BOTOS LÁSZLÓ

ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

3. fejezet

     IDEGEN „VENDÉGEK”

      A 9. és 10-ik században a hazatérő magyarok[1] Európában egyedülálló szabadságot és függetlenséget élveztek. Nem volt szolga és alárendelt. A hűbéri Európa ezt akarta elpusztítani, még mielőtt elterjed a híre, és népeik ugyanezt a szabadságot követelik maguknak. Ez időben Magyarország Európa legnagyobb katonai hatalma volt. I. Ottó, német császár, számtalan esetben megpróbálta leigázni. A Lech-mezei csatát a történelem kivételesen megörökítette. Ez volt az első számottevő német győzelem fölöttünk, 955-ben. Úgy emlékeznek erről azóta is, mintha egy végső győzelem lett volna fölöttünk. A valóság az, hogy 75 évig ezután a „végső győzelem” után, még mindig a földrész legnagyobb hatalma maradtunk, és megakadályoztunk minden ellenünk irányuló támadást, beleértve I. Ottóét is. A Lech-mezei csata után a történészek úgy említik nemzetünket, mint egy levert, tönkrevert nemzetet. Pedig I. Ottó katonailag nem volt képes arra, hogy meghódítsa Magyarországot. Ezért cselhez folyamodott. A kereszténység felvételét használta fel célja elérésére. Quedlinburgban Kr. u. 973-ban szervezett egy német-magyar egyesülést. Pilgrim Püspök VII. Benedek Pápához címzett levelében írja, 974-ben: „A szövetség nyomán létrejött béke alkalmával élve megkezdtük a hittérítői tevékenység gyakorlását.”[2]A Quedlinburgi Egyezménnyel kapcsolatban az az érdekes, hogy minden fennmaradt német okmány kizárólag a keresztény hittérítést említi. Ez volt nemzetünk erővesztésének, függetlensége elvesztésének kezdete. Ottó elhatározta Géza összeházasítását egy német hercegnővel, Adelhaid-del. Az egyezmények szerint Géza, a nagyfejedelem vagy kagán, megnyitja az ország határait német betelepülőknek. Ez volt az egyetlen út a németek részére Magyarország erejének megdöntésére. A Quedlinburgi Egyezmény kimondta, hogy visszavonjuk határőreinket a gyepűkről, beengedjük a hittérítőket és bárki mást, aki betelepedni kíván. Megengedjük templomok építését, plébániák létesítését, és nem lesz semmiféle korlátozás a hittérítésben. Géza kagán  feleségül veszi Adelhaid-et, és ígéretet tesz tisztségek és földbirtok adományozására az Adelhaid-del érkező tízezer testőrnek, kik valósággal megszállták a királyi lakhelyet.

                Géza fia, Vajk, 1000-ben megkeresztelkedik, és felveszi a keresztény „István” nevet. Később szentté avatják, és ma Szent István néven ismert. Ebben az időszakban a nép nyelve egységesen a magyar volt, csak tájszólásbeli különbségek léteztek. Ezért figyelmeztette fiát I. István: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge, és esendő.”[3]

I. István az ország leghatalmasabb földesura lett. Az értéket és királyságának erősödését azonban nem a föld mennyiségében, hanem az ott élő nép számában látta. Ezért megnyittatta az ország határait a betelepülésre. Jöttek németek, olaszok, csehek, szerbek, oroszok, lengyelek és még sok más nemzetiség. Ugyanakkor az egyház nem engedte a magyar testvérnépek betelepülését azzal az indokolással, hogy „pogányok”, vagyis nem keresztények. Ilyenek voltak pl. a kunok és besenyők, kik tőlünk keletre éltek, szintén a turáni nyelvcsaládba tartoztak, és hasonló szokásaik voltak. I. István az Enns és a Lajta folyók közét adományozta oda a németeknek. Átvette a frank rendszert a belső erő megosztása, és a lakosság védelmi rendszerének megszervezése területén. A királyi vagyon kezelését várakban az ispán (curtis) látta el. A várakat a várkatonaság és a környék népe védelmezte. A tiszttartók, a vár urai is kevés kivétellel majdnem mind idegenek voltak. I. István adómentességet adott az idegen „vendégeknek” ugyanakkor, amikor a magyarokat megadóztatta, utakat, templomokat építtetett velük, és a papok eltartását is tőlük követelte meg. Lassan kicsúszott a föld a lábaink alól. Elvesztettük az ősi visszafoglalt földet, állatainkkal együtt, mely idegenek kezére került.

