1987-ben,“Koszorús Ferenc Emlékíratai és tanulmányainak gyűjteménye” címmel, az Universe Publishing Company kiadásában jelent meg az 526 oldalas impozáns könyv, 13 évvel a legendás hírű vezérkari ezredes halála után. Özvegye többéves munkával rendezte sajtó alá a több dobozra való kéziratot – lelkiismeretesen, elhúnyt férje kívánságai és megkötései szerint. A megkötések a kéziratnak megcsonkítás, változtatás nélküli teljes tartalmú közlésére vonatkoztak.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem Koszorús adta ki a memoárját, miért hagyta örökségnek az élettörténetét. Erre igyekszem megfelelni. Ebben látom egy emberöltő elhallgatott nyílt titkait, tragikus meghasonlottságunk gyökereit. Nem is recenziót írok, hiszen nem érzem magam arra hivatottnak. Megelégszem ha rávilágíthatok az okokra, amelyek megakadályozták Koszorús Ferencet életműve kiadásában.
Nehéz feladat lehetett összeállítani a szerény természetű hős, törhetlen jellemű hazafi és mélyen vallásos, hívő ember visszaemlékezéseit, hogy az a változó világ jószándékú magyarjai számára érthető – és elfogadható – legyen. Özvegye attól tartott, hogy a feleség elfogultsága kétségessé tehetné a leírások szavahihetőségét, ezért gyakran idézte elhúnyt férje bajtársai és volt alárendeltjei leveleit.
A könyv kiadója, Rédey György ludovikás bajtársam fájlalja az előszavában, hogy a könyv nem negyven évvel korábban látott napvilágot. Szerintem a magyar értelmiség még ma sem ért meg a könyvben foglaltak értékelésére, elfogadására, mert nem ismeri az akkori idők hű történelmi hátterét.
Nem is ismerheti meg addig, amíg a második világháborút megért generáció ki nem hal az árnyékvilágból. És be nem vonják az összes Habsburg ivadék magyar útlevelét.
Csak akkor lehet majd megírni a történelmünket. Úgy, ahogyan az a valóságban történt. Amikor majd enyhül a kormánykörök elkötelezettsége is a tanusítványos hazaárulók érzékenységének védelme iránt.
Ha már szóbakerült az időszerűség: hadd vágjak itt a sorrend elé a Koszorús könyv megjelenése utáni eseményekkel. Történelmünkben ritka alkalom, hogy erény, becsület, tisztesség az elvárt elismerésen felül még a közösség, sőt tengerentúli nagyhatalom megbecsülését is kiérdemelje. Öt évvel a könyv kiadása után, 1992 november 6-án márványtáblát avattak Budapesten, és 1994 májusában az USA kongresszusában Kalifornia képviselője, Tom Lantos emlékezett meg Koszorús Ferenc hősiességéről.
Ez a másik, és sokkal fontosabb ok, hogy jobb lett volna várni még vagy 10 évet az emlékiratok kiadásával. Bár az is lehet, hogy a könyv kiadása indította el a görgeteget.
Tizennégy évvel ezelőtt kaptam kézhez a könyvet. Hosszabb levélben írtam meg a véleményemet, hogy az valóságos mérföldkő a legújabbkori magyar történelemben. De azt is megemlítettem, hogy a világ – már akkor, 42 évvel a háború után – alaposan megváltozott körülöttünk és vele változott hazánk helyzete is a világban.
Nem változott azonban az egyénnek a nemzethez fűződő viszonya. Én ennek a felismerésében látom Koszorús Ferenc örökségének az értékét. Időtlen érvényességgel határozza meg és tárja elénk – a saját példájával – kötelességteljesítésünk fontosságát a nemzetünkkel szemben, kiemelve a katonák, államférfiak esküjének megalkuvás nélküli, holtig tartó érvényességét.
A másik igencsak szívemhez szóló értéknek tartom, hogy Koszorús rámutat a zömmel idegen származású, gondolkodású, célkitűzésű, érzésű és szellemű uralkodó középosztályunknak a végzetesen káros befolyására a nemzet sorsának az irányításában. Szerinte is: zömmel idegen származású esküszegők és hitvány karriervadászok segítették mindkét külső ellenségünket az ország pusztításában és ásták alá a jövőnket egy még kegyetlenebb Trianon felé.
KOSZORÚS FERENC RÖVID ÉLETRAJZA
Erdélyi magyar katonacsaládból, 1899 február 3-án született Debrecenben. Édesanyja református esperes leánya volt. Családja mentalitására fölöttébb jellemző, hogy 1848-tól kezdve nem használták a szilágysámsoni, ököritói és mocsolai előneveket. Talán éppen ez volt meghatározó Koszorús életében: a hamis és elvetendő születési előjogok helyes értelmezése. A Koszorús család nyilván azt vallotta, hogy a származás nem előjogot jelent, hanem egy életre kötelességeket ró a családnév viselőire.
Nem sok ilyen esetről tudok. Inkább ellenkező végletekre emlékszem, hogy szerte a világon az emberek egy sikeres emberélet eredményeivel vagy rengeteg pénzáldozattal szerezték meg a kékvérűséghez tartozás szimbólumát.
Hősünk lelkes huszár volt. Kimagasló szellemi képességei a vezérkari magasabb kiképzésre segítették. A hadiakadémia elvégzése után 1929-ben Nyíregyházán már a lovasdandár vezérkari tisztje.
Több külföldi úton járt: Ausztriában, Olasz- Francia-és Németországban, Angliában.
1937-től vezérkari őrnagyként lovashadosztály vezérkari főnök, a lovassági és gyorsfegyvernem szemlélőjének a vezérkari tisztje.
„Mint ilyen, úttörő munkát végzett a honvéd lovasság korszerűsítése - szervezés, alkalmazás, felszerelés, harcászat, harceljárás, lovassági gyakorlati szabályzatírás irányítása - érdekében. Évente két ízben tervezte, és -- mint első segéd – vezette is a lovas és összes gyorsfegyvernembeli - kerékpáros, gépkocsizó lövész, páncélos – ezredesek és tábornokok kipróbálásához szükséges alkalmazó megbeszéléseket és hadijátékokat. Ezt az úttörő munkát a páratlan szellemű lovasság nemsokára a csatatereken minősítette: a német vezérkar főnöke, Guderian vezérezredes olyan írásbeli elismerést és dícséretet adott a magyar huszárhadosztály harctéri működéséről, amilyet német csapat is ritkán kapott, külföldi pedig soha.”
