Szilveszter Jenő

Karácsony eredete

            „Dies Natalis dei invicti Solis” – a Győzhetetlen Napisten születésnapja volt a régi rómaiaknál, dec. 25-e, illetőleg az annak megfelelő dátum.  Nagy örömünnep volt, -- vendégeskedéssel, ajándékok kicserélésével egybekötve – a Nap új erőre ébredésének az ünnepe, Újév Napja.  A Karácsony az emberiség legősibb ünnepe.  Ha 10.000 évre tesszük Karácsony ünneplésének korát, akkor valószínűleg mérsékelt feltevéssel élünk.  A valóság lehet ennél régebbi is.  Mi is történik Karácsonykor?  Vizsgáljuk meg csillagászati szempontból.  A tavaszi és őszi napéjegyenlőség (márc. és szept. 21-e.) elmúltával az őszi hónapok alatt az északi féltekén a nappalok rövidülni kezdenek.  Nem kell sok képzelő tehetség ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy az őskori embert ez a hónapokon át tartó folyamat milyen iszonyatos félelemmel töltötte el.  Nem értette, hogy mi megy végbe a Földgolyóval, (a föld tengely elferdülése, a Naptól való eltávolodás, stb.) de az nagyon jól tudta, hogy ha a folyamatot valami meg nem állítja, és pedig minél előbb, akkor ő rá a legborzalmasabb fagyos halál és örök sötétség vár, amiben végeredményben a felfogása helyes volt, még tudományos szempontból is.  Amit az ember nem ért, azt elképzeli, vagy megpróbálja elképzelni.  Elképzelte tehát az ősember a Napot, az éltető meleget és világosságot adó csodálatos valamit az égen (Istent?), amelynek sugarainak hatására fák rügyeznek, az egész természet megújul, állatok kölykeznek, gyümölcs és termés beérik stb.  S valami szörnyűséges Sötét Hatalom támadja meg és el akarja pusztítani minden évben.  A tusa borzalmas kell hogy legyen, mivel a Nap napról-napra gyöngül, és már úgy látszik, hogy setét ellenfele (amelynek neve az ókori vallásokban Seth, Arimán, Taifun, Sátán stb. és más név volt) diadalmaskodik.  Az egyiptomiaknál Osziris Napistent Taifun nevű gonosz Isten marcangolja szét darabokra, a szumiroknál Tammuz (talán Tavasz) Napistent és a termékenység Istenét egy vadkan tépi szét szintén.  Mindegyik esetben azonban a széttépett testű Istenek csodálatos erővel újjászületnek és újjászületésükkel megmentették az emberiséget, amely nélkülük, a Nap melege és termékenyítő ereje nélkül elpusztult volna. 

            A római pogány hit szerint a Nap, az-az Jóvé, későbben pedig Jóvé fia, december 20-án naplementétől kezdve negyven órát a sötétben fekszik és 22-én reggel új erővel kell életre.  Természetesen ez tudományos szempontból is végeredményben helyes.  Az Északi Féltekén december 21-én a legrövidebb egész évben a nap, de december 22-én már hosszabbodni kezd, azaz a „krízis”-nek vége van.  Mindezt szabad szemmel is már tisztán lehet látni három nappal később, azaz dec. 25-én, amelyen a kereszténység sem tudott változtatni a Római Birodalom területén.  Így magáévá tette.  A zsidó vallás ugyanilyen természetű ünnepe szinte teljesen azonos volt.  A főpap december 20-án este egy delfinbőrrel díszített sátorba visszavonult, (delphos delfin görög jelentése anya méh. Így a delfin bőrök jelképesen újjászületést, a sírból – héber sheol – való feltámadást jelképezték.)  És onnan negyven óra elteltével, mely időt természetesen imádsággal és böjtöléssel töltötte, azaz megint december 22-én, helyesebben annak megfelelő dátumakor, szertartásosan előbújt nagy örömrivalgások és általános ujjongás közepette, az Új élet, az Újév születését jelképezve.  Amikor azonban a zsidó főpap és a római pontifix maximus ezeket a szertartásokat végezték, akkor azok már sok-sok ezer éves múltra tekintettek vissza.  Talán nem érdektelen megemlíteni James Ballantine Hannay orientalistának idevonatkozó véleményét, aki a The Source of Christianity c. művében, 110 old. a következőket mondja: „Azok a népek, amelyek kezük nyomát hagyták a vallások kialakulásán, és amelyek lerohanták Indiát, Nyugat Ázsiát és Európát, az ázsiai steppék népei voltak.  Ott az élet feltételek kemények lévén, az embernek alapos tanító mestere volt a létfenntartásért folytatott szakadatlan harc.  Úgyszintén az évszakok különbsége ezeken a vidékeken, amelyet a Föld tengelyének az elhajlása okoz, valamint az Óceántól való nagy távolság, amely másutt a nagy hőmérsékletkülönbséget enyhíti – nagyon is megértették a néppel a nap áldásos hatásának a fontosságát.” 

