BOTOS LÁSZLÓ

TRIANON FÖLDÖNFUTÓI

Dr. Kátó László Élettörténete

Elbeszélés

Kanadai Magyarság 1995. 6. 3. cikke után

A Trianon Békeparancs meghirdetésekor, olyanok döntöttek Hazánk felöl, akik még az ország hollétét sem tudták.  Szép oláh lányok, királynőjük vezetésével szépen táncoltak, a Bizottság „igaz” döntésének előidézéséért.  Ez annyira megnyerőnek bizonyult, hogy Erdélyt és Magyarország kétharmad részét a szomszédainknak adományozták.  Ezt a döntést igazságosnak hirdették és hirdetik, mert népszavazással több, mint ezeréves országunk „önként” csatlakozott Rumániához.  Az ilyen önkéntes csatlakozások ismertek, különösképpen az utóbbi történelmi időkből.  Tudjuk, hogy Hazánk „önként” csatlakozott a Szovjet-unióhoz és az egész szovjet blokkhoz.  Meggyőződhetünk, hogy az istenhívő Nyugat, miként alakította Szűz Mária országát, hogy a lehető legkisebb ellenállással adja meg magát, az Istent üldöző és tagadó kommunizmusnak. (bombázások) A keresztény világ ima-hadjáratát siker koronázta, mert Magyarország „önként” fogadta be Rákosi bandáját.  A parasztság „önként” mondott le hőn szeretett földjéről, hogy a termelés újabbkori jobbágyai legyenek.  S lányaink, asszonyaink talán önként álltak a szovjet „kan disznók” szolgálatába?  Ami az idők legnagyobb szégyene, írja Dr. Kátó László: „hogy a keresztény világ templomaiban hangos szóval zendült az ima az ég felé, az istentelen szovjet győzelméért.  Zúgtak a harangok az Istentagadás győzelmére s a templomjárók milliói szemrebbenés nélkül hallgatták, amint kulcsra zárták templomaink ezreit.” 

Ennek következtében hárommillió magyar került egész Erdéllyel ebbe a trianoni fertőbe.  Dr. Kátó László apja egy volt a hárommillió közül, mint megbízhatatlan kántor-tanító, így lett földönfutóvá, azaz vonatkísérővé.  Apja kapott egy báránybőr bundát, egy éles kést, mint vonatkísérő felszerelést.  Egy évig fagyoskodott, vagy izzadt a vonatok fülkéiben.  Fizetsége egy-egy öl fa, kicserezett borjúbőr, egy pár csizma, vagy kukoricaliszt.  Rákényszerült a kalmárkodásra.  Így jutott hozzá egy használt seprűkötőgép, seprűvarró, cirokvágó, cirokköteg, seprűnyél és egy láda szeg, drót, mind Aradról váló. Ezzel új foglalkozásba kezdett, ami egészen a fia doktorrá avatásáig tartott.  A Küküllő partján házuk minden részlege átalakult seprűkötő műhellyé. Alkalmazottaik leszerelt katonák, rabok a fogdából.  Húgával osztályozták a cirok szálakat.  Elmondása szerint, örömmel dolgozott velük rabló, zsebmetsző, oláh, cigány, szász és magyar, akiket a fogdából kölcsönöztek napszámba.  Imával kezdték és zárták a munkanapot.  Az üzlet nagy siker lett.  Olcsón adták az árut, hogy keletjük legyen.  Erdély négy sarkából jöttek a rendelések.

1921 Karácsony előtti napon apja még lehozta hátán a hegyről a fenyőfát, hogy kétéves húga láthassa azt, ki halálos beteg volt.  De már késő volt.  A hegyen temették el.  Másnap két rendőr hozta a végzést: hogy apjukat kitelepítették Erdélyből.  Ezrekkel együtt zsúfolták őket össze vagonokba, hogy átdobják őket a magyar határon, akkor, amikor Magyarország már félmillió menekülttel volt telítve.  Lett volna egy ország is, amely ellenkezett volna e gaztett ellen? 

„Kegyből” hét napot adtak nekik a csomagolásra.  Elosztogattak mindent, amit csak tudtak.  Levágtak két disznót, majd kisütve, bödönökbe rakták, forró zsírral leöntve, hogy tartósítsák úti eledelként, a hosszú, bizonytalan útra. 

A szomszédok zokogó sírása, kis élelem batyúi, kalács, sült csirke, kolbásszal, pálinkával kísérte szeretett tanítójukat az állmásra.  Utolsóként még ellátogattak Margitka kishúga sírjához.  Megcsókolták a földet felette és egy marok földet felkaparva emlékül vittek, melyet, mint mondja, még ma is őriz.  Az állomáson beláthatatlan sorokban már egy hete ott álltak a vagonok menekülőkkel rakottan.  Ott volt Dr. Zöld Sándor, a kolozsvári kollégium tudós igazgatója.  Még tíz napig fagyoskodtak a medgyesi állmáson, hogy onnan Biharkeresztesre döcögjenek, ami az új magyar határ volt.   Itt tavaszodtak ki, hónapokig fagyoskodva.  „Így edzett meg az Úristen,” mondja Dr. Kátó.  Apja a jövőt tervezgette, hogyan és mint tovább.  Az ország ez időkben rázta le a kommunizmust. A jóvátételbe elvittek minden mozdíthatót.  Az utcák telve voltak hadirokkantakkal, koldusokkal.  Uzsorások, zálogosok kezébe került minden jegygyűrű, zongora, a kukorica, búza eladva lábon.  Egymillió honvéd maradt a harctéren, hadifogolyként, vagy még talán ettől is borzasztóbb helyzetben rokkantként.  Asszonyok, lányok, öregek művelték meg a földet s félmillióan szálltak meg minden helyet, ami lakható volt, vagy legalább is védett az idő viszontagságaitól. 

