Marton Veronika:

   A káld-sumir nép eredete

Az emberi települések kb. kétmillió esztendeje Afrika közepén, a mai Olduwai szakadéknál alakultak ki, és onnan származtak szét a világba. Szétvándorlásuk egyik állomása Buda-Várhegy és Vértesszőlős, de eljutottak a mai Irán területén keresztül Indiába, sőt Kínába is. A vértesszőlősi leletek említése, szinte minden nagyközönségnek szánt  ismeretterjesztő műből, annak ellenére, hogy sarkalatos pontot jelentett az ember fejlődésének folyamatában. A szakmunkák az ősember „szabványosított mértékének” azt a neandervölgyi ősembert tartják, … [,amelyik] … elterjedtségének (Bükk, Irak, Németország, stb.) dacára, valamely okból „evolúciós zsákutcát jelentett”[1], életképtelen volt,  míg a vérteszőlősi erős és életképes.   

A vértesszőlősi előember és más földrajzi területen élt társainak a nyomai az egész világon megtalálhatóak - írja Vértes László régész  az 1969-ban megjelent Kavics-ösvény c. munkájában. Ezzel nem kevesebbet állít, minthogy a Kárpát-medencei ember-előd világszerte elterjedt. Könyve inkább ismeretterjesztő, mint tudományos, mégis a lelőhelyekhez való utazás, továbbá a régészeti feltárások könnyed bemutatása közé becsempészi a korabeli tudósok által 450-400 ezer évesnek tartott vértesszőlősi előemberről szóló, pontos, tárgyilagos, szakszerű leírást, amely ma már szinte szóba sem került.  

A külföldi és magyar  szakmunkák javarésze a hazai ősemberi maradványokat szinte nem is említik, arról sem igen szólnak, hogy a vértesszőlősi előember leszármazottjai folyamatosan a Kárpát-medencében éltek, arról is hallgatnak, hogy a történelemelőtti Közel-Kelet és a Kárpát medence lakói között valamiféle „közlekedés” lett volna. Pedig úgy tűnik, hogy, mind az őskorban, mind az ókorban a Kárpát-medencéből időről-időre, lüktetésszerűen embercsoportok vándoroltak el és vissza.  Krantz amerikai antropológus „Az európai nyelvek földrajzi kialakulása” c könyvében írja, hogy „a Kárpát medencét Afganisztán-ból származó pásztorok népesítették be cca. 8500 évvel ezelőtt”[2], és innen vándoroltak a dél-orosz sztyeppékre, a Balkánon át Anatólia felé …

Kr. e. 8000-5500 között, az átmeneti kőkor ban az ókori Közel-Keleten  az ősember már felhagyott gyűjtögető, halászó-vadászó életmódjával és áttért a vadászó-nomád életmódra. Ez az un. „neolitikus forradalom” nem hirtelen változást, hanem több évezredig tartó fejlődési folyamatot eredményezett. Kialakultak az első települések. A korábbi vadászok földet műveltek, állatokat háziasítottak, gabonát termesztettek, kezdetleges kereskedelmet folytattak. Nyomaikat[3], többek közt három régészeti lelőhelyen, Jarmo ban, Jerikó-ban és Catal Hüyük-ben  tárták fel. A szakirodalom e települések korát illetően nem egységes. Jarmo a legkorábbi,  mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmo őskori lelőhely Irakban"  az első, utána Jerikó őskori lelőhely Palesztínában," , végül Catal Hüyük őskori lelőhely Törökországban," .

Az első, az un. kerámia-kor előtti települést Jarmo-t az iraki Kirkuk-tól délre tárták fel. Itt „nemcsak a háziasított gabonafajtákat, (tönkebúza, árpa, borsó, lencse), hanem azok átmeneti formáit is sikerült azonosítani”[4]. Ez a legkorábbi település, melynek lakossága földműveléssel foglalkozott. Az ásatásokon a Kr. e. VII. évezredből való kőedényeket, égetetlen agyagból készített női szobrocskákat, téglákat stb. is találtak.

Jerikó őskori lelőhely Palesztínában,"  a mai Izrael területén van, lakói akkor még bizonyíthatóan a később szkítának nevezett népcsoporthoz tartoztak. Az átmeneti és a csiszolt kőkorszakban még hírük-hamvuk sem volt itt a sémita, közelebbről a zsidó népességnek.  A sémita-amorita bevándorlás néhány évezreddel később, a   Kr. e. III. évezred végén kezdődött, és a Krisztus utáni évszázadokra már teljesen kiszorítják a szkítafajú őslakosságot.

A Kr. e. V. évezredben a szociális és a kulturális fejlődés elérte Észak-Irakot. Egy Halaf nevű kőkori településről nevezték el az egész műveltséget. A lakosság gabonatermesztéssel, állattartással foglalkozott, már szentélyt is épített…   A korai falu magja az istenháza, vagyis a kezdetleges szentély lehetett, ami maga után vonta a papi hivatás kialakulását.

