Dr. Miklauzič István

Hun – magyar díszítő művészet

Majd minden ember – akárhol is járt iskolába – megtanulta már fiatal korában a bölcs mondást: A történelem az élet tanítómestere. Tanulni tőle azonban csak akkor szabad, ha tiszta forrásból merít, az igazat és csakis az igazat mondja el nemzedékeink számára. A hiteles történelem egyre inkább megismerhető, a nemzet kiváló tudósainak és kutatóinak köszönhetően.

A magyarok őseinek, rokonainak és a velük együtt vándorló népeknek a történelmét, műveltségét kutatja mások mellett Ph.D. Bérczi Szaniszló matematikus, fizikus, csillagász, aki tudományos alapon, de könnyed fogalmazásban adja közre példa nélkül álló színes történelmi kiadványait, amelyek rajzos és szöveges formában mutatják be a szakrális magyar népművészet és történelmünk eurázsiai összefüggéseit.

Egy alkotás születése

A történelmi kiállítások sorozata a Leuveni Katolikus Egyetemen, a Collegium Hungaricumban kezdődött meg 1986-ban és 1995-ig tartott. Ezek olyan kiállítások voltak, amelyek fokról fokra egyre több magyar műveltségi réteget mutattak be. Például 1988-ban már a szkíta kori sztyeppeit, avar-onogur kori korai honfoglalót (a griffes indásokig), a honfoglaló Árpád népéét, a Szent László király nevével fémjelzett román korit és a kazettás mennyezeteken túlélő kora-újkorit a Kárpát-medencéből. A rokon népek művészetét is fokozatosan felölelték a kiállítások és a magyarok Szent László legendája mellett a vikingek Szigurd mondája, a kelták Artúr király legendája is megjelenik a kiállításokból készült füzetek középső lapjain. E füzetek 1995-től jelentek meg, 20 kifestendő oldalból állnak, amelyekhez néhány színes művészeti ábrázolás is látható a borítón.

Honnan indultunk?

Bemutatjuk az egyik művészeti füzetet, példaként arra, hogyan is képzeljük el a sorozatot. A hunok művészete című füzet Ordosz vidékéről indul. Mai ismereteink szerint a hunok ősi földjei a Sárga folyó (Huang-ho) nagy kanyarulatának vidékén terültek el. A korai hun művészet jellegzetes alkotásai a sztyeppei szkíta-hun állatművészethez tartoznak, ami a Kínai nagy faltól, - amit a kínai császárok elsősorban a hunok betörései ellen építettek – a Kárpát-medencéig mindenütt föllelhetők. Az állatstílus művészete mellet a híres szibériai aranyak azok, amelyeket a hunok művészeti alkotásaiként ismerünk. Ezek sok olyan eseményt mutatnak be a hunok életéből, amelyek nálunk is ismertek, például népmeséinkből. A legismertebb a Szent László legenda, amelynek birkózási jelenete is előfordul a szibériai ötvösmunkákon, pl. a Tobolszki Múzeumban őrzött ezüsttálon. A művészeti alkotások mintegy hálót szőnek a szemlélőben az összetartozó ábrázolásokból. Ez az ismeretháló gazdagodik minden újabb füzet megismerésével. De gazdagodik akkor is, ha az útitárs meglátja „Atilla” fapalotáit Japánban, vagy a sztyeppe-művészettel rokon művészeti alkotásokat a világ nagy múzeumaiban. Ebben a kifestő füzetben megismerhetjük a kis hun szótárt és a hunok vallását, sok olyan hagyományt, amelyek a Keleti Kárpátokban máig is élnek. De máig élő hagyatéka a sztyeppei kornak a főzés is, a zöldségekkel és húsokkal készített leves, melyet bronz üstökben készítettek el. Ilyen ünnepi bronz üstöket manapság utánzatban is használnak, amikor ősi recept szerint főznek benne ételeket a szabadban.

Kik voltunk azután?

