környezet és létfeltételek
hatásai a nyelvek kialakulására
E dolgozatban felvetett gondolatok és adatok a Kárpát-medence földraji elhelyezkedése és természeti adottságai szemszögéből kívánnak rámutatni ama tényezőkre, amelyek befolyásolták, sőt meghatározták a magyar nyelv kialakulását és fejlődését. A tudományos világ ugyanis egyre nagyobb figyelmet szentel a környezetben uralkodó természeti hatások szerepének, melyek döntően befolyásolták a különböző nyelvek kialakulását, majd fejlődését. E szempontból – úgy tűnik – csak a magyar nyelv kialakulását meghatározó, a Kárpát-medence sajátos adottságainak vizsgálatai kerülik el a figyelmet.
Földünket az elmúlt egymillió évben legalább négy nagy eljegesedési hullám sújtotta: Günz, Mindel, Riss és Würm. A két első jégkornak egy-egy, míg a két utóbbinak két-két melegebb időszakasza volt. A jégkorok közötti felmelegedések rövidebbek és különböző hőmérsékletűek voltak. A Mindel és Riss eljegesedés közötti felmelegedés időszaka alatt például a Rajnában és Szajnában vízilovak úszkáltak. Ezúttal azonban az utolsó jégkort követő időszak éghajlati, vízrajzi, valamint a növényzet és az állatvilág általános alakulását kell elméletünk középpontjába helyezni a nyelvek elkülönülését és fejlődését illetően. Megkülönböztetett figyelemmel szem előtt tartva a Kárpát-medence földrajzi elhelyezkedését és természeti adottságait, az emberi életfeltételek követelményei szempontjából, amely a térség nyelvfejlődésének is megszabta irányvonalait. Mi, magyarok szeretjük emlegetni, hogy e szempontból a Kárpát-medence a földkerekség egyik legkiválóbb tájegysége. Így volt ez ezer évekkel ezelőtt is, a termelő életforma hajnalán.
1. kép: Kék; jégpáncéllal borított terület, piros; tartósan fagyott talajú tundra, barna; erdős tundra, lila; tenger melléki tundra, zöld; tenger melléki, fagyott talaj nélküli tundra.
Lépjünk vissza egy pillanatra az utolsó jégkor, a Würm harmadik hideghullámának – amelyik egyébként a leghidegebb volt – időszakába, úgy harminc-negyvenezer évvel ezelőttre (1. kép). A Kárpát-medence ekkor fagyos talajú, erdős vidék volt. A régészek ásói azonban, barlangok és melegvizű források közelében emberi telephelyekre találtak e korból is. Az itt élő emberek hidegégövi nagyállatokra, mint a rénszarvasra, ősbölényre, pézsmatulokra, barlangi medvére és mamutra vadásztak. A felmelegedés beálltával a jégtakaró egyre északabbra húzódott, s vele együtt a hidegégövi állatok – ezek az ősember megélhetését biztosították –, melyeket az ősember is követett. A jégkor embere tehát – Gáboriné Csánk Vera szerint, kevés kivétellel – elhagyta a Kárpát-medencét, és Európa északi vidékein élte, éli ősi életformáját talán napjainkig, amennyiben a lappok, vogulok és osztjákok lennének kései leszármazottaik. Sajnovics is a lappok nyelvét rokonította a magyarral. Ez lehet tehát a magyar és az említett népek nyelvi rokonságának az alapja. E szerint ezen ősnép olyan alapnyelvet beszélt, amelyikből a finnugor és az altáji nyelvek kialakultak.
A jégkorban hatalmas mennyiségű csapadékot, vizet kötött le a jégpáncél, mely akkor 50-60 millió négyzetkilométert borított be, míg ma kb. 16 millió négyzetkilométert. A jégkorra inkább a száraz időjárás volt a jellemző. Az éghajlat megváltozása 11-12 ezer évvel ezelőtt történt. A korábbi nézetekkel szemben ez néhány évtized leforgása alatt ment végbe. Az olvadó jég és hó a tengerek vizének emelkedését, a légrétegek párával való feldúsulását, a hatalmas viharok és esőzések beálltát eredményezte, amely az alföldek elmocsarasodásához vezetett. Kárpát-medence esetében a hegyekről lezúduló hólé ezt még meg is tetézte, és hatalmas mocsárvilágot alakított ki az alföldön. Ez a másik oka a Kárpát-medence csaknem teljes elnéptelenedésének. Becslések szerint az átmeneti kőkorban mintegy 15-25 ember marad hazánk területén, akiknek fő tápláléka a hal volt, amely jelzi az életfeltételek hatalmas változását. Idő múlásával az éghajlati viszonyok mérséklődtek, miközben a lassú felszáradás is folyamatban volt. Kialakult a mérsékeltégövi buja növényzet és állatvilág. Kr.e. 6000 táján megérkeztek délről a Kárpát-medence első földművesei, akik a gazdag növény- és állatvilág mellett, földművelésre is alkalmas területeket találtak. A folyók és tavak vizei pedig halban bővelkedtek.
Ezen adottságok lehetővé tették a Duna-Tisza völgyének az átlagosnál magasabb eltartó képességét. Nagy a valószínűsége, hogy a népsűrűsége az átlagosnak kétszerese, esetleg annál is magasabb lehetett. Ennek figyelembevétele perdöntő lehet a magyarság őshonosságát és a magyar nyelv kialakulását illetően. Az olvasó tekintsen Európa földrajzi térképére (3. kép). Amint látjuk, a Kárpát-medence a Kárpátoktól, az Alpoktól és a Dinári-hegységtől övezett, tehát elszigetelt térség, mely az ott élő népességnek védelmet biztosított, nyelvük fejlődését pedig egy sajátos irányba terelte. Ha a Kárpát-medence alföldje és a Kárpátoktól keletre eső alföld méreteit összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Urálig terjedő síkság szinte összemérhetetlenül nagyobb. Éppen ezért az utóbbit a telepesek gyérebben telepíthették be, és a természetadta életlehetőségek is másak voltak. Az eltartó képessége pedig meg se közelíthette a Kárpát-medencéét. E tényezőket a múlt eseményeinek, népek és nyelvek kialakulásának vizsgálatánál nem lehet mellőzni. A természeti, a földrajzi és környezeti tényezők határozzák meg az emberi műveltségek irányát és milyenségét.
2. kép: A gabonatermesztés legősibb nyomát Palesztinában találták, mint egy 11 ezer évvel ez előttről. E felismerés – valószínű – innen terjedt a szélrózsa minden irányába. A fekete pontok a legősibb lelőhelyeket, míg a piros kockák a 6-8 ezer éve kialakult termelőfalvakat jelzik. A sárgavonallal körülvett terület a búza és árpa természetes előfordulásának helye. A lencsét, babot és datolyát is itt honosították. A kék vonal pedig az esőzés déli határvonala. (E térkép a Hammond Concise Atlas of World History nyomán készült. 2002.)