(A fenti bekezdést a Koszorús könyvből másoltam.
A hadijátékok levezetése emlékeztet hogy Egerben, 1934-ben, hasonló kimagasló tehetséget volt alkalmam megismernem, – aki azonban a bitófán végezte…
A Szól a kakas már könyvem 66. oldaláról másolok:
„Így ismertem meg Szálasi Ferencet (is), aki akkor a vezérkartól kihelyezve csapatszolgálatot teljesített. Első ezredsegédtiszt beosztásban nemcsak a tisztikar és legénység, de a polgári társadalom előtt is tiszteletben állt. Renszeresen gyónt és áldozott. Volt egy hadtestek közötti vezetési gyakorlat, amit ő tervezett, ő vezetett le és ő töltötte be a súgó szerepét is mind a két fél parancsnoka számára: kimagasló sikerrel.
Kár volt érte – de megbocsájthatatlan tragédia volt a romlás céltalan folytatása és fokozása, amibe a Nemzetet sodorta.”
Egri emlékemet nem összehasonlításként idéztem, hanem Koszorús egyik, írásba fektetett alaptételének az alátámasztására, hogy: „nem elég a legbrilliánsabb képzettség, gyakorlat, tudás – ha nincs szilárd erkölcsi alapon nyugvó hűség és megbízhatóság”.)
1938-tól hadbavonulásáig a Pázmány Péter Tudományegyetemre delegálják a Korszerű Hadvédelem előadására. 350-400 egyetemistát vizsgáztatott szemeszterenként.
1938-ban három hónapot tölt Franciaországban és Angliában.
1940-41-ben a Ludovika Akadémia tanulmányi csoportvezetője és pk-helyettese. Több gyorsfegyvernem, páncélos használatra kiadott szabályzatot írt, köztük a Harcászati Szabályzat akkor új XIII. fejezetét a Gyorsanmozgó fegyvernem számára s azt előadta a tábornoki átképző tanfolyamon.
A II. Világháborúban, a csatatereken betöltött szolgálati beosztásai:
1941-ben a gyorshadtest parancsnokság hadműveleti osztályvezetője júliustól októberig. Öt hadtörténelembe illő csatának tervezésében volt oroszlánrésze.
1942 júliusától októberig: páncélos hadosztály vk. főnöke a Don mellett (Korotojak, Uriv hídfőcsaták)
1942-novembertől 1944 júliusig: az I. Páncélos hadtest vezérkari főnöke. Két új pc. hadosztály felállítását, annak kiképzését látja el. A kormány hites hadműveleti és harcászati szakértője az összes katonai bűnperekben.
Tovább idézek a könyvből:
„Eddig az orosz bolsevizmus ellen harcolt, kivétel nélkül győzelmes ütközetetkben. Magyarország német megszállása alatt azonban, a keresztény morálhoz és honvédesküjéhez hűen fegyvert fogott a nácizmus ellen is, nem minden eredmény nélkül.
1944 július 5-6: az első erőszakos náci hatalomátvételi kísérlet meghiúsítása.”
1944 július közepétől a tábori 1. páncélos hadosztály parancsnoka
szeptember 13 Arad visszafoglalása háromszoros román túlerővel szemben,
szeptember 21 Pénzespusztánál, német Stukákkal együttműködésben, Malinovszkij páncélos ékének 23 harckocsiját lőtték szét saját veszteség nélkül. Ugyanaznap Koszorús …( folytatom a másolást:)
… „beteget jelentett s többet nem szolgált a náci rezsímre való tekintettel.. Szeptember 22-től november 5-ig a budapesti tisztikórházban volt, ahonnan azonban november 6-án távozni kényszerült, mikor ott a Gestapo kereste. 1944 november 6-tól 1945 január 2-ig Nyugatmagyarországon rejtőzött a Gestapo elől, majd 1945 február 2-án a páncélos alakulatok lábadozó osztagaival Felső Ausztriába, Gerasba ment. Itt 1945 március 31-ig tartózkodott, ahonnan a szovjet csapatok előnyomulása elől a lábadozó osztag súlyos betegen, bélvérzéssel továbbvitte Alsó-Bajorországba, Eggenfeldbe.
1945 május 2-tól betegágyból elhurcolva, amerikai hadifogságban 1946 április 16-ig. Bűdesheim, Maily le Camp, Attichy, Dachau.”
A háború után:
1947 – 1951 a menekült Magyar Református Egyház konzisztóriumának választott világi elnöke, raktári munkás az IRO-nál,
1951 februárjától USA-ban él, kötelező kétkezi munkás, felmérő mérnök, műszaki rajzoló, majd geodéziai államvizsgázott geodéta.
1974 március 8-án húnyt el a virginiai Arlingtonban.
Ezt a könyvből vett listát kiegészítik az emigrációs magyar körökkel fenntartott kapcsolatából származó események. A reá legjellemzőbb megnyilatkozását a clevelandi Magyar Társaság akkori elnökéhez, dr Nádas Jánoshoz 1971 júniusában írt leveléből idézem: „Kérlek ne titulálj engem ’vitéznek’. Bár a harctéri kitüntetéseim bőven megvannak ehhez, s a főkapitány-helyettes két ízben is felszólított a felvételi kérvény beadására, haladékot kértem ehhez arra az időre, amikor már minden legénységi vitéz ki lesz elégítve …”
Nem derül ki Koszorús írásaiból, hogy tudott-e a „főkapitány helyettes” előéletéről. A nevét nem említi de én bemutatom egy sokáig uralmon volt helyettes főkapitány kimagasló teljesítményeit az alapító Horthy Miklós fölötti „végső győzelemben”.
Bokor Péter „Végjáték a Duna mentén” (RTV-Minerva-Kossuth, BP 1982) című könyvéből idézek, a Szent-Miklósy István vk őrnaggyal folytatott interjúból.
