BRENNER VILMOS

JOHANNES AQUILA

ADATOK ÉS GONDOLATOK A GÓTIKUS FESTÉSZET NAGY PANNON MESTERÉNEK ÉLETÉRŐL ÉS MŰVEIRŐL

A többnyelvű nyugat-pannon táj önálló művészeti színtérként, történelmünk során, ritkán jelent meg. Jelentős kivétel Johannes Aquila, a gótika festészetének nagy mestere a XIV. és a XV. évszázad fordulóján, aki ezt a kis régiót számos jelentős művel gazdagította. Ez ideig ismert, azonosított alkotásai kizárólag a nyugat-pannon vidéken találhatók, azon a vonzó, szelíd, átmeneti tájon, amely az Alpok előterében, a stájer hegyvidék és a Balaton-környéki vulkánok között fekszik. Ennek a tájegységnek nyugati határa sem az 1918 előtti, sem az 1920 utáni nyugati magyar határral nem esik egybe, hanem az ókori római tartományhatárral, Pannonia és Noricum választóvonalával. A nyugat-pannon régió ily módon magába foglalja hazánknak a Balatontól nyugatra fekvő dombvidékét, a déli Burgenlandot és Stájerország valamint Szlovénia keleti hullámos hegyaljai vidékét. E sorok írója szerető-tréfásan a hajdinakása, a tökmagolaj, a direkt-termő szőlő és a szilvapálinka régiójának nevezi ezt a vidéket, amelyre a táji változatosság, a kisparaszti struktúra és a többségében lombos fákból álló vegyes erdő - melyből a szelídgesztenye csak ritkán hiányzik - a jellemző.

 

Hamvas Béla, a kiváló kultúrfilozófus (1897-1968), a régi Nagy-Magyarország öt táji géniusza között a legkisebb kiterjedésűt, a délnyugatit említi első helyen, kiemelve annak mediterrán (inkább szubmediterrán - B. V.) vonásait. A Hamvas által említett régió azonos azzal, amelyet itt nyugat-pannon tájegységnek nevezünk, ugyanakkor azonos Aquila művészi működésének színterével is.

 

Az ő életművének vizsgálatakor abból a jogos feltevésből indulhatunk ki, hogy Johannes Aquila ez ideig ismert alkotásai nem azonosak a teljes életművel! Ez a megállapítás nem csupán feltételezésen alapszik. Aquila 1377/78-i veleméri ténykedése és a fürstenfeldi falfestmények 1405 körüli létrejötte között feltűnő időbeli hézagok mutatkoznak. Aligha gondolható, hogy a művész ezekben az években teljesen inaktív lett volna. Szilárd meggyőződésem, hogy egynémely Aquila-mű még előkerül.

 

Bevezetőnkben foglalkozzunk röviden Johannes Aquila esetleges építészeti tevékenységével is. France Stele, a kiváló szlovén műtörténész Aquila személyében jelentős építőmestert is gyanított. Ennek a gondolatnak ez ideig sem konkrét bizonyítéka, sem konkrét cáfolata nem akadt. E sorok szerzője inkább kétségbevonná Aquila építészeti tevékenységének lehetőségét. Érvelése pszichológiai megfontolásokból indul ki. Aquila öntudatos, büszke, sőt mondhatnánk hiú ember kellett hogy legyen, erre a tényre utalnak festett önarcképei. A falképein többször előforduló szövegszalagok gyakori invokációja, miszerint a néző imádkozzék Johannes Aquila festőért, pictorért. A "magister",vagyis építőmester megjelölés ezzel szemben sehol sem fordul elő képfelirataiban. A két, egykori magyar területen fekvő falusi plébániatemplom (Toronyhely, Mártonhely) esetében Aquila festői munkája mellett építészi (rész-) szerepe is gondolható volna,* de semmi esetre sem az összkompozíció tervezésénél. Megbízható bizonyíték sem pro sem contra ez ideig nem adódott. Kétségtelen azonban, hogy Aquila freskói nem is egyszer a művész kitűnő építészeti érzékéről tesznek tanúságot, főként ott, ahol architektonikus motívumok fogják össze a kompozíciót, vagy ahol épületeket vagy építkezéseket is ábrázol mesterünk. Mindennek ellenére óvatosan kell kezelnünk a kérdést, hogy Aquila építész is volt-e. Az építészeti motívumok, illetve az építészeti "staffage" - a kompozíciót élénkítő mellérendelt téma - alkalmazása Aquila egyik kedvelt, az akkori divatnak megfelelő szakmai fogása, de nem találmánya. Gondoljunk itt csupán a trecento és a quattrocento festészetére, vagy akár az egész európai gótikáéra, az ott alkalmazott építészeti és urbanisztikai témák kiegészítő szerepére a fötéma ellenpontjaként való szerepeltetésére. Ennek a gondolatmenetnek a végén csak az a vélemény állhat, hogy Aquilának az építészeti résztémák iránt tanúsított szeretete korának, de nem személyének, művészi egyéniségének jellegzetessége. A radkersburgi, illetve fürstenfeldi Aquila-művekkel kapcsolatban építészi tevékenység még fel sem tételezhető. Így maradjunk a ténynél, hogy Aquila építészeti munkásságára ez ideig bizonyítékunk nincsen.

 

Johannes Aquila eddig ismert munkásságának színtere a Velemér, Radkersburg és Fürstenfeld által képzett háromszög területével határozható meg. Ez a terület a magyar-vend-stájer átfonódás lágy átmenetének színhelye, vidéke. Ennek a háromszögű és háromnyelvű mikrokozmosznak táji egysége minden kétségen felül áll. Az impozáns Alpok előterét képező kedves, kiegyensúlyozott dombvidék a Mura és a Rába felé küldi vizeit. A nap itt a látóhatár keleti sík szegélyén kel fel, és magas hegyek mögött nyugszik le estére. Ennyit mesterünk szűkebb hazájáról és eddig ismert működési területének földrajzáról.