A Hammond Atlasz szerint a gabonafélék, elsősorban az emmer wheat (tönkölybúza?) termesztése Palesztinában kezdődött, mintegy 11000 évvel ezelőtt (2. kép). E tudomány innen jutott Észak-Mezopotámiába, majd pedig Anatóliába és Dél-Kaukázus vidékére is, bár itt korábban elkezdődött, mint azt a terjeszkedési időhatárokba lehetne beilleszteni. (A Magyar Nemzet 2004. július 30-i száma arról ad hírt, hogy örmény és francia tudósok, Örményországban, egy barlangban gabonaraktárra bukkantak. A magvak korát 40-60 ezer évesre becsülik, amelynek kapcsán – valószínű – újra kell értékelni jelen ismereteinket.) Grover S. Krantz szerint minden 200 évben 150 km-rel bővült a földművelés határa. Már többen felfigyeltek arra, hogy a különböző korok újításai, felismerései, egymástól nagy távolságra, és egymástól függetlenül, nagyjából ugyanabban az időben vették kezdetüket. Elképzelhető tehát, hogy ebben az esetben is ez történt, avagy e tudomány ismerete vándorok révén jutott el a távoli tájakra. Nem lehetetlen ugyanis, hogy némely nyugtalan természetű földműves nem vette figyelembe a ma tudósai által felállított keretek, és a jobb termőföldek megszerzése érdekében túllépte eme keretek határvonalait, maga mögött hagyva a már létező közösségeket. Erre nagyon jó példa Észak-Amerika az európai ember által benépesítésének története.
A Kárpát-medence benépesedésének folyamatát és magyarságot illetően megkülönböztetett figyelemmel kell tekintenünk a Földközi-tenger szigeteire és Anatóliára, pontosabban a mai Észak-Irakra, vagyis a „termékeny félhold” vidékére, ahol a legjelentősebb népesedési robbanás bekövetkezett, mely a termelő életforma következménye volt. Ha ismét rápillantunk földrajzi térképre, akkor azt látjuk, hogy Anatóliát magas hegyvidék borítja. A völgyek eltartó képességei – figyelembe véve a gabonatermesztést is – nagyon behatároltak voltak. A félsziget tehát kénytelen volt feladni népfeleslegét. Déli irányban már nem terjeszkedhettek – kivéve Dél-Mezopotámiát, ahol Kr.e. 6000 táján jelentek meg, miután felismerték az öntözéses gazdálkodást –, mert onnan is egyre nagyobb számban érkeztek a telepesek. A terjeszkedés csak északi, nyugati és keleti irányba történhetett. Anatólia déli részei kedvezőbb volt a földművesek részére, így az megelőzte az északi vidékeket jó kétezer évvel. A nyugati irányba haladók, mikor elérték az Égei-tenger partját, a szigeteken át 9000 évvel ezelőtt elérték Görögország délkeleti csücskét.
3. kép: A Palesztinából kiinduló újkőkori földművesek terjeszkedése. Anatólián, majd az Égei-tenger szigetein át, 9000 évvel ezelőtt érték el Görögország délkeleti csücskét, innen északi irányban terjeszkedve 8000 éve érték el a Kárpát-medencét, majd pedig a Duna vonalán haladva benépesítették Európát. A nyilak színe 1000 évenként változik. (E térkép részben a Hammond Concise Atlas of World History nyomán készült. 2002.)
A Balkán-félsziget keleti és nyugati partvidékén északi irányba folytatták útjukat. A nyugati ág a Földközi-tenger északi partja mentén terjeszkedett nyugati irányba, míg a keleti ág a Morava és mellékfolyóinak völgyeiben, s 8000 évvel ezelőtt érte el a Kárpát-medencét. A Tiszántúlon a Berettyóig, míg a Duna-Tisza közében nagyjából a mai határvonalig hatoltak. A Maros vonalán keletre haladva pedig benépesítették az Erdélyi-medence déli felét. Régészeti nyelven ezt nevezik Körös-műveltségnek. Eme délről északi irányba terjeszkedő népesség egy része, mielőtt a Kárpát-medencébe jutott volna, az Al-Duna vonalán keleti irányba haladva meghonosította a gabonatermesztést, közvetlen a Déli- és Keleti-Kárpátokon kívül a földművelésre alkalmas területeken. A Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön pedig folytatták terjeszkedésüket keleti irányba. E kelet felé terjeszkedés másik útvonala a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alatt volt (3. kép), s a két ág úgy négyezer évvel ezelőtt találkozhatott a Turáni-alföldön, bár a déliek – valószínű – korábban érkeztek, hiszen az ő útjuk rövidebb volt. Izgalmas kérdés lehet, hogy Északnyugat-Kínában, vagyis Ujguriában a kínai régészek által feltárt fehér ember múmiái, e népesség ősei voltak-e, avagy korábbi telepeseké? Itt meg kell jegyezni, hogy e földműves népesség 5500 évvel ezelőtt elérte Írországot, amelyről a későbbiek folyamán még szó lesz.
A keletre jutott népesség történeti szemszögből nézve nagyon figyelemreméltó lehet számunkra. Nem lehetetlen ugyanis, hogy bennük kell keresnünk a keleti népekkel való rokoni kapcsolatainkat, sőt azon túl, az ezer évekkel később a keletről jövő hódítók, mint a szittyák, a hunok, az avarok, Árpád népe őseit is. E keleti irányba terjeszkedő népesség nyelve más hatásoknak volt kitéve – mint a Kárpát-medencében letelepedetteké – a hosszú évezredek során, ezért nem lehetetlen, hogy e hatások, de részben a nyelvfejlődés törvényei szerint is, a türk nyelvre változott át, amely alapja lehet a török-magyar nyelvrokonságnak. Életformájuk is nagy változáson mehetett keresztül, mert mennél keletebbre hatoltak, annál mostohábbak lettek a környezeti és éghajlati viszonyok a földművelést illetően, míg kedvezőbbek az állattartásra vonatkozóan. A Turáni-alföldön termő lucerna például kedvezett az állattenyésztésnek.
A mai nyelvek kialakulását – általában – az utolsó jégkort követő időbe, jó tíz-tizenkétezer évre vezetik vissza. Ez nem azt jelenti, hogy azelőtt az emberek nem tudtak beszélni, hanem azt, hogy a gabonatermesztés és állattartás lehetővé tette a kiváló természeti adottságokkal rendelkező vidékek népsűrűségének gyors emelkedését, vagyis a népesebb emberi közösségek kialakulását, valamint gondolatok és tapasztalatok egyre hatásosabb kicserélését, ami viszont meghatározta eme vidékek műveltségének és nyelvének sajátos fejlődését. Ha a különböző nyelvek kialakulására magyarázatot kívánunk adni, figyelembe kell vennünk a következő tényezőket: a; népsűrűség, b; elszigeteltség, c; távolság, d; idő. Ha e szempontokat figyelembe véve vizsgáljuk a szóban forgó térséget, akkor természeti adottságai szerint két nagyobb, de nem óriási, zárt földrajzi egységet találunk (3. kép.); Mezopotámiát és a Kárpát-medencét, de a Nílus és Indus torkolatvidéke is idesorolható.
a; Átlagosan a kezdeti földművelés korában 1 km2 egy embert tudott eltartani. (A halászó-vadászó életforma korában egy ember eltartását 10 km2 biztosította.) Földünket azonban különböző domborzati és éghajlati viszonyok tarkítják. Az emberi létfenntartás követelményeinek a különböző tájegységek nem azonos szinten és nem azonos minőségben feleltek meg. Ez ma is így van. Volt olyan tájegység, mely az átlagnál több embert tudott eltartani, és volt olyan, amelyik kevesebbet. A természeti adottságok befolyásolták és meghatározták a korai műveltségek kialakulásának helyét és jellegét. Az életfeltételeknek kedvező tájegységek népsűrűsége tehát az átlagosnál magasabb volt.
b; Földünk a természetes adottságok alapján meghatározva tájegységekre oszlik. E tájegységek elszigeteltséget is jelentenek. Tudjuk például, hogy a Kárpát-medencét a Kárpátok, a Nyugati-Alpok és a Dinári-hegység zárja körül, tehát más tájaktól természetes határok választják el. A zártság, az elszigeteltség meghatározza a nyelv és műveltség fejlődésének sajátos irányát, azon túl annak védelmét is biztosítja. Erre nagyon jó példa a szíriai, kb. 4000 lakosú Maalula, ahol Hajdú Dénes Demeter közlése szerint (Demokrata 2004/11.) Jézus anyanyelvét, a szír-arámi nyelvet beszélik a mai napig: „Damaszkusztól északra …, mintegy hatvan kilométer távolságra, sziklás hegyektől körülvéve, egy elrejtett völgyben.” A fejlődés itt megállt az elmúlt kétezer évben, így a nép megtartotta ősi nyelvét is.
