BOTOS LÁSZLÓ

KIRÁLYGYILKOSSÁGOK

Grandpierre K. Endre nyomán

Az agyagtáblákon napfényre került ősi magyar eredetünk – amely elhomályosítja nyugat dicsőségét -- ez oknál kell kipusztítani népünket, mert élő vád vagyunk a Nyugat által kisajátított műveltségteremtő helyzetünk visszakövetelésére, ami az egész ismert történelemírás és tanítás átértékelését, újraírását követeli.  Nyugatnak ezért kellett a Róm. Kat. kereszténység elfogadtatása leple alatt, lebarbár-pogányozni népünket, hogy ez által saját magukat (Nyugat) felmagasztaltathassa.  E magyart kiirtó tevékenységüket már megkezdték, közvetlen a Kárpát-medencébe való visszatelepülésünk után, már Géza fejedelem és Szent István trónra ültetésekor. 

Imre herceg halála.

Kézai Simon krónikásunk írja, hogy „ . . .Szent István elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond és a világi gondoktól szabadulva, egyedül Isten szolgálatára szenteli magát, s fölötte magában, hogy az ország koronáját fiának Imre hercegnek fogja adni . . . midőn ezért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bírni, a herceg hirtelen halállal meghala.” 

Ugyanez a Képes Krónika szerint: „ . . . Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideig tartó királyság koronáját leteszi és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát.  Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét, a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva.” 

„Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, békesség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan apjához, Szent Istvánhoz.  Midőn trónját a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt.”

A Hildesheimi Krónikából tudjuk miként halt meg:  Vadászaton vaddisznó (vadkan) végzett vele. 

Itt felvetődik a kérdés, hogy krónikáink miért hallgatják el, milyen titok húzódik a hirtelen elhalálozás mögött.  Azt mindkét krónika kijelenti, hogy a hirtelen haláleset Szt. István határozatának kinyilvánítása után következett be. 

Kétségtelen, hogy itt valami lappang.  Bűnszövetkezés, az Árpádok kiveszejtésének ténye merül fel.  De ezt, csak egyedi példázattal még nem mondhatjuk ki teljes határozottsággal.  E tényt, gyanúnkat majd a magyar történelem fogja igazolni, vagy elvetni.

1031. szeptember 8-ra volt kitűzve a koronáztatás, amelyre az ország rendjeit is egybehívták.  A koronázási előkészületek már folyamatban voltak, amikor hat nappal 1031 szeptember 2-án Imre herceg váratlanul elhunyt.  Grandpierre K. Endre gondolatmenetén haladva ezek a meglátások vetődnek fel:  Szt. István két elhatározásra szánta el magát, amelyek valójában összekapcsolódnak. 

(a)    visszavonul az uralkodástól:

(b)    trónutódjául fiát, Imrét jelöli:

 A lemondás hátterét nem ismerjük.  De ki tudja elfogadni a jámbor indokolást (a világ pompáiról való lemondást.)  A háttéri feszítő erőknek nagyon hatalmasoknak kellett lenniük. 

A lemondás, a döntés Imre herceg javára nyilvánvaló és további magyar uralmi időre enged következtetni, ami az ellenség szemével nézve veszélyes lehet, mert továbbra is még jobban megerősítené apja által hatalmassá tett országot.  Mindenképpen feltételezhető az összefüggés a trónutódlás kinevezése és Imre herceg halála között:

Szt. István megrendül fia halálakor.  Kézai Magyar Krónikája így számol be a király gyászáról.  „Siratá . . . atyja vigasztalanul egész Magyarországgal és a szertelen fajdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kínozza vala, különösen amiatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronájával fölmagasztaltassék és aki keresztény hitben oly újdon nemzetet abban megtarthassa.  E közben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani . . .” 

Székely István Chronica Hungarorum tömörebb.  „Imre Szt. István fia meghala, kin az ő attyafia oly igen bánkodék, hogy emiatt halálos kórságba esék.”  

Krónikáinkból feltételezhető, hogy Imre herceg halála és Szt. István betegsége között összefüggés van:  ugyanez a titkos, megbúvó erő dönti le Szt. Istvánt, amely megölte fiát. 

Székely István krónikája így ír: „Mikor Szt. István azt megismerte volna, hogy ő abból fel nem támadhatna, (betegség, miből tudta teljes biztonsággal, hogy nincs ír a gyógyulásra) azon kezde gondolkodni kit hagyna halála után a bizodalomra.”

„Ennek okáért nagy hamar elküldé a Buda nevű szolgáját Nitrába, hogy onnan Vazult az ő rokonját hamar alá hozná, hogy minek előtte meghalna, annak előtte királlyá tenné.”

„Vala pedig Vazul igen szép ifjú, kit Szt. István az ő vádoltságáért Nitrába a tömlöcben tartott volt.  Mely dolgot a Buda megjelenti a királyné asszonynak, ki azon helyt Buda előtt a Sebust a Nitrában bocsátá, ki a Vazulnak mind a két szemét kitolja és a fülét ólommal beönté.” 

Nemcsak Székely István, lényegében valamennyi krónikás így adja elő Vazul megvakíttatását.

Mi is történhetett itten?  A király ekkor már titokban dönt Vazul utódlásáról, nem úgy mint Imre esetében tette.  De az áruló szolga a királyné előtt feltárja a király tervét.  Láthatjuk, a király ekkor nem rendelkezik kellő hatalommal, különben (írja Grandpierre) „Nem merné jelenteni a dolgot a királynénak, mint holmi felsőbb szervnek, az alulról jövő intézkedést.”

A királyné azonnal Sebust, mint gyorsfutárt küldi a nitrai Vazul tömlöcébe a királyi szék alkalmatlanná tétele végrehajtásának parancsával. 

E bűntényt az a tény is alátámasztja, hogy Szt. István nem torolja meg e borzalmas bűntényt, Buda és Sebus sértetlen marad.  Ha a király hatalma ekkor még töretlen lett volna, elképzelhetetlen e bűntény meg nem torlása.  Az iszonyúan megcsonkított Vazult, úgy véresen elébe viszik.  (A két bűnös csak Aba Sámuel uralkodása alatt nyeri el méltó büntetését.)

A Képes Krónika: „Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta betegség terhe és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetését.”

A király sírása tehetetlenségének megnyilvánulása. 

Utolsóként Szent István mégis megtalálta az Árpád Ház további fennmaradásának  módját.

Amit ekkor cselekedett, ugyancsak titkos lehetett.  Rádöbbent őt és az országot fenyegető közeli veszélyre.  Vazult már nem védhette meg, de fiait igen.  Ezért „magához hivatta unokaöccsének Szár Lászlónak fiait Andrást, Bélát és Leventét.  Azt tanácsolta nekik, fussanak amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket.  Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát és Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színe elől.”

Az idézet bevilágítja az akkori helyzetet, a magyarüldözést.

Szent István Király halála

A két trónjelölt már halott.  Szár László fiai külföldre menekültek.  Kétségtelen az elhaláloztatás sora, Szt. István kell, hogy következzen. Krónikánk hézagosan, de úgy általában felemlíti egyes királyaink halálának történetét.  De itt semmit.  Nem tudunk semmit.  A feljegyzettek azt az érzést keltik, hogy ki akarják hagyni az esemény leírását.

Kézai: „Szt. István király . . . a Boldogságos Szűz fogantatásának napján az Úrhoz költözött.” 

Képes Krónika: „A Boldogságos mindenkoron ártatlan Szűz Mária mennybe menetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságához csatlakozott.”

Chronica Hungarorum: „A jelen hitvány világból kiragadtatik, s az angyaloknak szent karába soroztatik.”

Ez a nagyfokú hallgatás is árulkodó!  Miért nem részletezik?  Hiszen az iskolai tanítás és az Egyház meglátása szerint, Szt. István volt és nem Árpád a honalapító.  Ha egy ilyen fontos, nagyjelentőségű személyiség elhalálozásának részleteit elhallgatják, vagy jelentéktelen eseménynek tartják, amit a krónikások nem érdemesítenek megörökíteni a jövő számára, valami nagyon fontos háttér bonyodalom, talán összeesküvés húzódik meg, amit a krónikások egyszerűen nem írhattak meg.  A kérdés felötlik, kinek volt az érdeke ennek elhallgatása?  De, a következő idézet a Képes Krónikából mintha feleletet adna e talányra.  „Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy a királyné atyjafiát a német  --  helyesebben velencei Pétert teszik meg királlyá:  Az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék.  Péter király atyja, Vilmos, Zsigmond burgundi királynak volt az öccse.  Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette és Gertrúd nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét.  Gertrúd halála után Vilmos Szent István húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt.”

A Vérszerződés elfogadott és akkor még hatalmon levő gyakorlatát áthágva, az összeesküvő és gyilkos, még mindig feltáratlan háttérhatalmak, egy idegen, velencei németet, Orseolo Pétert emelték királlyá. (1038-1041 : 1044-1046) E királyt, a köznyelv csak Német Péternek nevezte, és benne látták az ország titkos gyarmatosításának végrehajtóját.  Péter nyíltan hirdette az ország tönkretételét és a magyarság kiirtását, bízva III. Henrik német császár hatalmában és segítségében.  Megszűntette az emberi jogokat és helyét a magyarellenes erőszak vette át.  Hazánkat ekkor az idegen kalandorok, zsoldosok és lovagok áradata lepte el.  Három éves uralkodása után felkelt a magyar nép és elűzte az országból.  Péter ekkor pártfogójához III. Henrik német császárhoz menekült, aki nagy német haddal jött és támadta meg az országot.  Péter Székesfehérvárott aranyozott lándzsa képében hűbérül ajánlotta fel a németnek az országot. 

A második királysága sem lett tartós, mert a nemzet összefogása kizavarta az országból a vazallus hadait.  Ő pedig megint menekülni volt kénytelen.  E menekülés történetét a Kézai Krónika ismerteti: „Péter . . . titkon embereket külde, hogy foglalják el Fehérvárt, de terve kitudódván, magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmeztek, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká.  S miután Péter Fehérvárba nem mehetett be, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene, eltérve tehát onnan is, sietve Fehérvár felé lovagolt, mert a polgárok izenték vala, hogy jöjjön vissza a várost neki adják.  S amint Fehérvár körül egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvéve, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják, s jól lehet életben marada lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temették el.”

Aba Sámuel

Harmadik Árpád-házi királyunk (1041-1044) meggyilkolásának előzménye volt, az 1044. évi ménfői csatavesztés, és ez eseményről, szájhagyomány után, ugyancsak a Képes Krónika számol be. 

„Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlóikat és megfutottak.  Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe, mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától.  Sokáig is keményen folyt a csata, végre a császár, Isten segítségében bízván (értsd az árulók átállásában) győzelmet aratott.  A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé és egy faluban a magyarok (értsd: áruló főurak), akiknek uralkodása alatt ártott, az Öreg barlangban kegyetlenül legyilkolták.”

A szöveg felfedi, hogy az új Isten, a pápa és az árulók együttesen törtek az országba, a betört idegen hadak ellen küzdő honvédő magyarokra.  A csata alakulása kezdetben a magyaroknak kedvez, amikor az árulók átállnak az ellenséghez.  (Grandpierre Endre megjegyzése, hogy érdekes módon a kereszténységre térítés és az idegenek beözönlése óta, mérhetetlenül elszaporodtak az országban az árulók.)

A Krónika elrejtve, de titkos üzenetet is közöl arról, hogy a magyarság miként érzett, s hogyan viszonyult a meggyilkolt Aba Sámuel iránt. „Tetemét a falu mellett templomba temették, néhány esztendő múlva kiásták a sírból, szemfödelét és ruháját romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak.”

A nép hit szerint: Aba Sámuel szent király volt, akin még holtában sem fogott a rontás. 

