BOTOS LÁSZLÓ

 MAGYARSÁGTUDOMÁNYI ISMERETEK

II. rész.

Gr. Széchényi István már 1858. November 6-án kelt levelében az alábbi szavakkal elvben megvonta a MTA-tól való további támogatását:

" . . . mi személyemet és alapító jogomat illeti a megváltoztatott alapszabályokat, melyekkel kezdettül végig legkevésbé sem tudok megbarátkozni, ha nincs menekülés, s azokat parancsként csakugyan el kell fogadni, vérző szívvel, de lecsépelhetetlen kedéllyel, minden legkisebb megjegyzés nélkül fogadom.

Egyszersmind azonban ünnepélyes óvást teszek, hogy a "Justum ac tenacem propositi virum" dicső elve szerint, én a haza oltárán tett áldozatomnak kamatját azon pillanattul fizetni nem fogom, ha tapasztalni volnék kénytelen, hogy adományom de facto mert hiszen szép szavakra és ígéretekre bizony én nem adok semmit is más vágásba szorítattnék, mint az, mely a magyar Akadémia eredeti céljával tökéletesen megegyez, és mely nemzet és fejedelem közti törvény által megerősíttetvén fel is szenteltetett; mely szándékom szerint tudom, örököseim is becsületesen és híven eljárandnak, mikor aztán, ha ezen szomorú eset, bizodalom és minden jó remény dacára, tán mégis bekövetkeznék, én, valamint örököseim az alapító levél értelmében járulékunkat, a megmérgezett magyar akadémiátul elvonván, valami más hazai célra fordítandjuk, mely célt azonban saját magunk tűzendjük ki, e foglalatosságtul mindenki mást határozottan felmentvén. És e tekintetben csak anyagi erőnek fogunk engedni.
A tekintetes igazgatóságnak hű szolgája

Gr. Széchenyi István
Felső Döbling 163.
November 6ikán, 1858"

[1]

147 év telt el, mióta Gr. Széchényi István erre a számára fájdalmas, nehéz határozatra jutott. Elképzelhető – mint alapítója e tudós Intézetnek – milyen borzasztó csalódást érezhetett, amikor az idézett sorokat papírra vetette. Ez idő elteltével, népünk és a nemzet, sokszorosan meggyőződhetett arról, amitől Széchényi félt, hogy az Akadémia letért eredeti céljáról. Akadémikusaink, mind e hosszú idő elteltével még mindig a bizonytalanságban tapogatódznak. Felforgatják, próbálják megmagyarázni, elfogadtatni az előre minden bizonyosság nélkül felállított finn-ugor elméletet. Ugyanakkor az itt felmerülő kérdések sokaságára mind ez ideig, amely hitelesítené állításukat, vagy véglegesen elvetné, választ még nem adtak. Ezért van az, hogy mi magyarok vagyunk a világon talán az egyetlen nemzet, amelynek nemzeti önismerete, származása, ősi vallása, nyelvének eredete, mind világviszonylatban mind önmaga előtt teljesen bizonytalan, ismeretlen. Származás elméletének sokasága járta be a világ tudományos intézeteit, de mind ez ideig egy teljesen kidolgozott, elfogadható, hivatalosan bizonyított elmélet nem létezik. A finn-ugor elméletet akarják elfogadtatni. De ezt a nem elkötelezett, független történészek és nyelvészek, mind az idegen származású, mind a magyar kutatók, élesen visszautasítanak, az általuk felhozott tények alapján. A MTA a kidolgozott kutatásokat elveti, bűnös nacionalista bélyegezésben részesíti, így akarva hitelét veszejteni. De ha egy kidolgozott elméletet tudományos érveléssel nem tudnak megcáfolni, vagy bármi oknál fogva a MTA nem cáfolja meg, csak hatalmi szóval való visszautasítást, vagy a teljes elhallgatást használja, akkor jogos a feltételezés, hogy a benyújtott tudományos kutatásnak igenis nagy a bizonyító ereje. Egy hivatalos intézettől elvárja a nép, a nemzet, hogy iktassa feladatai közé e nemzetérdekű kutatások valós, minden más érdektől független felülvizsgálatát, s a nem bizonyítható hamis és káros, a nemzettől idegen eredeztetést hirdető elmélet beszüntetését, mert az nemzetellenes.

A finn-ugor elmélet egyik híresztelése, hogy magyar őseink, az Árpádi "honfoglalók"  mely meghatározás --  amint látni fogjuk --  nem teljesen fedi a valóságot. A kazár birodalom elhagyása után, a besenyőktől zavarva, mindent, még a feleségeket is hátrahagyva eszeveszetten menekültek és ennek következtében botlottak a Kárpát-medencébe. Ezt állítja a finn-ugor elmélet. Ez érdekes elgondolkodtató, mert egy eszeveszett menekülésben lévő – nyilván kisszámú – őseink meghódították az egész Kárpát-medencét, leigázták az ott békében élő "művelt" és földműveléssel foglalkozó szláv népet. Ez a megkergetett csorda, mert egy menekülés – ugyebár – nem lehet szervezett menekülés. A szláv néptenger közepén, minden őrség felállítása nélkül, negyven napig tartó dínom-dánomot, áldomást tartva, szétszéledtek a sűrű szláv nép területén és feledve elhagyott feleséget, gyermeket, szülőket, nagyszülőket "háztűznézőbe" mentek – feltételezhetően -- A tökéletesen magyarul beszélő szláv nőkhöz, megegyezve velük, hogy amíg ők rabló hadjáratokon lesznek  A nyugat ellen, amely egyes esetekben éveket is vehet igénybe, tanítsák meg a szláv nők által szült gyermekeiket a szép magyar nyelvre. És ez a "leigázott" ellenséges női néptömeg betartva ígéretét, megtanította a nem szláv apától származó gyermekeket a magyar nyelvre és regevilágra.