c; Földünknek több olyan tájegysége van, mely az átlagosnál több ember megélhetését biztosította. A nyelvek elkülönülését és fejlődését illetően a következő fontos, meghatározó tényező a távolság. Eme kialakult emberi közösségek mekkora távolságra voltak egymástól, milyen kapcsolatlehetőségük volt a nyelvfejlődést illetően. Ha a távolság nagy volt, akkor a különböző hatásoktól, tapasztalatoktól befolyásolva nyelvük eltérő irányba fejlődött, majd elkülönült.
d; Az idő. Mekkora idő telt el, mióta a világ különböző pontjain kialakult közösségek kiváltak az ősközösségből, melynek nyelve még egységes volt. Ebben az esetben is csak a gabonatermesztés eredményeként bekövetkezett népesedési robbanást vesszük figyelembe. Azaz Palesztinát, s még inkább Észak-Mezopotámiát, vagyis a kurdok által lakott vidéket (3. kép, ellipszis), mint az ősközpontot, mert jelek szerint innen indult ki a korhoz viszonyított rohamos terjeszkedés, bár ezt nem egy fergeteges hódításnak kell elképzelni. Az időt bizony évezredekben kell mérni – a visszakövetkeztetett számítás szerint Kr.e. 8000 és 4000 között a kérdéses területek népessége tizenhatszorosára emelkedett –, de e tényezőt se lehet figyelmen kívül hagyni, sem a különböző nyelvek kialakulásának, sem fejlődésüknek menetéből. Valamint azt se, hogy a jövevények egyik-másik elzárt területen nagyobb vadászcsoportokat is találtak, nyelvük tehát nyomban új hatásnak volt kitéve, amennyiben az nem volt azonos az övékével.
Most lépjünk vissza a Kárpát-medencébe, s amint láttuk a Körös-műveltség mintegy 8000 évvel ezelőtt vette kezdetét. Ezer évvel később bontakozott ki az alföldi és a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége. A délről jövő telepesek beáramlása – nagyjából – Kr.e. 2000 tájáig tartott, amikor megjelent a péceli műveltség népe. Jelek szerint ez jelentős, nyelvi szempontból talán meghatározó hullám lehetett. Velük a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodhatott, hogy későbbi telepesek az uralkodó nyelvet megváltoztatni már nem tudták. Kérdés: milyen nyelvet beszéltek a péceliek? Lényegében két lehetőség képzelhető el. 1. A kárpát-medenceiekkel azonos nyelvet beszéltek, bár már jelentős tájszólással. 2. Teljesen más nyelvet beszéltek, nyelvük és a helybetaláltak nyelve ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv. Ha az utóbbi lehetőséget tartjuk valósabbnak, akkor fel kell tenni a kérdést, mint lehet oly jelentős rokonságot, némelyek szerint azonosságot, kimutatni a magyarok és a sumérek, valamint az ősegyiptomiak nyelve között? Ha ugyanis a péceliek és a helyben találtak nyelvének keveredése – vagy akár egy későbbi keveredés – egy új nyelvet eredményezett volna, akkor az említett nyelvek rokonsága nem állhatna fenn. A közös ősnépből való származás lehet a helyes magyarázat. Az újkőkori régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medence és Mezopotámia népessége között valamilyen fokú kapcsolat állt fenn. A suméreket Kr.e. 1800 tájára a szemita népek hódításai teljesen felmorzsolták, nyelvüket csak az ékírások őrizték meg, mely jelek szerint nyelvünk ősalakja lehetett.
A pécelieket követően megkezdődtek a katonai jellegű hódítások. A hódítók mozgékony, főleg állattartó lovas-műveltségű népek voltak, melyeknek nem, vagy csak kevés földműves alaplakosságuk volt. A földjéhez egyébként is szilárdan ragaszkodó parasztság csak életét veszélyeztető kényszer hatására mozdul ki otthonából. Nyelvadás szempontjából, mivel a hódítók rendszerint lényegesen alacsonyabb lélekszámúak voltak, nem lehettek tényezők. Nyelvük ugyan ötvözhette a meghódítottak nyelvét, de azt megváltoztatni nem tudta.
Eurázsia tehát benépesedett. Nem volt már állattartásra vagy megművelésre alkalmas lakatlan terület. A nyers erő vált meghatározó tényezővé, a másik meghódíthatósága, szolgasorba vethetősége, földjének uralása került a mérleg nyelvébe. A Kárpát-medence első hódítója a keletről jövő, lovas-műveltségű zokiak voltak a bronzkorban, majd pedig a nyugatról rontott be a halomsírok népe Kr.e. 1400 táján, mely szintén lovas-műveltségű volt. A Kárpát-medence első névről ismert hódítói Kr.e. 900 táján a kimmérek voltak. A királyi szittyák szorították ki őket a Fekete-tenger feletti hazájukból, majd pedig Kr.e. 500 táján az utóbbiak ugyancsak meghódították a Kárpát-medencét.
Mint ahogy Anatólia Európa, azon belül a Kárpát-medence benépesedésének fontos központja volt, ugyanúgy a Kárpát-medence Közép-Európa benépesedésének volt a gócpontja. A Duna-Tisza völgyének is megvolt a természeti adottságoktól meghatározott eltartó képessége. Népfölöslegének nagyobb részét a Duna vonalán nyugati irányba haladva adta le (3. kép). Ezen ősi telepesek 7000 évvel ezelőtt érték el a Rajna, majd a Szajna vonalát. Ha ezen ősnép a magyar nyelvnek ősalakját beszélte, amint e sorok írója véli – a nyugatiak indoeurópai nyelvűnek tartják őket –, akkor helyénvaló a kérdés; e vidékek népei miért nem beszélnek ma magyarul? Az olvasó most ismét tekintsen a földrajzi térképre (3. kép), és vegye alapos szemügyre. A Kárpát-medencéből a Duna vonalát követve – nyugati irányba – hegyvidéket látunk. A népsűrűség tehát alacsonyabb volt az átlagnál. A Pireneusoktól az Oderáig pedig egy elnyúlt, hatalmas alföldet látunk, ahol a telepesek szétszéledhettek, valamint keleti felének éghajlata is hűvösebb volt a délibb vidékekénél. A népsűrűség csak az átlagos vagy az alatt lehetett. A későbbi indoeurópai nyelvű népek áradata – néhány kis szigetet kivéve – elnyelte őket.
A hivatalos álláspont szerint a magyarság és a magyar nyelv Árpád népével, 895-ben érkezett a Kárpát-medencébe. Ez számos, ma még megoldhatatlannak látszó történelmi tétel elé gördít leküzdhetetlen akadályt, mint például az olasz nyelvész által legújabban (2003) felvetett etruszk-magyar nyelvrokonság kérdése. Mario Alinei professzor – aki az utrechti egyetem nyelvésze – nem az első, aki az etruszk és magyar nyelv rokonságát kutatta, valamint be is mutatta. Feltételezés szerint az etruszkok – Róma alapítói – Kr.e. ezer táján a Kárpát-medencéből költöztek Itáliába. De hát hol voltak ekkor a magyarok? Hogyan, mint lehetséges tehát a megdöbbentő nyelvrokonság? Nos, ha legalább feltételesen elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence népének nyelve a kérdéses korban magyar volt, akkor kézenfekvő, egyszeriben megoldódik az etruszkkérdés is. Jó lenne, ha valaki Alinei tanár úr figyelmébe ajánlaná e lehetőséget.