A Róm. Kat. kereszténység felvételének oly „áldásos nemzetmentő” szükségét, kihatását szinte állandóan szajkoló újságjaink és ennek hatására a befolyásolt és csak vallásos szemellenzővel néző, nem gondolkodó népünk, még mindig, a sok megismétlődő magyarellenes keresztény főpapság ellenséget támogató cselekményei ellenére sem képes a valós képet meglátni.  Még mindig azt hangoztatják – Vatikáni sugallatra – hogy a Róm. Kat. kereszténység felvétele mentett meg bennünket a pusztulástól, mert ennek meg nem történte esetén, a keresztény nyugati népek együttes ereje megsemmisített volna bennünket.  Micsoda bátorság ezt milliókkal elhitetni és micsoda hihetetlen méretű vakság kellett ahhoz, hogy ezeket a visszájára fordított történelmi eseményeket elfogadjuk és még mindig fennhangon hirdetjük, saját további pusztulásunk elősegítésére.  Figyeljük meg, mindig a Róm. Kat. kereszténység felvételét emelik ki mentőövnek.  Még véletlenül sem említik, hogy a helyben talált őshonos és az avar nép is, valamint Árpád népe is, keleti kereszténységnek volt a követője.  Ennek tudatában Szent István korabeli magyar vérontás, idegenek segítségének kérésével nem volt egyéb, mint az akkor még el nem különült két keresztény egyház, a Keleti Ortodox és a Róm. Kat. Egyház vallási felsőbbrendűségért való harcának eszköze.   Mi a Róm. Kat érdekekért ontottuk vérünket és osztottuk meg magunkat.

Az Isten nem bottal ver egy népet bűneiért, hanem magára hagyja, így hitetlenné válik, nem világítja meg a követendő utat, így aztán saját magát viszi a romlásba.

Az, aki látni akar és veszi a fáradtságot, áttanulmányozza történelmünk láncolatát, különös figyelmet szentelve a bajok okozóira, amit „pragmatik történelem szemlélet”-nek nevezünk, az láthatja, hogy a papok által hirdetett és még mindig hangoztatott, a megmentésünkért való hálás köszönet nem egyéb, mint hatalmuk, -- Vatikán – hatalmának további kiszolgálása, fenntartása, amit vakká tételünkkel, nem gondolkodó hitélet követésében teljesíthetnek ki.

Egy olyan vallás, amely nemzetköziséget hirdet, amely minden embernek, nemzetnek az egyetlen Istenhez vezető utat határozza meg, ugyanakkor nyilvánvalóan pártoskodó, mert egy nemzet fiait jelöli meg a kiválasztottság megbecsültetésével és akkor még öncélú tevékenységet folytat, mindig az egyéni --  vatikáni --  meggazdagodást, felvirágoztatást szolgalmazza rendeleteivel, vagy minden esetben a gazdagok, vagy a hatalmasok táborát erősíti, ilyen vallás nem lehet az egyetlen üdvözítő, de főleg nem lehet egy olyan nemzet fiainak a támasza, amely utolsó szalmaszálként harcol külső és belső ellenségei ellen, a fennmaradásáért. 

Hogy mennyire őszinte, követésre méltó a szószékről hallható „szentbeszéd” ezt megvilágítja a győri megyés püspök Pápai Lajos „Mi van a rovásunkon?” címmel közölt nyilatkozata, amely a Heti Világgazdaság. 2003. szeptember 27-i szám 97 oldalon jelent meg. (R.G.)  „Jobboldali körökben egyre nagyobb teret nyernek az ősmagyarkodó, új pogány vallások, a Magyar Katolikus Egyház vezetői pásztor levélben készülnek felemelni szavukat a jelenség ellen.”  Ez idézet arra enged következni, hogy az Egyház nem tartja összeegyeztethetőnek Pápai Lajos megyés püspök által még mindig „ősmagyarkodó”-nak”, „új pogány”-nak nevezett ősi keresztény magyar hitéletet, amely már bizonyítottan keresztény volt és nem pogány.  Egy Istent, a mindenek Teremtőjét imádták és annak földi megnyilvánulásait, mint isteni adományt tisztelték.  Róm Kat. Egyház minden más, rajtuk kívülálló vallást pogány vallásnak nevezett egészen az 1962. II. Vatikáni Zsinat döntéséig.  Csak ezzel a zsinati határozattal lettek a többi keresztény felekezetek és az egyéb vallások  követői „Istenhivőknek” elismerve.  Úgy látszik e nyilatkozat még nem jutott el a tisztes Püspök tudomására.  Sem az, hogy az ősi mágos hittétel lényege a szeretetre, minden embernek a Teremtő általi egyenlő szeretetére épült.  Mint ahogy a Nap is egyformán sugározza áldó hatását minden élőlényre, minden kiválasztódás nélkül.  Ott nem volt választott nép, csak őshonos nép, kiknek lelkivilágából alkották meg ezt az Isten szemléletet.  Miért nem összeegyeztető ez a Róm. Kat. tanaival, ha valóban nem egy nép érdekeit hivatottak szolgálni, hanem a népek összességét?

Még azt is meg kell itt jegyezni, hogy minden további nélkül maradhattunk volna keleti keresztények.  Ez oknál fogva nem pusztítottak volna el, mert hiszen tudjuk, hogy a hatalommal nem rendelkező egyszerű pásztornépeket, mint a vlachokat (oláhokat) vagy a szerbeket (rácokat) nem törölték ki Európa ugyanazon térségéből, ahol mi is elhelyezkedünk, mert szaporodhattak, terjeszkedhettek.  A megmenekülési elmélet nem más, mint népünk felerősödésének álcázása a Vatikán által, hogy még véletlenül se lehessen magyar érdemeket megemlíteni és ez eltitkolása annak, hogy őnekik volt szükségük ránk, a Keleti Egyházzal szembeni erő növekedése, felülkerekedése végett. Ez csak 1054-ben valósult meg amikor mi mint nagyhatalom a Vatikánt támogattuk, remélve, hogy a nyugatiak őszintén akarták közeledésünket, nem pedig az ellenünk való támadások azonnali beindítását, miután mi jóindulattal leállítottuk a magyar érdekű, felderítő hadjáratainkat.  Mi a kereszténység felvételével lettünk támadottak.  Ezt nem szabad elfelejtenünk, és az Egyháznak is tudomásul kell vennie.

I. Endre király

Népies nevén katolikus Endre király-nak nevezi a nép. (1047-1060)  Szár László fiai közül a legidősebb Endrét emelik a trónra, hogy visszaállítsa az Árpád Ház uralmát.  Az egész ország együttes követelése, az ősi szabadság, ős hagyományok, ősvallás visszaállítása és az idegen kalandor lovagok, papok eltávolítása az,  amit I. Endre, katolikus Endre, a katolikus hatalom visszaállítása érdekében visszautasít.  A nép fellázad, a kitörő népharag élére öccse Béla herceg áll.  I. Endre még idegen német fegyveres erőkkel sem tudja megtartani hatalmát.  A testvérháborúból Béla kerül ki győztesen.  A történelem megint ismétli magát, a második és harmadik Árpád kori király után a negyedik is menekülni kényszerül.  Kiújul a polgárháborús küzdelmek időszaka.  Testvérharc veszi kezdetét.  Ez elősegíti a király megöletését. 

A Képes Krónika szerint, katolikus Endre halálát a gondatlanság idézte elő:

„Isten segítségével Béla herceg nyert győzedelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek.  Az András királlyal levő magyarok látva, hogy Béláé a győzelem elhagyták András királyt és átálltak Béla herceghez.  András király Németország felé futott de nem menekülhetett:  A Mosoni kapunál ugyanis elfogták, és mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházban gondtalanul tartották, meghalt.”

Ez a „gondtalanul tartás” Grandpierre szerint nem fejezi ki a valóságot.  „Annyit jelent, hogy a király éhen halt börtönében.  Ez pedig csak szándékos gondtalanság lehet.” 

I. Béla (1060-1063)

I. Béla rövid három éves uralkodása alatt hathatósan segítette a közjólét emelését és megerősítette az állam hatalmát.  Székesfehérvárra összehívott országgyűlésen a néptömeg követelte az ősi szabadság, az alkotmány és hitvallás visszahelyezését.  A királyi csapatok rájuk törtek és nagy mészárlást hajtottak végre.  Béla királyt a németek elleni hadi felkészülése közben agyonverte saját trónszéke.  A Krónika Hungarorum ez esetet így rögzítette: „ A legkegyelmesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön trónszéke összeomolván testét összetörte és gyógyíthatatlan betegségbe esett.  Fél holtan a Kinisiva patak mellé vitték némely fontos országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött a világból.”

A szöveg láthatjuk nem világos és a többi krónika sem teszi világosabbá.  A Képes Krónika szerint, Béla trónja beomlott.  Hogy értsük ezt?  A trónszék nem lehet olyan hatalmas építmény, hogy még összeomlás esetében sem okozhat halálesetet.  Egyesek a trónszék mennyezetének leszakadását említik, amely a templomi szószékhez lehet hasonlatos.

Ugyanakkor a Heltai Gáspár Krónika így ír: „Mikoron a Gemes városba ment volna és ott a nyári palotában ülve, leessék a palota és mind elrontá az ő székét és annyira törte el a királyt is, hogy halálra megbetegedék belé.”

(Grandpierre Endre) „De Heltai itt már igazított a régebbi krónikás szövegében, amelyek világosan két részre tagolják a királyt és szerencsétlenséget:

(a)    Az összezúzott

(b)   Gyógyíthatatlan betegségbe esett

„Ez utóbbi elkülönülni látszik az összezúzódástól, s úgy tűnik, a királyt egyszerre két csapás érte, összetörte magát, ugyanakkor valamiféle gyógyíthatatlan betegségbe is esett.

Tisztán nem érthető az eset.  Ami kitűnik: A baleset okozója pontosan irányított és időzített volt.  Időzített, mert a trónszék akkor omlott össze, amikor a király rajta ült és épp a fejére lett irányítva a súlyos tetőzet.”

I Béla halála megnyitotta a lehetőséget Salamonnak, I. Endre fiának, és III. Henrik német császár vejének a trón visszaszerzésére, aki már előbb, 1058-ban megkoronáztatott. 

Salamon ekkor hat éves.  Húsz év múlt el Szent István halála óta.  I. Endre 1063-ban lett trónfosztott öccse I. Béla által. Salamon ez időben tíz éves.  Nem lép fel trónigényléssel I. Bélával szemben.  De I. Béla három év múlva halott.

Thúróczy erről így ír: „Salamon király pedig, amikor Béla király halálát hallotta, apósához, a német császárhoz futott és kérte, hogy állítsa vissza neki Magyarország királyságát.”

Salamon tevékenysége a Krónika elbeszélése szerint rejtélyt is takargat.  Salamon tíz éves, még gyermek, akiről feltételezik, hogy felméri az ország politikai helyzetét, látva az eshetőséget a hatalom visszaszerzésére, az ország határán túlról való segítség végbevitelét.  A német császárhoz fut segítségért, ellenfelei legyőzetésére.  Ez a feltevés felfedi a háttértényezőt, ami a felszín mögött irányítja, szervezi az eseményeket,  a menekülést, az idegen hatalom kieszközlését. A tények megvilágítják a hatalmi csoportok egyéni tülekedését a magyar trón megszerzése érdekében, kihasználva a gyermek királyt, aki csak egy báb volt a kezükben, ezért nyert támogatottságot. 

E nemzetellenes tömörülés célja volt az ő gátlástalan hatalmuk mindenáron való megszerzése.  E közben Béla király fia Géza, ki átlátta a helyzetet, két fiával Lengyelországba távozott, mert nem tudta Salamon és a német hadakat határon kívül tartani.

Ez eseményről a Thuroczy Krónika így ír:  „Salamon király pedig országa elvesztése miatt panaszkodott a császárnak, mondván, hogy erőszakosan űzték ki országából és ezzel nem csak őt, hanem a császár birodalmát még inkább sérelem érte, és azt mondogatta: hiszen Tiéd Magyarország, Tiéd a királyság, mivel te tettél engem királlyá, az én uralmam alatt ennek az országnak legszebb javait felségednek ajándékoztuk évi adóban hálás szívvel és Téged szolgáltunk rendelkezésed szerint. . . Állj bosszút ellenségeiden a rajtad esett sérelemért és vedd vissza magadnak az országot.” 

Ez a hazaárulás legsűrítettebb változata.  Az ember kilétét befolyásolja a környezet, a ráhatás.  Salamon egész életét, a hatalomért való harc tölti ki.  Kész bárkivel, bármilyen erőcsoporttal egyesülni hazája, a magyar nép ellen.  Seregeket szervez, buzdít, betör az országba, várakat foglal el, tervet készít Géza, majd Szt. László meggyilkolására:  Ennek utána kimenekül az országból és 1087-1088-as években nyomtalanul eltűnik. 