„Én ugyanis tudtam, hogy a Honvédelmi minisztériumnak a személyzeti osztályán volt egy csoport, amelyik kifejezetten azzal foglalkozott, hogy a tábornoki és magasabb parancsnoki helyeket egy leendő nyilas puccsnak megfelelő módon csoportosítsa át. Erre a HM, illetve a vezérkar – hogy úgy mondjam – hivatalból készült. Nyilasokat nácikat előtérbe tólni, lehetőleg minden kulcspozícióba!”
Nos: a főkapitány helyettes ennek a „csoportnak” volt az egyik alosztályvezetője. Az illető ma már a műncheni „Vitézek Főkapitánya”, odahaza pedig megbecsült és ünnepelt dandártábornok, annak ellenére, hogy – saját bevallása serint is – a Don mellől a visszavonulásban megfutamodott az ellenség elől, szolgálati beosztását elhagyva.
Hihetetlen? Közönséges halandónak: kétségetlenül. De ha Magyarországon valaki a Habsburgok puszipajtása, annak minden lehetséges, - feltéve, hogy tevékenysége a magyar nemzet szelleme, érdeke, tradíciói, értékei rombolását szolgálja.
Gondolom, ezzel a közbevetéssel is válaszoltam arra, hogy Koszorús miért nem adhatta ki a könyvét életében. Mert ahol az efféle nemzetvesztő, történelemhamisító hazaárulók büntetés nélkül hangadó, vezető szerepet vihettek, abban a társadalomban az igazság, a nemzet iránti hűség, az eskü szentsége nem találhat befogadásra.
Koszorús a Dálnoki Veress Lajos vezérezredes „Magyarország honvédelme a II. Világháború előtt és alatt (1920-1945)” című, Műnchenben, (Danubia Druckerei) 1972-ben kiadott könyv szerkesztőbizottságának a tagja volt, tőle ered a könyv címe is. A húsz szerkesztő, ill. adatszolgáltató tag betűrendben felsorolt életrajzai között Koszorús Ferencnek kétoldalnyi tér jutott. Jellemző, hogy abban egy szó se esik a németek által támogatott puccskísérlet elleni sikeres fegyveres akciójáról, ami pedig Koszorús aktív életének a fénypontja és koronája volt – minden tisztességes magyar szemében.
A BAKY PUCCS ELŐZMÉNYEI
1944 március 19-én Hitler megszállta Magyarországot a Tisza vonaláig. Ezzel Horthy kormányának addig is erősen korlátozott szuverénitása teljesen megszűnt. Az újabbkori nemzetközi megállapodások, törvények történetében eddig ismeretlen viszony alakult ki a botcsinálta fegyverbarátság után. Hitler nemcsak a faji megkülönböztetéssel forgatta vissza az idő kerekét a sötét középkorba. A szövetségi viszonyból a legdurvább ököljoggal élt, amikor fegyveres megszállással a szövetséges ellenségévé vált – az erősebb jogán.
Soha le nem mosható szégyenünk, hogy ezt puskalövés nélkül megtehette, sőt: széltében-hosszában quislingeket is talált bőven, akik boldogan segítették az SS és a Gestapo gyilkosait köztörvényes terrorcselekedeteik elkövetésében.
Így festett „Horthy Magyarországa” 1944 vészteljes nyarán.
Koszorús Ferenc Horthy kormányzó iránt, esküje szellemében, feltétlen hűséggel és engedelmességgel viseltetik. Így jellemzi a legfelsőbb hadurát írásaiban:
„Horthy Miklós barát és ellenség által abszolút korrektnek ismert személye minden lépésével, teljes önzetlenséggel csak Magyarország ügyét akarta szolgálni. Mint messze kimagasló világítótorony tündöklik e sötét magyar éjszakában. Tévedett ő is, hiszen ember volt. De tévedései mind jóhiszeműek voltak, és szándékosan sohasem keresztezték az ország érdekeit. Önmagából, e feddhetetlen belső énből kiindulva elképzelni sem tudta, hogy a honvéd egyenruhát viselők közt olyan jellemtelen törtetők is akadjanak, mint akik nyakára nőttek mind Magyarországnak, mind neki. Ez volt a legnagyobb tévedése.”
Koszorús is tévedhetett a hűségnyilatkozatában. Horthy ellenségei – és voltak szép számban - korántsem látták őt korrektnek. Hogy felülről kezdjem a ranglétrán: József királyi herceg, tábornagy, kedves közvetlenséggel „Sie Schwein” megszólítással illette. Az idegen eszméknek behódolt középosztály „kereszténynemzeti” tagjai közül volt, aki nyíltan zsidóbérencnek titulálta, és a „Rebeka, ki a Várból” is elhangzott olykor.
De a tisztességes, magyarul érző és gondolkodó nemzet megbecsülte. Megjelenése mindenhol és mindenkivel szemben tiszteletet parancsolt, feddhetetlen családi élete, anyagiakban kínosan becsületes szerénysége kiemelte az összes uralkodónk fölé Mátyás királyunk óta. Válságos helyzetben is csak a nemzetidegen közép- és vezetőréteg talált benne szálkát. Akik aztán romlásba is döntötték a Nemzetet…
Kétségtelenül helyénvaló azonban Koszorús megállapítása Horthynak a vakságig terjedő elfogultsága a kardbojtot viselő tisztikar hűségét illetően. Ennek okát elsősorban a közvetlen környezetének dzsentri szellemében, a monarchiából visszamaradt udvartartás parádés, felsőbb társadalmi osztályt megjátszó elszigeteltségében kereshetjük.
VITÉZ VÖRÖS JÁNOS VEZÉREZREDES
Itt látom időszerűnek, hogy rámutassak 1944 október 15 tragédiájának a talán legvégzetesebb, meghatározó okára.
Horthy, mint legfelsőbb hadúr, és vitéz Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar Főnöke, az ország teljes katonai fegyveres erejének a legfelsőbb parancsnoka között hiányzott a bizalom. Súlyos szavak, merész – ha nem egyenesen felelőtlenül nagyzoló – állítás, tudom. De vállalom, mert személyes élményeimre, bizonyítékaimra támaszkodó meggyőződésemnek adok kifejezést, amit nem hallgathatok el, ha a történtek hűséges felidézését tűztem ki célomnak. Tudom, szembekerülök Koszorús Ferenc számos állításával. Ő azonban nem ismerhette a kulisszák mögötti hatalmi játékokat, a tudatosan elferdített tényeket.