Az ésszerű következtetésen és következetességen kívül van-e valami, ami ezen ősnép magyar nyelvűsége mellett szól? Történelemelőtti időkről van szó, tehát nem létezik még írásos emlék, legalábbis olyan írás, melyeknek hiteles megfejtése, olvasata lenne. Van azonban Egyiptomból (4. kép) és Anatóliából (5. kép) egy-egy szobrocska, melyek jeleit, ha egybeolvassuk, értelmes magyar mondatokat kapunk. Az anatóliai istennő több mint 8000 éves, míg az egyiptomi 5500. Ugyancsak létezik egy cserépdarab az alföldi szakálháti műveltségből, melynek két jelét az előbbiek segítségével, ha egybeolvassuk, szintén magyar olvasatot ad. E cserépdarab is 5500 éves. Annak ellenére, hogy e tárgyakon szereplő jelek olvasatát az Eredetünk és őshazánk című tanulmányomban már bemutattam, ez alkalommal se mellőzhetem, főleg azért nem, mert Magyar Adorján és dr. Zakar András munkáiban eligazítást kapunk a makar szó értelmét illetően, amely a nagy M alakú jel értelmezhetőségét új megvilágításba helyezi.
4. kép: A magyarok Nagyasszonya vagy A Boldogasszony
Kezdjük az egyiptomi szobrocska (4. kép) lehetséges olvasatával, mert az a legmegbízhatóbb. Ha ugyanis ránézünk ezen istennőre, azon érzésünk támad, hogy mond valamit. A sas fej, a feltűnő kartartás a becsukott ujjakkal a szándékosság félreérthetetlen jelzői. Az egész test megformálása pedig a búzamagra emlékeztet: Mag. A termékenységi vallás istennőjéről lévén szó. Ha vallatóra kívánjuk fogni ezen istennőt, akkor az egyiptomi hieroglifákat kell alkalmazni, segítségül hívni. A hieroglifákban a sas az A betű jele. A kezet a becsukott ujjakkal az egyiptológusok khefa-nak olvassák, de mindjárt meg is magyarázzák, hogy ez annyit jelent mint grasp = markol (Wilkinson). A mellékelt képen ez jól látható, amint öt kéz markol egy kötelet. A karok olvasata pedig ka. Nos, a szembetűnő jeleket kell egybeolvasni ahhoz, hogy kiderítsük az ősi egyiptomiak üzenetét. Íme: A sas fej A, kéz a becsukott ujjakkal ma-rkol, a feltartott karok ka, s mert a egyiptomiak is k-val képezték a többes számot: kak, vagyis karok. Összeolvasva: A makarok, vagy A magyarok, ehhez olvassuk a szobrocskát istennő vagy nagyasszony értelemmel. Megkapjuk tehát A Magyarok istennője vagy A Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Tévedés lenne az olvasat helyességét állítani, annyit viszont igen, ha a jelölt fogalmakat egybeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk.
5. kép: Magyarok szülőföldje vagy Boldogasszony szülőföldje
A törökországi Çatal Hüyük újkőkori településének feltárásáról James Mellaart könyvében (The Neolithic of the Near East) olvashatunk. Több mint 10 hasonlóan kimunkált istennői szobrocskát (5. kép) találtak, melyek azonos üzenetet tolmácsolnak. Mind a termékenységi vallás istennői, nagyasszonyai. Mellaart a következő üzenetet olvassa ki a szobrocskából: women giving birth, vagyis az asszony szül.
Szülő asszony. Az asszony lábai között valóban gyermekfejet látunk. Mellaart azonban figyelmen kívül hagyta az asszony térdeire és hasára bekarcolt íveket. Együttesen a hármas halmot alkotják (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomnak nemzetközileg elfogadottan föld, ország az elsődleges értéke, olvasata, de lehet hegyet is írni, jelölni vele. Nos, ha a két fogalmat egybeolvassuk, megkapjuk a szülőföld olvasatot. Kérdés: kinek a szülőföldje? Ha gondosan megnézzük a szobrocska oldalát is, akkor látjuk, hogy a párduc első és hátulsó lába, valamint a lelógó has egy nagy M alakú jelet képez. A lelógó has ugyanis szögesített, vagyis nem természetszerűen ívelt. A szándékosság nyilvánvaló, tehát valamit mondani akartak vele. Valakinek vagy valaminek az M hanggal kezdődhetett a neve, és ez a valaki vagy valami olyan fontossággal bírt, hogy e jel ezer évekkel később megmarad a latin ábécé M betűjének, és nagyon hasonlít a magyar rovásírás m betűjéhez is. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar szónak valamilyen változata rejtőzhet? Ha igen, akkor a szobrocskán szereplő jelek egybeolvasása esetén megkapjuk a Magyar szülőföld, Magyarok szülőföldje olvasatot. Merész feltevés, de még senkise jelentkezett, hogy más nyelvek segítségével értelmes mondatot tudna kiolvasni a szobrocskán szereplő jelekből.
6. kép: Magyarok Nagyasszonya vagy Boldogasszony
A harmadik újkőkori tárgy, egy gabonatároló edény nyaktöredéke (6. kép), mely a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítását gazdagítja. Eme cserépdarabon két jel szerepel, melyek az előzőekben tárgyaltak segítségével olvashatók. Az egyik a nagy M alakú jel, a másik egy háromszög, melyet az M alakú jel V szöge és a fenti díszítés vízszintese képez. A nagy M alakú jel az anatóliai szobrocskákon is megvan, s amint a szobrocska lehetséges olvasatából kiderül, talán éppen a magyar szó rejtőzhet benne. A cserépdarabon szereplő két jel esetében is e lehetőséget választjuk. A nagy M alakú jelet tehát ebben az esetben is magyar, magyarok értelemmel olvassuk. A háromszög olvasata nemzetközileg elfogadottan a nőiség, istennő, áttételesen nagyasszony értelemmel olvasandó. Ha tehát a két jelet egybeolvassuk, akkor megkapjuk: Magyarok Istene, vagy a Magyarok Nagyasszonya. Mindezt egybevetve tehát nem lehetetlen, hogy azon ősi nép, mely a hosszú ezer évek során a Kárpát-medencében letelepedett, a magyar nyelv ősalakját beszélte.
A makar, magar szók értelmét illetően Magyar Adorján Az ősműveltség című hatalmas munkájában találunk útbaigazítást. Íme: … a görögben makarosz, a szumerben és asszírban pedig magaru = boldog.” (40. oldal) A makar, magar szóknak tehát hajdanában boldog volt az értelme.
Zakar András A sumér hitvilág és a Biblia című munkájában szintén találunk utalást a makar szóra (46. oldal). Íme: „A Nagyboldogasszony (Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának egyébként magyar földön nagy irodalma van. Lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy János, Kálmány Lajos, Kandra Kabos, Bálint Sándor, stb. műveit, legújabban pedig Fetich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hős, szent. Az összetétele: Baudug – Boudug – Bódog – Boldog önmagában is kifejezi a nép nyelvén a Boldog-asszony jelentést. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg az újszövetségi szentírás: „íme mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék” – mondja Szűz Mária az ő hálaénekében (Luk. 1, 48). A klasszikus görögben makar, aros jelentése: boldog, az istenekről mondva.”