Ilyen és ehhez hasonló sok kérdés megmagyarázására kérjük a tisztelt Akadémia "tudósait". Rengeteg az ellentmondás, a bizonytalanság, az ingatag feltételezés, ami történelem írásunkat útvesztőbe vitte, a MTA pedig csak helyben topog. E topogásnak az egyik oka, az igaz tény elhallgatása, a másik, a téves tanok elfogadása és ez a súlyosabb, mert betölti azt az űrt, ami az igaznak, a valóságnak lenne a helye és így nem tűnik fel a hiány. Ennek másik káros hatása, hogy az elferdített, vagy enyhébb kifejezéssel téves elfogadás köztudatba vitele, valótlan következtetések sorát vonja maga után, amely tovább mélyíti a félremagyarázásokat, ami így lehetetlenné teszi az összefüggő, önmagát igazoló történelemírás lehetőségét.[2]

A finn-ugor elmélet bevezetésével tévútra jutottunk, ezért a bajok, tévedések okozóját, hibakeresést mindjárt az elején kell kezdenünk.

E tanulmányban csak a "Vérszerződés"-től kezdve tekintünk vissza a múltba. Ha ezt az időszakot sikerül valósághűen tisztázni, akkor innen meglehetős biztonsággal követhetnénk történelmünket vissza és előre. Nagy a valószínűség, hogy az ebbeli ismereteink tévesek, vagy elhallgatottak. Maga a Vérszerződés történelmünk egy nagyon zavaros része, pedig ennek alapvető hatása, fontossága van. Mi rendületlenül hiszünk a Vérszerződés történelmi valóságában, sőt, nem egy, hanem legalább két vérszerződést is tárgyalni fogunk. Az egyik A Szkítiából való kijövetel idejében ment végbe, amikor Álmost választották vezérül. A másik Moldva területén, Etelközben történt.

A szerződés jól ismert öt pontja egy hagyományos szöveg felsorolása, amely a honfoglalást megelőző időkben vált szükségessé az egymáshoz csatlakozó népek alaptörvényeként, amelyet vérszerződéssel pecsételtek meg.

A vérszerződés hagyományos pontjaiba iktatott egyenlőségi alapelv – szószerint –" amit közösen szerzünk, abban közösen részesülünk", volt a törzsszövetség fenntartója, ami megmentette a pusztulásra, vagy szolgaságra került gyengébb, kevésbé népes néptöredékeket. Ezekkel a feltételekkel örömmel csatlakoztak. A törzsszövetség így volt képes emberveszteségeit pótolni. Az ilyen testvériségi elv a beolvadásnak szabad utat adott.

A mostani látószöggel nézve, nem szabad azt feltételezni, hogy a kis kóbor törzsi csoportulások élete véletlen események sorozata lett volna. Láthatjuk, hogy nem morzsolódtak fel, hanem sok esetben új hazát és birodalmat tudtak létrehozni. Az a magyarázat, hogy ezt csakis harci készségüknek, nyilaiknak köszönhették, túl leegyszerűsített magyarázat, mert nyilaik, lovaik másoknak is voltak. Egy államalapításhoz ehhez sokkal több szükséges, mondjuk emelkedettebb eszmei és erkölcsi adottság.

A hét vezér Vérszerződése Etelközben kellett, hogy végbe menjen.

Feltehetjük a kérdést itt, hogy kik kötötték az Etelközi Vérszerződést? A krónikás elmondása szerint, a Szkitiából kijövő "hét magyar" vagyis a hét törzs vezére, akik egymást vértestvérül fogadták és Árpádot vezérükké, fejedelmükké.

Itt egy zavaros ellenvetés észlelhető, és pedig abban, hogy a "hét magyar" Vérszerződést kötött. Ha már egyszer testvérek voltak (hét magyar), akkor föleslegessé vált volna az Etelközi Vérszerződés. Magyarázatul azt említik, hogy a Kazár Birodalomból kivált és A hozzájuk, Almoshoz csatlakozott törzseket fogadták magukba. De ez nem valószínű – írja Duli Antal[3] -- mert a csatlakozó népekkel már az indulás előtt kellett volna ezt elvégezni. Honfoglalásra indulni még nem csatlakozott néppel nagyon veszélyes és bizonytalan. Amit Álmos egész biztos, hogy nagyon jól tudott. Etelközben nem volt népcsoport, akivel egyesülhettünk volna.

Krónikásunk minden bizonnyal tudta, hogy a "Hét Magyar" nem fogadhatja testvérévé egymást. De ha másokról van szó, akkor miért nem nevezi meg őket? Ha meg nem világosít fel, akkor miért említi? Mert a kifejezésben benne értendő, hogy másokkal vagy valakikkel szerződést kötöttek. Az az érzésünk, hogy valamit el kellett titkolnia, de ugyanakkor sejtetni engedi a történteket, s a következtetésre alkalmat ad. A Vérszerződés említésekor okvetlen fel kell tételeznünk idegenek testvérül fogadását. De kik lehettek ezen idegenek?