De mi történt – kérdezi Grandpierre – a magával hozott királyi kincsekkel? Mert azok sem térültek meg.

Salamont hatalmába kerítette az akkori kor szellemisége, az idegen nemesi osztály és a főpapi rend sugallata.  Rövid 1-2 évtizeddel előtte ilyen még csak fel sem merülhetett volna, mert akkor még a régi hazáért való kiállás, kötelesség uralta a hatalmon lévő magyar vezető osztály szellemiségét.  Az időben így szóltak a törvények: 

            A továbbiakban Grandpierre Endre kutatási tanulmányait használom, részleges felsorolással és egyes esetekben a tárgyalt anyag kihangsúlyozáshoz, további kútfők alkalmazásával.

Az ősi nemzetgyűlés a szó igaz értelmében nemzetgyűlés volt, a nemzet igaz, teljes felelősségű képviselete.  A nemzet jött itt össze, hogy döntsön a saját sorsáról, a népközösség minden dolgáról és szükség esetén ítéljen is.  

1.      A vezér, a főbírók, országbírók felelőséggel tartoznak a nemzetgyűlésnek.

2.      Minden vezető, tisztségviselő a nemzetgyűléstől nyeri megbízatását.

3.      A nemzetgyűlés – miként erről Kézai tudósít – a legfőbb bíró ítéletét is megsemmisítheti, ha azt hibásnak találja.

4.      A fővezér – illetve a vezérek tanácsa – akinek személye háborús időkben, mint egy nemzet önvédelmének megtestesülése – a hadiállapot tartalma alatt élet és halál ura, ámde ez nem eshet a közszabadság, a nemzetérdek és az igazság rovására.

5.      A nemzetgyűléseken a falu nagyok révén az ország e legkisebb közösségei, a községek is képviseltették magukat.

6.      A közügy, államügyek intézésében, az állam vezetésében, minden egyes magyar személyesen és tevőlegesen vett részt. A nemzetgyűléseken való kötelező megjelenés rájuk is vonatkozott.

A vármegyét, a vármegyei szervezetet hivatalosaink szerint Szt. István király alakította.  Ennek megbomlása megkezdődött, amikor az eddig megközelíthetetlen magyar ősvárakba nyugati katonaságot helyeztek és ahol lehetett, a várak helyébe kegyhelyeket, zarándokhelyeket, monostorokat építettek.  Ekkor kezdődött meg a hajdani avar védősáncokra alapozódott ősi magyar vármegyei rendszer felbomlasztása, felszámolásának több évszázados, Mária Teréziáig húzódó folyamata. 

Vezérek leválthatóságának törvénye.

            Eredendő felfogás, ősfelfogás szerint a tisztség, bármilyen legyen is az, nem kiváltság, nem holmiféle szolgálat fejében nyert örökös előjog, jutalom, érdem, hanem egyesegyedül és kizárólag a köz érdekében kifejtett szolgálat, s így a közösségnek elemi és elidegeníthetetlen joga, hogy mindazokat a tisztségviselőket visszahívja, amikor a jelek azt tanúsítják, hogy a tisztségben ülő hibákat, bűnöket vét, vagy akárcsak elkényelmesedik s nem látja el hivatalát azzal az odaadással, ahogy azt tőle jogosan elvárni lehet.  Ennek az ősi szokásjognak, öntörvényű eljárásnak a kiiktatása a népuralom megcsúfolása.

Borzasztó tudatlanság azt állítani, hogy a képviselők, tisztségviselők leváltása kizárólag a hűbériségben volt érvényben.  Meg kell jegyeznünk, hogy éppen a hűbériségben szűntették meg ez ősi népszokást.

Itt láthatjuk ősállamiságunk, ősjogunk sarkalatos törvényeit.  Ennek kiiktatása a népképviseleti elv nyílt megtagadása.  Ennek hiányában, a tisztségben ülők visszaélhetnek a ki tudja milyen párt érdemeként szerzett hatalommal.  Nem lehet leváltani, még ha belepusztul is az ország.  A hűtlen vagy hibás tisztségviselők leváltásának őstörvénye, a szkíta-magyar közszabadság egyik fontos követelménye előírja: 

Minden tisztség, a legkisebbtől a legnagyobbig kizárólag a közösség akaratából, választás, még hozzá közvetlen választás útján kerülhet betöltésre. 

Minden tisztségviselő, tiszttartó a legnagyobbtól a legkisebbig, a fővezértől az uralkodóig leválthatók, ha a közakarat ezt úgy kívánja, vagy ha intézkedéseivel szemben kifogások merülnek fel, illetve, ha magatartásukkal szemben kételyek, viselt dolgaikban tévedések, hibák, részrehajlások mutatkoznak. 

Az őstörvény úgy szól (helyesebben kikövetkeztethető), hogy csak olyan személy kerülhet bármiféle tisztségbe, akinek eddigi élete, előélete, a nemzet közösségének tett szolgálata eleve tanúsítja, hogy méltó a közösség szolgálatára. 

Tisztségviselőkkel szembeni elemi követelmények.

Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniük, példát kell mutatniuk szolgálatban és tisztességben.  A tisztség a tisztességből fakad és tisztességet követel.

Nyilvánvaló, hogy nem a közösségnek, nem a népnek, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálnia, hanem a vezetőknek a népet.  Aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi, ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen és ne maradhasson semmilyen tisztségben. 

Azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének, akaratának, érdekének elfojtására törekszik, felelőségre kell vonni. 

Az ősjogok.

1.      Népfelség jog.

2.      A közszabadság joga.

3.      A közügyekben való részvétel joga.

4.      Az igazság megismerésének, birtoklásának és kimondásának joga.

5.      A nemzethez, nemzetközösséghez tartozás joga.

6.      A nemzeti önazonosság joga.

7.      A nemzeti közösség élete, helyzete megismerésének joga.

8.      A nemzeti múlt megismerésének joga.

9.      Az ismeretekben való előhaladás joga.

10.   A társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga. [1]

De hihetetlen változás állt be a Róm. Kat. vallás felvétele után.  Feltehető a kérdés: Ki vádolható itt, a nemzeti érdek háttérbe helyezéséért?  Szt. István? Vagy az új vallás maga?  Ez az a kérdés, ami a jövő történészeinek kiértékelésére vár.  Nem vádolhatjuk egyik feltételezést sem, még pedig azon nyomós ok miatt, hogy krónikáink kinyilatkozásai szerint, Szent István is a németek és a „szent” szék áldozata lett.  Már túl későn, Imre fia halála és Vazul nyomorékká tétele után győződhetett meg az országát behálózó külső veszélyről  aminek elhárítására a lehető legjobb megoldást, Vazul fiainak az országból való kimenekülését ajánlotta, így megmentette az Árpádház már ekkori kipusztítását, aminek sajnos ő maga is áldozatul esett.  Ezt bizonyítja az elhalálozás szűkszavú rögzítése.

Sokáig, a magyar nép és történelemírás nem tudta még feltételezni sem, hogy a háttér hatalmi szövevénye ilyen hihetetlen méretű nemzetárulást tudna előidézni, a legfelsőbb uralmi körökben.

De a manapság történt, december 5-i kettős-állampolgársági szavazás bizonyította, hogy igenis lehetséges.  Itt akkor a szovjet kommunista agymosás és ennek átmentői elérték azt, hogy népünk saját testvéreit tagadta meg.  Miért?  Talán azért, mert utálja a saját faját?  Nem hinném.  A hatalmon lévők, a közüggyel foglalkozók tevékenységének az eredménye ez. 

Ha tüzetesen nézzük ezt a tevékenységet, akkor meggyőződünk, hogy a Német-Római Császárság hű támogatói a magyar főpapság és a Vatikán voltak.  Ezért érdemes lenne e valóságot elfogadni, ami szerencsétlenségünk főokozója volt egész történelmünk végkimenetelében.  Ebben a magyarellenes légkörben nevelkedett Vajk, illetve István.  Ezt a helyzetet, befolyást nehezbítette meg István anyja Adelhaid kétségtelen anyai befolyása.  Ezek után következett a még nagyobb befolyással bíró feleség Giesel der Trau, amiből a magyar Gizella név alakult, de tulajdonképpeni jelentése: hűség záloga.   De mire kellett ez a kezesség?  Mivel ez időtől szakadtak meg a magyar hadjáratok feltételezhetjük, hogy a béke záloga kellett, hogy legyen, amit mi komolyan vettünk.  De a német alattomosság ezt a jóhiszemű egyezményt -- amely a Rom. Kat. kereszténység felvételét jelentette -- kihasználva, helyesebben jól leplezve a magyar nagyhatalom megtörésére használta fel.  Ennek egyik eszköze az Árpádház korai kihaláloztatása volt. 

I.                  Géza (1074-1077)

I.  Géza haláláról krónikánk ugyancsak szűkszavúan értesít.  Népünk Magnus királyként emlegette, (hatalmas, nemes lelkű) s tisztelte meg, tárgyalások közben betegedett meg és így szerzett ismeretlen betegségébe halt bele.  A halált okozó körülményekről a szent Megváltó olasz származású Willermus apát számol be, hogy a fiatal, erőteljes és jól szeretett király, amikor Salamonnal egy megbékélési tárgyaláson vesz részt, hirtelen megbetegszik és meghal.  Ez eset nyilvánvalóvá teszi a megmérgeztetés gaztettjét.  (Bővebben a Thuróczy Krónika 156. old) 

Szent László (1077-1095)

Szent István halálát követő időtől kezdve, a belső métely, a több mint százéves magyar pusztítás alább hagyott.  Szent László összefogta, ismét egyesíteni tudta az országot, ellenállt minden idegen érdekű törekvésnek és csak a magyar egység megteremtésén fáradozott.  Így ismét Európa egyik legerősebb országává tette hazánkat.  Ő alatta még megerősítettük uralmunkat az ősi Szerémségben, Szepességben, Etelközben, amely magába foglalta az ország keleti szent védő övezetét a Délvidéket, Moldvát, Havasalföldet.  A király férfikora teljében volt, teli nagy tervekkel, mikor élete hirtelen elhagyta.  A krónika a halálesetet így jegyezte fel:  “A király pedig összegyűjtette seregét és unokaöccsének sérelme miatt megindult a csehek ellen.  De amikor Csehország határára ért, nehéz betegségbe esett.”

Láthatjuk a krónika megvilágításában, a király egészséges volt, s a csehek elleni háborús összecsapás előtt a cseh határszélen váratlanul “nehéz betegségbe esett.”

Szent László tüstént tudta, hogy innen nincs gyógyulási lehetőség, mert azonnal hazahivatta fiát, Kálmánt.  Miből következtethette teljes biztonsággal, hogy nem gyógyulhat fel?  Szent László röviddel ezután meghalt.  Pedig egészségének bizonyítására szól az a tény, hogy pár héttel előtte kérték fel a keresztes hadak fővezérletére, mint arra a legmegtermettebbet, amit László el is fogadott.

Nem tudjuk mi történt a cseh határon.  Feltehetőleg, írja Grandpierre, az összecsapás előtt küldöttség érkezett és tárgyalásokra került sor, ekkor érte őt a “halálos kór”.  Lehet, hogy kibékülést álcáztak a csehek poharazgatás közben. . .

Könyves Kálmán (1095-1116)

Könyves Kálmán korának messzemenően legműveltebb uralkodója volt.  Ő volt első a világon, aki beszüntette a boszorkányüldözést.  Miként halt meg Könyves Kálmán?  Milyen rejtélyek lappangnak halála körül? Mert szokatlan, hallatlan körülmények között halt meg.  A krónika szerint a királyt a fülére tett méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agyvelejének egy részét.  A magyar történelem egyszerűen két szóval intézi el egyik legkiválóbb, hatalmas királyunk halálokozóját.  „Vagy genny vagy agyvelő.” 

A krónika félelmes eseményekről számol be, amelyek alapjában rázzák meg az országot, melyek minden ország hatalmának a megdöntésére alkalmasak:  a belső árulás összefogott a külső nagyhatalmakkal.  Ez azt tételezi fel, hogy nemzetközi összeesküvés állt elő. 

„Az Úr 1113 évében a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében és Magyarország határára jött.”  Álmos herceg Kálmán király cselszövő testvére trónkövetelőként lép fel.  Kálmán mesteri külügyi tárgyalási készséggel a császárt meggyőzi a visszavonulásra.  Elfogatja Álmost és fiával együtt megvakíttatja őket, hogy így alkalmatlanná tegye őket a további viszály előidézésére.  Ugyanakkor azok támogatóit is megbünteti. 