Boldogasszony tehát az életet adó anya, termékenységi vallás nagyasszonya. Ezt látszik alátámasztani ama tény is, hogy az áldott állapotban lévő asszonyt a magyar ember boldogasszonynak nevezte, és a még le nem züllesztett vidékeken ma is annak nevezi. Erre utalhat a szólás-mondás is, mely szerint „Szegény ember gondját Boldog Isten bírja.”
Zakar és Magyar szerint tehát a makar-nak boldog volt a hajdani értelme. Most, ha figyelembe vesszük az előzőeket, akkor a nagy M alakú jel új értelmezhetőségének lehetősége tárul elénk, mely szerint lehetséges, hogy az egyiptomi szobrocska helyes olvasat: A Boldogasszony. Az anatóliai szobrocskáé pedig; Boldogasszony szülőföldje – amely arra mutat, hogy ezen istennő tisztelete megelőzte a sumérek műveltségének kialakulását –, míg a szolnoki edény töredék két jelének olvasata szintén; Boldogasszony lenne. Alig lehet kétséges, hogy eme boldog = Makar, Magar istennő neve öröklődött ránk népnevünkben. Érthető tehát, hogy a magyarság miért ragaszkodott, ragaszkodik oly szilárdan ősvallásunk Nagyasszonyához: Boldogasszonyhoz. Az olvasó most ismét tekintsen a 2. térképre, és gondosan tanulmányozza az újkőkori földművesek útvonalát. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor az sem lesz meglepő, hogy az Égei-tenger szigetein ilyen magyaros hangzású neveket is találunk: Karpáthos, Kalavárda, Soroni, Tílos, Kós, Sámos, Órmos, stb. Talán még egy érdekességet, de amely e kapcsolatok mellett szól. Zakar könyvének 31. oldalán egy sumér tábla szövegét közli, mely leírja, mint teremtette Marduk istenség az embert: Lulla-t. Az olvasó most vegye maga elé Magyarország térképét. A magyar tenger (Balaton) déli partja mentén találjuk Siófokot, melytől délkeleti irányban fekszik Tab, ettől egyenesen észak pedig egy kis somogyi falú: Lulla.
7. kép. Az Égei-tenger szigeteinek magyaros hangzású, vagy Kárpát-azonos nevei aláhúzva
Az írországi Ballintaggart-ban talált „szent” kő is a régmúlt idők üzenetét tolmácsolja, melynek képe a Barry Fell America B.C. című könyvének 22. oldalán található. Az írásjeleit a következőképp olvassák: Maqqiiari vagy Magari. A követ a keltákkal és a férfi teremtőerővel hozzák kapcsoltba. Kérdés tehát, hogy eme Magari-nak van-e valami köze a Makar-Magar istennőhöz és nevéhez, de a keltáknál férfi minőségre változott? Rájuk ugyanazon törvények érvényesek, mint a Kárpát-medencében letelepedettekre. A tengervize egy bizonyos védettséget, elzártságot jelentett részükre. A kelta-magyar rokonság kérdését egyébként is már többen felvetették. Nem lehetetlen, hogy eme rokonságot szintén az újkőkori népesség közös őshazájában, Észak-Mezopotámiában kell keresni. Némelyik ír tudós a kelták őseit Anatóliából származtatja, akik a Kárpát-medencén keresztül jutottak mai hazájukba.
A magyarságnak azonban vannak keleti kapcsolatai is. Igaz, hogy ezek több ezer évvel későbbi időre vonatkoznak. S mert eme népekről már írásos források is vannak, így jelentős irodalom áll rendelkezésre múltjuk vizsgálatát illetően. Sokkal többet, és sokkal meggyőzőbben lehet írni róluk, mint az újkőkor telepeseiről, melyeket csak a régészeti feltárások kapcsán ismerünk, bővebbet pedig csak a társtudományok segítségével tudhatunk meg. Éppen ezért az előbbiek a kutatók részére nagyon csábítóak. Persze az ő eredetüket is ki kellene kutatni. Mert hiszen van kezdeti állapot, van folyamat és van befejezett állapot. Befejezett állapotnak nevezem, mikor egy népről már írásos kútfők tanúskodnak, tehát már név szerint ismerjük. Ebből kiindulván nem kaphatunk teljes képet, eredetünket illetően. Ha meg akarjuk ismerni egy népnek az eredetét és múltját – bármely népnek –, akkor nem indulhatunk ki a befejezett állapotból. Már pedig a magyarság Közép-Ázsia és Belső-Ázsia népeiből való származtatása esetében pontosan ez történik. Illene megismerni ama népeknek az eredettörténetét, melyekből a magyarságot származtatjuk.
8. kép: Kirurán szépsége és egy férfi múmiája Ujgurföldről
Említés esett arról, hogy Ujgurföldön a kínai régészek fehér ember múmiákra találtak a Takla Makán sivatag homokjában Ettől északra fekszik Dzsungária, ahová Körösi Csoma Sándor is szeretett volna eljutni. Csoma úgy vélte ugyanis, hogy e tájon lehetett a magyarok őshazája. A kínai régész, Mu Shun Ying Kiruran-ban (Loulan) egy 45 év körüli asszony (8.kép) tartósított holttestét tárta fel, aki a szénizotóp vizsgálat szerint 3800 évvel ezelőtt élt. E holttest még tartósított formájában is szép, ezért elnevezték „Kiruran szépségének.” Az ujgurok pedig ősanyjuknak tartják. Kiruran szépségének közelében Mu talált egy másik holttestet is, melynek korát Kr.e. 4000-re teszik. Ebből láthatjuk, hogy a fehér ember eljutott e vidékre 6000 évvel ezelőtt, de nagyobb részük Kr.e. 2000 táján érkezett. Mu megtalálta a földművelés és állattartás nyomait is. Az ujgurokban ma is kimutatható a fehér ember jelzőgénje, és a magyarságot rokonnak tartják.
Nagyon figyelemreméltó Dr. Bárdi László közlése, mely megjelent Gazda József Kőrösi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás című könyvében Az ősi selyemút napjainkban címmel. Bárdi a következő eseményt írja le, ami Kashgarban történt:
„A rövid templomi együttlét után oszladozó tömegből egy ember, egy hangsúlyozottan hétköznapi ,egyszerű ember lépett hozzám. Nyilván látta az öltözetünkről, hogy nem igazán vagyunk ujgur igazhívők. Megszokott kérdéseire – Kik...? Honnan ..? Miért ..? – magam is már kissé rutinszerűen válaszoltam. Az ő válasza azonban nem volt rutinszerű: „Nézd ezt a két ujjamat – mutatta jobb kezén a mutató- és középső ujját –, látod, ezek vagyunk mi, az egyik a magyar, a másik meg az ujgur, együtt nőttünk fel, összetartozunk.” Aztán a tenyerembe kezdett számokat rajzolni: „Látod, kétezer éve mentetek el innen nyugatra!”
Dr. Horkovics-Kovács János és Agahi Ümit Hamit összeállított egy gyűjteményt a magyar és ujgur szavakból, amelyekből íme néhány szemelvény:
Adni = ödne, anya = ana, atya = ata, baba = bubak, balta = palta, bátor = bátur, bicsak = picsak, bölcső = bölsö, bűvöl = büje, büjebol, csacsog = csacsras, csap = csap, csatol = csatmak, csók = csokine, csökken = csökken, gége = gel, kap = kapmak, kapu = kapö, kavar = kavur, kecske = ecske, kék = kök, kicsi = kicsik, kökény = kökend, majom = majmun, ökör = ököz, padló = padval, rák = rák, suba = dzuva, szakáll = szakal, szám = szán, szeplő = szepkin, szörny = szörün, tanya = tanha, Tas = Tas, tömör (vas) = tömör, tömördek, tő = tövi, vezér = vezér.
