen Matzumoto professzor barátom világhíres osakai kutató a Marker-gén elméletével kimutatta, hogy a magyarnak a legközelebbi rokona a japán. Mi több, egy tízezer éves, régi sír maradványából ma is ki tudja mutatni, nemcsak a japán és a magyar közös eredetet, hanem még a népvándorlás útját is. (Éppen ezen bizonyítékát a Petőfi-ásatásoknak kívánják az ún. "Magyar" Tudományos Akadémia árulói megakadályozni.) de nézzünk csak egy pillanatra bele abba a hatalmas lelki kincsbe, melyet a japán népmondásokból és népköltészetből átvehetünk magyar népünk javára is. látni fogjuk, hogy mennyire hasonló nemcsak a gondolkodása, de a jelleme is a magyar és a japán embernek.
"Egyik út sem túl hosszú egy jó baráttal az oldalon". - japán népmondás.

Basho: Szegénység:
- "Jöjj el, barátom, bár kopott a tanyám,
- De nálam a szúnyogok is oly kicsik, hogy az embert alig csípik."
Shogi:
- "Egy pillanatra eressz alá húzódni a zápor elől,
higgyétek el, barátaim: ez maga az élet."
Okura:
- "Ezen a világon élni ugyan mivel hasonlítható össze?
- A hajnalban kievezett csónakossal, aki a vízen nem hagyott hátra még nyomot sem maga után."
Inatzo Nitobe:
- "Háromnak kell megbocsátanod, ha érzelmeidet sérti:
- A leheletnek, mely a virág szirmát fújja le.
- A felhőnek, mely elfedi a holdat előled,
- S az embernek, aki békétlenkedni kezd veled."
- Hogy Morvai és Kiszely barátaim 2000-ben végre itthon, ünnepélyesen temethették volna el Petőfi hamvait az már saját népünk becsületével járt volna együtt. Ehhez kívántam én Gyóni Géza Krasznojarszkban megtalált sírját feltárni (és a saját költségemen hazahozni, és Petőfi mellé temetni), akinek a holttestére egy vasabroncsot tettek, de ezt is csak aljas módon szabotálják. Olyannyira, hogy a volt pufajkás, moszkvai nagykövet, Nanovszki elvtárs-úr nemcsak, hogy az ajánlott leveleimre sem válaszolt, habár a Hadtörténeti Múzeum igazgatójának, Korsós ezredes úrnak engedélyét is csatoltam, hanem amikor a két kiváló konzul barátom Povázsai Sándor és Monori István főkonzul urak Ungváron a saját futáruk által küldték el a kérvényemet, arra sem jött, még csak válasz sem. Miért? - Mert mint mondják: - Minek ez a nagy marakodás? Mire jó az, hiszen "Európába tartunk". Nem uraim, nekünk nem kell, mint a norvégoknak sem, mert nekik legalább még megvan a nemzeti önérzetük - sem a NATO csizmái és diktatúrája, még kevésbé egy egytálételhez hasonló európai gondolat. Ellenkezőleg: mi nemcsak büszkék vagyunk ázsiai múltunkra, hanem azt is hirdetjük, hogy több mint ezer éve nemhogy itt vagyunk, sőt már akkor megalakult a magyar királyság, amikor Európában csak Franciaországnak és Bulgáriának volt velünk együtt önálló és megszakíthatatlan történelmi királysága. S ezt tépték szét kíméletlenül a piszkos, szabadkőműves, népidegen gyilkosok. S aki ez ellen megszólal, azt letaglózzák kíméletlenül, mint a kisborjút a mészárszéken.

De egy kicsit most elkalandoztunk. Térjünk vissza az idézetekre. "Az eltitkolt becstelenség olyan, mint a fülcsengés. Ha senki sem, de én mégis mindig hallom." (Japán népmondás)
"A jellemtelen olyan, mint a fában a sebhely. Mindig csak terebélyesedik" (Japán népmondás)
"Az ezer mérföldes út kezdete is csak egy lépéssel kezdődik" (J.n.)
És tegyük még hozzá, hogy épp ideje lenne, hogy mi is az első lépést Trianon aljas békeparancsa ellen a revízió felé végre megtegyük. És ne feledjük: soha ilyen alkalmunk nem volt, mint ma, csupán a politikusaink voltak mindig a legnagyobb hazaárulóink. Ma is úgy vezetik az egész, szerencsétlen, hülyévé tett magyar népet, az orruknál fogva, mint amikor a faluban megjelennek a cigányok a medvetáncoltatásra és viszik a láncon a karikával az orrukban a medvét, akik dobszóra táncolnak, s mindenki nevet, amikor kis mézes tejjel jutalmazzák őket.
Mert:
1. Amiikor a szlovénok a segítséget kérték, minekünk Mura-közt kellett volna cserébe követelnünk, és játszva megkaphattuk volna.
2. A horvátoktól a Kalasnyikovok helyett nem pénzt, hanem Baranyát és a magyarlakta falvakat kellett volna cserében követelnünk.
3. Amikor Ukrajna önállóságáért harcolt, mi voltunk az elsők, akik talpnyaló módon elösmertük őket, de ezt nem kötöttük Kárpátalja hazatéréséhez, habár tudhatjuk, hogy a ruszin testvéreink, akik avar leszármazásúak, (ugyanúgy, mint a tót atyafiak és a horvátok is azok) ma is rendületlenül küzdenek, hogy újra a Szent Koronához csatlakozhassanak, lásd a Szent István napi demonstrációjukat a tízméteres feliratokkal:
"ÉLJEN AZ 1100 ÉVES MAGYAR-RUSZIN TESTVÉRISÉG! KÖVETELJÜK A SZENT KORONÁHOZ VALÓ VISSZACSATOLÁSUNKAT!"