A krónikás még azt is meghatározza, hogy testvérré fogadáson kívül nemzetté alakulás történt a Vérszerződés által és nemzeti fejedelmet választottak. Ha az Etelközi Vérszerződés nem pontosítja a csatlakozó népet, akkor mi is történt itt?

Elfogadhatjuk azt a híresztelést, amit már korábban írtam, hogy úgy zavartak be bennünket a Kárpát-medencébe? Ha úgy kergettek bennünket, akkor miért szálltunk meg Etelközben? Talán azért, hogy bevárjuk üldözőinket? Ha ellenséges szláv népek lakhelye lett volna a Kárpát-medence és nem nyitották volna meg a hágókat, akkor a honfoglalás nem valósulhatott volna meg. A lovasság ezrei, a szekerek, asszonyok és gyermekek százezreivel – a szláv anyáktól való magyarosítás tanát a finn-ugoros szemétkosárba dobjuk – és állataik milliárdjával, a hegyi ösvényeken át ide be nem jöhettek volna.

"És ha sikerül is az előhadnak betörni, harcok árán kell az utána lassan vonuló népet belülről fedezni, az utóhadnak meg kívül csinálnia ugyanezt: bevonulás közben és utána téres helyet csinálni a benti kibontakozáshoz, gyorsan élelmet szerezni, megteremteni a nagy hódító hadjárat elő feltételeit és csak ezek után kerülhetett volna sor az igazi feladatra a honfoglalásra.”[4]

Mindezzel Álmos, a nagy hadvezér, tisztában volt. Ezért elfogadhatatlan a besenyőktől üldözött magyar honvisszaszerzési elmélet. Ugyanígy elfogadhatatlan az is, hogy népes szláv nép lakta be a Kárpát-medencét. Őseink csak úgy hajthatták végre e csodálatos honvisszaszerzést, ez csak úgy volt lehetséges, hogy tudtában voltak kárpát-medencei ősnép mibenlétének és szövetségi kötelékben állottak. Nem számíthattak semmiféle kívülről jövő segítségre. Bizánc cserben hagyta őket. Ebből kifolyólag a bolgárok elleni harcban esett el Levente, Árpád első szülötte. Nem számíthattak kazár segítségre, mert hisz ez időben váltak ki e birodalomból, mivel nem tudták elfogadni Obadja által erőszakolt talmudi törvényeket. (Bővebben Artamanov: Isztorija Hazar, Leningrad, 1962. p. 523. És Zakar András: Fordulópontok Történelmünkből, 1987. 9. old) Ekkor volt besenyő-magyar ellenesség, mivel mi magyarok megtagadtuk a kazár kagán felkérését, hogy vállaljuk el a birodalomban a rendfenntartói szerepet, a belső lázadások leverésére. Ha ezt elvállaljuk, akkor az a sors várt volna ránk, ami bekövetkezett a besenyőkkel, a kihalás, mivel ők elvállalták a rendőri szerepet. Tehát, a történtek után megállapíthatjuk, hogy az időben volt besenyő-magyar ellenesség, de besenyők általi üldözés nem. Álmos és fia, Árpád, tudták, hogy az egyedüli segítséget, a szövetséges benti lakosság szolgáltatja.

A Kárpát-medencében ekkor az avar birodalom széthullt kis apró csoportokra, hűbéres frank fejedelmek alatt élt. A lakosság két részből állt. Az őshonos pórnép, aki az avar uralom alatt is szolganép volt, mivel nem katonanép volt, hanem földhöz kötődő, földműves nép. Az uralkodó hódító népek jöttek és mentek, de ők, a pórnép maradt. Nekik Árpád jövetele csupán új urakat jelentett, ezért nem is gondoltak ellenállásra. A lakosság másik része az Avar Birodalom volt élvezői voltak. Ezeknek Árpád jövetele a felszabadulást jelenti. Ha pedig a bejövőkkel egyenrangú szövetséget köthet, akkor visszakapja hatalmát, megosztva azt a hun-származású bejövőkkel.

Így, a kárpát-medencei ősnép, és a hatalmát vesztett avar nép szövetségre talált. Árpádnak volt egy erős, jól szervezett, jól felkészült hadereje, de nem volt egy véglegesnek mondható élettere. Ezért volt szükséges számukra az egykori Atilla birodalom, az ősföld, a Kárpát-medence visszaszerzése, mint Atilla leszármazottainak és mint ilyenek, jogos örökösei a földnek. Az avar nép pedig visszaóhajtotta a tőlük elvett függetlenséget. Így talált szövetségre a két nép.

Az egymás szövetségét kereső népek az őshonos pór és a katonai avar nép szövetsége megpecsételődött az Etelközi Vérszerződésben.

Arra a feltett kérdésre, hogy "kik kötötték a Vérszerződést?" a válasz ez lehet: A hazatérő Árpád népe és a Kárpát-medencén belül élő népek vezérei.

Most próbáljuk a tényeket a megfelelő helyekre behelyettesíteni, hogy a valóság tényleg megvilágosodjon, és bizonyítást nyerjen.