A XII. és XIV. században németek nagy tömegben telepedtek le az Elba folyótól keletre, ahol ez időben szláv népek éltek (Szilézia, Holstein, Poroszország). II. Géza (1141-1162) idejében ezek a németek magyar területre húzódtak, a Királyhágó, Szepes, Bereg, Ugocsa és Bihar megyék területére. A király megyényi területet adományozott a lovagrendnek, s a lovagrendhez tartozók magukkal hozták saját kézműveseiket, kik e területen kiszorították a mieinket. A tatárjárás után IV. Béla (1235-1270) szintén támogatta az idegen betelepülést. Ez időben kun rokonaink települtek be, és a leghűségesebb magyarokká váltak. A történészek nem említik azt, hogy mennyi magyar vér folyt el Nyugat védelmében.

                A mohácsi csatában (1526) sok vért vesztettünk a török elleni küzdelemben, Nyugat védelmében. A vérontás hiábavaló volt, mert végül is elvesztettük függetlenségünket. Átengedhettük volna a törököt hazánkon, hiszen csak átvonulást kért, mivel háborújuk nem ellenünk, hanem a Habsburgok ellen irányult. Csak akkor fordultak ellenünk, amikor megtagadtuk II. Szulejmán kérését. Ha elfogadtuk volna, akkor a 150 éves megszállás soha sem következett volna be, sem a 400 éves Habsburg elnyomás. A magyar nemzeti érdek szempontjából ez sokkal előnyösebb döntés lett volna. Hiszen az I. István utáni öt évszázadban nem a törökök pusztították népünk legjobbjait, hanem a németek és osztrákok, kik állandóan meghódításunkon fáradoztak. A mohácsi csata után ez sikerült is nekik, 1526-ban, amikor I. Ferdinánd, osztrák császár magyar királlyá koronáztatta magát. Uralmuk közel 400 évig tartott. Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és az 1848-as Habsburg ellenes magyar szabadságharc után a Habsburgok kegyetlen bosszút álltak, és újabb idegeneket telepítettek be további gyengítésünkre.

                A XIII. században egy lassú vlach betelepülés indult el hazánkba a Kárpátokon át, a Balkán térség felől. Mint pásztornépek érkeztek, és települtek a Havasok oldalaira. Itt a magyar adózási rendszer nem igen érte el őket, így gyarapodhattak évszázadokon át számban és javakban. Buda felszabadulása (1686) és a török megszállás után a Habsburgok nem engedték meg népünk visszatelepülését eredeti lakóhelyeikre. Helyettük Európa minden nemzetiségéből telepítettek be, legfőképpen rác[4], szláv és német csoportokat.

Gyengítésünkre soviniszta, nacionalista híresztelés kezdődött az első világháború előtt a jugoszlávok, csehek és rumánok részéről. Ezt a magyarellenes propagandát kiszélesítették Nyugatra is. Mindebben az a legfelháborítóbb, hogy a rágalmazási hadjáratot a Habsburgok, s maga a „magyar” király is támogatta hamis térképekkel, azt a látszatot keltve, hogy a kisebbségek néprajzi határai még mélyebben belenyúlnak az „elnyomó” magyar területbe.