Nem lehet kétséges, tehát a magyar és ujgur rokonság. A kérdés, hogy mi jöttünk-e keletről, avagy ők mentek-e keletre? Nem lehetetlen, hogy keleti rokonaink őseit a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti folyosón, valamint a déli útvonalon keleti irányba terjeszkedő, újkőkori telepesekben kell keresni. E népesség lehetett a hunok, szarmaták, avarok és a hozzájuk hasonló, vagy velük azonos fajtájú népek őse. Amennyiben ez megállná a helyét, úgy a Kárpát-medence őstelepeseivel együtt, azonos ősnépből származtak. Ezt egyébként a mai korszerű vizsgálatokkal meg lehetne állapítani. A török-magyar nyelvi rokonságnak is ez lehet a történeti háttere. Dr. Kiszely István a nyolcvanas években ellátogatott a sárga yogurok – az ujgurokból Kr.u. 1200 táján váltak ki – földjére, és úgy vélekedett, hogy ott volt a magyarok őshazája, mert oly nagy nyelvi és zenei rokonságot ismert fel. A sárga yogurok ótörök nyelvet beszélnek. A nyelvészek régi megfigyelése már, hogy mennél régibb egy nyelv, annál közelebb áll a magyar nyelvhez. Csoma is azt tanácsolta a magyar tudósoknak, hogy tanulmányozzák a szanszkrit nyelvet, mert sok megoldatlan kérdésre adhat választ. Dr. Aczél József az 1920-as években 3000 a magyarral azonos szót talált az ógörög nyelvben. Ezek mind olyan tételek, melyek hitelességét ellenőrizni kellene, de nyitott hozzáállással és gondolkodással.
Nagyon figyelemreméltó a Hammond Atlas térképe, mely a hunok szétvándorlása központjának a Közép-Ázsiában lévő Turáni Alföld keleti vidékét jelöli meg. A hunok innen nyomultak keleti és nyugati irányba, de India felé vezető hódító útjukra is. A zsuan-zsuan avarok kiindulási pontja a belső-ázsiai hunok ősi területe, Ordos puszta vidéke volt. Persze, mielőtt keletről nyugati irányba indulhattak portyáikra, előbb el kellett jutniuk oda. Egyelőre még rejtély, hogy mikor.
A magyarság embertani képletében a turáni fajta képezi a legnagyobb, azaz több mint 33 százalékot. Ha ehhez hozzáadjuk a pamír fajta 12 százalékát, akkor érthető, hogy sokan Közép-Ázsiát tartják a magyarság őshazájának. Népességünk 45 százalékát semmi esetre se lehet figyelmen kívül hagyni. Csakhogy e népesség nem egy nagy, elseprő hullámban érkezett a Kárpát-medencébe, hanem egy-egy hódító megérkezésének idejét századok választják el, mialatt a helyben találtak nyelve a jövevényekét beolvasztotta. Vizsgálódásunkat tehát a Kárpát-medence őstelepesei embertani vizsgálatával kellene kezdeni, és megállapítani, hogy génjeik mekkora százalékban van jelen a turáni és pamír fajtában, valamint az összmagyarságban. Az őstelepesek figyelmen kívül hagyásával történetírásunk olyan, mint a templomtorony, amely alatt sem alap, sem falak nincsenek, csak ott lóg a levegőben. Nincs olyan ember vagy nép e világon, akinek génjeiből hiányozna az őskőkor, vagy újkőkor emberének valamely génje, csak az egyik vagy másik jelző százalékszerű előfordulása jelenti a különbséget, és e különbség lesz a meghatározó a népek embertani képletében, amely a számottevő folytonosságot is igazolhatja. Ennek kimutatása pedig csak pénz és akarat kérdése. Ahol az egyenes szál megszakad, ott nincs folytatás.
Meg kell találni a kiindulópontot, amely elvezet bennünket ama nagy talány megoldásához, mint lehetséges az, hogy a magyar nyelv szóállagában oly meglepő hasonlóságot mutat az ókori nyelvekkel, mint a sumérrel, az egyiptomival, a szanszkrittal, az etruszkkal, az ótörökkel és ógöröggel. Ugyanakkor szerkezetileg a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Kell, hogy legyen történeti háttér, amely fényt derít e nagy talányra. Úgy tűnik, lánglelkű költőnk mutathat utat: „Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Gálya a hódítónépek, mint a szittyák, a hunok, az avarok és Árpád népe, hogy csak a legfontosabbakról essen szó. A víz a föld népe, melyet ugyan meglehet hódítani, de nyelvileg „egetverő” hullámaival elsodorja a hódítókat is. A Kárpát-medencében megfordultak az idegen nyelvű hódítók is, a Duna-Tisza táján mégse beszélnek ma németül vagy franciául.
E dolgozat elején szó esett a Kárpát-medence természeti adottságairól, és arról, hogy a földkerekség egyik legkiválóbb területe az emberi létfenntartást illetően. Ezért népsűrűsége a különböző korokban magasabb kellett hogy legyen az átlagosnál. Ez olyan tényező, melyet a múlt fürkészése esetén nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehetséges, sőt biztos, hogy a Kárpát-medence embertani képlete a hosszú ezer évek során változáson ment át, esetleg szinte teljesen kicserélődött, de mert ez egy lassú folyamat volt, azért az őstelepesek nyelve maradt, legalábbis e sorok írója úgy látja. A később jövők nyelve ötvözhette az őstelepesek nyelvét, de azt elnyelni nem tudta, mert ahhoz valamely hullámnak nagyon jelentős túlsúlyban kellett volna lenni. Nyelvi szempontból a helyben lévőké az előny és nem a jövevényeké. A szittyák 500 évig uralták a Kárpát-medencét, de szittya alaplakosság csak a Mátra vidékén és Erdélyben mutatható ki. A hunok esetében még ennél is rosszabbul állunk. A hunok 380-tól uralták a Kárpát-medencét a Duna vonaláig, de csak Atilla idejében ütötték fel szállásukat a Tisza mentén. Miután szétesett a Hun Birodalom, a megmaradt hunok visszahúzódtak a Fekete-tenger feletti térségbe. Hun alaplakosságot sehol nem találnak a Kárpát-medencében. A székelyek hunivadéknak tartják magukat, ez lehetséges, de azt sem lehet kizárni, hogy szittyák leszármazottai. Az összmagyarság képletében hunrokonságról csak Árpád népe révén beszélhetünk, mert ők minden kétséget kizáróan hunivadékok voltak.
A nyelvcseréknek különböző változatait és folyamatait lehetne felvázolni. Álljon itt egy példa a történetírás szemszögéből. Mi történik akkor, mikor egy hódító, történelmi (név szerint ismert) népesség egy történelemnélküli (ismeretlen nevű) népességet hajt uralma alá, mely számszerűleg lényegesen nagyobb a hódítóknál? A kard pengése és a nyílvesszők suhogása csábítóbb a történész részére, mint a kapa tompa koppanása, így a név szerint ismert hódító kapja a bő ismertetést, míg a név nélküli meghódított csak hellyel-közzel kap említést, és a történetíró a meghódított nyelvét is hódítónak ajándékozza. Így állhatunk a Kárpát-medence őstelepeseivel is, ahol nem nyelvcsere, hanem a keletről jövő, vagy visszajövő hódítók kapják a nagy elismerést. A magyar nyelvet is nekik ajándékozva. Ezért kellene a különböző korok népességének genetikai vizsgálatát elvégezni, hogy a százalékok e folyamatra fényt deríthessenek. Nagyon fontos lenne tudni azt is, hogy keleti irányba terjeszkedő újkőkori ember génje kimutatható-e a turáni emberfajtában, ugyanúgy, mint a mai magyarságban, s ha igen, milyen százalékban. Ha ugyanis ezen ősnép, mint hódító tért vissza, de hosszú ezer évek során embertanilag és nyelvileg is más hatásoknak volt kitéve, esetleg nyelvét is elvesztette, tehát hullámai nem lehettek a Kárpát-medence népességének nyelvadói. Ha azok lettek volna, akkor ma törökül beszélnénk. (Ha azonban beigazolódik Dr. Detre Csaba hun szógyűjteményének helyessége – mely szerint a hunok magyarul beszéltek – az iszfaháni és krétai kódex alapján, akkor azoknak nagyon fontos szerepük lesz e kérdések tisztázásában.). Nem lehet vita tárgya, azonban, hogy e keleti rokonok szellemi, zenei és anyagi műveltsége nagy hatással volt a helyben találtak általános műveltségére. Na, de ismerjük az őstelepesek szellemi és zenei műveltségét? E keleti rokonok vagy rokonnak vélt népek rokonságtudatára meg kell találnunk a valós magyarázatot, és ezt a magyarság tudatvilágába is be kell vinni, majd pedig ápolni.