A vérszerződési pontok a csatlakozó pusztai népek mindenkori szerződési formája volt, s ez az a tényező, ami megőrizte a törzsi szövetséget a felmorzsolódástól. Ez a tételbizonyítást nyert az Etelközi Vérszerződésben is, mivel itt is az "ősi vérszerződési pontok" alapján történt a csatlakozás. Árpád népét a pusztulástól mentette meg. A Vérszerződéssel viszont egyszerre nagyhatalommá vált.

Most időben vissza kell ugornunk a honvisszaszerzést megelőző etelközi időbe. Történelemírásunk nem tárgyalja, hogy mi oknál fogva álltunk meg Etelközben, a Kárpát-medence küszöbén, miért telepedtünk ott meg, holott nem volt Álmos szándékában a végleges megtelepedés, hiszen ők Atilla földjét akarták. Egy terület elfoglalásakor mindig a gyors rajtaütésszerű támadás az, ami a siker kulcsa. A várakozás, halogatás, a sikertelenség előidézője. Mint írtam, nem azért állott meg, hogy időt adjon a bentiek védelmi felkészülésére, a hágók elzárására. Mint tudjuk, a veszélyeztetett ország lakossága tétlen, semmit sem tesz. Nem zárja el a hágókat, hogy miért nem, mind erre nem kapunk választ történelemírásunkban.

Az okszerű következtetés szerint azért, hogy a bentlakókkal megköthesse a szerződést, ami a siker legfontosabb biztosítéka. Álmosnak itt adták át a csatlakozás biztosító zálogát, a kezeseket. Ennek megtörténte után, megkötötték Bizánccal a szövetséget, a bolgárokkal szemben való biztosító támadás végett, hogy a derékhad a bolgárok ellen Levente vezetésével az Al Dunához vonuljon elvonva a bolgár erőt Árpád bevonuló hadai elől. Tudjuk, ezt a szerződést Bizánc megszegte.

Az írottak szerint, hadaink a hágókon zavartalanul bevonultak. Utat vágtak a szekerek és csordáik számára. Beérkezés után, Munkács térségében negyven nap táboroztak békében. Így kezdődött a honfoglalás. Ezért helytelen e kifejezés, mert nem honfoglalás volt, hanem hon-hazatérés.

Történelmünk nem nevez meg egyetlen csatát sem. Ha ilyen lett volna, akkor egész biztos, hogy maradt volna valamiféle dicsőítő honfoglalási feljegyzés. De ilyen nem is lehetett, mert a bentlakó nép szövetségesünk volt. Itt népi kicserélődés nem történt, mivel a hazatérők is azonosak voltak a bentlakó népességgel. A lakosság egységes, sajátos arculatot mutat faji, nyelvi, vallási és népművészeti vonatkozásban, egészen a Habsburg betelepítésekig.

A negyven napig egy helyben táborozó lovas honfoglaló hadjárat érthetetlen. De ha elfogadjuk, hogy Árpád nem ellenséget, hanem szövetségest talált, akkor minden egymásba illik, a talány megoldódik. A további "honfoglalás" is hasonló harc nélküli bevonulás volt. Árpád megüzente Zalánnak, hogy adja át a földet, aki ezt megtette és megfutamodott, egészen Titelig, ahonnan visszaüzent Árpádnak, hogy görög-bolgár segítő hadakkal jön vissza. Ennek a csatának történetét Vörösmarty: Zalán futása című versében érzékelteti.

Ménmarót birodalmának elfoglalásakor 15 székely és 20 magyar harcos áldozta életét. Mindenki láthatja, hogy ez nem honfoglalási harc volt, hanem csak egy kis csetepaté. A csata után rövidesen Ménmarót gyermekei összeházasodtak Árpád rokonságával. A többi "hatalmasság" vagy megfutamodik, vagy önként behódol. A krónikás, a dicsőség felmagasztalásáért ide iktatja Szvatopluk legyőzetését is, holott tudjuk, hogy ekkor már nem élt. Amit a "honfoglalás" harcairól a krónikás feljegyzett, nem egyéb, mint egyes frank hűbérúr családi házaik védelmében kifejtett erőlködése.

Ez feltételezi azt, hogy ezen hűbér urak – az idegen hatalmak által ide kinevezett "helytartók" – mögött nem volt néptömeg, S  az adóbehajtás volt a főfeladatuk. Az itt élő pórnépből hadat nem verbuválhattak. Ez mutatja, hogy a lakosság nem a vérük, hanem alattvalójuk volt. Idegenek voltak, amit a nép nem támogatott, Árpáddal pedig szövetség lett, hiszen tudjuk, a székelyek Árpád fogadtatására mentek.

A lakosság veszélyeztetés idején, vagy szembefordul a támadóval, vagy menekül. Itt egyik eset sem fordult elő. Ellenkezőleg, a nép mindig hódolattal, a kornak megfelelően ajándékokkal fejezte ki várakozását és bizalmát. A bajor püspökök 900-ban panaszlevélben tudatták Rómával, hogy a lakosság egy része, hajukat megnyírva, a magyarokhoz csatlakozik.[5] Erről az esetről írja Mosolygó József, hogy "a frank fegyverek által leigázott . . . avar vitézek" voltak a csatlakozók.[6]

A kárpát-medencei lakosság a hazatérők hadait szaporította és szövetségese lett a magyar hadjáratokban.