Oh, Istenem! Mindannyian tudjuk, hogy milyen galádul bántak el velünk és magyarbarát sehol nincs a világon a japán, török, bolgár és ruszinon kívül. Annál inkább megható, s szinte könnybe lábad a szemem, mindannyiszor, amikor az úgynevezett "vadidegentől" mégis szeretetet, megbecsülést és közös harcot hirdető bajtársakra lelek. És miután a legtöbbet éppen a régi japán gárdánál találtam, így érhető, hogy egymás után ragadtam meg minden alkalmat, hogy semmilyen áldozatot sem kímélve négyszer is bejártam japán testvéreink honának minden zugát.

Nézzünk csak vissza, főleg a Szibériában sínylődő, első világháborúban ottrekedt magyar hadifoglyok megsegítésében a japán testvéreink hihetetlen áldozatkészségére. Az is megkapott, hogy a magyar hadifoglyok búcsúztatásán a japán vezérkari főnökök és tábornokok színtiszta magyar beszédet mondva említették meg, hogy már a múlt évszázadban Shiratori Kurakichi és Mátyás király mintájára, álruhában jártak éveken keresztül Magyarországon.

Ezekről köteteket lehetne írni, de befejezésül maradjunk csak még egy pillanatra Imaokánál, a magyarok nagy apostolánál, aki mint említettük, csak egy hétre jött, de majd tíz évig maradt, csak három szót tudott: Nem, nem, soha! - s miután lefordította Az ember tragédiájától kezdve Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt, és több mint tíz könyvet adott ki japán nyelven a magyar-japán közös múltról és irodalomról, megírta a Dai Nippon című világhíres művét, majd kiadta az első magyar-japán és japán-magyar szótárat, melyben már több mint félmillió szót gyűjtött össze. Ő volt az, aki az ötvenhatos szabadságharcosaink menekültjeinek az Andau-i hídon 30 ezer embernek osztotta szét a japán testvéri nép szeretetadományát. Habár számtalan meghívást kapott, soha a zsarnoki, komcsi rendszertől nem fogadta el sem a kitüntetéseket, sem a meghívásokat.

Nézzük csak meg könyvének a befejező, utolsó oldalát! Itt még megemlítem, hogy vagy huszonöt évvel ezelőtt egy régi, kommunista követségi bonni attasé, Kéri Ferenc feleségének, adtam ezeket a sorokat kezébe, aki elsírta magát, mint egy választási borjú, akit túl korán elvesznek az anyacsöcstől. Váratlanul betoppant a feleségem, s kérdezte: Mi van: Miért sír? Talán meghalt valakije? - Nem - mondom -, olvas egy hatvan évvel ezelőtt megírt levelet. - Ti hülyék, vagy őrültek vagytok, magyarok, hogy egy ilyen levélen lehet még sírni is?! - Mondom: - Nem, mi vagyunk az őrültek, hanem ti, németek nem tudjátok, hogy mi is valójában a magyar és a japán lélek fensége.

De olvassuk legalább mi még egyszer figyelmesen el ezt a pár búcsúsort és mélyedjünk kissé magunkba:

