KÁNTOR JÁNOS
Egy korábbi írásban, a magyar nép, és más ősi népek emlékeiből merítve arra a következtetésre jutottam, hogy az összetett „Is-ten” szavunk első tagja az „Is” nem más, mint az „elemi állapotban tengődő” ősanyagot életre keltő, megformázó isteni erő, a „Szentmag”, pontosabban annak „érzékelhető” kisugárzása.
Ami, keresztény „fordításban” a Szentléleknek, más értelemben, az általa „életre keltett”, a sugárzást, a fényt hordozó Jézusnak felel meg.
Mi több, ezen meghatározást - az is, íz, izzó, izsa, isa szavaink rokoníthatóságából kiindulva - a Halotti beszéd „isa” szavára is helytállónak véltem.
Nos, kapott hideget, meleget az amatőr, szakmaiatlan szerző.
Mégis, honnan veszi a bátorságot, hogy a számos, nagy tekintélyű tudós, nyelvész megfejtéseit kétségbe vonja?
Hogyan merészeli a szent-, első finnugor nyelvemlékünket megszentségteleníteni?
Úgy gondolom, az ember követhet el hibákat, elírásokat - főként, ha azonnali közléskényszerben szenved -, de a lényeg, lényeg, a tény pedig tény marad.
Tehát - a válaszcsapás „gyönyöreit” mellőzve –, vizsgáljuk meg szép sorjában a Halotti beszéd érintett részeit, s mindennek fényében bízzuk az olvasókra az igazság megítélését.
Eredeti szöveg:
Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc.
Általános értelmezés:
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme/biza, por és hamu vagyunk.
Általunk szorgalmazott értelmezés:
Látjátok, feleim, szűntünkkel, mik vagyunk: Isa (”lélek”), por és hamu vagyunk.
Második részlet:
Eredeti szöveg:
iſa eſ num igg ember mulchotia ez vermut. yſa mend ozchuz iarov vogmuc.
Általános értelmezés:
Íme/biza, egy ember (sem) kerülheti/múlhatja ez vermet. Íme/biza, mind ahhoz járók vagyunk.
Általunk szorgalmazott értelmezés:
Isa (”lélek”) és nem egy ember múlhatja ez vermet. Isa (”lélek”) mind ahhoz járulók vagyunk.
És a sokat vitatott harmadik részlet:
Eredeti szöveg:
Ge mundoa neki meret nu eneyc.yſa ki nopun emdul oz gimilſtwl. halalnec halalaal holz.
Általános értelmezés:
De mondá neki, mért ne egyék (enék). Bizony, (a)ki (egy) napon eszik az gyümölcsből/től, halálnak halálával halsz.
Általunk szorgalmazott értelmezés:
De mondá neki, miért ne egyék. Isa (”lélek”), ki (egy) napon felemelkedék, (emdul, lásd; indul) az gyümölcsből. (s) halálnak halálával halsz.
A magyarázatokat olvasgatva, úgy tűnik, hogy az első két idézetnél mind a két értelmezés helytálló lehet.
Csakhogy, a második rész „hivatalos”’ olvasatából: „Biza, egy ember (sem) múlhatja ez vermet”, nagyvonalúan kimaradt egy „és”, valamint – „mindezt pótolandóan” - betoldásra került a „sem” szócska.
Nézzük, mi történik, ha követjük az eredeti „szórendet”.
Biza, és nem egy ember múlhatja ez vermet.
Igen, így is tökéletesen világos minden.
Csupán azt illene tisztázni, ki/mi az a „Biza”?
Ki lehet az, aki „múlhatja ez vermet”?
Természetesen, „num igg ember”, hanem Ő az isteni mag hordozója, aki nem más, mint „Isa”.
De térjünk át a harmadik részlet vizsgálatára.
Az „elfogadott” változatnál a „ki”-ből „aki” lett, valamint az „emdul” kifejezés besorolást nyert az „eneyc (egyék), evec (evék, evett)” szinonimájaként.
Az érintett szavakat ízlelgetve, minden magyarul értőnek, és beszélőnek éreznie kell, hogy sem hangtanilag, sem szótanilag nem vehetőek egy kalap alá, azaz jelentéseiknek is különbözőeknek kell lenniük.
(Az esetlegesen előforduló másolási hiba teljességgel kizárható, hiszen a szöveg előző mondatában egyértelműen az „eneyc” szó szerepel.)
A kérdés kizárólag az, hogy mi a valós tartalma az „emdul” szónak?
Nincs sok választásunk, hiszen a feltételezhető szótő, az „em” szinte kizárja a növekvőn, az emelkedőn kívüli megoldásokat.
Magyarán, az „emdul” nem más, mint „felemelkedik”.
Tehát, a kérdéses mondat helyes olvasata a következő:
„Isa ki egy napon felemelkedék az gyümölcsből.”
A jó és rossz megkülönböztetésének, a megismerés isteni tudományának ára volt. Az „elfogyasztott”, részünkké váló gyümölcsből, egy napon eltávozik isteni énünk, Isa, a „lélek”, s bekövetkezik az elmúlás, a halál.
De, eme paradicsomi történés által váltunk igazán Isten gyermekeivé, emberekké.
És ennek okán küldi el hozzánk Isten Szent Fiát, Isát, hogy a Szentlélek erejével, fényével mentse meg gyermekeit a teljes anyagba süllyedéstől, s biztosítsa számunkra a „halálnak halálával”, lelkünk továbbélésével történő átalakulást.
(Jézus „halálnak halálával hal”, értsd, halálával (feltámadásával) győzi le a halált.)
Kissé elkalandoztunk, ideje visszatérnünk a Halotti beszédhez.
Egyszóval, mindezek tudta nélkül is hihetetlennek tűnik, hogy egy közel kétszáz szavas keresztény „búcsúztatóban” egyszer sem fordul elő a megváltó Jézus Krisztus neve.
Holott, segítségül hívja a „Szent Asszonyt Máriát”, „Mihály arkangyalt”, „Szent Pétert”, és „minden angyalokat” is.
Ez csak egyképpen képzelhető el, ha Jézust a még elevenen élő ősi hitünk alapján, Isa-ként („az Isteni Magnak, Lelkének Fia”) jeleníti meg.
Jézusnak az iszlám, és az indiai forrásokban fellelhető (Isa, Issa, Isha) elnevezései pedig nem másból, mint - a szkíta, pártus, hun közvetítéssel átmentett - sumér „Iz” isteni lélek (Lásd: Badiny Joós Ferenc), pontosabban az Iz, Izza, Izsa („Lélek” Fia) szavainkból erednek.
(A szkíták és a pártusok Kr.e. első évszázadban jelennek meg Indiában.)
Jézus egyéb hindi neveivel (Yuz Asaf, Isah Manisih) kapcsolatosan írja Mullah Nadiri az 1400-as években:
„Olvastam a hinduk egyik könyvében, hogy a próféta neve valójában Hazrat Isa volt, azaz Isten lelke…”
Mindez csupán a véletlen csalfa játéka lenne?
Aligha hiszem.
B, Kántor János