 

Történelmi szemmel nézve az említett nyugat-pannóniai terület két ország része volt, Magyarországé és Stájerországé (Steiermark). Szlovénia mint állam vagy mint közigazgatási egység 1918-ig nem létezett. Mai területének a Murán túli - magyar szemmel nézve a Murán inneni - része több mint ezer évig Magyarországhoz tartozott. A többi szlovén-lakta vidék Ausztria részét képezte. A Vas megyei Vendvidéket a XIX. század közepéig "Tótság"-nak nevezték. Aquila idejében tehát Szlovénia semmilyen fogalmi formában sem létezett, de létezett a többségében német, kisebb részében magyar uralom alatt élő tehetséges, szorgalmas kis szláv nép, mely Jugoszlávia összeomlása után végre önállóvá válhatott.

Aquila művészi tevékenysége színhelyeinek érdekes véletlen révén kivétel nélkül magyar névformája is van; még azon városoknak is, melyek a történelmi magyar királyság határain kívül feküsznek: Velemér Vas megyében, Turnisce Szlovéniában (régi magyar neve Toronyhely, a XIV. század óta Bántornya), Martjanci szintén Szlovéniában, (régi magyar neve Mártonhely, ill. Martyáncz), Radkersburg Stájerországban (régi magyar neve Regede) és Fürstenfeld, szintén Stájerországban (régi magyar neve Fölöstöm). (Vö.: Brenner Vilmos: Volt vasi helységek és helynevek a mai Burgenland területén. In: Vasi Szemle, 1999. 3. sz.) Csak Radkersburg és Fürstenfeld az a stájer városok között, amelyeknek magyar neve is van. Mindkettő a történelmi magyar határon fekszik, és korábban jelentős kereskedelmet bonyolított le Magyarországgal. Így nem tekinthető véletlennek, hogy ennek a két, hazánk nyugat-pannon vidékével élénk kapcsolatban álló stájer városnak magyar névformája is képződött az idők folyamán. Megemlítendő még itt, hogy a történelmi Magyarországból Itáliába vezető távforgalmi utak egyike Radkersburgon át vitt a mediterrán térségbe.

 

Magyarországon kevéssé ismert az a tény, hogy a középkori Radkersburg az akkori stájer hercegség legnagyobb és kereskedelmileg legfontosabb városa volt egészen a török veszély beálltáig. A megragadó szépségű építészeti és egyéb műkincsekkel megáldott város ma a műemlékvédelem egyik kiváló közép-európai példájának tekinthető, noha a második világháború végén szörnyű hadikárokat szenvedett.

 

Radkersburg - Regede - gazdasági fejlődése jellegzetes példája volt a két nagytáj metszőpontjában fekvő városok potenciális földrajzi energiájának. Radkersburgban cserélte ki a hegyes felső-stájer vidék a fáját, vasát és sóját az alsó-stájer táj és a határos magyar vidék borával, gyümölcsével, marhájával és gabonájával. A Mura folyó a XIX. századi vasútépítések koráig híres volt tutajforgalmáról, mely megkönnyítette a folyásirányú nagytömegű áruszállítást. Ez nagy hatással volt Radkersburg fejlődésére. A középkor vége felé a város vezető szerepe átment a központibb fekvésű Grazra, amely a stájer tartomány közigazgatási székhelye, a hercegség hatalmi központja volt.

 

Radkersburg tekinthető Johannes Aquila szülőhelyének. Utalunk az itt 1918-ig Vas megyében fekvő Mártonhely templomának falfestményeire, melyeket művészünk, illetve műhelye alkotott. A templom presbitériumának falfelirataiban Aquila utal saját személyére, megadva szülőhelyét: "Johannes Aquila de Radkerspurga oriundus" szöveggel. E felirat nyomán egyértelmű, hogy mindaddig, míg ellenkezője be nem bizonyul - ami alig valószínű -, ez a szép határmenti stájer város tekintendő művészünk szülőhelyeként.* Aquila szövegfeliratainak témájáról szólva itt egy rövid kitérőt kell tennünk.

 

Már Radocsay Dénes is megállapította, hogy Aquila falfestményeinek jelentőségét nem csak művészi minőségük vagy ritkán előforduló ikonográfiai motívumaik adják meg, hanem a felirati szövegek, melyek a művész nevét, illetve a mű keletkezési időpontját is rögzítették, az akkori időben egészen újszerű módon.

 

Johannes Aquila személyéről sajnos keveset tudunk. Nem ismerjük sem születésének évét, sem halála időpontját és helyét. Ez nem meglepő. A középkor művészének személye csak a korszak vége felé lép a néző elé. Arcvonásai a XIV. század utolsó negyedéig elrejtőznek művei mögött. Persze, az e korból fennmaradt emberábrázolások sem tekinthetők "igazi" portréknak, minthogy túlnyomóan a biblia, illetve a legendák világából jöttek, vagyis a régmúltból, így portrészerű hűségről csak a korabeli modellekkel kapcsolatban beszélhetnénk. A középkori festészetnek ez a "személytelensége" számos pozitív következménnyel is járt. Így például nem szűkítette be objektív realitások figyelembevételével a művész fantáziáját, és lehetővé, sőt szükségessé tette számos szimbólum alkalmazását is.

 

Aquila életműve a gótikus művészet nagy változásának; átalakulásának idejére esik. Ismert tény, hogy a XIV. század utolsó negyedében a gótika, korábban sokszor skolasztikus kimértsége fellazult, ami által új és egyénibb megoldások váltak lehetővé, tágabb teret nyújtva az individualizmus számára. Ez a folyamat, mely Toszkánában már a reneszánszhoz vezetett, Közép-Európában még a késői gótika keretében maradt, létrehozva annak egy megragadó, lendületes, érzésekkel teli virágzását, új művészi erőket bocsátva útjukra, meghozva az ún. "lágy" gót stílust.

 

Ebben a negyedszázadban születnek meg Közép-Európában az első művészi önarcképek is. Bogyay Tamás (1909-1994), az ismert, Münchenben élt vasi-zalai származású művészettörténész, az 1945-ös magyar emigráció egyik legkiválóbb szellemi képviselője, Aquila festett önarcképeit tartotta az első ilyenszerű közép-európai alkotásoknak. Ha a veleméri templom falfestményeit vesszük Aquila első önálló műveinek, amelyek között szerepel a művész első önarcképe, akkor az 1377/78-as évszámhoz jutunk. Ez az időpont kétségkívül valamivel korábbi ifj. Peter Parler, az Európa-szerte ismert prágai fejszobor-önarcképénél, amely az 1379-1386 közötti időre datálható, és amely E. H. Gombrichnak, a híres, Angliában élt osztrák műtörténésznek a prágai dómmal foglalkozó megállapításai szerint minden valószínűség szerint a legrégibb ránkmaradt művész-önarcképnek tekinthető. E sorok szerzője Bogyay álláspontját teszi magáévá.