"Búcsúzom
Búcsúzom. Könyvem végére értem. S úgy érzem, mintha Magyarország határán állnék, hajadonfővel, kalappal a kezemben. Búcsúzom... bármennyire fegyelmezem magamat, erőt vesz rajtam a megindultság. Könnyezve gondolok az elmúlt nyolc-kilenc esztendőre. A válás puszta gondolata is megremegtet. Valami iszonyatos erő kiáltásra kényszerít. De a torkom elszorul. Nem bírok szólani. Lehajtom fejemet, és tovább írok. Búcsúzom... búcsúzok második Hazámtól és azoktól, akiket soha meg nem tagadok: a vidék magyarjaitól... búcsúzom az osztatlan, szépséges Magyarországtól, amelynek szélén fenyvesek állanak őrt, hogy az Alföld délibábja nyugodtan álmodhassék. Búcsúzom azoktól, akiké minden tiszteletem és szeretetem: a magyar anyáktól. Búcsúzom a magyar égtől. Búcsúzom a síkságon kóborló szellőtől. Búcsúzom a virághímes rétektől, a zizegő nádasoktól és a daloló pacsirtáktól. Hová intsek? Merre nézzek? Egyformán csalogat, szomorít a lányos mosolyú Balaton és a hetyke járású Tisza, az aranygerezdes szőlőtőkéjű tihanyi hegység. Most, hogy mennem kell, marasztal az öreg Duna, s vele együtt mindaz, amit a hosszú éveken át megszerettem, s ami a régi Hazám helyett egy új Hazát, s egy egész életre szóló barátságot adott nekem. Lámpám halvány világánál, mint tündéri vízió ragyog fel Budapest igézetes képe. Eddig csak láttam, most pedig érzem: milyen szép. Gyönyörű főváros egy nemes, büszke nemzetnek. Nyáron a Duna-parti Velence, télen egy darab ragyogó Párizs. Tavasszal az édes meleg napsütésben virágzó álom, és ősszel, amikor hullanak a falevelek?... könnyeimtől már nem is látom, csak érzem.

Búcsúzom... Budapest, te modern, nagy világváros. Pest-Buda - te álmodó, romantikus kisváros! Csak most tudom igazán, hogy milyen szívbemarkolóan szép, nagy drága kincs vagy te nekem. Ilyen csak az élet lehet, az elmúlás, a halál pillanatában, akkor, amikor a búcsú már nem búcsú, hanem maga az elválás. Soha ilyen mélyen még nem éreztem át, hogy a szépség és a szeretet nyomában könnyeket fakasztó fájdalom is járhat. Nem írok tovább. Nem bírom.

Áldjon meg az Isten, én szép Magyarországom. Drága Budapestem, drága magyar népem. Jövőd legyen méltó dicső múltadhoz. Isten veled."

Pár gondolatot idéztem Imaoka Juichiro könyvének befejező részéből. Ugyanez a hang, ugyanez a gondolatmenet és stílus vonul a könyv közel háromszáz oldalán végig. Az a szomorú csupán, hogy ezt a könyvet nem magyar, hanem a magyaroknál is magyarabb japán testvér írta. Szeretnék elzarándokolni sírjához, hogy ott letegyem a maroknyi magyar földet, melyet a határon vettem magamhoz, örök párnának. Ő ugyanúgy megérdemli, mint drága, szeretett édesanyám.

Jól tudjuk, hogy a múlt század közepe előtt, ha idegen a lábát is be merte tenni Nippón földjére, azt azonnal megölték. Sőt, még a japániakat is, akik a teljes elszigetelődést nem tartották be. Mi büszkék lehetünk arra, hogy éppen velünk, magyarokkal, lásd Jelki András és Benyovszki Móricz esetét, tettek különbséget. Azt a sok-sok megkülönböztetést, amit nemcsak velem, de minden magyar honfitársunkkal és elsősorban Szibériában ottrekedt első világháborús magyar hadifoglyainkkal, amit tettek japán testvéreink, azt szinte leírni sem lehet. Maga a tény, hogy a 30-as évek vége felé, amikor a japán császár testvére a feleségével hivatalos látogatásra jött Budapestre, Imaoka munkája volt, hogy Hazánknak ötszáz szakurát, cseresznyefát küldtek japán testvéreink, melyeket a Duna-parton és más helyeken ültettek el (melyre a bevonuló "dicsőséges", barbár szovjet hadsereg a magyar szabadságharcosokat akasztgatta). Ehhez még tudni kell, hogy sem Berlin, sem Róma, sem London, de még Párizs sem kapott, egyetlen szakurát sem japán testvéreinktől. Azt is tudnunk kell, hogy jelenleg több mint ötszáz Kodály és Bartók Intézet van Japánban, s ha az ember végigmegy a Gincan (az Ezüstöntők hatalmas bulvárján), mindenütt Liszt Ferenc, Bartók, Kodály és Kálmán Imre és a többi magyar zeneszerző csodás melódiái ütik meg a fülét. És az a szeretet, amellyel minden magyart fogadnak, azt leírni sem lehet. Ezért ideje lenne, hogy mi is hasonló szeretettel és segítséggel fogadjuk minden egyes japán testvérünket, akik Shiratori Kurikichi és Imaoka Juichiro nyomdokain jönnek legtávolabb sodródott japán testvéreiket felkeresni.

Megjelent a Magyar Világban

Link: Szilády Zoltán: Rokonaink-e a japánok?