Jó fél évtizedes meleg barátság fűzött Vörös Tiborhoz, Vörös János fogadott fiához. Rajta keresztül tájékozott voltam a fegyverszünet iránti előkészületekről, feltételekről. Jelen voltam Vörös János kevéssé ismert, számomra történelmi meghatározó fontosságú helyzetismertetésén 1944. október 14-én a Balatonfüredre kihelyezett Hadiakadémián. 1945 január végétől a debreceni demokratikus honvédség alapító tagja voltam, közvetlen, szolgálati és privát kapcsolatban Vörös Jánossal. A hetvenes évek óta tartom a barátságot a kiterjedt Vörös, Csete, Beretvás családok tagjaival.
Érdekes családi hagyományról hallottam tőlük Vörös Jánosról. Annyira gyűlölte Hitlert, hogy az elkerülhetetlen kézfogáshoz fehér keztyűt viselt azzal a magyarázattal, hogy bőrfertőzése van. Kaptam is egy fényképmásolatot a fehérkeztyűs kézfogásról. (Később megtaláltam a képet Bokor Péter „Zsákutca” könyvének a 217. oldalán. Az olasz erre azt mondja: „si non ě vero, ě ben’ trovato” – ha nem igaz is, jól kitalálták …)
Elég belső információm volt ahhoz, hogy meg tudjam állapítani – a kormányzó körüli szuperelőkelő grémium ódzkodott Vörös Jánostól. Rangjukon alulinak tartották, nem „vették be maguk közé” a kurtanemes csabrendeki szőlősgazda fiát. Ezért fogták rá, hogy németbarát, megbízhatatlan, kétkulacsos. Ezzel szemben tény, hogy Vörös Jánosnak már 1944 augusztusában volt kapcsolata a berni katonai attasén (Rakolczai László vk.ezredes) keresztül fegyverszüneti tárgyalások kezdeményezése irányában. A balatonfüredi Hadiakadémián tartott „expozéja” is arra irányult, hogy a végzett fiatal vezérkari tisztek, a seregtestjeikhez bevonulásuk után, tájékoztathassák a harcban álló tisztikart a tervezett fegyverszünet szükségességéről. Vörös János igyekezett beszervezni, felfegyverezni a munkásságot is az átállás biztosítására (amint azt a román király tette), és javasolta a kormányzó kiszállását a Turán páncélvonaton Husztra, Dálnoki Miklós Béla hadseregéhez. Megannyi elszalasztott alkalom, ami a bizalom hiányán bukott el !
Még egy személyes ellenlábasa,”vitéz” Kéri Kálmán akkori vk. ezredes is elismerte, hogy Vörös János izzó magyar érzésű ember volt (igaz, nem könnyen, csak jó félórás vitám után, a Nyúl utcában).
A BAKY PUCCS ELHÁRÍTÁSA
Térjünk vissza 1944 július elejére. A „Koszorús akció” megindítására vonatkozólag több változat található az irodalomban. Horthyné Edelsheim Ilona a „Becsület és Kötelesség” könyvében Koszorús július 5-i esti kormányzói kihallgatásra jelentkezéséről, a kért és kapott parancsról nem számol be, sőt az egész akciót is Gosztonyi Péter szájába adja azzal, hogy „Ekkor következett a kormányzó erélyes ellenakciója, melyet Gosztonyi Péter történész „A magyar honvédség a második világháborúban” című munkájában a SAJÁT KUTATÁSAI alapján így ír le: …” (az én kiemelésem).
Gosztonyi azonban a könyvében néhány sor után átadja a stafétabotot Koszorús Ferencnek, s az ő kéziratából idéz. Akárcsak a forró krumplit, dobálják egymásnak a történelmi jelentőségű esemény leírását.
Számos más forrás is foglalkozik a Koszorús akcióval, különböző megvilágításban, a politikai beállítottságuk szerint. Említésre méltó Bangha Ernő 1990-ben megjelent könyve a m. kir. Testőrségről. Nagyvonalúan, de tévesen idézi a dátumokat, hőskölteményeket ír a testőrök szerepéről, a páncélos seregtest beavatkozását Lázár közvetlen parancsának tulajdonítja. Tehát nem tud a kormányzó személyesen, szóban adott parancsáról, - ami goromba ellentmondás, mert más, megbízható források szerint Lázár jelen volt a július 5-i parancsadáskor. Amit Horthy Ilona sem említ az aznapról írt naplójában.
Viszont ki kell emelnem, hogy Bangha a Baky-féle megkísérelt puccs céljaként a gettókba zárt zsidóság deportálását jelölte meg. A hatalomátvételre csak akkor került volna sor, ha Horthy megakadályozta volna az elhurcolást.
Úgy érzem, ez így helyes. Mert az államcsíny három hónapra rá úgyis bekövetkezett, de két-háromszázezer megmentett emberélet örökké emlékezetes dicsőség marad.
Bangha könyvében, a 124. oldalon csak lábjegyzet utal a páncélos hadosztályra és csak 40 oldallal utóbb akadunk rá Koszorús nevére. Figyelemre méltó azonban, hogy ott, a függelékben az akció időpontja helyes, tehát július 6 (nem 8, ahogy a szövegben áll).
Eszembe jut a latin mondás: „mendacem oportet esse memorem”.
Nyugodt lelkiismerettel elfogadhatjuk Koszorús Ferenc visszaemlékezését, ami szerint 1944 július 2-án találkozott Lázár altábornaggyal, értesült Bakyék tervezett hatalomátvételéről (és a gettókba zárt zsidóság deportálásáról), és felajánlotta páncélosai bevetését a puccs meghiúsítására, ha a kormányzó erre parancsot ad. Másnap, július 3-án megkapta Horthy parancsát a felkészülésre, 5-én késő este egy testőrtiszt autón felvitte a Várba. A kormányzó elfogadta Koszorús tervét és parancsot adott annak a másnapi végrehajtására.
Július 6-án hajnalban páncélosaival és a felderítő zászlóaljjal Óbuda magasságában a városba vezető összes útat lezáratta és 7 órakor tiszti járőrt küldött Bakyhoz. Legfelsőbb utasításra hivatkozva felszólította, hogy „csendőr zászlóaljaitól” 24 órán belül ürítse ki Budapestet.