                1920-ban Ausztria egészen Hegyeshalomig követelte magának a hozzácsatolandó terület határát, melyet most Burgenlandnak kereszteltek el, de eredeti neve „Őrség, majd "Lajta Bánság" ” volt. Ezzel a követeléssel az osztrákok (németek) egy 900 éves egyezményt szegtek meg. Amikor I. István feleségül vette a német-római császár fiatalabbik leányát, aki úgy szerepel az okmányokban, mint „Giesel, „kezesség, biztosíték”. Magyar történelmünk ezt a  „Giesel” szót, amely hasonlít a Gizella leánynévre, írta át, és fogadta el a királykisasszony neveként, mint Gizella. Felmerül a kérdés: mire volt ő a kezes, a biztosíték? Az Árpád-kori okmányok áttanulmányozásából derült ki, hogy Géza, I. István apja, jószántából, önként odaadományozta a német-római császárnak a bécsi medencét, azzal a feltétellel, hogy a jövőben a németek soha semminemű területi követeléssel nem lépnek fel ellenünk. Erre volt biztosíték „Gizella”. Az osztrákok ezt a 900 éves egyezményt szegték meg Trianonban, amikor saját szövetségesük ellen fordultak területköveteléssel. 261 618 magyar élt itt, Burgenland területén (4020 km²), akik azután osztrák állampolgárokká lettek. Trianonban a korábban említett térképekre hivatkozva a csehek és a szlovákok maguknak követelték az ősi magyar földet egészen a Dunáig, a rumánok Gyulafehérvárig, a jugoszlávok pedig Szegedig. Az osztrákok, mint már említettem, Hegyeshalomig.[5]

A magyarlakta területek elvesztése megkezdődött már jóval az Árpád-féle hazatérés előtt. Keleten volt a legnagyobb területvesztés. Mindaz a terület, ahol most rumán népek élnek magyar rokonnépek ősterülete volt. A régészet bizonyítása szerint, a kő- réz- és bronzkortól kezdve már feltételezhetjük, hogy magyar fajú népek éltek ezen a hatalmas területen, a Kárpátoktól a Don folyóig. A torockóiak az erdélyi Érchegységben, a kalotaszegiek a Rézhegységben, a székelyek Erősd területén Háromszék megyében, a csángók Moldvában, a kunok és besenyők Besszarábiában és a Havasalföldön (Wallachia). A XIII. századig ezek a népek megtalálhatók az itt említett területeken. Csobánczi említi, hogy a XIII. századig az oroszok csak Novgorod területeit töltötték föl.[6]

                A nyelv magában nem elégséges egy nép hovatartozásának meghatározására. Itt figyelembe kell venni az embertan, a régészet, a néprajz és a népművészet mondanivalóit. Csobánczi nézete szerint, ha megvizsgáljuk a rumán nép kilétét, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy nagy részben elrumánosodott magyarok. (Csobánczi, I.m. 3) Én inkább elrumánosodott kunoknak vélem őket.

                A legnagyobb magyar város Budapest után Bukarest, 320 000 magyar lakójával. A Don és a Dnyeper folyók közti területen fekvő Ukrajna lakossága pedig az ősi szittya, hun valamint a russz nép származéka, akitől az oroszok nevüket is kapták (Russian). Innen az orosz és magyar ének és zene hasonlósága. Egyes népcsoportunk ugyanarról e területről jött vissza a Kárpát-medencébe (Ukrajna).

                A magyar nemzetek, vagy törzsek között találjuk a Tarján, Jenő, Gyarmat, Nyék és a Megyer neveket. Ez utolsó adta nevünket, a magyart. Kr. u. 760 körül e nemzetek a Don és a Dnyeper területein telepedtek le.

E területtől keletre helyezkedtek el a Kéri, a Keszi és a Kürt nemzet, ősi szittya vagy hun leszármazottak. A Kazár Birodalom nyugati határa egybeesett e nemzetek területi határaival. Ez a három később egyesült az előbb említett rokon nemzetekkel.

