Sent: Friday, September 06, 2013 9:15 PM

Subject: Kemény Krisztina: Nincs idő tévutakra – Interjú Kassai Lajossal

Kemény Krisztina: Nincs idő tévutakra

Kagán. A kánok kánja. Nemzetek feletti vezér. Aki vágtató ló hátáról a világon a leggyorsabban és legpontosabb lövi ki nyilait. S hogy mi dolga a XXI. században? Birodalmat épít. Kassai Lajos huszonöt éve dolgozta ki a lovas íjászat szabályrendszerét, azóta terjeszti a világban magyar harcművészetként. Tizenhat országban tanít, tevékenysége nyomán Kínától Kanadáig mindenütt magyarul hangzik fel a vezényszó: Lóra!
Fotó: Kállai Márton

A mester a Völgy szívében fogad. Egy szelet a Zselicből, tizenöt hektárnyi csoda. Körülöttünk a domboldalon vaddisznók és szürke marhák, a tóban bivalyok hűsölnek. Amott jurta áll, középen karámok, lovarda. Felmegyünk a legmagasabb pontra, onnan nézzük a Völgyet. Azt, ahova egy fékezhetetlen ló vitte lovasát harminc éve. S bár akkor még gaztenger borította, a lovas azonnal megérezte: hazaért, itt fogja létrehozni a lovas íjászat világközpontját.

– Megjelent bennem egy kép: végigfutott előttem az életem, a jövőm, láttam magam itt, a Völgyben öregemberként. A magyar azt mondja: képzelet, képesség, képtelenség. A képek nagyon fontosak. Akinek nincs képe a jövőjéről, azét más fogja írni. Nekem volt. Nézzen körül! Hát látott már gyönyörűbb tájat?

– Olyan, mint egy természet formálta stadion.
– A Völgynek az a csodája, hogy nem lát ki belőle az ember. Az elmélyült munkához szükség van arra, hogy ne zavarjon semmilyen külső körülmény. Itt a természet ölel körül. Lent, a Völgy belsejében bárhová képzelheti magát az ember térben és időben.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy egyeseknek ez a Paradicsom, mások viszont menekülnek, mint ördög a tömjénfüsttől.
– Mindennel így van, ami karakteres. Ez a harcos archetípus otthona, más nem érzi jól magát itt, mert a megpróbáltatásokat szenvedésnek éli meg. Feltöri a fenekét a ló, és azt mondja, köszönöm, ebből nem kérek. A harcos véres fenékkel is folytatja, mert érdekli, hogy mi következik azután.

– Árulja el: mi?
– Lehet úgy íjászni, hogy az ember egy millimétert sem halad önmaga középpontja felé. De lehet úgy is, hogy közben megfigyeli, mi történik, észrevesz bizonyos összefüggéseket, érzékeli a lélek rezdüléseit. Én azt tanítom az iskolámban, hogy minden lövéssel kerüljünk közelebb önmagunkhoz. A ló viszont a külvilággal való kapcsolatot jelenti. Azt is meg kell ismerni és folyamatosan ápolni. E két út találkozási pontja a lovas íjászat. Ide kétféle embertípus jön: aki keresi a választ a világ nagy kérdéseire, vagy aki azok elől menekül.

– Mikor döbbent rá, hogy ön is harcos?
– Gyerekkorom óta érdekelnek a harci művészetek, a keleti filozófiák, a megpróbáltatások. Nem félek a fájdalomtól, vagy attól, hogy meg kell izzadni. Erre elég korán rájöttem. Aztán az ember keresni kezdi a helyét. De a lélek nem mond tollba, csak sugall. Birtokában van annak a tudásnak, amivel mi nem rendelkezünk. Ezeket a finom hangokat sokszor elengedjük a fülünk mellett. Aztán mire megértjük, elrepül ötven év…

– Azt mondta, soha nem harcolna valami ellen, csak valamiért. Miért harcol egy született harcos a XXI. században?
– A lovas íjászatért és a benne létrejövő értékekért. Ahhoz, hogy egy ember felnevelkedjen, legalább egy falura van szükség. A lovas íjászat is csak közösségben tudja betölteni a karakter- és emberformáló szerepét. Szerencsére kiváló emberek vállaltak fel vezetői szerepet, hogy csak a kánokat említsem: a Kunságban Horváth György és a Felvidéken Bíró Gábor. A közösségeknek rendkívüli szerepük és erejük van, de hiányoznak a mai világból. Egy világrekordot egyszerűbb felállítni, ahhoz tudom, hogy gyakorolni kell. De közösséget felépíteni és fenntartani sokkal nehezebb. Kevés példa van erre.