Aznap délután 4 órakor a budapesti I. (területi) hadtest parancsnok felkereste a törzsszállásán, kijelentve, hogy a Baky puccs csak felfújt dolog: vonúltassa be csapatait a helyőrségükbe. Koszorús jelentette, hogy Baky csendőrei még nem hagyták el a várost, ezért megtagadta a csapatai bevonultatását. Gyanította, hogy a hadtestparancsnok a meglepett német megszállók utasítására akarta bevonultatni a páncélosait. Az I. Hadtest parancsnoka ellenvetés nélkül visszatért Budapestre.
Másnap, 7-én Baky megkezdte a kiürítést és 8-án délig be is fejezte.
Július 9-én Koszorús bevonultatta csapatait a körletükbe.
Koszorús Ferenc tehát vérontás nélkül érte el a célját. Puskalövés nélkül.
Kritikusai szerint nem is volt „fegyvertény”. Talán ez a mentalitás is egy oka volt, hogy Koszorús nem adhatta ki a könyvét még életében. A kritikusok miatt.
Én úgy látom a helyzetet, hogy a szinte teljesen reménytelen helyzetben adódott a nemzet életében kritikus feladat: megakadályozni a társadalmi rend felborítására készülő, az ellenséges megszálló hatalom által támogatott államcsínyt. Hogy hasonlattal éljek: az oroszlán barlangjában, a fenevad lába alól kellett kihúzni a koncot.
Koszorús nem remélhetett magának előnyt, jutalmat. Bárki más az ő helyében alig remélhette, hogy ép bőrrel megússza a kalandot. A kritikusai holtbiztosan otthagyták volna a fogukat. Koszorús maradéktalanul teljesítette a feladatot, mert – huszár volt a javából, mert magyar huszár volt, aki ismerte a meglepetés csodákra képes hatását és mert a kor szellemétől eltérően az esküjéhez hű hazafi volt.
Hogy magyar vér kiontása nélkül hajtotta végre a feladatát, az még külön érdeme.
Természetesen számolt azzal, hogy a Gestapo le akar vele számolni. Ezért lakásáról a hadosztálya elhelyezési körletében szállásolta el magát. Hűségéért bujdosó lett a saját hazájában – később még a saját nemzetáruló honfitársai elől is. „Bújt az üldözött s kard nyúl barlangjába…”
Ellenségei, a „fegyverbarát” Gestapo és a legmagasabb katonai és kormányhivatalok lekenyerezett bérencei meg akartak szabadulni az ismeretségből felbukkant páncélos hadosztálytól.
(Az is jellemző azokra az időkre, hogy egy ütőképes hadosztályt el kellett és el lehetett rejteni a „fegyverbarát” megszálló hatalomtól. A saját országunkban, a főváros közvetlen közelében…)
A Koszorús akció után lerendelték a páncélosokat a Dráva mellé, folyammegfigyelésre. Koszorús Ferenc hiába érvelt a legfelsőbb helyen, hogy védelem nélkül marad a kormány a megbízható páncélosok nélkül: Lázár leintette azzal, hogy Horthy beérkező szegedi háziezrede hűségében megbíznak. Az ezredparancsnok, Szász Ferenc ezredes hű is maradt, jutalmul orosz hadifogság lett az osztályrésze, (de még februárban kiadták a debreceni kormánynak, Vörös János demokratikus honvédségének.) Mészáros alezredes a zászlóaljával azonban az elsők között állt át Szálasi oldalára a Várban, október 15-16-án. Íme, mit ér a tradíció, az elit alakulat szelleme, ha a parancsnok jellemtelen fráter, esküszegő hazaáruló. Szálasi alatt tábornok is lett belőle.
ISMÉT A SZOVJET ELLEN
Augusztusban a románok átállásával a németek újabb hadműveleti áttörést szenvedtek. A szerencsétlen szétszórt németek félőrülten menekültek Erdélybe. Az orosz ellenállás nélkül rohanta le Romániát és – román csapatokkal együtt – a Déli Kárpátok szorosaihoz jutott el. A magyar vezetés a déli Kárpátok hágói kézbevételére az akkor is Romániához tartozó Délerdély ellen támadást készített elő.
Koszorús páncélos hadosztálya a Dráva mellől menetből csatlakozott a főleg póttartalékosokból összekapart 3. hadsereghez, mint annak az egyedüli ütőképes haműveleti egysége. Az utolsó órában aztán – politikai okok miatt – leállitották a támadást, de rövidesen feloldották a tilalmat. Ilyen előzmények után került sor Arad elfoglalására.
Megismétlem, amivel kezdtem: nem érzem magam hivatottnak Koszorús Ferenc harctéri érdemeit, tejesítményeit méltatni. Csak őszinte csodálattal emelem ki, hogy Arad meglepetésszerű elfoglalása 1944 szeptember 13-án, majd egy hétre rá Malinovszkij páncélos ékének a tőrbecsalása Pénzespusztánál – bármi mértékkel mérve is – a csapatok, tisztjeik és parancsnoki törzs összeszokottságának, egybeforrtságának csodálatos teljesítménye volt.
Engem, mint a szomszédainkkal kiegyezés hívét, egy kétsoros megjegyzés fogott meg igazán. Koszorús egy sikertelen vállalkozás leírása után így ír: „… a vállalkozás csak azt eredményezte, hogy ezt követően a román granicsár járőrök nem tisztelegtek többé, mint eddig, ha kimentünk a határra.” Eszembe juttatta az én élményeimet a román csapatokkal és főleg tisztekkel. A hadtest parancsnokságon tartalékos törzstisztek fogadtak részvéttel, hogy át kell adjanak az oroszoknak. Soha sem felejtem el a búcsúzást. Nagy kár volt hogy nem tudtunk egymással kiegyezni – hajtogatták, és öleléssel búcsúztak tőlünk.
A pénzespusztai diadallal Koszorús Ferenc katonai karrierje befejeződött. A németbarát hadseregparancsnoka szétdarabolta a páncélos hadosztályt és részeit alárendelte a gyalogos parancsnokoknak, akik nem értettek a gyorscsapatok harceljáráshoz. A dicsőséges páncélos hadosztály szétforgácsolódott, tönkrement.