Már említettük, hogy Johannes Aquila életrajza jószerivel ismeretlen számunkra. További adatokat a művész életével kapcsolatban csak a szerencsés véletlentől várhatunk! Meggyőződésem, hogy Aquila életrajzával kapcsolatban várható még egynémely bővítő adat.

 

Ha a művész szülőhelyét ismerjük is, születésének időpontjára csak következtethetünk. Eddig ismert első műve a veleméri templom freskói 1377/78-ból. Aquila ekkor már kifejlett művészegyéniség volt, megfelelő szakmai ismeretek és tapasztalatok birtokában, egy művészi-mesteri együttes vezetője. Az akkori, a mainál sokkal alacsonyabb átlagéletkort figyelembe véve óvatos becsléssel feltételezhetjük, hogy a veleméri képek alkotása idején a 30. életéve körül járhatott, vagyis valamikor 1345-50 között születhetett. Halálának időpontját is csak feltételezéssel tudjuk megközelíteni. Johannes Aquila eddig ismert utolsó művei a fürstenfeldi (Stájerország) volt Ágoston-rendi templom freskói, feltehetően az 1405. évből. Ha a művész nem sokkal ezután elhunyt, akkor kb. 58-60 év körül járhatott, vagyis az akkori idők életvárandóságát figyelembe véve meglehetősen magas kort ért meg.

 

Ide egy rövid megjegyzés kívánkozik. A fürstenfeldi, régi magyar nevén fölöstömi néhai Ágoston-rendi templom kórusában és hajójában restauráció során felfedezett Aquila-freskók 1977-ben és 1978-ban kerültek napvilágra, vagyis alig több mint húsz évvel ezelőtt! Ez a tény nagyon is optimistán értékelendő: joggal remélhető, hogy a jövőben is előkerül még a művész egyik-másik alkotása.

 

Fel nem becsülhető jelentőségű az a tény, hogy ismerjük Aquila arcvonásait önarcképei révén! Ő volt az első közép-európai, de talán az első európai festő, aki megörökítette saját arcvonásait a középkorban. Ez a körülmény közelebb hozza Aquila személyét a mai szemlélőhöz, de kiemelkedő fontossága van az egyetemes magyar művészet- és kultúrtörténet szempontjából is.

 

A mártonhelyi (Martjanci), 1392-ből származó Aquila-önarckép egy ereje teljében levő, előkelő öltözetű férfit mutat. A művész arcvonásai jobban kivehetők a veleméri önarcképen, melynek portrészerű jellegét Bogyay Tamás is kiemeli. Aquila arca ezen a falképen áhítatos, majdnem átszellemült, mégis bizonyos életvidámság is sugárzik róla. Elmélyült vallásossága ellenére sem hat aszkétikusnak, sőt ellenkezőleg! A művész szőke haja, szőke bajsza, világoskék szeme, ovális fejformája olyan embertípust mutat, amely a nyugati Pannóniában manapság sem ritka, különösen Stájerország bortermő déli és délkeleti vidékein, melyek lágyhajlású szőlőhegyeik révén táji szépségükről híresek, nem is beszélve jó boraikról, gazdag konyhájukról és az itteni nők feltűnő csinosságáról.

 

A mártonhelyi Aquila-önarckép a délkeleti szentélyablak mellett található. A kép örvendetesen jó állapotban van. Itt is olvasható a művész invokációja, melyben kéri a nézőt, hogy imádkozzék érte. Aquila a képen három-címeres pajzs felett térdel. Felemelt, imára kulcsolt karjai megszakítják a szöveg szalagját. A vörösbarna háttérből kiemelkedik a lovagias öltözetű férfi, aki sötét színű vállszíjon lógó görbe, magyaros szablyát visel. Az ábrázolt férfi életkora megfelel az előbb már említett feltételezésünknek.

 

Különösen érdekes, hogy Aquila önmagát - vagy munkatársai mesterüket? - az akkori magyar nemesi viseletben ábrázolták. Semmi esetre sem érthetünk egyet Janez Balazic véleményével, aki ezt az öltözetet polgárinak minősíti. Utalhatunk itt a XIV. századi Magyar Képes Krónika értékes, kézzel írott kötetére. Ez az olasz műhelyből származó kultúremlék fontos adatokat tartalmaz az akkori magyar viseletre is. Az ábrázolt nemesi alakok, sőt maga Nagy Lajos király is, Aquila mester mártonhelyi önábrázolásához hasonló, részben keresztcsíkos öltönyt és hasonló csúcsos orrú lábbelit hordanak. Ez a tény nagyon is a polgári ruházat feltételezése ellen szól. Témánk szempontjából ez a kérdés annyiból érdekes, hogy a feltehetően német-stájer eredetű, polgári vagy paraszti sorból származó művészünk önmagát görbeszablyás magyar vitézként, vagyis nemesként ábrázolta! Az ebből adódó két gondolatmenet közül az első Aquila szociális pozícióját, a második nemzetiségi hovatartozását érinti.

 

Most megint a pszichológiát kell igénybe vennünk. Aquila feltűnő tulajdonsága volt emberi, szociális és művészi öntudata. Ez a büszkeség éppúgy lehetett, a mai szóval, sznobizmus is, magyarul "felvágás". Hogy mi késztette mesterünket erre? Talán törvénytelen származása magyar nemesi apától? Ki tudja?!