Karácsonytól nyár érkeztéig döcögött velük a vonat, mire Medgyestől Debrecenbe értek.  Elmondása szerint apja kilépett a döcögő vonatból a határon, hogy csókkal búcsúzzon az elrabolt anyaföldtől, mikor egy őr, egy térdelő székelyt akart hátulról tarkón vágni puskájával.  Apja bicskát rántott s „égne a papír tollam alatt, ha szavait leírnám.”  Mire az eliszkolt. 

A teherpályaudvart a vagonok megtöltötték, az emberek gyanakvással néztek rájuk.  Ők lettek az ország „gyütt-mentjei”. Apja a söprűbe bújtatott vagyonkájuk egy kis részét, melyet így mentett meg, betette a takarékpénztárba.  Majd Hajdúböszörménybe toloncolták őket, itt egy vagont jelöltek ki számukra egy mellékvágányon.  Sehol semmi hűs árnyékos hely, csak a vagon alatt.  Egy nyáron át a Hortobágy forró szele sütötte testüket.  A hozott élelem elfogyott, még pénzért sem igen kaphatott élelmet a „gyütt-ment”.   Ezért tököt, szilvát, dinnyét, kukoricát s káposztát szereztek.  Ívó és mosdóvíz volt az egyik legnagyobb gond.  Az emberi dolgok elvégzése, más szemeláttára történt.  Százával mentek be a széles kukoricásba, hogy emeljék az anyaföld minőségét, termőképességét.  De ez csak addig vált be, míg a tanyasiak fel nem fedezték ez ocsmányságot, amíg egyiküket úgy fenéken nem csúzlizták, hogy borogatni kellett.  A kéretlen trágyázásból egy kis háború alakult, mert ők is csúzlival szerelték fel magukat védekezésül.  A rend érdekében a tisztiorvoshoz fordultak segítségül, ki a tífusz fellépését említette.  Ennek a szónak elhangzása után a „gyütt-mentek” bélpoklosokká lettek.  A tífusz ellen oltást kaptak a vagonlakók, de a bolhák és tetvek ellen nem volt védekezés, mert a szalmazsákok jó helyet szolgáltattak e „vérengzőknek”.  Egy újabb veszélyes betegség ütötte fel fejét, a gyerekek fejbőre tele lett nagyon fertőző gombás nyavalyával.  Ekkor még gyógyíthatatlan volt és elcsúfította a gyermekek fejecskéit.  Egyes esetekben besugárzással próbálták kezelni.  A lánykák elhullajtották hajukat és kopaszok lettek egy életre.  Erre jött a későbbi idők iskolai osztálytársak csúfolódása, „kopasz ha megütlek mit adsz?”  Nem voltak játékaik de olyan játékot csaptak a sínek között, a vagonok alatt, hogy a tanyasi gyerekek mind ide jártak vidulni.  Nem volt semmijük de mégis övék volt a világ.  Mind terveztek, gondolkodtak, mind egyformák, hontalan magyar gyerekek voltak.  Így, ilyen körülmények után került Kátó László a Pestszentlőrinci állami iskolába, ahol húsz évig tandíjmentesen tanult.  Ezek az idők lettek életének meghatározói.  Célja és céljaik voltak, a mindenképpen való kiszabadulás ebből az áldatlan helyzetből.  Ebből a menekült „telepekből” került ki a legtöbb értelmiségi, hogy nem férnének el ha összejöhetnének egyszer a Vigadó nagytermében.  Azt mondják, „Isten bünteti azt, akit szeret.” „A világ birtoklása rajtad múlik.”  „Nincs olyan helyzet, hogy ne rejtsen boldogságot.”  Így azzal a rájuk ragasztott névvel került érdeklődés központjába a leprásbetegség kutatása.  

Dr. Kátó László a Montreal Egyetem Microbiology és Hygiene kutatója, aki megtalálta, vagy előállította a leprás megbetegedés kórokozóját, bacilust, ami nagymértékben előre lendíti a leprás megbetegedés, gyógyításának lehetőségét. 

Ez a nagyjelentőségű kutatási eredmény az akarat diadala.    Dr. Kátó Lászlóról hallgatnak.  Kérjük az otthoni tudományos köröket nézzenek utána, ne hagyják ezt az újabb nagyjelentőségű magyar kutatást, mások által kisajátítani.  A montreali és a torontói magyar újságok számos esetben ismertettek a fejleményekről, de most mindent a mély hallgatás takar.  Ne hagyjuk értékeink elkallódását, eredményeik kisajátítását.