                Az 1926-os Madrasi Régészeti Kongresszuson az indiai-hun kapcsolatokat tárgyalva megállapították, hogy a fehér hunok, vagyis az eftalita hunok, akik Atilla [7] idejében a Perzsa Birodalom határánál éltek, uralták az indiai negyven fejedelemséget. A négy magyar nemzet: a Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat fehér hunok voltak, akik Indiából visszatértek a Kárpát-medencébe. Ez, mint tény megtalálható Pakisztán és India történelmében. Kr. u. 710-ben a fehér hunok döntő csatát vesztettek a hódító arabok ellen. E vereségből kifolyólag a Megyer, Tarján és Jenő nemzeteknek szét kellett válniuk a többi nemzettől, és nyugat felé húzódtak. Vándorlásuk során találkoztak a pártus eredetű Nyék nemzettel. 734 és 740 között nagy forradalom tört ki a Kaukázus térségében. Ennek következtében a fehér hunok a Kaukázus másik oldalára költöztek, és 760-ban a Don és a Dnyeper közén telepedtek le. Ez az a terület, amelyet a bizánci történészek Dentumoger néven említenek. Az itt élő népeket turknak (töröknek) nevezzük. Csobánczi szerint kétségtelen, hogy a fehér hunok a scytha, (szittya) nép származéka, ugyanúgy, mint a kunok, kazárok, bolgárok, avarok, palócok, úzok, alánok és besenyők. Az itt sorolt nemzeteknek a nyelve ugyanaz volt, mint a fehér hunoké, vagyis a jelenlegi magyar. A nyelv csak annyiban különbözött egymástól, mint a jelenlegi tájszólásbeli eltérés a palóc, székely, göcsei és csángó között. (Csobánczi 5)

                Az újabb kutatások, a kínai nyelv megismerése érdekes dolgokról tudósítanak bennünket. Azt tanítják iskoláinkban, hogy a csángók oda "csángált” magyarok maradványai. Elképzelhetetlen, hogy egy ősi népcsoport ezzel a névvel illetné magát. Én sohasem fogadtam el ezt a magyarázatot. Dukai Takách Gusztáv egyik tanulmánya talán véglegesen elfogadtat velünk egy újabb nézetet a csángó név kialakulásáról, mert ez ideig a magyarázatok mind lekicsinyítő feltételezések. Dukai Takách Gusztáv tudósítása nyelvészeti és történelmi jelentőséggel bír. „A kínai Szecsuan (Szécsény) tartományának nyelvjárásában „csángó” a neve a parasztnak. A „csán” falut jelent, a „gó” pedig lakót.”[8] Ez távoli ősiségre mutat, abba a korba, amikor a falulakó (csángó) elnevezés fejlettebb életformát jelentett, mint a vándorló pásztor élet. A „csán-gó” fogalom fennmaradt a Távol-Keletről visszajövő hunok szókészletében, akik előtt a földművelés ismert volt. De mindaddig e kifejezést (csángó) magukra nem alkalmazták, amíg a vlach vándor pásztornépek nem érkeztek meg a szomszédságukba. Ekkor, ősi turáni ragozó nyelvük felhasználásával, a vlach vándornépektől való elkülönülés miatt nevezték magukat így, mert csángó nevük épp az ellenkezőjét, falulakót és nem „csellengőt”, „csángálót” jelent.

                Az antropológiai kutatás azt bizonyítja, hogy a magyar rassz megegyezik az ős európai rassz nép-jellegzetességével. A különböző származás-elméletek létrehozói, hirdetői fetételezik azt, hogy a népek legtöbbje nem ismeri saját történelmét, ezért mernek hirdetni kitalált, hamis elméleteket.

Zanaide A. Ragozin történész helyesen azt állítja, hogy a magyarok eredete turáni, s hogy Európában ők vannak megáldva a legnagyobb értelemmel.[9] A bizonyíték a magyar elsőbbségre a Kárpát-medencében, melyet mi ősi szuverén területnek tekintünk az, hogy elődeink mint 9000 éve őshonos telepesek adták e táj ma is használt földrajzi neveit.