 

Osztrák művészettörténészekkel folytatott beszélgetéseim során többször felmerült a kérdés, hogy nem áll-e Aquila mesternek a magyaros viselet iránti szeretete hátterében a művész esetleges magyar származása. Ennek a kérdésnek csak Aquila életrajza szempontjából van jelentősége, műveinek elemzését, illetve értékelését illetően ma már nagyobb fontossága nincsen, hiszen a 14. század utolsó negyedének művészete annyira átfogó, egyetemesen európai szellemi áramlatokon alapszik, hogy nemzeti sajátosságokról Közép-Európában alig beszélhetnénk. Nem túlzunk, ha evvel kapcsolatban gótikus "internacionális stílusról" beszélünk. Kétségkívüli, hogy az említett negyedszázadban Franciaországé az európai vezető szerep. A német-római császár a Luxemburg családból kerül ki, a birodalom szellemi székhelye Prága. A római egyház ekkor Európában hatalmas kulturális és művészeti egységet képez, az eszmék és a gondolatok országról országra járnak, de a reneszánsz feszítő erői már érvényesülnek Itáliában. Giotto a kezdet, de Filippo Brunelleschi a XV. század elejére már felfedezi a perspektivikus ábrázolás törvényeit. Ezután pedig robbanásszerű változás áll be az életszemléletben és a művészetben egyaránt.

 

Térjünk most vissza Toronyhelyhez. A mai Turnisce az eredetileg thüringiai származású Hahót nemzetség, majd a lendvai Bánffy család birtokán feküdt. I. Miklós horvát-szlavón bán (1285-1359) szerezte meg magas udvari tisztségei révén 1322-ben Toronyhely birtokát.* A 13. századbeli késő román templomban 1928-ban találták meg a trónoló Madonna előtt sorakozó donátorokat, a Bánffy család tagjainak ábrázolását. Aligha felderíthető, hogy volt-e Aquilának valamiféle családi vagy más kapcsolata a kegyúri családhoz, noha esetleg ez a téma is - miként a Széchy családhoz fűződő esetleges kapcsolata is - érinthetné a művész származásának kérdését.

 

Feltétlenül meggondolandó tény, hogy Johannes Aquila eddig ismert öt alkotói színtere közül három a történelmi Magyarország területén fekszik. Az öt színhely: Velemér, Toronyhely, Mártonhely, Radkersburg és Fürstenfeld.) A három magyarországi mű időbeli sorrendben megelőzi a művész stájerországi freskóit. Logikusan következik ebből az Aquila magyarországi kapcsolatainak okát, illetve eredetét illető kérdés. A művész alkotásainak jelentős része az egykori vagy mai Magyarország területén található, Aquila itt kezdte meg eddig ismert művészi pályafutását. Ennek a ténynek csak két logikus oka lehetett. Vegyük elsőként a véletlent, másodikként Aquila esetleges helyi, talán magyar, talán nemesi (illegális?) származását.

 

A véletlennek persze igen nagy jelentősége lehetett. Így lehet, hogy a radkersburgi születésű Aquila mint fiatal, önálló művész-mester azért kapta a közeli magyar határvidéken megbízatásait, mert ezen a Mura és az Őrség között fekvő, akkoriban teljesen kisparaszti-jobbágyi területen helyi mester nem akadt. Radkersburgban, a közvetlenül az akkori magyar határon fekvő, jelentős urbanitással bíró stájer városban ezzel szemben könnyen lehetett szakembert találni. A jelentős távkereskedelmet lebonyolító város polgársága vagyonos és művészetkedvelő volt, így művészek is megélhettek a városban. Nem légből kapott tehát a feltevés, hogy a három nyugat-pannon templom freskóinak elkészítéséhez radkersburgi művészt szerződtetett a kegyuraság vagy a plébános.

 

Foglalkozzunk most a második feltételezéssel. Kétségkívül jogos a kérdés, nem azért indult-e Aquila általunk ez ideig ismert önálló művészi pályafutása magyar földről, mert ez a föld a művész szülőhazája vagy legalábbis ifjúkorának színtere volt? Ehhez még hozzátehetnénk, hogy egészen France Stele munkásságáig Aquila művének tartották a jelentős tótlaki (Selo) körtemplom falképeit is, sőt neki tulajdonították még a muraszombati jelentős freskókat is. Mindkét említett helység az 1918 előtti Vas megyében fekszik, a néhai "Tótság"-ban, vagyis megyénk zömmel pannon-szlávok ("tót"-ok, vendek vagyis szlovének) lakta vidékén! Aquila származása már fel nem deríthető kérdés. Ismerjük stájer szülőhelyét Radkersburgban, a történelmi magyar országhatár tőszomszédságában, mely azonban magyar vagy magyarországi (a kettő nem feltétlenül azonos fogalom!) származását nem zárja ki, de a Tótságban eltöltött fiatalkor lehetőségét sem. Hogy magyarul tudott-e, ma már nem állapítható meg. Ugyanez vonatkozik Aquila esetleges vend származására is, éppúgy mint lehetséges két- vagy háromnyelvűségére, mely ebben a kis nyugat-pannon szögletben nem lett volna meglepő jelenség, már azért sem, mert mesterünk vándorművész volt. Bizonyítékok hiányában térjünk most vissza a tényekhez, de néhány további feltételezéshez is, mely legalábbis jogosultnak tekinthető.

Kezdjük mindjárt a művész nevével. E sorok szerzője festőnket következetesen Johannes Aquilának nevezi, minthogy ő maga valamennyi latin nyelvű képfeliratában ily módon nevezte önmagát. Ez a latin névforma egybeesik német nyelvű változatával, így önmagában még nem volna elegendő bizonyíték a festő német eredetére, de kétségkívül elegendő ok arra, hogy óvatosan bánjunk a "János" illetve "Janez" névformával.

 

A "Johannes" keresztnév minden bizonnyal Aquila valódi keresztneve volt, mint ahogy bizonyossággal határos a feltevés, hogy az "Aquila" név nem családi név, hanem művésznév volt. A művész keresztnevével kapcsolatban majdnem bizonyosnak vehető, hogy szülővárosa ős-plébániája ("Urpfarre") védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak nevéből adódott. Fölvetődik azonban egy másik névi összefüggés lehetősége is. Aquila a sas latin neve, ez a ragadozómadár a korai keresztény ikonográfiában János evangelista szimbólum-állata volt. Lehet tehát, hogy a művész e névadó patrónusának szimbólum-állatától vette művésznevét. A név ugyanakkor előkelően is hangzott, mint lovagi címer- és pajzsfigurából levezethető epitheton. Ezt a lehetőséget is annak alátámasztásaként tekinthetjük, hogy Aquila "pszichogram"-jának jelentős vonása sznobisztikus hajlama volt.