A Krónika erről így szól: „Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az Isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele és megbüntette ideig tartó országának romlásával.”

Ettől jobban, világosabban nem fejezhette volna ki magát senki a király megmérgeztetéséről.  A király korai halála a főúri bosszúállás következménye.  Még a gyilkosság módját is megjelöli a Krónika.  „A korai halál bús italának lenyeletése” vagyis ital, vagy ételmérgezés volt a halál okozója.  Itt szerves kapcsolat van a pártütők megbüntetése és a király betegsége között. 

II. István (1116-1131)

II. István idejében a fő ütközési terület ebben az időszakban a magyar központi királyi hatalom ellen szervezkedő, szellemi, egyházi és világi uralkodó csoport, amely a maga hatalmának kiterjesztése érdekében hatalmi szövetségekbe tömörül és mind újra összeesküvéseket szervez a királyi hatalom megdöntésére.   II. István minden igyekezete ennek kivédését szolgálta.  Helyzetét nehezbítette, hogy apját, Könyves Kálmánt 15 éves korában veszítette el.  Mint tapasztalatlan gyermek került a trónra.  A helyzet kedvező lett minden ellenerő felerősödésére.  A megvakított Álmos herceg meg él a kínálkozó alkalommal.  A baj akkor nyilvánult meg, amikor a király felnőtt, lerázta a bábáskodást és kézbe vette az ország irányítását.  Az ellenzék vak Álmos herceget akarja, aki Bizánctól kér segítséget.  II. István erre megtámadja Bizáncot és Álmos kiadatását követeli, eredménytelenül.  Sértő levelet küld a császárnak, melyre a válasz egyenesen embertelen.  Írja: „Kimetszi köldökét férfiasságával együtt.”  A király megbetegedik és ellenzékei új királyt választanak.  A biztos elhalálozás tudatában Bors és Iván ispánt jelölik királyokká, de a király felépül.  Ivánnak nyakát veszi, Borsot pedig Görögországba száműzi.  Ezután jön a vérhas, és ebbe a király 1131. március 1-jén meghal.  

II. Béla (Vak Béla)  (1131-1141)

Véres viszályok, pártoskodás, szüntelen megsemmisítés fenyegeti rövid életét és uralkodását.  Állandó harcot kell viselnie a pártütőkkel, árulókkal, akiket véres megtorlásban részesít. 

Halálának rejtélye itt az, hogy a megállásnélküli trónkövetelő és belső egyenetlenségi harcok ellenére, állítólag borital, borozás következtében hal meg 33 éves korában.

Annyi ellensége volt a királynak, hogy már számolni sem tudta, s ezek után a nem természetes, vagy hirtelen, minden előzmény nélküli halálesetet történészeink minden kétely nélkül elfogadják, azt, hogy a borozás vitte a halálba. 

Azt is felemlítik, hogy Vak Béla helyett a szerb származású feleség, Ilona vezette az országot.  A királynénak nem állt érdekében, hogy férjét, a királyt visszatartsa a mértéktelen ivástól? 

Vagy feltehető az a kérdés is, hogy itt nemcsak a királyné, hanem egy háttér hatalom csendes összeesküvő munkája rejlik?

E feltételezést a Chronica Hungarorum látszik igazolni: „Uralkodása alatt Helena királyné a királlyal és hű báróival tanácsot tartva egyetemes országgyűlést hívott össze, Arad mellett.  Az említett országgyűlés napján, amikor a király már az ország trónján ült, odajött a királyné fiaival együtt, leültette őket a király köré.  Az egybegyűlt néphez pedig így szólt (a királyné, nem a király) ’Minden híveink nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények hallgassatok meg!  Mivel az Isten mindnyájotoknak megadta a természetes látóképességét, hallani szeretném, hogy a ti uratok a király, miért fosztatott meg szemevilágától és kiknek a tanácsára történt ez? Mondjátok meg nekem és ezen a helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút és ránk való tekintettel vessetek véget életüknek.  Mert íme, az Isten a ti királyotoknak két szem helyett négyet adott.’  E szavakra tehát az egész nép rárohant azokra a bárókra, akiknek a tanácsára megvakíttatták a királyt és közülük egyeseket megkötöztek, a tanácsára megvakították.  Hatvannyolc istentelent azon nyomban legyilkoltak és összes maradékaikat, mind a férfiakat, mind a nőket még ugyanaz nap lajstromba foglalták.  Ezenfelül minden birtokaikat a székesegyháznak osztották ki, ezért neveznek Magyarországon minden szolgáltatásra kötelezett falut királyok adományának.” 

Ugyanakkor Borisz, Könyves Kálmán állítólagos mostohafia, orosz, cseh és lengyel hadakkal, kikhez a kivégzettek családtagjai is csatlakoztak, törtek a belviszályoktól tépett országra.  Csak négy éves harc után sikerült Bélának a trónkövetelőt levernie. 

A Tárih-i Üngürüsz e trónkövetelőről így ír: „Abban az időben Leh országnak (Lengyelország) határán élt egy hatalmas bégfi, aki Baruk (Borisz) néven volt ismeretes.  Mivel Bejla király vak volt, ez a bégfi azt állította, hogy ő Kolomanusz királynak a fia és az ország őt illeti.”

Borisz arra építette tervét, hogy Béla vak s ezért nem bizonyíthatja, se nem tagadhatja kilétét.  „Üngürüsz tartományának néhány jeles bégje és fondorkodó embere titokban azt kezdte tervezni, hogy Boriszhoz mennek, vele szövetkeznek és eltávolítják a királyt.”

Összeesküvés kívülről, belülről, felülről és minden felől.  Akárcsak napjainkban.  Ezért csoda, hogy még létezünk, de épp ez ad erőt a további küzdelemre, mert Isten velünk, különben már elvesztünk volna.  Küldetésünk van. 

Arra a kérdésre, hogy a királyné, Ilona, miért hagyta (vagy segítette elő), hogy a király halálra igya magát,  történelemírásunk ezt a kielégítőnek tűnő választ adja: „ Béla felesége korábban hunyt el, mint a király, s így minden tökéletesen érthetővé válik.  Ilona a hű feleség, amíg élt, visszatartotta a királyt az ivástól, s szegény vak királynak addig oka se volt rá, miután azonban legfőbb, s tán egyetlen támasza, gyámola kidőlt, bújában a király – s mert nem is volt immár, aki visszatartsa – ivásnak adta a fejét s az ital végzett vele.”

Ezzel a magyarázattal az a baj, hogy Ilona királyné nem halt meg Béla király előtt. 

Dr. Wertner Mór, nagy körültekintéssel készült munkájában: Az Árpádok családi története-ben írja, hogy: „Ilona 1146-ban fél évtizeddel férje halála után levelet írt Zsófia nevű lányának az admonti zárda kolostorba.”  Wertner e levélhez az alábbi megjegyzést fűzi:  „Levélből azt látjuk, hogy Ilona nem csak, hogy nem halt meg férje előtt, hanem még 1146 és 1147 közt életben volt.”  „Ilona halála tehát az 1146 utáni időre tehető.” (300-301 old.)  Akkor most ki itatta a királyt, és mivel?  Feltételezhető, hogy itt szándékosság búvik.  Grandpierre írja, hogy olyan dolgok történhettek a palotában, amit még a vak király elől is palástolni kellett.

Erről a Képes Krónika így ír: „Béla király borivásnak adta magát.  Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkapnak, amit csak részegségében kértek tőle és amit a király, ha kijózanodott már vissza nem vehetett.”  Az ivászat csak ál-ok keresés a történtek elhallgatására, a háttérben lapuló erők bujtatására. 

A MTA történelemkutatóinak azt hiszem, lenne bőven mit kutakodni történelmünk valós ismeretének feltárásában.

II. Géza (1141-1162)

II. Géza 31 éves korában hunyt el.  Halála után nyolc gyermeket hagyott maga után.  A legidősebb, III. István, aki apját követte a trónon, 15 éves.  Nem maradt semmi támpont a miértek felől.  Bizonyosra vehető, hogy nem természetes halállal távozott.

 Krónikánk csak ennyit, semmi többet nem mond: „Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak 1161-ik esztendejében, május 21-én, szerdai napon.”

A huszonkettő Árpádházi királyunk közül tizenkettő halt meg harmincadik életéve körül.  Orseolo Pétert nem soroljuk az Árpádházi királyok közé.  Grandpierre elemzi a harmincas években elhunyt uralkodóinknak életkörülményeit. 

Magnus Géza (I. Géza) hat fiatal gyermeket hagyott maga után, Kálmánt, a későbbi Könyves Kálmán királyt, Álmos herceget és még négy gyermeket, akiknek a neveit sem ismerjük.  II. (Vak) Béla ugyancsak hat gyermek apja.  II. Gézának nyolc gyermeke volt és III. Istvánnak egy.  A harminc éves apa gyermekei még kiskorúak.  Ha ebben a korban hal el az apa, az nagy gondot, nehézséget jelent az egyszerű család életében is.  Hogyan, ki és miként nevelik fel a gyermekeket?  A korai király-elhalálozás viszont nemcsak a család megrendülését idézi elő, hanem az egész országét.  A király korai halálával megszakad a nemzedékek szellemi – tapasztalati folytonossága, az a láncszem, ami ha általánosságban megszűnne, az emberiség néhány nemzedék alatt mérhetetlen tudatlanságba, műveletlenségbe zuhanna vissza, mivel az egymásra következő nemzedékek nem tudnák átadni egymásnak a saját életük folyamán felgyűlt tapasztalatokat. 

Ugyanez a tapasztalati átadás sokszorosan szükséges az ország sorsát irányító uralkodóra.  A kormányzati tudás egyik legfontosabb összetevője a titkos erők ismerete.  Nemzetek életében, küzdelmében óriási a szerepe  a titkos erők felismerésének. A régi időkben az uralkodóknak ez volt a legfontosabb tudnivalója. 

A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati anyag átadásától, ami ilyen esetben az állam vezetését ellehetetleníti. II. Géza tizenegy éves korában kerül a trónra.  Anyai nagybátyja a szerb származású Belus bánnal kormányozzák az országot.

Két testvéröccse László és István a viszályok következtében Bizáncba futnak Komnenos Manuel császárhoz, akinek -- saját történetírójának, Joannes Kinanos-nak a megvallása szerint -- legfőbb életcélja volt a Magyarország feletti uralom megszerzése.  Manuel örömmel fogadja a két herceget, jó alkalom saját titkos céljainak megvalósítására. 

Géza, hogy lehűtse a császár hatalmi vágyait támadást vezet Bizánc ellen.  Az arab Abu Hamid írása szerint, Magyarország területe ekkor még többszöröse a Bizánci Birodalomnak. 

Hogy a kereszténységre térítés után másfél évszázaddal a magyar nép milyen védtelenné vált, mutatja, hogy Közel-Keleten mindenütt olcsó pénzért rabszolgaként árulják a magyar nőket.  „Egy szép rabszolga nő ára tíz dénár, de hadjáratok idején már háromért is kapható,” írja Abu Hamid al Garnati.  „Jó magam is vásároltam magamnak egyet tíz dénárért.  Tizenöt éves, szebb a teliholdnál. Korom fekete hajú, fekete szemű, bőre pedig fehér, mint a hó.  Amellett jártas a főzésben, varrásban és számolásban.” 

Világpolitikailag (invesztitúra) püspöki méltóság beiktatásának jogáért való harc éleződik a világi és egyházi világhatalomért.  Mánuel, Barbarossa, Frigyes német-római császár, III. Sándor Pápa, VII. Gergely Pápa eszméjét követik.  Borisz az orosz nagyhatalommal szervezkedik.  A Képes Krónika tudósít: „A német császár ugyan, személyesen nem jött a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította.”  Keresztes hadak vonulnak át Magyarországon, s „Krisztus zarándokai” zsarolnak és rablói dühösséggel pusztítják az országot.  Borisz hol szláv, hol bizánci, hol német seregekkel tör az országra.  Belülről az árulók biztatják:  A király fölötti hatalomra törő Lukács esztergomi érsek akarja pórázon vezetni az ifjú királyt. 