                Árpád papkirály magyarjai, amikor visszatértek a palócok és székelyek kérésére, és szervezésükbe vonták e térséget, ugyanazt a nyelvet beszélték, mint az itt élő ősnép: a magyart. Röviden: Árpád nem hódított, nem igázott le egy népet sem, hanem letelepítette népét az itt élő rokon népek közé, velük elvegyülve, beolvadva. A Kárpát-medence  a turáni szittyA -hun népnek ősi anyaföldje volt.

Bizonyos területeken az ott élő népek szokása, nyelve minden különösebb változat nélkül egységesen fejlődött. A múlt távlatában, a Kárpát-medence egy ilyen terület volt. Egységes volt a nyelvfejlődés, a faji jellegzetesség, a szokás, a népművészet, az Isten-imádat, a Napisten, a Baal/Bél és a Babba Mária  ,[10] Szép Szűz Mária imádata.

Az utolsó században egy régi igyekezet kelt újra életre: összetörni ezt a Kárpát-medencei egységet, beleértve a népi egységet is, idegen betelepülőkkel, és felosztani a területet. Új műállamok alapításával, nem természetes határokkal, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, mely államok nem állták ki az idő próbáját, mert maguk omlottak össze az első nehézségek idején, minden külső beavatkozás nélkül. A magyarok elnyomása, kiirtása még mindig tart. A székelyek kiirtása Erdélyben a rumánok által, a baranyai magyaroké Délvidéken a szerbek által, a palócoké Felvidéken a szlovákok által, a csángóké Moldvában a rumánok által és a magyaroké Kárpátalján az ukránok által. E jogtalanságokról a következő fejezetekben majd bővebben szólok.

A X. században a Kárpát-medencétől keletre eső terület egészen a Don folyóig magyarlakta terület volt. A korabeli bizánci történészek ezt a részt „Dentumoger”-nek hívják. Kijev városát az itt élő magyar népek alapították, és Keő-nek vagy Kő-nek nevezték el. Ősapáink e területről a Búg folyótól nyugatra települtek a Dnyeszter, Prút és a Szeret folyók területére, melyet „Etelköz ”-nek neveztek el, valószínűleg Eteléről, Atilláról. Ez a terület ma Rumánia része. A nyugati magyar határ egy időben az alsó-Duna volt, melyet mi „Havasalföld”-nek nevezünk, szintén Rumánia része. Az Árpád-ház uralkodása alatti időben rokon fajú magyar népek települtek e területre, besenyők és kunok. Később a Gyula nemzet vándorolt e területről Erdélybe, ahol összeházasodott az ott élő Keszi nemzettel, és átvette tőle a vezető szerepet.

A XIII. században a magyar történelem folyama végleg megváltozott. IV. Béla (1235-1270) erős kézzel megpróbálta visszatartani a tatár hódítást, de nem tudta megakadályozni népünk pusztulását. Dzsingisz kán fia Okdaj kán elhatározta Európa meghódítását. Batu kán főparancsnok fölajánlotta IV. Bélának, hogy egyesüljön vele Európa ellen, mivel úgy is testvér turáni népek, és elismeréssel bír a magyar néppel szemben. IV. Béla visszautasította az ajánlatot. A tatár hadak vezérei, Szabutáj és Batu kán, miután egyenként megverték a népeket kik Dél-Oroszország területén éltek, 1241-ben elérték a Kárpátokat, és itt három csoporttá alakultak. A legkisebb had észak felé húzódott, és Liegnitz-nél megverték a náluknál sokkal népesebb egyesült német, lengyel és morva hadakat. E vereség után a morva (cseh) király otthagyta országát, és a morvák minden ellenállás nélkül, engedték a tatárokat hazánk felé vonulni. A Liegnitz-i győzelem után a tatárok 150 000 harcossal, (három haddal) hazánk ellen törtek. A főhad megverte Dénes nádor hadát, a Vereckei hágónál. Vácnál legyőzték Ugrin püspök Esztergomi hadát. Itt bevárták a Liegnitz-ből érkező Orda csatlakozását. A harmadik had Bogutáj kán vezérletével Erdélyre támadt, és megverte a vajda seregét. 1241. április 11-én a Sajó folyó mentén, Muhi pusztánál, a magyar hadak első ízben találkoztak a tatár hadakkal. IV. Béla öccse, Kálmán herceg, Ugrin püspökkel visszaverte Batu kán támadását. A második tatár támadást is sikeresen feltartották. Ekkor érkezett meg Sejbán kán. Körbefogták a magyar tábort, mely szekerekkel volt körülvéve erősségül. A tatárok megölték az egész tábort a vezetőikkel együtt, 50-60 ezer embert. Csak Kálmán hercegnek sikerült kimenekülnie, de sebesülésébe ő is belehalt. Béla királynak első szándéka volt hogy meglátogassa öccsét, és utána új hadseregtoborzás céljából Horvátországba és a dalmát tengerpartra menjen. Azonban Babenberg Frigyes, Ausztria hercege, rábeszélte, hogy menjen vele „egy biztonságosabb útvonalon” Hainburg és Bécsújhelyre. Rábeszélése jószándékúnak tűnhetett, hiszen nem sokkal korábban az osztrák (Harcias) Frigyes kiséretével a magyar királyi udvarnál vendégeskedett. Egykori hírforrások szerint Batu kánnak a magyar királyhoz irányított követeit Kassa körzetében legyilkolta, s ez az orvgyilkosság volt a legközvetlenebb oka a mongolok támadásának.