A korai kereszténység művészete nem csak pogány szokásokat adaptált, mikor megengedte állatok ábrázolását az egyházművészet keretében, például az ókeresztény mozaikművészet híres alkotásain. A középkorban újra találkozunk ezzel a jelenséggel, amelynek mindkét időszakban azonos oka volt. A Biblia és a legendák régmúlt világának embereit fölidéző ábrázolások nem lehettek élethűek és portrészerűek, ezért az egyházművészet a késői antik kor óta attribútumokat kényszerült használni abból a célból, hogy a többnyire írástudatlan korabeli néző azonosíthassa az ábrázolt személyeket. Az oroszlán mint Szent Márk evangelista szimbóluma, a bika mint Lukácsé, az angyal mint Mátéé, a sas mint Jánosé, a galamb mint a Szentléleké már az ókeresztény-bizánci idők óta ismeretes a Biblia alapján. A liba később, a korai frank középkor óta Savaria nagy fia, Martinus szimbólumaként szerepelt. A magyar keresztény középkor ábrázolásaiban a vitéz és szent király, I. László jelképével, a hosszú nyelű csatabárddal találkozunk. Evvel a nagy testi erőt kívánó fegyverrel kezében ábrázolta Aquila mester is majd háromszáz évvel annak halála után a vitéz és szent királyt a toronyhelyi (később Bántornya, ma Turnisce) templom hajójának déli oldalán látható freskón. A király a képen nyugati típusú lovagi öltözetet visel. Bal oldalán hosszú, ún. kétkezes nehéz nyugati kard és nem magyaros görbe szablya lóg. Az ily módon ábrázolt, a XI. században élt király (1043-1095) akár a késői XIV. század harcosa, lovagja is lehetett volna bármelyik európai latin kereszténységű országból, Angliától Magyarországig!

 

Az említett freskó képi témája egy gótikus székesegyház, minden bizonnyal az első nagyváradi püspöki templom építésének egyik jelenete. A püspökséget Szent László alapította 1092-ben. Aquila nyilván egy saját korabeli templomépítés szerkezeteiről és stílusformáiról mintázta kompozícióját, minthogy Szent László uralkodásának idején (1077-1095) még nem létezett gótikus stílusú templom. Aquila anakronizmusa persze nem kifogásolható, minthogy aligha ismerhette az eredeti korai román stílusú nagyváradi székesegyházat.

 

A toronyhelyi, Szűz Mária mennybevitelének szentelt plébániatemplom eredete a XII. századba nyúlik vissza, első írásbeli említése 1334-ből való. (A 20. században új épületrésszel toldották meg.) Toronyhely a szombathelyi püspökség 1777-i alapításáig az 1094-ben Szent László által létrehozott zágrábi egyházmegyéhez tartozott. Úgy gondolom, ez a tény is magyarázhatja az egyedülálló László-ciklus létrejöttét. A másik történelmi kapcsolat könnyebben kitapintható. Toronyhely földesura 1381 óta Bánfi I. László volt (1340-1394), akinek apja Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánjának méltóságát töltötte be. Mint már említettük, innen származott a helység XIV. századi új neve: Bántornya.

Bánfi László névadó szentjének, László királynak nagy tisztelője volt. Patrónusát kegyúri minőségében Toronyhelyen is megörökíttette a Szent László képciklus megrendelőjeként. Ez a festői mű a kegyúri plébániatemplom legjelentősebb művészi alkotása. A történelemből tudjuk, hogy a XIV. század során hazánkban nagy erővel éledt fel a szent és vitéz király tisztelete. Az Anjou-házból származó Nagy Lajos király (1342-1382) különösen tisztelte elődjét a magyar királyi trónon és melegen pártolta Nagyváradot is. Az ő uralkodása alatt keletkezett a már említett "Képes krónika" is (1358-1376). A toronyhelyi falképek Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben készültek. A Szent László-ciklus a nyugat-pannon műtörténet szempontjából még ma is unikátnak tekinthető.*

 

Előbb említettük már a nagyváradi templom építésének toronyhelyi ábrázolását. Ennek igen érdekes jelenete a ferdén megtámasztott létrán felfelé igyekvő munkás, aki habarccsal megtöltött edényt nyújt fel az erre kinyújtott karral váró mesternek. A jelenet megkapóan élethű, mondhatnánk "modern" ábrázolás. Ennél fontosabb, hogy a kép részletei és kompozíciója Aquila jelentős építészeti ismereteinek bizonyítéka. A toronyhelyi templom kapcsán - de gondolhatunk a radkersburgi plébániatemplom eredeti magvának, a mai gót szentélynek kialakítására is - újra felötlik a művész esetleges építészi tevékenységének gondolata.

 

A toronyhelyi Szent László-ábrázolás egyik hatásos kompozíciójú képe a királyt és kíséretét mutatja. A hadi öltözetet viselő uralkodó jobb válla mögött szakállas férfi áll polgári öltözetben, fején kalappal. Nyilván a templom építőmestere ő, aki jobb karjával az épülő templomra mutat. Ugyanezt teszi a király baljával, minthogy jobb kezében a már említett csatabárdot tartja. A király kíséretében látható három harcos sisakot visel, ruházata hasonlít uráéhoz. A balszélen álló katona ugyanolyan hosszú, egyenes, nyugatias pallost hord, mint a király. A kompozíció leglíraibb részletét a király feje mögötti arany korong képezi, mely lehetne a felkelő vagy lenyugvó nap, de inkább a király szent voltát hangsúlyozó, talán bizáncias arany dicsfény, aureola is.

Templomunk egyik érdekes falképe szakállas, remeteszerű, idősebb férfit ábrázol, koronát tartó fiatal, lengén öltözött férfi társaságában. Mindketten görbe vándorbotot tartanak kezükben. A jelenetet gótikus mérmű motívuma zárja, magyarázata sokféle lehet. Gondolhatunk a király utódlásának témájára, de az uralkodó magányára is.