Koszorús Ferencet pedig szeptember 23-án epehólyaggyulladással kórházba szállították. Magasra ívelő katonai karriere ezzel derékbatört.
De emberi nagyságáért halála után megkapta az Őt megillető elismerést.
IDEGENBEN
Az életrajzból tudjuk, hogy Koszorús 1944 november 6-tól, a Gestapo előli szökése után a Dunántúlon rejtőzött 1945 január 2-ig, amikoris páncélos pótalakulatok lábadozó osztagaival örökre elhagyta Magyarországot.
Az október ídusán bekövetkezett kormányzói proklamáció és a náci megszállók nyilas bérencei hatalomátvétele kritikus eseményeitől távol marad, így azokról nem tesz említést. Nem ír a nyugatra menekülés kínos gondolatáról sem. Ez érthető is, hiszen neki igazán nem is volt választása. A Gestapótól sikerült megmenekülnie, de a NKVD kezeiben biztosan elérte volna a végzete.
Nem tér ki arra sem, hogy a menekülés viszontagságaiban mikor és hogyan döbbent rá arra, hogy bajtársai között rejtőztek sokan, akik a nyilas puccs szervezői és végrehajtói voltak. Ezek az első zavaros időkben természetesen nagyon csendben lapúltak, különösen a kapituláció után, amikor elkezdték összeszedni a „háborús bűnösöket”.
A Horthy kormányzó iránti hűségét a legkényesebb környezetben is kinyilvánította. Így ír: „1950-ben Farkasék (kisbarnaki) József főherceg elé idéztek és a torkomnak szegezték a kérdést, hogy szükségesnek tartom-e a katonai hierarchia elismerését? Én azt válaszoltam, hogy ...…a katonai hierarchiát csak azokkal szemben lehet elismerni, s én is csak azokkal szemben ismerem el, akik szintén elismerik azt a saját feljebbvalóikkal, előljáróikkal szemben. Kormányzó urunkra gondoltam, és a kérdezőkre, amit ők rögtön kapiskáltak is, mert az állak leestek, és nem feszegették tovább e kérdést.”
Tudvalévően „József Apánk” (!) október 16-án a Várbeli rezidenciája erkélyéről, tábornagyi díszöltözetében, marsallbotjával köszöntötte a várudvaron megjelent nyilas karszalagos katonákat. (Pedig a Habsburgok „MAGYAR”, nádori ágából származott …)
Mielőtt rátérnék Koszorús Ferenc és az emigrációban tömörült „tovább harcolók” között felmerült feszültségekre, szeretném tisztázni, hogy a végső győzelembe vetett hit alapjának, a „csodafegyvernek” a létezését Heinz Guderian vezérezredes, a német vezérkar főnöke maga cáfolta meg már 1944 augusztus 28-án a magyar vezérkar előtt.
Teljesen világos tehát, hogy a kitartás az „utolsó magyar katonáig” teljesen céltalan volt – a NEMZET szempontjából. De: eredményesen biztosította, utóvédként, a nyilas pártütők és a Vörös Hadseregtől joggal rettegő úri középosztály símán kimenekülését.
A Nyugati Gyepűn a tábornokok, törzstisztek, miniszterek, kegyelmes és méltóságos urak tömegével Dunát lehetett volna rekeszteni.
Így festett a valóságban a „magyarok” hősi áldozata Európa megmentése érdekében. Csak a történelmi tényeket kellett kitekerni a dicstelen menekülés heroizálásával.
Hamisítással. – Koszorús azonban tisztán látta:
„ …a háború esztelen folytatása immáron mást nem eredményezhetett, mint a náci rezsím életének néhány héttel meghosszabbítását, Magyarország számára pedig az elbukás esküszegésekkel és hűtlenséggel való bemocskolását, Magyarország hadszíntérré válását, fővárosának és összes értékeinek elpusztulását, Erdély és a visszaszerzett magyar területek elvesztését, az erdélyi magyarság kettős céllal való irtását és a győztesek részéről olyan bánásmódot, amilyet senki sem kapott.”
KOSZORÚS FERENC HITVALLÁSA, VILÁGNÉZETE
Szeretném csokorba kötni Hősünk manifesztált nézeteit, véleményét az egyénről, a katonáról, nemzetről, Európáról és a Világról. Hogy megtaláljuk a választ: miért Ő maga nem adhatta ki az élettörténetét.
Az esküt szentségnek tekinti. Érvényessége egy életre szól, megalkuvás, egyéb nézőpontra, megfontolásra helyezkedés teljes elvetésével. Kulcskérdés ez, ami végig kísért az egész életén keresztül. Mégis, talán nem fejtette ki teljes részleteiben a kormányzói proklamáció körül kialakult helyzetet, azt a tényt, hogy Hitler milyen kínosan ügyelt arra, hogy a honvédség előtt a hatalom brutális eszközökkel végrehajtott átadásának legális jelleget adjon.
Szégyenletes, hogy Hitler nagyobb fontosságot tulajdonított az eskü jelentőségének, egy életre való érvényességének, mint egyes mai magyar kormánykörök és udvari történészek, a felháborító megalkuvásukkal. Hogy: „nem olyan egyszerű, fehéren fekete a dolog, más megfontolásokat is tekintetbe kell venni,”stb. Bizonyított tény, hogy Horthy törvényesen soha nem mondott le. Hitlernek viszont szükséges volt, hogy Horthy aláírja a sajtcédulát, amin elismeri a lemondását és átadja a hatalmat Szálasinak. Így érte el, hogy a honvédség tájékozatlan nagyrésze felmentve érezhette magát a Horthyra tett esküvel fogadott kötelessége alól.