A sztyeppe vidéken élő szkíta, hun népek köre egykor a Kárpátoktól az Altáj-hegységig terjedt. Évezredeket átívelő műveltségük rendre áthagyományozódott az új népalakulatokra, így a magyar hagyomány is gazdagon őrzi a szkítáktól eredő műveltség számos tömbjét. Ilyen a sztyeppei kalendárium, a sztyeppei lótenyésztés, a lovas katona harci felszerelése, iparok és harcászati stratégiák. A szkíták, mint tevékeny közösségek, a korabeli magas műveltséget képviselték.

Kr.e. V-III. században a magyar Alföldön is éltek szkíták, a Nemzeti Múzeumban találkozunk hagyatékukkal, itt csodálhatjuk meg a két szép aranyszarvast. Jellegzetes szkíta leletek a csörgők. Rudak végére erősítve használták zeneszerszámként is. Az eurázsiai pásztornépek kiterjedten használtak csengőket, kolompokat, harangokat, amelyeknek a hangját összehangolták. A szkíták ugyanakkor állattenyésztő és földművelő közösségeket is fenntartó törzsszövetségek voltak.

Mítoszaikban a szkíta kori népek állatősöktől származtatták magukat. Még az Árpád-házi királyok eredete is őrzi ezt a régi hagyományt az Emese álma történetben. Ebben a sztyeppei ragadozó, a mitikus Turulmadár nemzi a fejedelmi nemzetség sarjait. Mitikus állatőstől való származás képzetét őrzi a Fehérlófia című mesénk is. Szeretett állatképeink a kifestőben megtalálhatók.

Honteremtés

A máig fönnálló államot megszervező őseink a IX. század végén települtek be a Kárpát-medencébe. Árpád népe az Európában leghosszabb ideig fennálló olyan államot szervezte meg, amelyet a sztyeppéről ide érkezett népek hoztak létre. Korábban már több lovas nép szervezett itt államot. A hunok államának máig élő emléke a sok hun törzsi helynév (Ladány, Berény, Zsadány, Adony, Sopron, stb.) és Buda városának neve. Buda Atilla király bátyja volt. Atilla halálát követően (453) előbb a longobárdok és gepidák, majd az avarok szerveztek államot (568). Az Avar Királyság határőrvidékeket telepített, és 100 évvel később be tudta fogadni a sztyeppe felől érkező honfoglalókat. A 800-as években jutottak el a máig oklevelesen is ismert magyar nemzetségek a Kárpát-medencébe. Máig fennálló államukat 1100 éve szervezték meg. Árpád honfoglalói jellegzetes, de az ősi hun-szkíta hagyományokat őrző díszítőművészetet hoztak magukkal. Fegyverzetük, ruházatuk, lószerszámuk palmettás díszítése mindmáig korszakjellemző a Kárpát-medence régészetében. A füzet sok mindent megmutat a honfoglalások idejének művészetéből. A „táltosló” ábrázolás Árpád népe honfoglalóinak női sírjából előkerült hajfonatkorongon maradt fenn. A ló alakja palmettalevelekből bontakozik ki, s lovasa is palmettacsokor.

Kik vagyunk?

Árpád népének honalapítói gazdag sztyeppei műveltséggel érkeztek – egyistenhit, lovasműveltség, ötvösművészet, fejlett állattenyésztés, természetismeret és gyógyászati tudás, ősi iparok ismerete, ami megmutatkozik a tisztálkodásban, öltözködésben, háztartásvezetésben. Az új, nyugati mintájú államszervezés azonban sokszor nem volt tekintettel a magyarok régi hagyományaira. Lélekformáló Szent László királyunk ismeri fel, az ő korára már meggyökeresedett új rendben, hogy össze kell építeni a régi hagyományokat az új gondolkodási formákkal. Több kifestőnkben megtaláljuk e hagyományötvöződésnek a későbbi szemtanúit, a románkori művészetet. Ebben ismét megjelennek, és egymás mellett szerepelnek az ősi, pogánynak mondott és a keresztény jelképek.

Manapság mi azok vagyunk, akik voltunk, és azok leszünk, akik vagyunk. Az Altáj vidéke és a Kárpát-medence között mindig otthon voltunk, ahogy ezt a máig föllelhető emlékanyag is bizonyítja.

Dr. Miklauzič István