 

A toronyhelyi egységes képciklus az ún. Szent László-legendával foglalkozik. A ciklus a középkori Magyarországon széles körben elterjedt vallásos-nemzeti legenda egyetlen kompakt nyugat-magyarországi ábrázolása. A kilenc falképből álló kompozíción az ismert elbeszélés jelenik meg: rabló kun harcos foglyul ejt egy magyar leányt. A pszichológiailag roppant érdekes képsorozat arra enged következtetni, hogy a leány és a kun lovas között szerelmi viszony keletkezik. Erre utal szubtilis módon az alvó kun fejét simogató (vagy tetvésző?) leányzó ábrázolása (hiszen itt megszökhetett volna!), vagy az, hogy a leány főz rablójának, később pedig könyörög annak életéért. A lovagkirály azután véget vet az elrabolt magyar leány szenvedésének (vagy idilljének?). A kérdéses témák megválaszolását festőnk a nézőre bízza.

 

A toronyhelyi freskók 1380 és 1383 között keletkeztek. Az utóbbi évszám a presbiterium északi falán is fellelhető.

 

A Szent László-legenda ábrázolása főként az 1092-ben László király által alapított nagyváradi egyházmegye területén gyakori, de többször előfordul erdélyi és felvidéki középkori festményeken is. (Nagyvárad nem tartozik a történelmi Erdélyhez, hiszen a Királyhágótól jelentősen nyugatabbra fekszik!) Megemlítendő a karaszkói, a gömörrákosi (Rakos), hárskúti (Lipovnik) és a rimabányai (Rimavska Bana) példa Szlovákiában, illetve a bögözi (Mugeni), gelencei (Ghelina), maksai (Moaca) és a csíkszentmihályi (Mihaileni) alkotás Erdélyben. A legenda legszebb, az egykori Magyarország keleti szegélyén található ábrázolását Székelyderzsen (Darjiu) találjuk. A nagyszerű falkép 1419-ből származik, vagyis huszonhat évvel későbbi, mint Aquila toronyhelyi műve!

Felmerül a kérdés, miért találunk a történelmi Magyarország nyugati részén olyan kevés Szent László-ábrázolást. Ennek a semmi esetre sem meglepő ténynek történelmi oka van: a vitéz király gyakran időzött seregei élén országa keleti felében a kun betörések elhárítása céljából, ellentétben az akkori időkben viszonylag nyugodt nyugati végekkel. Ily módon még értékesebbnek kell hogy tűnjék az egyetlen nyugat-magyarországi Szent László-téma, mely a szent király tetteinek középkori ábrázolásai közül a legrészletesebbnek számít. A ciklus képeinek egy része a király egyik legendás hőstettével foglalkozik, a kun harcos által elrabolt magyar leány megmentésével. A képek eredetét illetően a szakvélemények eltérők. France Stele szerint a festmények nem egyidőben készültek, és nem csak Aquila kezétől származnak. Bogyay Tamás a mű nagyobb részét Aquila műhelyének tulajdonítja. Janez Balazic a ciklus képeit túlnyomóan a mester saját kezű alkotásának tartja, rámutatva a képek erős elbeszélő-történeti jellegére, ötletességére, táji és építészeti motívumainak gazdagságára és a szereplők mozgékonyságára.

 

A veleméri freskó-együttessel ebben a tanulmányban azért nem foglalkozunk behatóan, mert Aquila első és jelentős műalkotása, az egyetlen mindmostanáig a mai Magyarország területén található Aquila-mű jól ismert az olvasók körében. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy Veleméren található festőnk első önarcképe, amely bizonyára az első ilyen mű volt Közép-Európában vagy talán egész Európában! Aquila képei megragadó drámaiságot és ugyanakkor lágy, lírai szépséget is sugároznak. A művész érett tudása és biztos kompozíciós képessége, latin nyelvtudása már azért is feltűnő, mert a veleméri mű Aquila első (eddig ismert) alkotásának számít. Elkerülhetetlen ennek kapcsán a kérdés: hol tett szert a művész ezekre az ismeretekre? Csak körültekintő elemzéstől várhatunk erre választ.

 

Képtelenség volna azt gondolni, hogy Aquila csak az általunk ma ismert öt színhelyen működött volna, hiszen valahol alapos kiképzést is kellett hogy kapjon. Hogy ez hol volt, melyik művészi műhely, munkaközösség keretében? Ezt nem fogjuk megtudni. De egyet joggal feltételezhetünk: az Aquila és váltakozó munkatársainak műveiben bizonyítható művészi hatások az egyes alkotók személyes tapasztalataira vezethetők vissza. Ezek a tapasztalatok két fő irányba mutatnak. Az első a francia-német-csehországi eredetű nyugati hatás, a második a délnyugati, olasz-déltiroli-karintiai-stájer reláció. Aquila művészete a XIV. század második felében előtörő realizmus keretében létrejött, személyesnek nevezhető ötvözet a két irányzat között.

Az "északi", vagyis Prágából kiinduló hatás hordozója konkrétan az Ágoston-rendi szerzet volt. Ez az erős művészi ténykedést kiváltó rend 1362-ben telepedett meg Fürstenfeldben, 1380-ban pedig Radkersburgban. Mindkét város Aquila stájerországi tevékenységének bizonyítható színtere. Emellett kétségtelen a csehországi befolyás Aquila Szent Anna-ábrázolásaiban is, Velemér, Toronyhely és Mártonhely esetében. A radkersburgi freskók építészeti motívumai is fellelhetők a XIV. század végi csehországi kéziratok illusztrációiban, így a prágai Nemzeti Múzeum Cosmas-krónikájában. Ugyancsak északi hatást mutat a veleméri templom Háromkirályok-ábrázolása, melynél hiányzik az olasz művészetre annyira jellemző királyi csók a kisded Jézus lábára. Gáspár a képen kelyhet nyújt át a gyermek Megváltónak. Ez a jelenet sémájában teljesen megegyezik a stájerországi St. Cäcilia ob Murau-i fiókegyház freskóival.

 

Az olasz festészet érezhető hatását mutatja ezzel szemben a fürstenfeldi egykori ágostonrendi templom Veronika-ábrázolása, mely a Jeremiás prófétát ábrázoló falkép alatt látható. A finoman festett, plasztikusan ható arcot fátyol keretezi. A kép utal a stájerországi Bruck minorita templomában található, 1380 körül keletkezett Madonna-ábrázolásra, amely feltehetően olasz mestertől származik, és amelynek kompozíciós részletei erős realizmust mutatnak. Ugyanezen realista irány terméke a fürstenfeldi, már említett templom nagyméretű Krisztus-ábrázolása is, mely Aquila műve. Ezen a képen érezhető a déli Tirolban fekvő Tirol-kastély kápolnája 1370 körül alkotott festményeinek hatása.