Befejezésül, hadd vessek fel néhány észrevételt az European Journal of Human Genetics-ben (2000) megjelent tanulmánnyal kapcsolatban, melynek Dr. Béres Judit genetikus az egyik társszerzője (ugyancsak társszerzők: A. Silvana Santachiara-Benerecetti és A. Buzzati Traverso), valamint a História 2003. 5-6. számában megjelent Farkas Ildikó írásával kapcsolatban, mely Dr. Szabó István Mihály genetikus előadásának összefoglalója.
Dr. Béres mint társzerző, az említett folyóiratban a következő címmel tett közzé egy tanulmányt: MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences from the Paleolithic, Neolithic and Uralic influences on the modern Hungarian gene pool. (MtDNS és Y kromoszóma polimorfizmus Magyarországon: következtetések az őskori, az újkőkori és az uráli hatások a mai magyar génállományra.) Vérmintákat a palócoktól, vegyes mintákat pedig a budapestiektől vettek. A teljesség igénye nélkül – országos vizsgálatokat kellene végezni – az eredmények azt mutatják, hogy a mai magyarság 94%-a európai eredetű, azonban a nyugat-európai és a kelet-európai népesség haplofajtái (haplotípusai) lényeges különbséget mutatnak. Az őskőkori (paleolit) 49a,f Ht 15 és az újkőkori 12f2-8Kb haplófajták a nyugat-európai népességben találhatók magas százalékban, míg a 49a,f Ht 11 őskőkori és a YCAII a5-b1 újkőkori haplofajták a kelet-európaiakban. A nyugat-európaiakra jellemző gének alacsony százalékban fordulnak elő a keletiekben, míg a keletiekre jellemzők gének előfordulása alacsony a nyugatiakban. A magyarság a keleti csoportba tartozik. A YCAII a5-b1 haplofajta 69.8 %-ban fordult elő a megvizsgált magyar egyénekben, míg a baszkoknál 78%-ban. Béres említi, hogy e jelző Indiától északra található ilyen magas százalékban. Ez óriási területet foglal magába, és elég távol esik Baszkföldtől. A kérdés csupán az, hogy a YCAII a5-b1 haplofajta mely újkőkori népességhez vezethető vissza? A vizsgálatok eddigi eredményei azt mutatják, hogy Árpád népének megérkezése nem okozott lényeges változást a helyben találtak génállományában. Ugyanakkor Dr. Béres úgy látja, hogy Árpád népének műveltségi és nem számbeli fölénye kényszeríthette (cultural dominance) a magyar nyelvet a helyben találtakra. Ezek szerint az utóbbiak nem voltak magyar nyelvűek. De mikor és hol adott nyelvet egy hódító a meghódítottnak?
Most nézzük, mit tudhatunk meg Farkas Ildikótól (A magyar őstörténet-kutatás új távlatai?) Dr. Szabó István Mihály eredményeit illetően. Szabó úgy látja, hogy 40 ezer évvel ezelőtt Afrikából északi irányba vándorló vadászok – Anatólián és a Balkánon keresztül –, mikor az Al-Duna vonalához értek, kettészakadtak. Az egyik ág a Duna vonalán, a Kárpát-medencén keresztül nyugatra haladt. Ezek kései utódai lennének a baszkok (?) – Béres kimutatása szerint a baszkokra jellemző YCAII a5-b1 újkőkori haplofajta – és piktek. A másik ág pedig a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön folytatta útját északkeleti irányba. Szabó szerint is eme nagyállatokra vadászók az utolsó jégkor után az állatokat követve északra húzódtak, akikből kialakultak az ugor nyelvet beszélő népek. Némelyek azonban életformát változtattak, állattartásra és földművelésre tértek át, és maradtak. Nagyobb részük azonban a jégkort követő ezredekben, mint uráliak vándoroltak vissza, így a magyarok is. A Históriában Farkas nem közöl genetikai képleteket, de azt írja, hogy Szabó szerint a lengyelek, az ukránok és a horvátok is e népekben kereshetik őseiket, tehát a magyarokkal genetikai rokonságban vannak, de az előbbiek később elveszítették ősi nyelvüket. Ezért írta Farkas Szabó nyomán, hogy a magyarság „Európában szinte egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét is.” „Ugor etnikai jellegét”? Hogyan van ez? A finnugor nyelvrokonainkkal nem állunk közeli rokonságban, de a lengyelekkel, ukránokkal és horvátokkal igen. Most tehát ők lettek ugor testvéreink vagy mi lettünk indoeurópaiak? (Igaz, hogy a lengyelek és magyarok között hosszú századok során jelentős keveredés történt, de lehet, hogy ebben az esetben is az ősparaszt génjeiben kell keresni a megoldást. Csakhogy ők elvesztették ősi nyelvűket) A hantik, manysik és magyarok genetikai rokonságáról nem esik szó. Viszont őket illetően eligazítást kapunk Bérestől az imént bemutatottak alapján, és az Élet és Tudomány, 2001. szeptember 21-i számában megjelent dolgozatából, mely szerint: „Az említett népcsoportokban végzett vizsgálatokból az derül ki, hogy a korábbi feltevésektől eltérően nem állunk rokonságban a finnekkel.” A vizsgálatok a finnek mellett az erzákra, moksákra, hantikra, manysikra, észtekre, lappokra, marikra és karéliakra terjed ki, vagyis a finnugor nyelvcsalád népeire. Mindennek ellenére Szabó úgy látja, hogy az ugor nyelvű őseink az Ob vidékéről vándoroltak vissza, akiknek végállomása a Kárpát-medence volt. Tehát kitart amellett, hogy Árpád népe volt az első magyar nyelvű nép a Kárpát medencében. Ez egybehangzik Béres megjegyzésével, mely szerint Árpád népe magasabb műveltségének, és nem számbeli fölényének hatására honosodott meg a magyar nyelv a Duna-Tisza táján. Ez csak akkor lett volna lehetséges, ha a hódítók lélekszáma lényegesen nagyobb lett volna a meghódítottakénál. Az effajta vélemények már azért is meghökkentők, mert Farkas beszámolójának második mondata így hangzik:
„Az ökológiai rendszerek életformát és kultúrát meghatározó szerepe napjainkban már vitathatatlan, az emberiség és természeti környezetének története csak egységes rendszerként tanulmányozható.”
Igen, következetesen e szempontokat vettük figyelembe, mikor a Kárpát-medencét vizsgálódásunk középpontjába helyeztük a magyarság és magyar nyelv kialakulását illetően. E tényezők és az ember létfenntartása szempontjából földünknek kevés olyan természetes határokkal övezett, zárt egysége van, mint a Kárpát-medence.