1. ábra:  Tarajos sül formájú festett terrakotta tartóedény (Halaf-kor, Kr. e. V-IV. évezred)[5]

„A halafi parasztok egész Dél-Mezopotámiáig (Babilonig ) terjeszkedtek…”[6] Ez a későbbi sumir civilizácó kezdetének kora. Tárgyi emlékeik megtalálhatóak még Lagas (Sirburlaki ), Eridu, vízözön előtti város," , Ur és Fara (Suruppak) legalsó ásatási rétegeiben is. 

A Kr. e. IV. évezredben végére megjelennek a rézeszközök. Rézlelőhelyek ekkor csak Mezopotámiát északról körülvevő hegyekben és a Kárpát-medencében voltak, ezért csak e két területen lehet rézkorról beszélni. A réz, ill. a réztárgyak máshova csak kereskedéssel jutottak el.

A régészeti leletek tanúsága szerint a mezopotámiai népesség legalább három, a történelmi korokban szkítának tartott területről vándorolt be, és hozta létre az általunk sumirnak (=káld-sumir) nevezett magasműveltséget.  

A  vízözön előtt, a történelemelőtti időkben a Kaspi-Aral térségből” az észak-iráni Lurisztán on át Halaf-kori emberek érkeztek a Folyamközbe. Emlékeik a paticsfalból készült, döngölt padlójú kunyhók maradványai, agyagból tapasztott vagy téglából rakott tűzhelyek, festett kerámia-edények, színes festésű kerámia szobrocskák, különféle háztartási eszközök, kézzel formált üvegpaszta ékszerek[7]  a mezopotámiai Ur  városától kb. 6 km-re levő al-Ubaid dombból kerültek elő.  A lelőhely neve után e műveltséget al-Ubaid -nak nevezik. A Közel- Keleten számos helyén, pl. a turkesztáni Anau-ban, az elamita  Susában (=Irán) találtak hasonló típusú leleteket, edényeket, szobrocskákat, pecsételőket.

2. ábra: Terrakotta szobrocska (al-Ubaid kor, Kr. e. IV. évezred)

 E népesség nagy területen élt, egyes csoportjai túlélték a vízözönt, hiszen a felsőbb művelődési rétegekben is megtalálták a nyomaikat. A lakosság a vízözön után is ugyanazon városban, városállamban élt. A városokat egymástól elválasztó vizenyős területeknek köszönhetően nem nagy birodalom, hanem kisebb városállamok jöttek létre. Ez szokássá merevült és a káld-sumir kor végéig megmaradt. A nagyobb államalakulatokat majd a sémita népek szervezik meg.

2.  A vízözön után a Kaspi tenger környéki „Arattából” (=később Chorezm) Elamon keresztül érkezett az un. uruki- népcsoport. Egyik központja Uruk   , vagyis a bibliai Erek (=Warka) , az „örök város”, Gilgames városa volt. A kb. Kr. e. 3300 körüli épületmaradványok, szerszámok, szobrocskák, edények, lepecsételt tárolóedények, pecsételők, pecséthengerek, továbbá a történelmi kor kezdetét (Kr. e. 3200 körül) jelentő írásos emlékek, a vonalas jelekkel írt különféle tartalmú agyagtáblák a hatalmas templomépület maradványai közül kerültek elő.  Hasonlóak kerültek elő Szíriában és Iránban is.

Az al-Ubaid kort és az Uruk kort a szakemberek nem választják el élesen egymástól, ezért eléggé nehéz meghúzni köztük a határvonalat.[8]

Urukban tizennyolc különféle korra datált, egymásra épült  művelődési réteget, település-maradványt tártak fel. E rétegek közül a legalsók a halafiak, a későbbiek az urukiak, a legfelső pedig a Djemdet Nasr kori emberek nyomait őrzik. Ezért a XX. században a Mezopotámia-szerte előkerült leleteket az Urukban talált, római számmal jelzett rétegek valamelyikéhez kezdték sorolni.

Ez nagyon szellemes megoldás, mert a laikusok számára csak Uruk neve jelentett valamit, és csak a szakemberek tudták, melyik korábbi lelőhely nevét takarják a római számok. Ezen átszámozás alkalmat adott arra, hogy egyes régi lelőhelyek nevét eltüntessék. Persze nem minden esetben.

A Tell-Ubaid dombban előkerült leletekhez hasonlóakat találtak az Uruk XVIII-XV. rétegben, ennek ellenére az eredeti Ubaid elnevezést megtartották. A közbülső uruki rétegek leletei valóban Urukhoz kötődtek, azaz Uruk-koriak voltak.  

A legfelső, Uruk III-I. rétegben pedig a Djemdet-nasr dombban talált leletekhez hasonló emlékekre leltek. Az igényesebb szakmunkákon kívül, szinte minden mostani népszerűsítő könyv, kiadvány, album elfelejti közölni az első leletek felbukkanásának helyét, a Djemdet-Nasr dombot, amelyről a XIX. században egy egész műveltséget neveztek el.  

 Vajon miért?