A mártonhelyi templom diadalíve mellett láthatjuk a mester egyik érdekes kompozícióját, amely feltételezhetően helykitöltés céljából jött létre. Széles, spirális szalag díszít itt egy pálcát. Ugyanezt az ornamentumot a karintiai Sankt Veit an der Glan templomában is láthatjuk. Említésre méltó analógiát nyújtanak továbbá a stájerországi Murau plébániatemplomának női szent alakjai. Különbséget csak a két templom freskóinak egyik témájánál látunk: Murauban az alapító-adományozó kegyúr képe látható, Mártonhelyen Aquila önarcképe felel meg ennek. Ez az első pillanatra önhatalmú művészi akciónak látszó ábrázolás csakis a kegyuraság beleegyezése nyomán történhetett meg, vélekedik az Aquila-téma legtöbb ismerője, az önábrázolás pedig jellemző Aquila psychéjére.

 

Maradjunk még néhány ausztriai vonatkozásnál. A fürstenfeldi templom kör alakú, apostolok mellképeit tartalmazó medaillonjai a Felső-stájerországi Judenburg Magdaléna-templomában is fellelhetők. Hasonló medaillonokat láthatunk a bécsi Szent István dóm kórusában is. A bécsi Szent Mihály-templom névadó arkangyalának ábrázolása analógiát mutat a veleméri lelket mérlegelő Mihálynak a kórus déli oldalán látható freskójával. Különösen feltűnő a két ábrázolt arc kifejezett hasonlósága.

Az olasz befolyás magyarázata egyszerű. A XIV. század folyamán jelentős számú, főként Bolognából, Paduából, de leginkább Friaulból származó vándorművész jött az alpesi osztrák tartományokba, továbbá Németországba, Csehországba, Magyarországra - egyszóval egész Közép-Európába. Az Anjou királyok idején ehhez még a dél-olasz hatás is hozzájárult Magyarországon. Nem deríthető ki, hogy Aquila dolgozott-e valaha olasz nyelvterületen, de az sem, hogy járt-e Bécsben, Prágában vagy akár Tirolban. Nem zárható ki az a feltevés sem, hogy a művész munkaközösségében dolgoztak friauli vagy más olasz területekről származó művészek, vándor-piktorok, kiknek kompozíciós és technikai módszerei hatással voltak rá. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szerzetesrendek szerepét sem, amelyek multinacionális szervezeti felépítésük révén a XI. századtól a XVII-ig a legfontosabb közvetítők voltak Európában kulturális és művészeti téren.* Foglaljuk most össze tézisünket: Johannes Aquila művészi tapasztalatainak, előképeinek földrajzi színhelye Prágától Bécsen keresztül Bolognáig terjedhet. Nem tudjuk ezzel szemben, hogy a művész járt-e valójában ezeken a helyeken, vagy róluk csak másodlagos, közvetett ismeretek birtokában volt.

 

Az eddigi Aquila-kutatás sajnos elmulasztotta annak a kérdésnek vizsgálatát, milyen magyarországi hatások érhették Aquila művészetét. A XIV. század végi ország művészeti és kulturális szempontból ugyancsak érdekes terület volt, így nem vethető el a gondolat, hogy a művész itteni forrásokból is merített témát, módszert és technikát. E sorok szerzője fontosnak tekinti, hogy a fiatal generáció is foglalkozzék kutatásaiban evvel a témával. Ezenkívül a véletlen is fontos segítőtárs lehet a művészettörténeti nyomkeresés során.

 

A vasi érdekelt közönség csak kevéssé ismeri Aquila stájerországi műveit, noha azoknak kiváló hírük van. Itt első helyen említeném Radkersburgot, a művész szülőhelyét. A Keresztelő Szent János nevét viselő városi plébániatemplom első írásbeli említése az 1402. évből származik.* A kórus 1400-ra keltezhető. A hagyomány azt tartja, hogy a templom eredeti gazdag freskókincse, mely 1509-ben tűzvész áldozata lett, Johannes Aquila műve volt. A templom bejáratától jobbra fekvő csigalépcső indítójánál egy 1400 körül festett freskó töredéke látható barna, zöld, fehér és fekete színekben. A képen felismerhető az adományozó keze egy templom modelljével, egy felirati szalag és egy ornamens maradványa. A freskó Aquila stílusára utal. A volt Ágoston-rendi remeték kolostorát már a XVI. században feloszlatták, az épületet a XX. században lebontották, a templomot magát II. József alatt szekularizálták. Több művészettörténész azon a véleményen van, hogy ebben az épületkomplexumban Aquila-művek is voltak.

 

Festőnk jelentős radkersburgi műve az ún. Pistor-ház pincéjében található. (Hauptplatz Nr. 30.) Ez a volt nemesi lakóház az idők során kaszárnyaként is szolgált. A dongaboltozatú pincét 1951-ben feltárták, az évszázados szemetet és törmeléket eltávolították. Az egyik kisméretű, kb. tíz négyzetméter felületű helyiségben nagy értékű falfestményeket találtak, melyek 1390 körül jöttek létre és kétségkívül Johannes Aquila, illetve műhelye művének tekintendők. Az említett helyiség az épület keleti szárnya alatt fekszik.** A falakat borító freskók érdekessége, illetve műtörténeti jelentősége, hogy ezek Ausztria művészetének első világi témájú ábrázolásai. A képek témaköre a helyiség kis méreteit figyelembe véve meglepően sokrétű. A déli falon például egy soktornyú középkori város ostromát láthatjuk az íjjal és bárddal felszerelt gyalogosokkal egyetemben, de nem hiányzik a lándzsával, karddal és zászlókkal fegyverzett lovas sem. Az északi oldalon két genre-képet látunk, melyeket pártázatos falazatú vár képe választ el egymástól. A bal oldali festmény vadászjelenetet mutat, latin nyelvű felirata a vadászat örömeit dicséri. Lovagi torna jelenete egészíti ki ezt a kompozíciót. A jobb oldali falfestményen bekerített kertet láthatunk, témája az ismert "Pryamos és Thisbe"-legenda. A meglepően sűrű ábrázolás mozgalmassága és realizmusa meglepő és meggyőző. A témák között szerepel még az oroszlán a szederfa mellett, az akantusz-ornamentika és, különösen meglepő módon, perspektivikusan rajzolt konzolok. Az eredeti al fresco technikával festett képek alapozása kékesszürke. Összefoglalóan megállapítható, hogy a Pistor-pince festményei nagyrészt a XIV. századi lovagi élet jeleneteit örökítik meg, és hogy a képek erős kapcsolatot mutatnak a toronyhelyi Aquila-művekkel. Egyes dél-tiroli falfestmények hatása sem tagadható. Meglepő élmény, különösen a vadászattal bensőséges kapcsolatot ápoló megfigyelő részére - e sorok szerzője is ezek közé tartozik -, hogy Aquila műhelyének ezen falfestményén az antik kor óta először tűnik fel a vadászat mint művészeti téma.