– Azért is harcol, hogy az ön által létrehozott sport megmaradjon magyarnak. Sok veszély fenyegeti?
– Mi, magyarok rettenetesen mostohán bánunk az értékeinkkel, és ezt nagyon nehezen viselem. Az általam létrehozott lovas íjászatot a világ minden részén tanulják és elismerik. Ahogy terjed a világban, mindenütt rájönnek, hogy mekkora lehetőség rejlik benne. A jordán király például iszonyatos összeggel beszállt és megszervezte a világtalálkozót.

– Miközben az idei magyarországit lefújták. Pedig azelőtt mindig Kaposmérő adott neki otthont.
– Nem kaptam rá pénzt. Jordániába nem akartam elmenni, mégis megtettem. Versenybe kellett szállnom, hogy legalább a szakmai sikereket hazahozhassam.

– Meg is nyerte, mint ahogy minden eddigi versenyt a világon. Ez azt jelenti, hogy ön nagyon jóban lehet önmagával és a külvilággal. Elárulja a titkot?
– Sokat gyakorolok, mindent megteszek, hogy jó legyek, de van valami, ami ezen túlmutat. Az igazi sikereknek csak egy részéért vagyunk felelősek. A másik részét kívülről kapjuk. Nem az a kérdés, hogy hiszek-e Istenben, hanem hogy ő hisz-e bennem.

– Mi történik a lövés pillanatában?
– Teljesen megszűnik az én, és a harcos átkerül a cselekvés színtiszta birodalmába, ahol semmilyen gondolat nem zavarhat be. Ezek nagyon tiszta pillanatai az életnek. Ha a megvilágosodás fény, akkor ezek szikrák.

– És milyen érzés, ha mégsem talál?
– Nem lehet különbség. Ha érzelmi reakció kapcsolódna hozzá – büszke lennék, ha sikerülne, szégyellném, ha nem –, akkor az elme játékává válhatna az egész. Szerepet kapna az egó és zsákutcába juttatna.

– A harcos tehát nem mindenáron nyerő?
– Vannak kudarckerülő és sikerorientált típusok. Én azt hiszem, az előbbibe tartozom, ami nem jó. De szerencsére eddig még nem kellett kudarcot megélnem. Aztán majd egyszer biztos leszek második is, meg harmadik, meg harmincadik, ezt már most fel kell dolgozni. Mert ha csak az események után szembesülünk ilyesmivel, azt nevezik traumának. De emiatt nem fogom a lovas íjászatot abbahagyni. Ameddig lóra tudok ülni, folytatom.

– Néhány éve viszont nemhogy lóra ült, de huszonnégy órán keresztül le sem szállt, miközben folyamatosan íjászott.
– Életem egyik legnagyobb élménye volt. Először az érdekelt, hogy bírták régen a harcosok a napkeltétől napnyugtáig tartó csatát. Aztán továbbmentem: lehet-e huszonnégy órán keresztül fizikailag, lelkileg, szellemileg aktívnak lenni? Közben alaposan meg tudtam figyelni magam.

– És mit tapasztalt?
– A huszonnegyedik órában öregebbnek láttam magam. Éreztem, hogy nem olyan rugalmas a testem. Ez érdekes volt. Sok embernek az a baja, hogy nem foglalkozik a fizikai testével. A bölcsességet, amit jó esetben összeszed az élete során, nem tudja használni, mert fizikailag leromlik. Pedig ha jól gazdálkodunk a testünkkel, az nagyon nagy élmény. Minél idősebb, annál nagyobb.

– Másképp lovas íjász egy húszéves, mint egy ötvenes?
– A húszévest még a technika érdekli, a pontszám és hogy nyerjen. Engem meg azok a lelki folyamatok, amik közben zajlanak. Ahhoz, hogy mélyen megismerjük magunkat, szükség van megpróbáltatásokra. A mai ember irtózik tőlük. Fél az erőfeszítéstől. Retteg a fájdalomtól, a fáradtságtól, attól, hogy megizzad. Állandóan a kényelmet keresi és mindig a felszínen mozog. Ezért leéli úgy az életét, hogy alig tud meg valamit önmagáról. Pedig a lehetőség itt lett volna, ahogy a Tibeti halottas könyv mondja: ritkán és nehezen hozzáférhető emberi test birtokába jutottál, nincs idő tévutakra.

KASSAI LAJOS 1960-ban született Kaposváron. A lovas íjászat létrehozásáért és világban való terjesztéséért 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Tevékenysége nyomán egyedül hazánkban lehet szerezni lovasíjász-oktató egyetemi diplomát. Minden eddigi versenyt megnyert, öt Guinness-világrekordot állított fel.

Tagja a Megszállottak Klubjának. A Magyar Kultúra Lovagja.