3. A Djemdet-Nasr népcsoport a Balkánon keresztül   Erdélyből  jött. 

A Kárpát medencei népesség nyomait, gazdag kerámialeleteket, Bagdadtól délkeletre a Djemdet Nasr dombocskában találták meg. E dombról nevezték el e korai történelmi időszakot (Kr. e. 2900-2700) Djemdet Nasr kornak. E korban jöttek létre az első városias települések, és az ellátásukat biztosító mezőgazdasági peremterületekkel együtt a városállamok, és alakult ki az írás.   

A fentieket alátámasztja Torma Zsófiának, a XIX. században Erdélyben élt régésznő megállapítása: „Tordos  leletein ekkor fölismerém Babylon Chaldaea  kulturelemeiből keletkezett s az egyiptomi művészettel együtt Syriában tovább fejlődött azon művelődést, a mely hasonló volt Trója  thrákjainak kulturájával s a melyet Dáciában meg nem előzött az eddigi régészek által ismert gall-kelta pelásg-görög és etrusk-római kultúra.

Babylon ős népe – ékírásos feliratai szerint – a turáni fajhoz tartozó sumer-akkád nép volt… innen olvadhatott a magyar nyelvbe, mint ezt Sayou francia assyrológus észrevette – több… akkád-féle elem ”[9]

Torma Zsófia a tordosi kerámialeletek és a mezopotámiai, azon belül Djemdet Nasr kori emlékek hasonlatosságát és folytonosságát állapította meg, és az erdélyieket a mezopotámiaknál régebbinek és elsődlegesebbnek tartotta. S valóban az erdélyi leletek, pl. a mindenki által ismert Tatárlaki-amulettek is rendkívüli módon hasonlítanak a Djemdet-Nasr kori nép emlékeihez, csak éppen 12-14 évszázaddal idősebbek.  

Az előzőekből kiderült, hogy a Kárpát medencéből való vértesszőlősi  típusú, életképes előember utódai eljutottak Mezopotámiáig. Úgy tűnik, a halafiakon keresztül némi közük volt az al-Ubaid-i őslakossághoz, akikhez a  Kaspi-Aral térségből származó uruki, majd a Kárpát medencéből bevándorolt Djemdet-Nasr népesség hozta létre a mindmáig ható sumir, illetve káld-sumir kultúrát.  Leleteik tanúsítják, hogy mindhárom népcsoport lakossága (al-Ubaid, Uruk és Djemdet Nasr) a szkíták elődeihez, az un. előszkítákhoz tartozott.   

A szakirodalom szerint a káld-sumir nép eredete és nyelvi hovatartozása ismeretlen, pedig már a XIX. században több, az ékírás megfejtésével foglalkozó tudós, a francia Francois Lenormant, Jules Oppert, az angol George Rawlinson, Edward Hincks, továbbá a német Fritz Hommel és Friedrich Delitzsch stb. nyelvi tényekkel támasztotta alá, hogy a sumir nép fajilag a szkítasághoz tartozott, nyelve az ural-altáji nyelvcsaládba, ahova a magyar. A magyar nyelvet  mindegyik a sumir nyelv  egyenesági leszármazottjának tartotta. Ezt a megfejtett ékiratos szövegek teljes mértékben igazolták.

A sumir városállamok vallási szempontból a nippuri Ékur-hoz, Enlil főisten templomához, a korabeli vallási központhoz tartoztak, bár minden városnak megvoltak a maguk helyi istenei és kultuszhelyei.

A XIX. században a sumirokat még akkádnak mondták, később csúszott át ez elnevezés a bevándorló sémita népcsoportra.

A Djemdet Nasr dombban, majd az uruki, az uri, a suzai és más lelőhelyen előkerült hasonló kerámialeletek között nemcsak rendkívül díszes, figurálisan formált, szoborszerű kerámiaedények, madárfejű, emberalakú szobrocskák voltak, hanem gazdagon díszített pecséthengerek is.

3. ábra: A rackajuhok mögött az óvó-védő „boldogasszonyok” állnak. Pecséthenger-nyomat (Djemdet-Nasr kor, Kr. e. III. évezred)

Az Uruk IV.[10] rétegben és a suzai fellegvárban feltárt XVIII. ásatási rétegből számos pecséthenger került elő. A hely között levő távolság ellenére az élethűen ábrázolt állat- és emberalakok, kultikus tárgyak és munkaeszközök és építmények stílusjegyei meglepően hasonlóak. 

A kor és a stílusa ugyanaz, mint a mezopotámiai Djemdet Nasr dombban talált leleteké. Eszerint az elamita Suza és Mezopotámia népessége nemcsak ugyanazon kultúrkörhöz tartozott, hanem kezdetben azonos is lehetett. A népesség felhígulása és keveredése, a korszak végén, a sémiták Mezopotámiába  való fokozatos beáramlásával kezdődik.

A rézkor  végére Mezopotámiában három népcsoport összeolvadásából létrejött káld-sumir[11] nép hozta létre azt a magaskultúrát, melynek ékírásos jeleivel Kr. e. 3500 körül kezdődik az írott forrásokra támaszkodó történelem.”[12]