Az Etelközi Vérszerződést a bejövő törzsi vezérek és a már bent lakó népek vezérei köthették. De kik voltak ezek? Zalán és Galád nem lehetett, mert nem szövetkeztek Árpáddal és nem is tartoztak az őshonos, vagy az avar népréteghez sem. Véridegen helytartók voltak. Mi az eredeti vérségi vezéreket akarjuk megtalálni, akik a nép bizalmát bírták, mint akik a jogfosztott elődeik után örökölték a nép bizalmát.

A leigázott népnek is volt vérségi vezére. Talán törzsfője is. A frankok nem ölték meg mind a legyőzött avar vezetőket, hanem megkereszteltették a győző frankok hitére (Rom. Kat.) és mint hűbérest haza küldték a maradék országba. Ezzel a tettel lecsendesítették a népet. Íme egy bizonyíték, amely Duli Antal felvetéseit alátámasztják. II. Eugenius Pápa 826-ban levelet küldött Tudun avar kagánnak, hogy állítsa vissza Pannoniában és Dáciában a régi püspökségeket, melyek a rómaiak és a gepidák alatt virágzottak.

Mikor szűnt meg az avar kagánság? Azt nem tudjuk. Ellenben ismereteink vannak, hogy Morvaországban, Ausztriában a század kezdetekor még voltak avarok.

Árpád mindenképpen találkozhatott Tudun kagán fiával. Tehát feltételezhető, hogy a "hazajövők" és a "bentiek" vezérei kötötték a Vérszerződést.

Sokan a kabarokat a palócokban vélik felismerni. A palóc földön sok a hun emlék. Úgy tudjuk az egykori Dácia, a jelenlegi Felvidék, Tudun birodalma volt. A hun-avar azonosság közismert. Ezért volt lehetséges, hogy Árpád 892-ben haddal segítette Arnulfot a morvák elleni harcában. Hogyan magyarázható az, hogy Árpád hadával Moldvától Beregen át a Duna kanyarig idegen népen és földön átmehetett minden ellenállás nélkül? Az egyedüli magyarázat, hogy az itteni nép szövetségese volt.

A palóc a székellyel is rokonságot mutat. A székely hunnak vallja magát. A palóc nép a tudomány szerint kun. Anonymus írása tudósít, hogy Baranyában a kun-kabar Ete vezér szállt meg. Mit jelent ez? Azt, hogy népe azelőtt is ott lakott és ezért települt vissza? Ete, mint előkelő család Erdélyben is előfordul. A "kun" név összekötő kapocs Baranya, a székely és a palóc között mondja Duli Antal. A székelyek a kun-kabar közösség tartozéka. A palócok itt éltek, a kun-kabar kapcsolaton át fogadjuk el ezen nézetet, amit Baranya népére is kiterjesztünk és az avar birodalom népeit látjuk bennük. Ők voltak azok a kabar-kunok, akik a székelyekkel együtt Álmos táborába mentek már Kiev területére, a hazatérés előkészítésének letárgyalása végett.

Azok az "úgynevezett" kabarok, kiket Álmos hadai úgy kaszaboltak, mint a "tököt" azok a kazár birodalomban már elzsidósodott népek voltak.

László király (1077–1095), akit mi most Szt. Lászlónak ismerünk, aki a legjobban szeretett és tisztelt király az Árpád-házi királyok között, akinek a tettei nagyban elősegítették a nemzet felemelkedését, megerősítette az ország területét, de ez utóbbi tettét mi nagyon felületesnek tartjuk. Ő volt az, aki megváltoztathatatlan kárt okozott nemzetünknek. A magyar befolyást olyan területekre terjesztette ki, melyeket rokonság kapcsán örökölt, és ahol mi magyarok nem voltunk többségben. Miután a horvát király, Zvainimír Demeter meghalt 1088-ban, a horvátok felajánlották a trónt László királynak. Horvátország 1920-ig önrendelkezési joggal bíró ország volt Magyarországban.

Ugyanakkor László király (Szt. László) megakadályozta a Kárpát-medencén kívül élő avar-kunok belterületre való letelepedését. Ezek a kunok szövetségben voltak Bizánccal, de szerettek volna egyesülni elszakadt néptestvéreikkel. Megjegyzendő, hogy az elmúlt évezredekben a magyarfajú népek a Kárpát-medencét tekintették anyaországuknak, ősi földjüknek. E testvérnépeket vallási alapon szakították el egymástól. Róma nem engedte a „pogány” kunokat a Kárpát-medencébe a keresztények és a már kereszténnyé vált avarok közé, mert attól tartottak, hogy a nemrég megtérített avarok és magyarok elhagyják új hitüket, és a pogányságba süllyednek vissza. (Körülbelül 200 év múlva, IV. Béla király uralkodása alatt, 40.000 kun család telepedett be a Duna és a  Tisza közé, melyet ma Kis- és Nagy-Kunságnak hívunk.)

A németek ugyancsak tartottak az avar betelepedéstől, mert ebben a magyarság erősödését látták. A keresztény felfogás támogatta a német érdekeket.  Szt. László majdnem teljesen kiirtotta a kunokat, akik a Kárpátokon kívül éltek. Így teret engedett a szláv és az oláh népeknek, akik 1204-ben szabadultak fel a bizánci elnyomás és rabszolgaság alól. Hagyta őket lassan beszivárogni a hun és avar területekre, ahol a népsűrűség megritkult ebben az időben.