Koszorús így ír Dálnoki Veress Lajosnak 1959-ben a könyvével kapcsolatban: „A fő szempontot ne a magyar nemzet egyetemét szétszaggató és egymás ellen uszító jobb- vagy baloldal, népi vagy arisztokratikus életszemlélet adja meg, hanem mindaz, ami ezek felett magasan áll: az egyetemes magyar nemzeti” (életszemlélet). Az 1971 május 10-i levelében még erősebb hangot üt meg: „Mi azért írtuk a könyvet, hogy az esküszegőket mentegető és önigazoló propagandaírással szemben az utókor számára megmondjuk a bizonyított igazat.” Az a sanda gyanúm, hogy ezt nem sikerült elérniök – viszont súlyos oka lehetett annak, hogy Koszorús még életében ne adhassa ki a könyvét …
Sokszor hangoztatta azt a tényt, hogy „a legmagasabb tudás sem elég - megbízható jellem nélkül.” Ez is pusztába kiáltott szó maradt. Példa: otthon a honvédelmi miniszter (sőt a kormányelnök) katonai tanácsadója hétszer revideálta esküvel fogadott hűségét – a haza iránti kötelességének teljesítésében, ahogy büszkén kinyilatkoztatja.
Koszorúst kritikusai nem tarthatták vissza egyes érintett személyek megnevezésétől. „A nevek említése bizonyító erővel bír” állítja. Méltánytalanság az egységgel szemben (vagy intézménnyel szemben is, teszem én hozzá), amely a meg nem nevezett (parancsnok) hibájából kifolyólag hátrányos megvilágításba kerül.
Szerinte a könyv célja „ismertetni azt a szellemet, amely a változó korok és körülmények ellenére is mindig, úgy a múltban, mint a jövőben, alapköve a becsületes helytállásnak.”.
„… a magyar katonaszellem és erkölcs emelte hat évszázadon át Magyarországot európai vezető nagyhatalomak sorába, amíg ennek a szellemnek a nevelése és irányítása magyar kezekben volt. De az utolsó 400 év alatt is, mikor már csak az önfeláldozó végrehajtás lehetett az osztályrésze, Európa összes harcterein a legragyogóbb katonaerkölcsökről tett bizonyságot. Csak a magyar államvezetés ellenére indított első világháborúban is 600,000 hősi halottat áldozott a nemzet úgy, hogy a hadvezetésbe magyarnak beleszólása nem volt.”
Nem hiszem, hogy ennél igazabb és vérforralóbb tetemrehívást valaha is írt volna valaki a Habsburgok nemzetvesztő uralmáról. Kár, hogy a dinasztia töretlen ambícióval ma is odahaza leskelődő tagjairól nem emlékezett meg. Mert változatlanul ők a magyar nemzeti törekvések legelveteműltebb ellenségei, amit Horthy magyar, nemzeti országlása alatt, annak elejétől a végéig is kimutattak. És ne feljtsük el, hogy Horthy országlásának az objektív helyretevését is a Habsburgok akadályozzák vagy késleltetik.
Koszorús így ír a katonabecsületről: (a monarchiában) „…a múltban, hol a tisztikar összetételénél, szelleménél, nem egyszer feladatánál fogva is, évszázadokon át elkülönült osztályként élt és gyakran szemben állt a magyar polgári társadalommal. De fel sem merült a többi szabad nemzeteknél, hol a tisztikart a nemzettest szerves tagjaként, a nemzet szellemi vérkeringésének egyik igen fontos szerveként tekinthették és kezelhették.”
Természetesen – mint csaknem minden baj a Mohács utáni történelmünkben – ez az áldatlan állapot is a Habsburgok öncélú politikájára vezethető vissza.
A nyilas puccs, és Horthy kényszer alatti érvénytelen lemondása körüli propaganda zűrzavara megtévesztett olyanokat is, „akik egész életükben a katonabecsület útján szolgálták hazájukat, s most a hivatalos megtévesztő téjékoztatások propagandahatás alatt ezúttal is úgy vélték, hogy a haza javát szolgálják. Súlyos tévedésükre csak akkor döbbentek rá, amikor a végkatasztrófa bekövetkezett, s minden nyilvánvalóvá vált.
Tévedni emberi dolog. A jóhiszemű tévedés nem is marasztalható el, ha az illető belátta a tévedését. A tévedés belátása azonban átlagon felüli jellemet kíván.
Így adódik, hogy bár a háború óta eltelt negyed évszázad alatt a dokumentumok nagyrésze napfényre került, vannak, akik az események elferdítésével igyekeznek a hibákat, tévedéseket jóvátenni. Ez az eljárás csak arra lehet jó, hogy a tévedés jóhiszeműségét is kétségessé tegye.” (kiemelés tőlem.)
Koszorús Ferenc igen lanyha lelkesedéssel ír az októberi események főszereplőinek a könyveiről. Ebben is csak egyetérteni tudok vele.
Hennyey Gusztáv „Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között” (Európa História 1992) könyvében sok érdekes adatot közöl, de a szerepe leírásával inkább egy enervált dzsentri önmagát sajnáltató képét adja – persze Vörös Jánost hibáztatva mindenért.
Még kiábrándítóbb Lakatos Gézának az Aurora kiadású „Ahogyan én láttam” visszaemlékezései. Már a címben benne van a felelősség alóli kibúvás: nem szükségszerűn azt írta, ahogy volt, hanem – ahogyan ő látta az eseményeket.
Megdöbbentő mindkét államférfinek a németekkel folytatott naív és teljesen erélytelen, meghúnyászkodó tárgyalási módja, a kritikus helyzetben elemi fontosságú ravaszság, vagy heroizmus teljes hiánya. Az a kép alakul ki az emberben, hogy a saját sorsuk volt tevékenységük és igyekezetük középpontjában. Ők voltak a vészterhes idők szánalomraméltó áldozatai.
Az érem másik oldalán viszont azt látjuk, hogy Hitlernek és a pribékjeinek aggresszív retorikájával civilizált módon nehéz lehetett tárgyalni. Különösen, amikor a kormányon és vezérkaron belül hemzsegtek a példásan, német alapossággal beszervezett hazaárulók.
Koszorús Ferenc nagyon idegenül érezhette magát az emigráció történelemhamisítói társaságában. Akadt köztük nem is egy, aki gorombán támadta. Irígyelték azt is, hogy kivételes amerikai ellátásban részesült. A tervezett Baky puccs leszerelése ügyében nem átallották megjegyezni, hogy helyette inkább ment vona ki a frontra. Szánalmas férgek oktalan böfögései, de az elvakult náci agymosottak között ez is megtette hogy megkísérjenek sárba rántani egy talpig tisztességes, nagyszerű embert.