A fürstenfeldi Ágoston-rendi kolostort 1362-ben alapította IV. Rudolf herceg. A hozzá tartozó templomot 1368-ban szentelték fel. Az 1977/78-i restaurálás során nagy mennyiségben kerültek elő eredeti gótikus festmények. A szentélyben és a templomhajóban feltárt képek mesterét illetőleg kétség nem adódhatott, minthogy itt sem hiányzik a jólismert invokáció: "orate deum pro me Johanne Aquila pictore". A képek az 1400-as évek legelejéről származnak, egyes stájer kutatók 1405-re datálják őket. Érdekes kompozíciós elgondolás eredménye az apostolok és a próféták váltakozó ábrázolása, amelynek révén az ószövetség és az újszövetség szoros összefüggése hangsúlyozódik. Nagyon megkapó Szent Veronika ábrázolása a bibliából ismert kendővel, valamint Jeremiás és Dániel próféták képe. Akár Mártonhelyen, itt is láthatjuk festőnk hárompajzsos címerét. A Veronika keszkenőjén látható Krisztus-fej analógiát mutat a prágai kapucinuskolostor falfestményeinek apostolábrázolásaival, amelyek szintúgy az 1400-as évek legelején készülhettek.

A jelenlegi kutatások állása szerint a fürstenfeldi freskók együttese Johannes Aquila és műhelye utolsó jelentősebb műve. A művész ekkor, becslésünk szerint, hatvanadik életéve körül járhatott. Nem volna tehát meglepő, ha nem találnánk későbbi időpontokra datálható Aquila-műveket, ha a fürstenfeldi freskók a befejező akkordot képeznék a nagy nyugat-pannon festőművész életművében.

Ismételten rá kívánok mutatni arra, hogy a jelentős nyugat-pannon művész általunk ismert működési színtere földrajzi értelemben meglehetősen szűk körű. Ebből az következik, hogy a további vizsgálatokat a már említett színtéren kívül kell végezni, bár nagy jelentőségű felfedezések csakis a véletlentől várhatók.

 

Közép-Európa és ezen belül a kis nyugat-pannon régiónk nemcsak azért számít kultúrtájnak, mert kultúrájának régi gyökerei vannak, hanem azért is, mert lakói szeretettel, körültekintéssel és megalapozott szaktudással foglalkoznak kultúrájuk és művészetük múltjával. Sok kiváló szellemi kapacitású szakember működése nyomán régiónk középkori művészete meglehetősen ismert már, a terület művelt magyar, szlovén és stájer lakói közül sokan tisztában vannak történelmi műalkotásaik jelentőségével, kutatóik együttműködésével és kulturális teljesítményével. A további kutatástól főként az Aquila-kor szellemi és művészeti kapcsolatainak feltárását vagy értékelését várhatjuk.

 

Johannes Aquila példája azonban azt is mutatja, hogy még olyan kis tájegységek, mint a nyugat-pannon mikrokozmosz, Aquila működésének színtere sem határolhatók be nemzeti-nyelvi korlátokkal, hiszen három nép, a magyar, a szlovén és a stájer joggal osztozik a művész szellemi hagyatékán. Ez azt is bizonyítja, hogy Európában a határoknak mindig is csak hatalmi jelentőségük volt, és - legalábbis a nyugati keresztény civilizáción belül - sohasem képeztek szellemi vagy kulturális választóvonalat. A szerzőnek ez a meggyőződése képezi e tanulmány vezérfonalát, témájának hátterét és indítékát - de akár hitvallásának is tekinthetjük ezt egy új és modern pannon regionális identitás érdekében. Erre a szellemi állásfoglalásra kötelezi, hogy Pannóniában, Vas megye szeretett földjén született, második hazája pedig a gyönyörű stájer tartomány lett, amely fiává fogadta.

Graz, 2000. január

IRODALOM

BALAZIC, Janez-HÖFLER, Janez: Aquila. Pomurska Zalozba, Murska Sobota, 1992.
DERCSÉNYI Dezső: A magyarországi művészet a honfoglalástól a XIX. századig. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1956.
GOMBRICH, E. H.: A művészetek története. 4. magyar nyelvű kiadás, Bp. 1983.
HAMVAS Béla: Az öt géniusz. - A bor filozófiája. Életünk Könyvek, Szombathely, 1987.
KODOLITSCH, Georg: Radkersburg. Leykam Verlag, Graz 1974.
PROKOPP Mária: Bogyay Tamás XIV. századi művészettörténeti kutatásai. In: Vasi Szemle, 1995. 2. sz. 203-209.
RADOCSAY Dénes: A középkori Magyarország falképei. Bp. 1954.
STELE, France: Monumenta artis Slovenicae I., Akademska Zalozba, Ljubljana 1935. - Srednjevosko Stensko slikartstvo - La peinture murale au moyen-age. (Középkori falfestmények)
RÓMER Flóris: Régi falképek Magyarországon. Bp. 1874. (Monumenta Hungariae Archeologica III.)
THOMAN, Ursula: Johannes Aquila - ein steirischer Freskant um 1400. Graz 1987. (Diplomamunka.)
ZADNIKAR, Marijan-HÖFLER, Janez: Aquila. Pomurska Zalozba, Murska Sobota 1992.

(A festmények reprodukciói Balazic- Höfler, Zadnikar-Höfler illetve Thoman munkájából származnak