A krónikás szerint a hazatérő törzsek száma hét, de ugyanitt említi, hogy Kievnél egy nyolcadik törzs, a kun-kabar csatlakozott. Ugyanakkor a hazatérés után, csak hét törzsről szól a krónikás.

Konstantin nyolc törzset említ. Ami a meglepő, hogy Árpád törzsét, a megyert, nem elsőnek, hanem másodiknak említi, és a kabart nevezi meg elsőnek. Történelemírásunk e kételyre sem ad feleletet. Duli Antal fejtegetése szerint, mintha minden megvilágosodna, ha elfogadjuk, hogy a kun ugyanaz a nép, mint a kabar, akik már előzőleg jöttek vissza és már Árpád előtt itt éltek a Kárpát-medencében. E nép vezetői találkoztak Álmossal Kievnél. Hangsúlyozzuk csak egyes vezetői, de nem népeik, így, a szövetség megtörténte után, a kun-kabar-székely nép vezetői mentek a hágókon túlra a hazajövő Árpád nép fogadtatására és az Etelközi Vérszerződés megkötésére. A nép pedig helyben maradva várta a hazaérkezőket. Történetírásunk szerint hét vezér jött be a Vereckei hágón. Mi a magyarázat arra, hogy Konstantin, aki jól ismerte ősinket, mint már idéztük nyolc törzset említ és nyolcadikat, azaz a kabar törzset nevezi meg az első, vagyis a főtörzsnek. Duli Antal szerint a magyarázat erre a következő: Konstantin ismertetése szerint, a kabaroknak három törzse összetett törzs volt, vagyis nagyobb, népesebb, mint a bejövők bármelyike külön-külön. Ezért elfogadható a rangsorolás. Ezt az álláspontot még jobban megvilágítja az a tény, hogy ez a három törzs törzsszövetség volt, magasabb rendű egység, mint a törzs: nem törzsfőjük, hanem kagánjuk volt, vagy más szóval, kendéjük. Konstantin írása hiteles kell, hogy legyen, mivel ismeretei az Árpád unokáktól származnak.

Kündü fia Kurszán, Árpád kortársa és vezérként jegyezték fel. Niketás bizánci császár, Álmossal és Kurszánnal tárgyalt. Valószínű, hogy a bizánci szövetséget ők kötötték. Kurszán szálláshelye Bud környéke. Bajor vendéglátogatásra hívják, amit elfogad, majd ott megrohanják és kivégzik. Szálláshelyét Árpád családja foglalja el.

Történelemírásunk megint hiányos. Nem felvilágosító, átsiklik ebben az időben nagyon nagy sérelmet és erkölcstelenséget jelentő eseményen, amely a bejövőket érte, Kurszán meggyilkoltatása egy, a bajoroknál tett baráti látogatás alkalmával. Krónikásaink feljegyezték Zolta fejedelem mérhetetlen felháborodását a két magyar hadvezér Bulcsu és Lehel megalázó felakaszttatása végett. E cselekménnyel a bajorok a nemzetet alázták meg, amit Zolta irgalmatlanul megtorolt. Egy külön megtorló hadjáratot küldött Botond, Szabolcs és Orkony vezetésével. Ugyanakkor Kurszán baráti látogatás alkalmával történt kivégeztetése ellen nem mozdultak. Úgy látszik semmi felháborodást ez esemény nem váltott ki a hazatérők körében. Van valami elhallgatott célzatosság itten? Azt hisszük van, ami összefügg a központosított – Árpád Ház általi – hatalom megteremtésével. Nem érezték nagymérvűnek e nemzeti vesztességet, talán még látszólag erősítette is a hazatérőket, a központosítani akaró hatalom megteremtését.

"Kündü", kende, az egyik legnagyobb méltóság. Al-Bekri arab író XI. században írja, hogy a Lebédiában élt magyarok királyát "kendének" nevezik.

Az itt írottak után feltételezhetjük, hogy Kurszán, a Kárpát-medencén belül élő avar és az őshonos pór népnek volt a legrangosabbja. Akkor pedig a kabarok kendéje lehetett. Ő kötötte Árpáddal az Etelközi Vérszerződést, de már Kievnél is ott lehetett. Ez a meglátás látszik beigazolódva a bizánci tárgyaláskor, mert ha Kurszán valóban a kárpát-medencei nép fője, akkor Niketás császárnak vele is szövetséget kellett kötnie, Álmos ezt egyedül nem tehette.

A bejövetel után a törzsek az általuk megszállt területet saját birtokuknak tartották. Kurszán volt a sokkal népesebb bentlakók feje, és magasabb fokon, mint a megszálló törzsfők. Ez érthetetlennek látszó tény és pedig azért, mert a tényleges hatalom a hazatérők kezében volt. Ezt az ellentétet még a Vérszerződés sem tudta egyenesbe hozni. A bonyodalmat Árpád oldotta meg, valószínű, hogy a vezérek hozzájárulásával, amikor azok nem ellenezték, hogy a megüresedett Kurszán szállásterületet bekebelezhesse, de ezzel engedélyezték az egység, a központi hatalom megvalósulását.

Ezek után, ha elfogadjuk, hogy Kurszán a benti népek uralkodója, Felső-Magyarország, Felvidék, (Dácia) uralkodója Árpáddal szövetkezett, akkor érthető, hogy Zalán, Ménmarót és Glád mi oknál fogva nem vállalták a teljesen reménytelen harc felvételét Árpáddal. Ehhez a szövetséghez, ha hozzáadjuk a székely csatlakozást, amit bizonnyal tehetünk, akkor láthatjuk, hogy nem volt, nem élt idegen ellenséges nép a Kárpát-medencében.