A kérdések csupán a következők: Ama bizonyos újkőkori földműves népesség – melyet a nyugatiak és a hazaiak is indoeurópai nyelvűnek tartanak –, mikor áthaladt a Kárpát-medencén, és betelepítette Közép-Európát, nem találta alkalmasnak földművelésre a Duna-Tisza táját? Nem maradt közülük senki a magyar alföldön? Olyannyira vonzotta őket a nyugat, mint magyarjainkat manapság? De hát a növény- és állatvilágon kívül akkor nem volt ott semmi más! A Kárpát-medencében viszont voltak földművelésre alkalmas területek. Hová tűnt el a körös műveltség, az alföldi és dunántúli műveltségek népe? E szempontból a Berettyó és a Körösök alatti tiszántúli népesség elemzéseit kellene elvégezni. (Bár a török hódoltság idejében e vidékeken felbomlottak az ősi közösségek, ezért az erdélyi minták megbízhatóbbak lennének.)
Számos tényező arra mutat tehát, hogy a magyar nyelv őshonos a Kárpát-medencében. Ha az újkőkor emberének génjei jelentős százalékban kimutathatók a mai magyarságban, akkor az a folytonosságot is igazolja, így perdöntő a magyarság származását illetően is. A százalékarányok jelentik ugyanis a különbséget. Ha azonban a baszkok valóban az őskőkor vadászainak kései utódai, akkor a magyarok is azok kell hogy legyenek. Ha nem, akkor valószínű, hogy a baszkok is újkőkori népesség, de ők a Földközi-tenger szigetein nyugati irányba terjeszkedve jutottak az Ibér-félszigetre. Egyébként mint lehetséges, hogy a magyarságban a YCAII a5-b1 haplofajta csaknem 70%-os, míg a baszkokban 78%-os az előfordulása? Persze az újkőkor földműveseinek is voltak jégkori őseik.
A népek és népcsoportok eredetének vizsgálatánál, ama jelzőket veszik figyelembe, amelyek leginkább eltérnek a másik nép vagy népcsoport jelzőitől. A keltautód népek genetikai jelzőit is be kellene kapcsolni a vizsgálódásokba, melyek sokatmondók lehetnek számunkra. Lehetséges, hogy újra kell értékelni a múltat, és át kell rajzolni a térképeket. Az eddigi génvizsgálatok annyit tisztáztak, hogy vérségileg Európában éppen a finnugor nyelvrokonainktól állunk a legtávolabb. A magyarság 94%-a vérségileg őshonos európai népesség, írja Béres.
A baszk kérdés azért is figyelemreméltó, mert Arthur Custance (angol származású, majd Kanadába költözött) a Doorway Papers című tanulmánysorozatában a következőt idézi Sir. William Dawson (szintén kanadai) a Fossil Men and Their Modern Representatives (Kövült ember és mai képviselői, 1883.) című munkájából:
„Ha figyelmen kívül hagyjuk ama szavakat, melyek az állati és természeti hangok utánzás révén jöttek létre, és amelyek mindenütt hasonlítanak egymásra, azt találjuk, hogy a legkövetkezetesebben használt szavak az ’Isten’, ’ház’, ’ember’, stb., melyek olyan tárgyak nevei vagy gondolatok kifejezői, amelyeket gyakran használtak a mindennapi életben, s amelyek következésképpen a legkevésbé változtak a fejletlen műveltségű népeknél. E nyelvek részleges ismerete is elég ahhoz, hogy felismerhető legyen kapcsolatuk a keleti földrész (Eurázsia) ónyelveivel, melyekben a gyökszavak bő változata állandósult, sőt némelyikben a nyelvszerkezeti hasonlóság is felismerhető. Olyan időtálló a kapcsolat, hogy oldalakat lehetne megtölteni a mai angol, francia vagy német szavakkal, melyek rokoníthatók az Algonquin törzsek és a legősibb európai nyelvek szavaival, mint a baszk, a magyar és a keletiek szavaival.”
(If we leave out of account purely imitative words, as those derived from the voices of animals, and from natural sounds, which necessarily resemble each other everywhere, it will be found that the most persistent words are those like "God," "house," "man," etc., which express objects or ideas of constant recurrence in the speech of everyday life, and which in consequence become most perfectly stereotyped in the usage of primitive peoples. Further, a very slight acquaintance with these languages is sufficient to show that they are connected with the older languages of the Eastern continent by a great variety of more permanent root words, and with some even on grammatical structure. So persistent is this connection trough the time, that pages might be filled with modern English, French, or German words, which are allied to those of the Algonquin tribes as well as to the oldest tongues of Europe, Basques and Magyar, and the East.) (http://custance.org/Library/Volume6/Part_V/Chapter1.html) Hasonló felismerésekre jutottak Berzsenyi Dániel és Táncsics Mihály, és sokan mások is. Táncsics e nézeteit az 1875-ben kiadott Legrégibb nyelv a magyar című munkájában fejtette ki. Az elmondottakat összegezve úgy tűnik, hogy az újkőkor földművesei ugyanazt az alapnyelvet beszélték, mint a jégkor vadászai, ezért őket se lehet kihagyni az egyenlegből. Egyébként a lappok, a vogulok és az osztjákok nyelve hogyan lehetne a magyar nyelv rokona, akikkel a magyarság soha nem élt életközösségben? Valószínűleg úgy, ahogy Berzsenyi vélte: "… a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;…"
Allen, Thomas B.: The Silk Road’s Lost World, National Geographic, March 1996.
Bakay Kornél : Őstörténetünk régészeti forrásai, I. II. Miskolci Bölcsész Egyesület, 1997.
Bakay Kornél : Az erőszakos finnesítés ellen. Kapu, 2004. február.
Béres Judit : Népességünk genetikai rokonsága. Élet és Tudomány, 2001. szeptember 21.
Béres Judit, A.S. Santachiara-Benerecetti, A. Buzzati Traverso : MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary, European Journal of Human Genetics, May 2000.
Botos László : Hazatérés. Magna Lingua, 2000.
Farkas Ildikó : A magyar őstörténet-kutatás új távlatai. História, 2003. 5-6. szám.
Fell, Barry : America B.C. Wallaby Book, 1978.
Földrajzi Atlasz : Kartográfiai Vállalat. Budapest, 1980.
Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat 1980.
HAMMOND Concise Atlas of World History. 2002. 6th edition.
Hodder, Ian : Women and Man at Çatalhöyük. Scientific America, January 2004.
Kalicz Nándor : Agyag istenek. Corvina Kiadó, 1970.
Kiszely István, Cey-Bert Gyula, Csang Rei: Magyar expedíció a jogurok között – 1988-ban.
Krantz, Grover S.: Geographical Development of European Languages. Peter Lang, 1988.
Larousse : World Mythology. Chartweil Books Inc. 1976.
Magyar Adorján: Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995.
Marácz László : Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. Kapu, 2004. február.
Mesterházy Zsolt: Magyar őstörténet kincsestára. Magyar Ház 1998.
Nagy Ákos : A kor halad, a vér marad. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó, Budapest, 2000.
Radics Géza : Eredetünk és Őshazánk. Hódmezővásárhely, 1992.
Szolnok megye története a régészeti leletek tükrében. Szolnok, 1982.
Varga Csaba : Jel Jel Jel. Fríg Könyvkiadó, 2001.
Tomory Zsuzsnna: Szerves magyar nyelvtudomány. Silver Lake, 2000.
Wilkinson, Richard H.: Reading Egyptian Art. Thames and Hudson, 1992.
Zakar András : A Sumér Hitvilág és a Biblia. Turán Printing, 1972.