Még sok egyebet sorolhatnánk, de mindezek után a valóság az, hogy az életerős uralkodó harminckettő évesen 1162-ben hirtelen meghalt, a király gyermekei neveletlenül árván maradtak.  István fia gyermekként került a trónra, akár csak nemrég ő maga.  Béla fiát később Bizáncba vitték. 

„A derék ifjú királynak, ki a nemzet függetlenségét két hatalmas császár ellenében is megvédte, korai halála hosszú, káros zavart okozott – írja Horváth Mihály – a fondorlatos, cseles Mánuel megérkezettnek látta az időt, életbe léptetni régi tervét, mely szerint fennhatóságát kiterjesztené  Magyarországra.” (Magyarország története, I. fej. 417 old.)

III. István, II. László és IV. István

III. István, II. László és IV. István összesen 12 évig uralkodott.  Ez időkben kapott erőre Bizánc Komnenos Mánuel császár uralkodása alatt.  Ugyanakkor emelkedik a Német-Római Birodalom.  A központi királyi hatalom meggyengül, uralomra kerül a torzsalkodás és félelmetes erő összpontosul a főpapság, a Római-katolikus Egyház kezében, amely külön államot akar alapítani az állam testében, amely csak a pápa szavára engedelmeskedik.  Arra hivatkoznak, hogy ők Isten szolgái, ezért a király feljebbvalói.  Az egyházi hatalom nyíltan szembeszáll a királlyal és az ország érdekeivel.

            A három rövid életű uralkodó elhalálozási sorrendje nem az uralkodási sorrendnek megfelelően következett be.  III. Istvánt két nagybátyja megelőzte.  Ezért, a Grandpierre K. Endre által megjelölt sorrend alapján haladunk. 

II. László (1162. VII. 15 – 1163. I. 14)

II. László bizánci bonyodalom áldozata lett.  Bizánc betör az országba, hogy megdöntse III. István uralmát, hogy a Bizáncot majd vakon szolgáló István herceget, a későbbi  IV. Istvánt, akinek bizánci felesége van, tegyék királlyá.  A  nemzeti párt, a közgyűlöletben álló idősebb István ellenében, öccsét II. Lászlót királlyá kiáltja ki.  A fiatal, de lelkes királyjelölt, akaratlanul bonyodalomba kerül a Rom. Kat. Egyház helyi vezérével, Lukács esztergomi érsekkel.  László felszólítja az érseket, hogy koronázza meg. Lukács III. Istvánra való hivatkozással, aki ez időben külföldre menekül a kérést megtagadja és Lászlót jogtalan követelőnek jelenti ki, amiért a kiskorú István koronáját akarja megszerezni.  Lászlót ezután a kalocsai érsek megkoronázza.  Erre fel, Lukács egyházi átokkal kiközösíti.  II. László elfogatta Lukács érseket, az Egyházat pedig kényszerítette, hogy az Interdictumot ne vegyék figyelembe.  László III. Sándor Pápa közbenjárására szabaddá teszi az érseket.  Karácsony napján, amikor a király a Szent Misén vesz részt, Lukács érsek ott megjelenve lerántja az oltárterítőt minden rajta levővel, az Interdictum (kiközösítés) hatálya miatt, s a királyhoz fordulva mondja: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd, ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős kardoddal, mely Pháraót lesújtja, hadd érezze ki ellen vétkezett.”  Ezután távozni akart, de elfogták és még szigorúbb fogságba vitték, ahol imádkozott és dicséré az Istent.”  II. László király, mielőtt a negyven nap elmúlt, 1163. január  14-én bűnbánat nélkül meghalálozott. (Pauler Gyula: Magyar Nemzet története I. fej. 297 old.)  Lukács szavai azt jelentették, hogy király Te negyven nap alatt meghalsz.  Ezek szerint Lukács a király elhalálozás idejét előre bejelentette. 

Ez eseménnyel különböző véleményezések születtek.  Bármi is lappang a homályban, az biztos, írja Grandpierre, hogy a király csak harmincegy éves volt, makk egészséges, a halál váratlanul jött, ugyanúgy mint számos Árpád-házi király elődeié.  Itt, ha figyelmen kívül hagyjuk a titokzatosságot és az ok és okozat láncolatát követjük, akkor az összefüggés jelzi a történtek okozatait.

IV. István (1163)

Rövid uralkodása mindjárt nagy belső ellenvetések közepette indul.  Bizánc sugallatára résztvesz bátyja, II. Géza ellenes összeesküvésben.  Ezért menekülnie kellett, trónigényének megszerzéséért bizánci hadakkal tört hazája ellen.  Végig pusztította délkelet Magyarországot az Al-Dunáig húzódó színmagyar területeket, Száva, Szerémség területeit.  Nagy véráldozattal, de minden esetben sikerült kiszorítani őt az országból.

Az ezután következő bonyodalmakat – a megérthetőség érdekében – a bizánci történész, Theodoros Skutariotes elmondásában adom közzé:  „Gézának (II. Géza), a hunok fejedelmének, két édes testvére volt: István és László, valamint két fia: István és Béla.  E testvérek közül IV. István kikerülvén a meggyilkolására készülő testvéri kezeket, Konstantinos városába érkezett.  A császár fogadta őt, s egyben megtiszteltetések mellett, melyekben részesült, feleségül vette a császár unokahúgát, Máriát, Isaakios Sebastokrator leányát.” 

„Kevéssel később, II. László is testvéréhez Istvánhoz hasonlóan cselekedett, nem annyira azért, mintha Géza nem szerette volna, hanem inkább István szerencséje ösztönözte, és ő sem csalódott reményeiben, hiszen fényes fogadtatásban részesült és feleséget is vehetett volna, ha nem gyanította volna, hogy az asszony akadályozza hazájába való visszatérését.”  S ezután mi történt?

„Géza király meghal és az uralom fiára III. Istvánra száll át.  A császár ezt igen kedvező fordulatnak vélte és az a gondolata támadt, hogy a hunok feletti uralom arra az Istvánra száll, aki az unokahúga révén sógora, így maga is öregbiti dicsőségét és a római császárság is hozzá jut vagy az onnan való adó részhez, vagy Phrangochorion (három vára) és Ziugminon (Zimony)  birtoklásához.”

A bizánci elgondolás az volt, hogy a gyermekkorú III. Istvánt könnyű lesz elmozdítani az uralomból és azt átadni Bizánc által lekötelezett IV. Istvánnak. „Ezért siet a császár a kitűzött célokat megvalósítani.  Tüstént követeket küld sógorához, Istvánhoz, hogy azok előkészítsék a hatalmat jelentő korona átvételét, s nem sokkal később maga is Sardikébe ment.  A hunok azonban hallani sem akartak István felettük való uralmának elfogadásáról, mint mondták, egyebek miatt sem, főleg azonban azért nem, mert a rómaiaknál kötött házasságot.  Már pedig nekik semmiképp sem előnyös, hogy olyan férfi legyen fejedelmük, aki házassága révén rokoni kapcsolatban van a császárral.  Ezért a követség eredménytelen maradt és a hunok az odaérkező Istvánhoz egyáltalán nem csatlakoztak.  Ebből a császár megtudta, hogy nagyobb erővel kell Istvánnak segítséget nyújtania.  Eltávozva Sardikéből a Duna mellékére, tudniillik Bronitzovába (Barancsvára) és Belgrádba érkezik és egy csapat élén az unokaöccsét, Alexios Kontostephanost küldi el Istvánnal.” 

„Ezek el is jutottak Chramosba (Haram), ajándékokkal vesztegették a hunok főembereit és hízelgéssel és ígérgetéssel igyekeztek az uralommal kapcsolatos kérdéseket elintézni, de nem végeztek semmit, csak annyit, hogy Lászlót, István testvérét a hunok elfogadták fejedelmül.”  

„Mivel azonban hatalomra jutása után ő is csak rövid ideig élt, a hunok Géza fiát  III. Istvánt választottak fejedelmükké.  Azonban a császár sem vette a történteket szívesen és Géza testvére, IV. István is mindent elkövetett a császár segítségével, hogy valami módon megszerezze az uralmat.”

Tudjuk II. László pár hónapi uralkodása után (váratlan halál) elhárította az akadályt IV. István uralomra jutása elől.  De a nép nem fogadta őt el, s  az Ausztriából visszatérő III. István körül tömörül, ezért IV. István is menekülni kényszerül Bizáncba.  De a Bizánc ellenes érzület következtében a császár belátja a reménytelen helyzetet és ezért István kegyvesztetté válik.  A császár átpártol a Bizáncban tartózkodó István öccséhez III. Bélához.  IV. István utolsó erőfeszítésében elfoglalja Simony várát.  A magyar hadak a várat körbe fogják.  Idegei nem bírják a feszültséget.  Rábeszélik az érvágásra.  Itt megint átadom a szót a bizánci krónikásnak:  „ . . . Sok háború fojt és a császár Géza fiát, Bélát leánya Mária révén vejévé szemelte ki, hunok közül azok, akik István ellen táborához tartoztak, elhatározták, hogy méregpoharat keverve neki, eltüntetik őt az élők sorából.  Találtak valakit, aki ezt végre hajtsa, István emberei közt egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek lélektől való elválasztásában és magától talált egy módszert.  Amikor ugyan is eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be, s ez a sebre helyezve igen keserves halált okozott.  István holtteste minden tiszteletadás nélkül temetetlenül feküdt Zeugminont pedig elfoglalták a hunok (IV. István embereitől. G.K.E.) .  Amint a császár erről értesült, megüzente a hunok ellen a háborut.” (Theodoros Skutariotes, 1282) (Moravcsik Gyula: Az Árpád-házi magyar történet bizánci forrásai, 304-306) 

A bizánci krónikás István megöletését a király egyik emberére Tamásra akarja hárítani.  Ennek ellentmond, hogy az ellenkirályt a magyarok élve szerették volna elfogni.  A császárnak újabb, ígéretesebb jelöltje lett a magyar trón megszerzése érdekében Géza fiában, Béla hercegben, III. Bélában, akit a császár vejévé nevelt ki.  Ez azt jelentette, hogy IV. István személye a császár tervének útjába került.  Magyar részről a méregkeverés nem volt szokásban.  Ez az olasz és egyházi hatalmak aljas fegyvere volt.    

III. István (1162-1172)

Az állandóan ismétlődő háborúk, betörések, belső viszály felemésztette a király anyagi biztonságát.  Szorult helyzetében, ugyanúgy, mint II. László az egyházi vagyontól vonta el az eddig élvezett és nagyban dúskált javakat.  A pápai szent székkel karöltve, Lukács érsek legerélyesebben szembeszállt ez intézkedéssel, rákényszerítették a királyt, hogy engedékenyebb legyen az egyházzal szemben.  Lukács ezért megbocsájtotta a király „túlkapásait”, és nagy pompával és a kiközösítésből feloldva misét szolgáltatott a „megtért királynak”.  A Szent Mise közepette az érsek arca elkomorodott, mire István kérdé őt, miért e hirtelen szomorúvá változás.  A kérdésre Lukács így válaszolt. „Nem tudok örülni, mert éppen mához egy évre mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett itt Esztergomban meg fogsz halni.”  E jóslat is bekövetkezett, egy évre rá, ahogy Lukács megjövendölte. 

Lukács érsek, a hatalom megszerzéséért minden erőszakra kész, törtető.  Király akar lenni a király fölött.  A királyt jogfosztottá alacsonyítja.   A megtorlás pedig abban nyilvánul meg, hogy tudja a pontos elhalálozás idejét, II. László és III. István esetében is.  Lehetséges lenne az, hogy Isteni sugallatra tenné ezt?  Isten, a Kegyelmes, ki bűnbánat után megbocsátja az elkövetett bűnt, mégis büntetne és ilyen keményen?  Már pedig III. István megtért, mert hisz azért volt a nagy hűhó és a bűneitől való feloldozás; és bűnnek nevezhetjük azt a királyi intézkedést, hogy a haza védelmére a szükséges pénzt, anyagiakat a nagyon gazdag főpapságtól vonja meg?

III. Béla (1172-1196)

A fiatalon elhunyt III. István halála megrázta az egész országot.  Őt követte a trónon Béla, aki kilenc évet töltött bizánci udvarban.  Mindennek dacára hű maradt népéhez.  Az ott tanult tudást jól alkalmazta itthon.   Megerősítette a magyar központi hatalmat, az ország területi egységét, minden támadástól mentesítette az országot és megerősítette a határokat.  Rend lett és a közjólét megvalósult.  Megszüntette a belviszályt, kolostorokat és főiskolákat alapított és a kincstárt ismét megtöltötte.