A krónikák tanúsága szerint, a székelység hunnak, Atilla leszármazottnak vallja magát, de ezt a hitelesnek mondható adatolást történészeink nem fogadják el, ugyanakkor nincs rá magyarázatuk, hogy nyelvüket, a magyar nyelvet, honnan tanulták el. Az szinte lehetetlen, hogy Árpád magyarjaitól. Az egyetlen bizonyosság, hogy már Árpád érkezése előtt itt éltek. Bartucz Lajos és László Gyula az avarokat magyarnak határozták meg. Tehát egy magyarul beszélő ősnép taníthatta a bejövő és a már korábban itt élő népeket (avar). Itt kivétel talán a megyeri törzs.

Szent Istvánt történelmünk úgy mutatja be, "mint a pogányságból kivezető hittérítő apostolt, akinek minden más cselekménye ebből származik és ez volt uralkodói tevékenységének első célja és központja."[7] Ez teljesen történelmietlen híresztelés. I. István nem a pogányságot törte meg, hanem az itt talált lakosság szervezeteit és a görög kereszténység erejét. Vagyis a zsidó katolikus egyház megalapítója lett. A hittérítést szajkoló történész gárdának és I. Istvánt apostoli királyként hirdetők táborának szükséges a pogányság elfogadása és hangoztatása, mert azzal, hogy az egyik kereszténység helyébe a másikat ülteti, még nem lesz hittérítő apostoli király. Tudni kell azt is, I. István idejében még nem különült el a kettő, mert ez csak 1054. július 16-án következett be.

Történészeink meghatározása szerint, I. István, azaz Szent István volt a nemzetalapító. Ami talán részben el is fogadható. De az igazi célja, az Árpád Ház központi hatalmának biztosítása volt. Minden egyéb intézkedése cselekedete ennek a célnak volt alávetve. A Vérszerződés – írja Duli Antal: elég volt a hon alapításához és az ezt követő századig, de nem tudta a két magyar népréteget összekovácsolni. A feszültség egyre erősödött, amit enyhíteni kellett, a nemzet jövője érdekében. A bejövők uralmát valószínű, hogy állandósítani tudta volna a bejövő törzsfők és azok hadainak segítésével, de a szervezett uralom, csak erős központosított hatalommal állhat fenn. Itt viszont a törzsfők ellenállásába ütközött. A központosított hatalom megszervezésére nem volt elég ereje, ezért külföldi segítséget kért. Ezt a külföldi segítségkérést használta ki az akkori legnagyobb ellenségünk, a német.  Térítés fedőnév alatt I. Ottónak sikerült megtörni a magyar hadi erőt, s a kereszténység leple alatt, jól bújtatott német hódítást végbe vinni, amit I. István túl későn fedezett fel.

A másik oka a nyugat felé irányulásnak az volt, hogy a görög kereszténység már ekkor elterjedt szervezettel rendelkezett, a már itt talált lakosság körében. Ezért az őslakosság szervezeteire kellett volna építenie. Ami egyenlő lett volna az erő áthelyezésével, ami az őslakosokat, az itt talált népet tette volna döntő helyzetbe, amit I. István nem akart. Felmondta elődjei által kötött Vérszerződést, mert íme a Vérszerződés szövege így hangzik . . ."Azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből." [8] Ha netalán a bizánci kereszténységet választja, akkor meg a gyengülő Bizánc, már a távolság miatt is kevésbé nyújthatott volna segítséget szükség esetén. I. István bízott a nyugat őszinte barátságában. Ezek a tényezők döntőek lehettek a határozat meghozásában.

Érdemes megjegyezni, hogy Bizánc és Róma egymás elleni küzdelmének I. István döntése adta meg az erőeltolódást Róma javára. Amikor beálltunk a nyugati kereszténység oldalára, Róma csak ezután, 1054-ben érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy Bizáncot kiközösítse.

I. István talán legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor nem tudatosan csak a központosítási hatalmának megvalósítása érdekében, átvette nyugattól a fél-rabszolga rendszert, a jobbágyrendszert. A földbirtok hatalmának felismerése arra késztette, hogy támogatói között ossza azt szét. A három legfontosabb birtoklást tartotta a kezében. Az egyházat, földet és fegyvert. Ezzel szilárdította meg és véglegesítette a bejövők hatalmát, ami létrehozta az erős központosított államot.

Ezért nevezik honalapítónak, ami csak részben fedi a valóságot, mint előbb említettem. Az igaz, hogy az általa vezérelt központosított hatalmat megvalósította, de ugyanakkor előidézte az őslakosok és a korábban hazatérő magyar népcsoportok, valamint a törzsi ellenállók szolgaságba vetését. Mivel támogatói az ellenséges népek közül voltak, így azokat jutatta előnyös helyzetbe és a kétszeres vérszerződést kötő, vértestvérré válókat megtagadva, előidézője lett a belső magyar-magyarellenes érzületeknek és harcoknak. Így okozója lett az idegenek beözönlésének és ezzel kezdetét vette a magyartalanítás.