DILEMMA: SZABAD-E ÖNVÉDELEMBŐL FEGYVERT FOGNI ?
A Moszkvában aláírt fegyverszünet a németek elleni fegyveres szembefordulást követelte. Hennyey külügyminiszter szerint október 15-én délután a kormány álláspontja:
„A kilátástalan háborút befejezni, de a német szövetségest semmi szín alatt meg nem támadni”. Koszorús így folytatja: „E fából vaskarikát jelentő határozat ismét világosan mutatja a kormány célkitűzéseit. Hogyan lehet a kilátástalan háborút befejezni, mikor azt Hitler máris fegyveres erőszakkal akadályozza, mi pedig nem akarunk az ellenünk irányuló fegyveres német erőszak ellen erőszakot alkalmazni? …a német szövetségest semmi szín alatt meg nem támadni egy olyan korlátokat nem ismerő biztosíték volt Hitler számára, miben a felelős magyar kormány Hitlerrel szemben Magyarország összes érdekeinek védelméről eleve lemond.”
Világos okfejtés, kristálytiszta logika. De miért nem hajtottuk végre a vitális magyar érdekek védelmét? Miért szegtük meg az elfogadott, aláírt fegyverszüneti feltételeket? Miért szabadítottuk magunkra az Ilija Ehrenburg által felbújtatott szovjet aljanépét a női becsület elleni erőszakra – bosszúból, a fegyverszünet megszegése miatt?
És ráadásul, örökké szégyenszemre, miért kellett a háború után alázatosan bocsánatot kérni a németektől a soha be nem következett náci „szövetségeseink” ellen fordulásért? Ahelyett, hogy Adenauernek beadtuk volna a számlát a kifizetetlen milliókról, amivel Hitler adósunk maradt a búzánkért?
Még Horthy is megalázta magát, kimagyarázkodott azért, amit elmulasztott megtenni
a nemzet érdekében! Ennyire szolganép vagyunk? Még a legyőzötteknek is a lábtörlője?
Keserű szavak. De talán felébreszti néhány fogékony fiatalban a nemzeti önbizalmat. Nagy szükségünk lenne rá.
Szeretném dióhéjban összefoglalni a 2.világháborúban részvételünket. 1941 nyarán a német befolyás alatt álló vezérkar erőltette, hogy ne maradjunk el az újjárendezendő Európából. Önként, kérés nélkül kiküldtük az egyedüli hadrafogható gyorshadtestünket.
1941 kora telén a Wehrmacht verhetetlensége dicstelenül szétfoszlott a feneketlen sárban és gyilkos hidegben. Kiderült az is, hogy Hitler nem felszabadító háborút indított, hanem terjeszkedés volt a célja. A moszkvai vereséggel már el is dőlt a háború sorsa.
Nem tértünk észhez.
1942 januárjában Wilhelm Keitel vezértábornagy Budapesten már követelte az egész haderőnket. Áldozati bárányként a 2. hadsereget szedték össze az egész országból. Ott is veszett a Don mellet csaknem az „utolsó emberig”.
Mi ebből sem okultunk.
Sztálingrád után már csak tervszerű (és kevésbé tervszerű) visszavonulás következett. Hitlert egymásután hagyták el a szövetségesei.
Mi maradtunk utoljára. Végre beláttuk hogy nincs más hátra: fegyverszünentet kellett kérnünk. Horthy magára maradt, beolvastatta a proklamációját és várta hogy a kinevezett parancsnokai végrehajtják a megbeszélt parancsokat.
A többit tudjuk.
Egyetlen hadsereg, hadtest vagy hadosztályparancsnok sem tett eleget az esküvel fogadott kötelességének.
Kevés kivétellel mind nyugatra kerültek. Koszorús Ferenc ezek számára nem adhatta ki a könyvét, de az emigráció tekintélyes részének sem, akiket a náci ideológia tartósan, maradandóan megfertőzőtt. Koszorús Ferenc nem lehetett próféta a választott hazájában.
De odahaza Pesten, a Dohány utca 1 alatti üzletház oldalán márványtábla hirdeti a világraszóló hősiességét.
Az otthoni hazafiak hódolatteljes megemlékezése kifejezéseként.
Erről egy másik tanulmányomban számolok majd be.
Befejezésül szeretném megcáfolni azt a hiedelmet, hogy lehetetlen volt elszakadni a németektől és eleget tenni Vörös János 1944 november 5-i felhívásának: a németek ellen fordulásra.
A 24. hadosztály vezérkari főnökének a közismerten németellenes Barra Zsigmond vk őrnagyot nevezték ki a Hadiakadémia feloszlása után, 1944 októberében. Én a hadműveleti vk.tisztje lettem. A törzsszállásra beérkezésünk utáni reggelen Barra már nem volt jelen, éjjel áthelyezték más beosztásba. Azóta se hallottam róla. (Emlékszünk Bokor Péter interjújára Szent-Miklósyval a HM személyzeti osztály náci csoportjára?)
Rozsnyón aztán egy ezredcsoporttal lemaradtam. Az ezred parancsnokával együtt Malinovszkij hadiszállásán töltött néhány nap mulva átadtak a debreceni kormánynak.
A 24. hadosztály megmaradt része pedig májusban (!) Zólyombucsán átállt az oroszokhoz. Fegyvereiket megtarották, vasúti szállítással kerültek hátra a debreceni kormány rendelkezésére.
A szovjet hadvezetés lehetővé tette a hadműveleti egység átállását még a háború utolsó napjaiban is. Tudjuk, hogy Sztálin csak hadosztályokban gondolkodott. Ahol vezérkari tiszt van. Megvolt tehát a lehetőség Horthy parancsának a teljesítésére.
Csak Koszorúsok nem voltak. A Barrákat pedig elsűllyesztették …
Palotás Pál, Seattle WA USA
A felhasznált irodalomból:
Bangha A m. kir. Testőrség
Bokor Péter Végjáték a Duna mentén
Zsákutca
Dálnoki V. MO honvédelme
Gróf Edelsheim Becsület és kötelesség
Hennyey MO sorsa K.és Ny. között
Horváth stb. Utolsó felvonás
Lakatos Ahogyan én láttam
Palotás Szól a kakas már
Vigh Károly Ugrás a sötétbe