Ő is, mint Szent László, keresztes hadat akart vezetni a Szent Földre.  Fiát, Imrét jelölte utódjául.  1190-ben, amikor betegségbe esett, hogy megóvja az országot az esetleges testvérharctól, fiatalabb fia Endre részére hatalmas vagyont hagyott, azzal a célzattal, hogy szervezzen keresztes hadat a Szent Földre.  1196, április 20-án váratlanul meghalt.  Albericus Cisztercita szerzetes Világ Krónikájában így ír:  „Magyarország királya, Béla meghalt áldozáskor, akinek megmérgeztetéséről gyanú támadt Calanus pécsi püspök ellen.”

Calanus méregkeverő hírben állt és állítólag a Szent Ostyába tett méreggel ölte meg a királyt. 

A gyanúsítás feljutott a Pápához, aki elrendelte a vizsgálatot, de valami oknál fogva ez a vizsgálat megszakadt és még 15 év múltán, 1210-ben is a Pápának sürgetnie kellett, hogy jelentést kapjon.  Ez magában nagyon gyanús körülmény.  III. Béla egy szilárd országot hagyott maga után.  De halála után, megint életre kapott a viszály.  A bajok indítéka saját végrendelete lehetett, amikor meghagyta Endre fiának a keresztes had megszervezését.  Endre figyelmen kívül hagyta apja végrendeletét és a ráhagyott kincsből hadat szervezett, de nem a Szent Földre, hanem bátyja Imre, a törvényes király ellen.  Imre rövid uralkodás után fiával együtt meghalt, s Endre lett az új király.    

Imre király (1196-1204)

Imre, Szent Imréhez hasonlóan, nagy tehetséggel, jósággal megáldott eszményi királynak ígérkezik.  De rövid uralkodási éveit öccsével vívott harcok töltik ki. 

III. Béla végrendelete, amikor Endrét felesketi a Szent Földi hadjáratra, a célzatot, hogy miért tette ezt nem nehéz kitalálni.  Így akarta Endrét elvonni a trónköveteléstől.  Megkérdezhető itt, hogy valóban ilyen hatalmi vágy ösztönözte, uralta a későbbi II. Endre királyt?

Mert Endre viselt dolgai épp az ellenkezőjét látszanak bizonyítani.  Gyönge akaratú, jámbor, úgy is mondhatnánk, hogy tunya, tehetetlen királykép maradt utána. 

Itt a feleség, Gertrudis az,  aki irányít.  Ő volt az, akinek tetteit a Magyarország feletti német hatalomért való megszerzés irányította.  Endre csak azt cselekszi, amit a felesége óhajt.  A két testvérben a két különböző erő, a tényleges királyi hatalom és a jól álcázott titkos érdekeket szolgáló árnyékhatalom küzd egymással. 

1199-ben Imre megveri a támadó Endre hadait.  Endre és Gertrudis Ausztriába menekül.  Imre a később visszatérő Gertrudist, mint minden baj okozóját száműzi az országból.  Az egyházi főméltóságok, mint mindig, túlnyomó részt a törvényes király ellen(,) Endrét támogatja, szervezve az összeesküvést: „A pártoskodó összeesküvést szervező és pénzelő egyházi méltóságok uralkodni akarnak a király fölött.  Elúin váradi püspök kiközösíti azt a főurat, akit Imre nádorrá jelölt ki.” (Grandpierre Endre)

Saul kalocsai érsek pápai megbízásból elítélte a királyt.  Erről így ír Marczalio: „Szent István ideje óta szinte állandó institutiója volt az országnak a testvérek közti megoszlás és családi villongás.  Nem szenved kétséget, hogy ezek a pártoskodók nagyon hozzájárultak a királyság erkölcsi és gazdasági tőkéjének fogyasztásához.” 

Az egyházi és világi főhatalmasságok többsége Gertrudis merániaival együtt az összeesküvőkkel tart. 

1203 őszén egy évvel a király halála előtt, Imre jellemét és vezéregyéniségét jól fémjelzi, amikor véres összecsapásra van kilátás.  Endre hadai összemérhetetlenül nagyobb erőt képviseltek.  Imre harcosai, pártfogói az aránytalan, így teljesen reménytelennek látszó kimenetelű csata láttán átpártoltak Endre oldalára és ekkor az úttalan helyzetből, Imre személyesen menti meg a helyzetet.  Királyi pálcával kezében egyedül átment Endre táborába e kiáltással szólt: „Meglátom, ki szegezi fegyverét ellenem, ki fogja ontani a király vérét.”  Kézen fogta a trónkövetelő öccsét s erről Virág Benedek így ír: „Andrást sátorból kivezeti, keresztül a táboron és Keve várába Varasd mellé küldi.  Ekkor mindnyájan térdre esvén, kegyelmet kérének és nyerének a királytól.  Ilyen megsemmisítő kudarcot semmiféle vereség nem okozhatott volna lázadók között.” Ez a tény meggyőzte Endrét és bújtatóját Gertrudist, hogy mind addig, amíg Imre él tervük nem valósulhat meg.  Az összeesküvőknek más utat kell találniuk.  A fiatal és egészséges Imre, ezután rövidesen megbetegszik.  Korábbi egészségét az a tény is bizonyítja, hogy keresztes hadat toboroz és a  Szent Földre készül, akár Szent László.  A király betegsége miatt rosszat sejt, mert 1204, augusztus 26-án megkoronáztatja öt esztendős fiát.  Rábeszélik, hogy engedje szabadon és bocsásson meg lázadó öccsének.  Az ellentábornak fia László megkoronáztatása megbocsájthatatlan vétek, mert ezzel Gertrudis királynéi elképzelése elé egy újabb akadály gördült.   Imre állapota romlik.  A betegség okáról nincs értesülésünk, csupán annyit tudunk, hogy pár hét alatt már halott.  Halála előtt Imre király rááll és szabadon engedi Endrét.  A király érezve betegségének súlyát, az ötéves királyfi(a) gyámolává az áruló öccsét és Gertrudist nevezi ki és Endrét a gyerek király felnőttéig az ország kormányzójává teszi.  Ezzel a hunokra és ránk, magyarokra nagyon jellemző naivsággal érdekelté teszi ellenségeit az ő és fia mielőbbi elpusztítására.   

Imre jól tudta már apjától, III. Bélától, hogy Endre szavára, esküjére nem számíthat.  Akkor miért, mi okból döntött ily végzetesen?  Gertrudis gátlástalanságával, magyar gyűlöletével tisztában volt, hisz épp ezért toloncoltatta vissza Merániába.  S azzal is tisztában kellett lennie, írja Grandpierre: „Ezzel a döntéssel nem csak fia életét, de az országot is Gertrudis és a németek kezébe adja.”

Nem tudjuk elképzelni mi késztette a királyt erre a döntésre.  Talán betegsége, végelgyengülése, vagy a beépített összeesküvők agymosása?  Akárhogy is volt, a fiatal király meghal, fia, László, öt és fél éves korában félévi uralkodás, királyság után követi apját.  Fél éven belül két király halt meg egymás után, akik a német Gertrudisnak és Endrének kerültek az útjába.  Grandpierre irja: „Az eseményvonal nyilegyenes.  A kommentár fölösleges.”  

III. László (1204. IX. – 1205. V.)

Konstancia, az özvegy királyné felismerve a veszélyes helyzetet, a temetés után fiával és a koronával Bécsbe menekül VI. Lipót herceghez.  Endre haragjában Lipótot fenyegeti, ha nem kapja vissza gyámfiát és a koronát, akkor hadba lép.  Ennek bizonyítására hadával az osztrák határszélre megy.  Lipót megijed, de nem tehet semmit, mert rokonát nem adhatja kézre, mivel Konstancia menedéket kért nála, fiával együtt és erre fogadalmat tett.  Ez a helyzet, írja Grandpierre, amelyből nincs kiút.  Vagy háború, vagy lemoshatatlan becstelenség.  Ezért kellett keresni egy harmadik lehetőséget, amivel kikerüli a kelepcét.  A háborús okot kell megszűntetni, ami nem más volt mint a gyermek király.  Valamit tenni kell és csodák-csodája véletlenül valami történik, ami megoldja a háborús feszültséget.  Meghal a gyermek király.  A „szerencse megoldás” tökéletes.  Akkor hal meg, amikor kell, a háború megkezdése előtt.  A mama nem halt meg, csak gyermeke, a király.  A gyalázatra nem maradt semmi bizonyíték, egyedül, ami a legfontosabb, az ok és okozat, amit nem lehet letagadni, mert a történelmi összefüggések félreérthetetlenül bizonyítják a valót.  Gyilkosság, gyermekgyilkosság történt.  A gyászhírt osztrák gyorsfutár vitte a magyar táborba.  Virág Benedek írja: „ A fegyverek már mindenfelé zörgének, az öldöklésre.”  „A feszültség feloldódott, a háború elmaradt, Gyermek László király pedig átköltözött az ártatlanak országába.” 

II. Endre (1205-1235)

Élete hosszabb folyamatában állandó rettegésben élt, mivel az időben nagy erőre és elterjedt gyakorlatba jött a közelkeleti bérgyilkosok tevékenysége.  E szervezetnek a fejét Hegy Őregének nevezték.  (G.K.E.)  II. Endre gazdag adománnyal kedveskedett kegyeiért.  E rövid ismertetés után, megtekintjük II. Endre elhalálozásának előzményeit.  „1235. nyár elején az osztrák herceg, Frigyes betört Magyarországba.  Rabol, gyilkol férfit, nőt egyaránt.” – írja Pauler Gyula.  „II. Endre, amint hírt vőn, lóra kapott és nagy sereg élén, Béla, Kálmán fiával még júliusban visszaadta a kölcsönt.  Az osztrák herceg – mondták – valami 30.000 fegyverest gyűjtött össze, de mikor a sereg a magyarokkal szemben állott – kiknek a számát a megriadt osztrák phantásia 200.000 emberre tette – harc nélkül alig 300 magyar elől szétfutott.  II. Endre akadálytalanul Bécsig jutott és lakomával pecsételték meg a békekötést.  Honn pedig II. Endrét családi öröm várta.  Az ifjú királyné jó reménységben volt.  De gyermekét II. Endre már nem láthatta. . . 1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt.” 

IV. Béla (1235-1270)

Amikor a felbőszült főurak a pilisi hegyekben anyját Gertrudist megölték, mégcsak hét éves volt.  (1213) Őt pedig hűséges emberei kimentik a biztos halálból.  Három-négy évenként kísérlik őt is eltenni láb alól, de minden kísérlet kudarcot vallott.  Az összeesküvők Bécsben egy magyarellenes összeesküvő központot alakítanak. 

Uralkodásának a legvégzetesebb időszaka az 1241-1242 évi tatárjárás.  Számtalan esetben van kilátás nélküli életveszélyben de mindig megmenekül.

A tatár támadás alkalmával Bábenbergi Frigyes herceg Pesten fellázítja a német lakosságot, ezek felkoncolják Köten kun királyt és családját.  Megostromolják a királyi palotát és a király életét csak a hű emberei mentik meg.

A sajói haditáborban Csák Ugrin, esztergomi érsek az összeesküvők vezére lázadást idéz elő a katonák között.  Itt ugyancsak hű embereinek köszönheti életét.  Amikor a tatárok utat törnek a magyar védőgyűrűn, Batu Kán parancsára minden tatár harcos figyelme Bélára irányul.  A parancs élve, vagy halva elfogni őt.  Hű szolgáinak segítségével és talán csodálatos módon kimenekül az égő szekérvárból.  Minden magyar menekülő egységet a tatárok üldözőbe vesznek, s a legtöbbjét lemészárolják.  Szinte nem maradt élőlény, mindenhol hullák szétszórt százai borítják a mezőt.  Béla megmenekül.  Babenberg Frigyes XE "Frigyes Babenberg" , Ausztria hercege, rábeszélte, hogy menjen vele „egy biztonságosabb útvonalon” Hainburg és Bécsújhelyre. Rábeszélése jószándékúnak tűnhetett, hiszen nem sokkal korábban az osztrák (Harcias) Frigyes kiséretével a magyar királyi udvarnál vendégeskedett. Egykori hírforrások szerint Batu kánnak a magyar királyhoz irányított követeit Kassa körzetében Csák Ugrin érsek legyilkoltatta, s ez az orgyilkosság volt a legközvetlenebb oka a kegyetlen mongol megtorlásnak.