Amint azonban Béla király osztrák területre érkezett, Frigyes herceg elkoboztatta minden kincsét, és megfenyegette, hogy ha nem fizeti vissza a hadisarcot, melyet II. Endre királyunknak fizetett 1235-ben, és ha nem adja neki a három magyar nyugati vármegyét, név szerint Moson, Sopron és Vas megyéket, akkor kiszolgáltatja őt a tatároknak. IV. Béla 2000 ezüst márka lefizetésére és a három magyar vármegye átadására kötelezte magát. Ez az a terület, amelyet Trianonban Burgenlandként csatoltak el tőlünk. Frigyes herceg ezután betört hazánkba, és elfoglalta a győri várat, ugyanolyan kegyetlenül pusztítva a lakosságot, mint azt a tatár tette keleten. Ezzel rákényszerítette a királyt a megyék átadására. Röviddel ezután Győr lakossága visszafoglalta Bábenbergtől a várat. De a három vármegye várait, melyet Babenberg zsarolásként szerzett meg, megerősítette, hogy a magyarok ne tudják visszafoglalni. A német történészek ezt a műveletet, a várak megerősítését, úgy mutatják be, mint a Nyugat tatár-elleni védelmező stratégiáját. Évekkel később IV. Bélának sikerült visszafoglalnia Frigyestől az elzsarolt vármegyéket. Frigyes a háború során életét vesztette. 1920-ban az osztrák politikusok „Die Sendung Oesterreich im Donauraume” okmány alapján követelték e terület, az Őrség, „visszaadását”. Csobánczi ezt az eljárást találóan „gengszterizmusnak” nevezi .

                A tatárjárás után Magyarország annyira elnéptelenedett, hogy néhány napi lovas-kocsiutazás után is alig lehetett találni egy lelket. Az emberek hegycsúcsokon, mocsarak és ingoványok között tengették életüket. Amerre a szem ellátott, hullák, csontvázak és leégett házak voltak mindenfelé. Ebben az időben jelentek meg először a vlachok, nyelvünk szerint oláhok, a Havasalföldön, a későbbi Wallachia, az Al-Duna térségében.

A magyar történeti jegyzetek először 1222-ben jegyezték fel, hogy balkáni pásztornépek vándorolnak az ország déli területére. IV. Béla megengedte betelepedésüket, mert az országnak szüksége volt népfeltöltésre. Az első oláhok az Olt folyó völgyében telepedtek le, később Etelközben, és gyorsan elszaporodtak. Először a király engedelmével jöttek, telepedtek le. Később tömegesen, titokban szivárogtak be a Balkánról. 1296-os magyar népszámlálás  szerint a számuk a Kárpát-medencében 15 000 volt.