            Gyönyörű képet lehetne festeni a régi magyar karácsonyról, ahogy azt a régi magyarjaink még az Árpádok korában is ünnepelni szokták.  Mindenki ismeri a sólyommal való vadászat nemes sportját, vagy legalább is halott róla.  Őseinknél a kerecsen sólyom volt erre a célra a legkedveltebb ragadozó madár.  Ennek a sportnak a titka azonban a madár betanítása, megszelídítése volt, az urához való hűsége és engedelmességre való rászoktatás.  Hogy ez milyen nehezen mehetett egy vad madárnál, amely mindennek a tetején még ragadozó is volt tehát semmiféle hűségre, ragaszkodásra, szeretetre természeténél fogva nem volt hajlamos, azt különösebb nehézség nélkül is el tudjuk képzelni.  A beidomítás egész nyáron és egész ősszel tartott.  Az idomító karján vastag bőrkesztyű amelyen a madár mint egy faágon pihent.  A madár fején, hogy ne lásson elrepülni, kis bőrsapka, amit csak zárt területen vettek le, rendszerint csak etetéskor.  A gondos, fáradságos és szakadatlan idomítás „betrainingezés” vagy hat hónapig tartott.  Az idomító addig tartotta magát nagy akaraterővel ébren, amíg a sólyom a karján el nem aludt, mert csak ilyen és hasonló módszerekkel lehetett remélni, hogy a sólyom az emberi kart megszokja és azt a szószoros értelmében otthonának fogja tekinteni, tehát a vadászásból, amikor annak az ideje eljön, vissza is fog térni.  El kellett jöjjön azonban az a nap, amikor ki kellett próbálni, hogy a szabadban eleresztett madár visszatér-e a gazdájához, különben soha sem lehetett volna vele vadászni.  Őseink egy napsütötte téli napot választottak december végén, rendszerint dec. 25-ét.   Az összes solymárok kerecsen (ősi magyarsággal karasun) sólymaikkal kivonultak ezen a napon egy nagy rétre, és ott egyszerre levették madarai fejéről a kis bőrsapkát, valószínűleg vallásos szertartással egybekötve.  Képzeljük el az addig egész életükben zárt helyen, illetőleg sötétségben tartott vad madarak kitörő örömét és boldog vijjogását: a Napfelé törték fel a magasba, vad szívüknek minden ujjongásával üdvözölve a Napot, az élet jelképét, amíg apró pontokként nem keringtek a magasban gazdáik feje felett, majd azok hívására, vagy elfáradva visszatértek.  Gyönyörű látvány lehetett, pogány de szép és emberi érzéseket kifejező.  Elpusztított őskultúránk romjait gyűjtögetve, csak sejthetjük, hogy ennek a szertartásnak erősen vallásos jellege is kellett, hogy legyen.  Erősen erre mutat a nagy keresztény ünnep, az Új Remény, az Új Élet, a Megváltó Újraszületése ünnepének nevére megtartott ősi szavunk a Karácsony, a kerecsen sólymok napja.

                                    *                      *                      *

            Őseink hittek minden év elmúltával egy új Élet, vagy Új Remény, Új Kezdet, Új Nekifogás szentségében.  Mi belőlünk civilizált magyarokból ez a hit kiveszett, talán csak ide kint, talán odahaza is.  Nem bízunk magunkban, Új Kezdetekben.  A „nép” a dolgozó ember előásta ezeréves mulasztását a „passzív rezisztenciát”, amiben mi magyarok mindenkinél nagyobb mesterek vagyunk.  Nyugaton a helyzet változatlan!  A „befutottak” közül sokan angol, amerikai, svájci, francia stb. családokba nősülnek, de mit is kezdenénk ugyan magyar rokonsággal? . . .  Soha magyar emigrációnak ilyen nagy feladata és lehetőségei – mint a mienknek – nem volt.  Az otthoni tíz millió szabad lelkiismerete vagyunk, helyesebben kellene, hogy legyünk.  Ezt mindnyájan érezzük.  Azt is, hogy ebből kiutat kell találnunk!  Legyen előttünk példa az ősi karácsony értelme és jelentősége, az örökké Újnak induló és Megújuló – velünk, de nélkülünk is – Új Élet, Új Kezdet, a KARÁCSONY!

Forrás:  A Nap Fiai, 1970. nov-dec.