Amint azonban Béla király osztrák területre érkezett, Frigyes herceg elkoboztatta minden kincsét és megfenyegette, hogyha nem fizeti vissza a hadisarcot, melyet II. Endre XE "II. Endre"  királyunknak fizetett 1235-ben és ha nem adja neki a három magyar nyugati vármegyét, név szerint Moson, Sopron és Vas megyéket, akkor kiszolgáltatja őt a tatároknak. IV. Béla 2000 ezüst márka lefizetésére és a három magyar vármegye átadására kötelezte magát. Ez az a terület, amelyet Trianonban Burgenlandként csatoltak el tőlünk. Frigyes herceg ezután betört hazánkba, és elfoglalta a győri várat, ugyanolyan kegyetlenül pusztítva a lakosságot, mint azt a tatár tette keleten. Ezzel rákényszerítette a királyt a megyék átadására. Röviddel ezután Győr lakossága visszafoglalta Bábenbergtől a várat. De a három vármegye várait, melyet Babenberg zsarolásként szerzett meg, megerősítette, hogy a magyarok ne tudják visszafoglalni. A német történészek ezt a műveletet, a várak megerősítését úgy mutatják be, mint a Nyugat tatár-elleni védelmező haditervét. Évekkel később IV. Bélának sikerült visszafoglalnia Frigyestől az elzsarolt vármegyéket. Frigyes e háború során életét vesztette.  1270-ben IV. Béla rendhagyóan természetes halállal halt, talán ezért élt ily hosszú életet.

V. István (1239 ? 1270 -1272)

Viszontagságos gyermekévek után apja ellenében, a hatalomért való harc teljesítette ki egész életét.  Az apja ellen tömörülő összeesküvő főuri nemesség volt az, amely buzdította, támogatta az apja elleni torzsalkodást.  A külső és belső összeesküvők folyamatos támadásai kikezdték életerejét és a király 33 éves korában, fiatalon elhunyt. 

Amikor István az egykori Rácországba (Szerbiába) vonult, az ottani viszályok lecsendesítésére, Hapsburg Rudolfnak sikerült a király feleségét és számos világi főurat megvesztegetni a vele való szövetkezésre.  A horvát bánt Pectári Jóákim-t rábeszélte arra, hogy rabolja el a király kisebbik fiát a 10-éves Endre herceget.  István a hirre azonnal üldözőbe vette a merénylőket és ez üldözés közepette hirtelen meghalt.  Itt megint, mint már többször kérdeztük, mi lehetett az ok a hirtelen halálra?  Krónikáinkból erre nem kapunk választ.

Ezért, az ok és okozati történelemírást kell faggatóra fognunk.  A történet ténye az, hogy az elrabolt tizéves herceget összeházasítják Rudolf leányával.  A cél megvilágosodik.  A Habsburg Ház a Magyarország feleti hatalom megszerzését szolgálta és ha István király utoléri fiának elrablóit, akkor nem lett volna közel 400 éves Habsburg szolgaság.  Mivel Endre herceg már a kezük között volt, ezért apjának, az üldözőnek meg kellett halnia, a Habsburgok Magyarország feletti hatalmának megszerzése érdekében.   

Kun László (1272-1290)

Kun László király meggyilkolásának háttere, a Képes Krónika tudósítása szerint:  „Ezen fölül pedig, minthogy kumán módra és nem katolikusként élt, az Apostoli Szentszék követeként ide jött ellene Firmuni Fülöp és elrendelte, hogy hagyanak fel (a nép) a szakál leborotválásával, a hajnak magyar szokás ellenére való lenyirásával és ne viseljenek kumán süveget, amelynek használata már szinte szokássá lett Hungáriában, hogy gyülölje meg a pogányokat, kedvelje meg a keresztények szokásait és éljen feleségével.  De miután semmit sem ért el a királynál, hazament.”

Láthatjuk, ez nem kérelem volt a megnevezett szokás feladására, hanem mint ország fölötti hatalom, elrendeli, hogy a nép miként öltözködjék.  Lászlót ugyanakkor átokkal sújtja, ami törvényen kívülivé teszi, s lealacsonyítást jelent.  Ugyanakkor érkezett Magyarországra a későbbi III. Endre, a jövőbeni király, aki tulajdonképpen már ekkor ellenkirály.  A Képes Krónika a következő bejegyzést teszi: „László királyt megölik.”

Az ok és okozat itt megint tagadhatatlan.  A Krónika ez eseményről így ír: „Röviddel ezután az Úr ezerkétszázkilencvenedik évében, a Szűz Szent Margit vértanú ünnepét közvetlenül megelőző hétfői napon, Kereszeg várának közelében a királyt éppen azok a kumánok ölték meg, akikhöz úgy ragaszkodott.”

A Krónika, „röviddel ezután”-i bekezdése után, mindenképpen ok-okozati összefüggést kell észlelnünk. 

Grandpierre írja:  „Mesterfogásnak tekinthető, hogy éppen László király szeretett kunjai hajtják végre a vérgyilkosságot, részint mert íly módon a rémtett ódiumát a klérus által gyűlőlt és ’pogánynak’ bélyegzett kunokra lehet visszafordítani és rájuk zúdítani az ország haragját a király meggyilkolása miatt.”

Ennek szervezője és további gyűlölet keltője a többszörös hitcserélő, Myse nádor volt.  A Chronica Hungarorum így tudósít: „Halála miatt, Myse nádor, aki egykor mohammedán volt, ekkor azonban már elnyerte a kereszténység malasztját (ekkor tért át), urának, az említett László királynak halálát hallván, férfiasan ez óriási gonosztett megbosszúlására szánta el magát.  A király halála után néhány nap elteltével, testvérével, Lysével és az említett Édua ágyas édes testvérével, Miklóssal együtt egy napon az említett Arbuzt és Törtelt elfogta, Arbuszt kétfelé vágatta, Törtelt pedig darabokra szagatta, más kunokat pedig ugyanezeknek a nemzetségéből és összes hozzátartozóikat, mitöbb még a karon ülő vagy bölcsőben fekvő csecsemőket is, akiket csak el tudott fogni lefejeztette.”

Itt tisztán látható, érzékelhető a megtérített. . . lovag, férfias, keresztény érzülete.  Ez nem felebaráti szeretet, hanem a fogat fogért, szemet szemért bosszúállás lelkivilágának megnyilvánulása.  Az idegen hatalmak utjából egy újabb Árpád-házi király kiesett.  A nép haragja, felháborodása a kunokra szakadt: „Ártatlanok vérével torolva meg ártatlanon vérét.” (Grandpierre. 98 old.) Ez a gyilkosság, mélyen kihatott egész magyarságunkra, mert Kun Lászlóval férfi ágon kihalt az Árpádház.  Ez megint csak a meghasonlást idézte elő.  Történetírásunk és a valót takargató érdekeltek úgy tudósítanak, hogy a királyt, az önfeledt kunjai szeretetben halálra ölelgették.  Ne is kutassuk a hátteret, mert ez véletlen játéka volt. 

Grandpierre még megemlít egy régi magyar temetkezési szokást, ami abban nyilvánult meg, hogy a halottat nyitott koporsóban helyezték el, hogy mindenki még egyszer láthassa és így látva búcsúzhassanak tőle.  Valami ismeretlen okból, ezt a régi magyar szokást az Árpádházi királyokkal nem tartották be.  Tetemüket, arcukat letakarva helyezték el, hogy senki sem láthatta arcukat és nem lehetett a koporsóban kilétüket megállapítani.  Ez eseményről a Chronica Hungarorum így tudósit: „A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után nem egy némely más, régen elhalt királyok módjára, akiket már irásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűeknek mond, az az nem letakart arccal és néhány napig titokban örzött testtel – mert egyes esetekben egy némely király halálakor állitolag ez a helytelen szokás kapott lábra – hanem nyiltan, mindenki jelen létében és nyilvánosan, mindenki szeme látára szállitották a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék.”

III. Endre (1290-1301)

Újházi György: Európai Magyarság című munkájában érdekesen ír utolsó Árpád-házi királyunk szerencsétlenségéről: „1301. január 14-én, a budai várban váratlan hirtelen örökre lehunyta szemét III. András királyunk.  Ez a halál a maga feltörhetetlen fekete pecsétjével lezárta az Árpádok nagy nemzetségének sorát.  Nem maradt örököse szent koronánknak.  A magyarság ősi, dinasztiája kihalt.  Megrendülten vette a nép a kegyetlen sorsára oly végzetes gyász hírét.  Az ország főpapjai, bírái, nemesei és minden rendű lakosa – írja Ákos István országbíró -- , Ráchelként elsiratván Szt. István magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai (=anyai) ágon kisarjadt utolsó arany ágacskáját, sokat tépelődve gondolkodának, Isten kegyelméből hol s miképpen találnának maguknak a Szent királyok véréből sarjadt királyt.  Különös gyászjelentés.”  

Mi is történt itt?  Több mint négy évszázados, szentséges királyi ház uralkodása szakadt meg 1301-ben.  Vészteljes idők ismétlődnek, egy hajdani büszke nemzet vergődik a belviszályok, hatalmaskodók ádáz, hatalomért való harcában, amelynek egyetlen célja a központi hatalom megsemmisítése volt.  Különböző érdekcsoportok a külföld segítségét kérik, aljas, önző céljaik megsegítésére.  E szégyenletes, országromboló tevékenységben – írja Grandpierre – „ a néptől elidegenedett bárókkal az élen járnak a Római Katolikus Egyház hazai főméltóságai.”  A Chronica Hungarorum ez esetet így tárja elénk: „. . . János és Henrik bán, Henrik fiai és mások is igen sokan András király sérelmére, mint mondják VIII. Bonifác pápától királyt kérnek.” 

Ez összeesküvés már a törvényes király életében történt.  A Pápa nem sújtja átokkal, nem közösíti ki a saját királyuk elleni összeesküvőket.  Ez eseményt Virág Benedek így ismerteti: „De hát azon háborgókat, kik még András király életében királyt kértek tőle, miért nem intette meg, hogy törvényes urukat tiszteltek volna?”  (Magyar századok, III. 4.)  A Pápa helyet adva kérésüknek – tudósít a Chronica Hungarorum – egy tizenegy éves gyermeket, névszerint Károlyt Magyarországra küldött az Úrnak 1299 esztendejében, még András király életében.”

Megismétlődött a cselekmény, az orgyilkosság, ami Kun László meggyilkolásához is vezetett.  Akkor ugyanúgy, pápai beavatkozás indította el a király, s Magyarország ellenes összeesküvést.  III. Endre pápai jelöltként érkezett Magyarországra, már Kun László királysága alatt.  Ekkor minden intézkedés III. Endre érdekében történt,  aki a vatikáni sugallat és állandó nyomás ellenére sem tört meg.  Nem fogadta el a Szent Szék tanácsait.  Nemzetét nem tette Róma kiszolgálójává.  Így kegyvesztett lett a Szent Szék előtt:  Épp azon hatalom előtt, amely trónra emelte.

III. Endrének a Pápa részéről nincs megbocsájtás, vesznie kell: Róbert Károlyt – törvényellenesen Magyarországra hozzák, 1300 augusztusában; Zágráb városában Gergely esztergomi érsek törvénysértő módón a gyermek) Károlyt, a Pápa kegyeltjét megkoronázza. 

Szalay László írja: „Endrét 1301. január 14-én megölte a bánat.”

A burkolt krónika körülírása szerint, ezek a tények világosodnak meg:

1.                             Bonifác Pápa legbizalmasabb emberei irányítják a király hatalmának megdöntését

2.                             A pápai küldöttek, felhatalmazottak, nem a királyhoz lettek irányítva, hanem az összeesküvőkhöz.

3.                             A szövegből megtudható, hogy ilyen pápai megbízottak, több esetben is mentek irányítani a III. Endre elleni eltávolítási intézkedéseket.

4.                             Mi több, be is hozták az országba az új ellenkirályt, az akkor még  egészséges és csak harmincnégy éves király ellenében.  Tehát biztosak lehettek abban, hogy a király meg fog halni. 