I. Istvánnak mindenképpen meg kellett volna találnia az utat az egyezségre bármi áron is. Nem lett volna szabad az idegen ellenséggel való szövetségnek megtörténnie. Ha az ellenséggel képes volt egyezségre jutni, akkor meg kellett volna találnia a közös nemzeti nevezőt az egyezségre. Hogy a nép erre hajlandó lett volna, bizonyítja, amikor Aba Sámuelt választotta a nép királyának. Ez időben a nép egységes lett újra, megszűntek a belső harcok és ekkor vált szállóigévé, hogy a németnek "nem arannyal, hanem vassal fizetünk".

Aba Sámuel személyében, az egész Kárpát-medencei magyarság elnyomott népeinek megszemélyesítőjét látjuk, amely felvette a küzdelmet a betolakodó német erőszak ellen.

I. István hibájának róhatjuk fel, hogy az időben szemre gyengülő Bizánci Kereszténység helyett, az akkor erősödő, ő általa erőre kapó Római Kereszténységet választotta, mert az Ő támogatásával a Bizánci Kereszténység is ugyanúgy megerősödhetett, erőre kaphatott volna, mint azt tette a Római Kereszténység. Ha Bizáncot választja, akkor nem kellett volna az őslakos népet erőszakkal az új vallásra téríttetni. Az inkvizíciót és az ezzel járó szenvedéseket, üldözéseket, kivégeztetéseket elkerülhettük volna.

Nem került volna sor ősi írásunk, rovásírásunk megsemmisítésre, mert Method és Cirill püspökök nem erőszakolták népüket a római írásjegyek átvételére, helyette a mi írásunk átdolgozásával adták népeiknek a cirill betűrendszert. Bátran feltételezhetjük, hogy meghagyták volna régi sajátunkat. Őnekik csak az volt a fontos, mivel – ellenlábasok voltak az időben Rómával – hogy ne a latin betűrendszer foganatosodjon meg. Ennek előnye a nemzet számára felmérhetetlen előnyöket biztosított volna. Megsemmisítették rovásírásunkat, ezzel maguk, a nyugati civilizáció színvonalára süllyesztették népünket és tömegénél fogva nyugat elhíresztelte – és még mindig híreszteli – barbár civilizálatlan államiságunk, saját maguk felmagasztalására. Ugyanakkor a "barbáron" való nagylelkű segítséggel ránk erőszakolták a nyelvünkre az elégtelen római írásrendszert. Elégtelen, mert nincs megfelelő betű minden magyar hangra. Ezért találhatók a latin szövegekben a magyar "szórványok" kifejezések alatt azon nevetséges zagyvaságok, melyek megpróbálták a római elégtelen betűrendszerrel visszaadni, leírni egy-egy magyar szót, vagy kifejezést. De hogy is lett volna lehetséges ezt visszaadni, amikor a római ABC-ből hiányoznak az alábbi hangokat kifejező betűk.

Á, CS, É, GY, Í, LY, NY, Ó, Ő, SZ, TY, Ú, Ű, ZS

Ezért ezer évet vesztettünk, míg végre sikerült összekombinálni, meghatározni olyan betűket, amelyek visszaadják az általunk használt hangok rögzítését. Ezért, a Római Kereszténységbe helyezés nem fellendülést, hanem egy hosszantartó műveltségi visszaesést idézett elő. Ezt a műveltségcsonkítást pedig még jobban fokozta a korabeli iskolák hiánya és az egyházi latin nyelv használata. Valahol utat tévesztettünk?

Anonymus szerint, az Aba nemzetség hun származású. Más kútfők kihangsúlyozzák, hogy az Aba nemzetség "a legrégibb magyar nemzetségek egyike". De hogyan lehet ez az ellentmondás? Hun és magyar?

A valószínűség az, hogy "a magyarság nyolcadik törzsének a ’kabar’ néven nevezett avar népnek egyik csoportját a Mátra vidékén találjuk és igazolják azt, hogy Árpád nem haddal foglalt itt hazát, hanem testvéri szerződés alapján szállta meg."[9]

I. István az államot megalapította, de a nemzet kettősségét nem tudta megszüntetni. Ezeréves történelmünkben észlelhetjük "ezt a szembeállást, társadalmi, világnézeti, vallási és politikai vonatkozásban egyaránt."[10]

Ez azért is fennmaradt, mert az ország nyugati része többet kapott a kereszténység felvételének erényéből, mint a keleti rész (Erdély).

A feszültség, belső ellentétek rugója, hogy a nemesség a honfoglalásra és a haza védelmére való hivatkozással él. Az itt talált pór ősnép pedig csak "paraszt" volt számára. Itt megemlítendő, hogy Széchényi István volt az első, aki ezt a felfogást és joggyakorlatot meg akarta szüntetni.  Ennek az első lépése a Lánchíd építésével kapcsolatban való nemességre is kivetendő adó.

Ébredj magyar az ősi föld veszélyben! Összefogott ellene a zsidó sugallat és a világ hatalomra törő és azt vakon szolgáló amerikai kapitalizmus. (pl. Nancy Goodman Brinker antiszemita kirohanása ellenünk és legújabban Colin Powell: „Az antiszemitizmus erősödésével hozták kapcsolatba Teleki Pál balatonboglári szoboravatását, arra hivatkozva, hogy a néhai miniszterelnök fogadta el az első európai zsidótörvényt.” [11]

2002. február 8