Virág Benedek a nemzeti lélek múlt század elei ébresztője így tájékoztat: „Az esztergomi szék üres vala.  Tudniillik a hazafiak nem tartották érseknek Gergelyt, ki a nemzeti szabadság ellen dolgozott, ki tavaly Zágrábban, midőn még élt a törvényes király, III. András, megkoronázta Károlyt.”

Timon Sámuel egyértelműen megírta, az 1700 százas években, hogy a királyt megmérgezték, (Epitome Chronot. 42.)  s az olasz származású komornyikokat vádolja a gyilkosságért.  A király, hogy elkerülje megmérgeztetésének végzetét elrendelte, hogy minden elébe tett ételt, pohárnoka előtte kóstoljon meg.  A méregkeverő pohárnok úgy fogott ki rajta, hogy a késnek csak egyik felét kente be méreggel, és a halnak azt a felét kóstolta meg, amelyet a mérgezett késoldal nem ért. 

A bűnös beavatkozást az is igazolja, hogy a méregkeverőnek itt sem esett bántódása – írja Grandpierre – mint Hunyadi Mátyás halálakor, a mérgezett fügét felszolgáló Péter kulcsárnak.

  Ha végig gondoljuk Árpád-házi királyaink gyászos élettörténetét és ehhez hozzáadjuk szabadságharcaink, a paraszt lázadások és mindazon népi követeléseink sikertelenségének hátterét, akkor nagyon megrázó, mondhatnám kiábrándító, magyarellenes, évszázadokon át idegen hatalmakat szolgáló, Római Katolikus főpapság gyalázatos magatartását kell észlelnünk.  Most nem a vallást támadjuk.  A vallás és az Egyház intézkedései, két különböző dolog.  A Szent Szék évezredes magyarellenes  intézkedései ellen nem volt hatalmunk tenni semmit, mert a nép tudatában a Szent Szék intézkedései úgy rögzítődtek, hogy tévedhetetlenek.  Ha a ráeszmélés időnként fel is vetődött, de a Szent Széket nem lehetett vádolni, kérdőre vonni, mert az Isten szolgáinak a szervezete, amely minden más földi hatalom felett áll, mint ilyent nem is lehetett bírálni, csak a vak engedelmesség illette meg őt. 

De ha mégis előfordult, hogy király, vagy egy-egy történelmi személyiség felemelte figyelmeztető szavát túlkapásaikra, azt kiközösítették, átokkal sújtották, valahogy megtalálták a módját az elhallgattatásra, méreg, karóba húzás, izzó trónszéken való elégettetés, kerékbetörés, lefejeztetés stb. eszközeivel.  Mindezt tehették, mert az egyszerű vallásos néppel elhitették, hogy az Egyház, a Szent Szék minden fölött áll, vagyis ha ezen intézkedéseiket kétségbe vonod, magát a vallást támadod, hited ellen emeled szavad, ami egymagában szentségtörés.  Így uraltak bennünket, szolgálták a saját és a Vatikán meggazdagodásait, a külföldi hatalmi érdekek összeesküvéseit Nemzetünk ellen. 

Ennyi ellenünk elkövetett bűn tudatában van valami megoldás, ami kiemelné a kátyúból a nemzet kocsi kerekét?

Sokak előtt felvetődött az új, azaz a régi kereszténység előtti ősvallásunk visszahelyezése,  amelyet talán már képtelenek vagyunk megtenni, mert a keresztény vallásos hittétel annyira beitatódott a lelkekbe, hogy azt onnan eltéríteni már lehetetlen.  Lehetetlen, annak dacára, hogy számtalan új, vagy régi vallást létesítettek, vagy létesítenek mindenfelé, de ezen esetekben a kezdeményezők a nép vallási élet vezetőitől indítattak.  Nálunk ilyen el sem képzelhető.  Egy ilyen komoly vallás alapítási kísérlet olyan támadásokat szülne, amelyek talán évtizedek múlva sem csendesednének el.  Mert nekünk ilyent a főpapságunk sohasem támogatna.  Ezek szerint nyugodjunk bele, mint Isten rendeletébe?  Ugyanakkor azt nagyon jól tudjuk, hogy Isten szabad akaratot adott, mind az egyénnek, mind a nemzet hivatott megbízottainak.  Akkor mi a teendőnk?

A javulás!  Ősiségünket bizonyító adatok szinte naponta látnak napvilágot.  Újabb és újabb tanulmányok jelennek meg, a föld különböző területeiről, különböző időkből, külföldi és magyar kutatók munkái nyomán, amit a MTA szeretne elhallgattatni, minden eredmény nélkül.  Mindezek felsorolása, ismertetése egy vaskos kötetet tenne ki.  Ettől elállunk. 

Ősvallásunk egyik alaphiedelme és gyakorlata volt: „Isten szava a magyar nép szava.”  Középkori krónikáink lépten nyomon utalnak arra, hogy a régi magyar nép az ősvallás virágzásának korában, de még a kezdeti elnyomott állapotában, a júdai-kereszténységre kényszerítés első évtizedeiben is, a legszorosabb kapcsolatban állt Istennel.  Mi több, a régi magyarság, mintegy Isten népeként lép elénk középkori krónikánk lapjairól, s már-már azonosulni látszik Istenével.  Ezt fejezi ki a több helyütt jó szerint már szólásmódként ismétlődő állításában, miszerint a magyar nép szava Isten szava.  A magyar nép szavában ezek szerint tehát magának az Istennek az igéje, igazsága, akarata nyilatkozik meg.  „Pillanatig se lehet vitás, hogy itt nem a judai-kereszténység Istenére, nem Jehovára utalnak kútforrásaink, hanem az ősvallás Istenére, arra az Istenre, akinek tisztelete még az aranykori mágikus időkre nyúlik vissza.” (G.K.E.)

„Akár hogyan is van, be kell látnunk, páratlan vakmerőség kell ahhoz, hogy egy nép Isten népének vallja magát és az legyen legbensőbb meggyőződése, hogy amit elhatároz, amit akar, mit kimond az Isten szava, Isten döntése és azonos az Isten akaratával.”  

„Ha félre vetjük a magyarságtól merőben idegen nemzeti fellengzőség eshetőségét, számolnunk kell azzal, hogy történeti okozatra, történeti előzményekre kell épülnie ennek a sajátos közhitnek.”

„A legkülönösebb pedig az egészben az, hogy nem a magyar ősvallás papjai, ige hirdetői állítják ezt, a magyar ősvallás virágzása korának képviselői, hanem az új hit tudós képviselői, a középkori krónikások, jobbára a királyi kancellária jegyzői vezetői, akik nem csupán papi mivoltuk által, de előkelő állásuk révén is kötelezettek a magyar ősvallás, a régi magyar élet és a régi magyarság elítélésére.” 

Közhit volt: Isten szól a magyar nép, a magyar nemzet által.  Mai szemmel nézve, bízvást mondhatjuk ezt szédületesnek, elképzelhetetlennek.  „Tévedés ne essék” – írja Grandpierre – „Isten ments attól, hogy a magyart Isten választott népének nevezzük.  Nem, erről szó sem volt soha!  Régi szerzőink tanúsága szerint, a magyar csupán egyszerűen és közönségesen Isten népe volt.” 

Mégis, hogy azonosíthatták Isten szavát a magyar nép szavával?  Világosan kell látnunk, vagy el kell hárítanunk magunktól, mint alaptalant, ezt a hiedelmet, vagy ha lehetséges ez, valós tények alapján valamiképpen alá kell támasztanunk, meg kell indokolnunk.   Ősidők nyomvonalait kutatva, a magyar hagyományokban némiképpen hasonló és evvel összefüggő őshiedelmekbe ütközünk.

Réges-régi időkben, miként erről Herodotos és más kútforrások beszámolnak, a szkíta őskirályok az égből nyerték a földművelés megkezdéséhez szükséges hatalmi eszközöket.  A herodotoszi és hazai őshagyományok szerint tehát, már ekkor szoros kapcsolatban álltak a természetfölötti, égi erőkkel.  A szkíta királyok az ősidőben általános napisten hit értelmében a Napisten földi képmásai voltak és a Napisten nevében uralkodtak.  Miként az égen a Nap (Napisten), úgy a földön képmása, a szkíta napkirály.  Miként az égen úgy a földön.  Miként az Ég egyeduralkodója a Nap, úgy a földön a négy Égtáj ura a szkíta király.  A Négy Égtáj Urának ez az ős hiedelme egészen a hun világbirodalom bukásáig Atilla Nagy Király haláláig fennmaradt.

Ezeknek az ős hiedelmeknek az alapjára épült az „Isten népe” hite a régi magyarságban, innen ered bensőségesen meghitt kapcsolata Istennel, s a Nap (Napisten) áldó, jótevő „füvet zöldítő, mezőt virágoztató” mivoltából fakadt az a népi közhit, amely a bosszúálló népeket sújtó, új istenséggel szemben nemcsak a jótevő Isten képzetét teremtette meg, aki népének, a magyarnak szerető segítője, védelmezője, jóságos atyja, őshazájának visszafoglalására induló, tehát történelmileg igazolt és igazságos célokat szolgáló hadainak vezérlője és oltalmazója, népének minden módon való segítője és gyámolítója, miként ezt Isten fogalmaink (Atyaisten, Jóisten, Öregisten stb.) következtetni engedi.  Mindehhez döntően hozzájárult még a magyar közszabadság, a magyar népfelségjog csorbítatlan érvényesülése, az ősi magyar társadalmi szervezet, amely a magyarság egészét egyetlen egységbe fogta össze, s nem ismervén elnyomást, a hadi ügyek kényszerkörülményeitől eltekintve, megvalósította a teljes személyi szabadságot.  És ez volt az ok, amiért a Nyugat hatalmasainak e hitet el kellett törölniük, még mielőtt ezen ismeret elterjedt volna Európa szerte.  Az igazságosság és szabadság követelményeinek az isteni és emberi törvényeknek a megvalósulása emelhette csak a magyarságot az „Isten Népe” és az „Isten Szava” erkölcsi magaslatára. 

Az itteni Grandpierre Endre idézetre gondoltam az előbb, amikor azt írtam, hogy „javulás”.  Ennek az egykori, csak egyetlen közhiedelemnek az elfogadását, közismeretbe hozását, a Rom. Kat. Egyház főpapjai nem támadhatnák, mert ez magában még nem vallás, csak egy erényesebb, megtisztított hitszemlélet, amely teljesen ráépült a „Szeresd felebarátodat” tanára. Ez nem kitalált, csinált hittétel lenne, hanem az ősi hit egy sarkalatos tétele. Ez nem ellenezhető, mert a Róm. Kat. Egyház tanaiban is tömegével vannak az ősi „pogány vallásokból” átvett katolizált szokások. Mindez úgy is értelmezhető és magyarázható, hogy a magyar nép, a Róm. Kat. Egyház tanainak elkötelezett hirdetője lett.  Ennek elfogadása, gyakorlatba állítása rövid időn belül felmérhetetlen behatással lenne népünkre.  Ennek gyakorlása folytán megvalósulhatna a különösképpen, mindenki által hirdetett és óhajtott egyesülésünk.  Ismét egységesek lehetnénk, akkor pedig nincs az a hatalom, amely visszatarthatná közös akaratunk megvalósítását.  Ez ősi, egykor gyakorolt alkalmazott hit, hiedelem megszüntetné az egymás elleni bizalmatlanságot, hazugságot, becsapást, megkárosítást, vádaskodást, perlekedést.  Egymás befeketítése helyett ismét szeretettel és bizalommal lennénk egymás iránt.  Így megvalósulna Széchenyi álma, hogy „a magyar szeresse, a magyar keresse a magyart.”  Ez magával hozná:

Tisztségviselőkkel Szembeni Elemi Követelmények 

 Amelyeket nyíltan most is követelhetnénk:  „Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniők, példát kell mutatniok szolgálatban és tisztességben:  A Tisztség a Tisztességből Fakad és Tisztességet Követel.  Olyan személyeknek kell lenniők, akik addigi életük során a közösség, a nép iránti odaadásukról és hűségük bizonyítottak, nyilván való ugyanis, hogy nem a közösség, nem a nép, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálja, hanem a vezetőknek a népet: aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen és ne maradhasson semmilyen tisztségben, tisztségére méltó vezetőnek mindenkor a közösség felé kell fordulnia s az ő érdekeit kell érvényre juttatnia, azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének elfojtására, törekszik, nem csupán leváltani kell, de pellengére állítani és felelőségre vonni.”