Oláh Imre Jenő, 2005, Chicago

KÉT HUN NYELVEMLÉK.

A Hunok nyelve  érdekes téma. Ha vesszük azokat az óriási területeket melyeken Kelet Ázsiában majd később Nyugat Ázsiában-Európában uralkodtak, nem is tételezhetjük fel, hogy egységes nyelven beszéltek. Ez olyan sületlenség lenne mintha azt kérdeznénk milyen nyelven beszélt a lebukott Szovjet birodalom. Persze volt náluk egy domináns nyelv, az orosz, de ez távolról sem jelentette azt, hogy a birodalomban mindenki ezen a nyelven beszélt. A hunoknál is volt domináns nyelv, ez szerintem a korai Hun időkben keleten a török/mongol/kevésbbé -magyar, később, amikor nyugatabbra, nyugatra szorultak a szabir, szaka, és ugor nyelvhatások kerekedtek felül, azaz a magyar.

Ezen véleményemet igazolandó, itt van mindjárt két "Hun" nyelvemlék

Időben először.

Itt van például az Issyk-kul, Alma ata környéki rovásírásos ezüstcsanak, melyet egy tetőtől talpig aranypikkelyes díszruhában eltemetett szaka-szkita vitéz tetemén találtak egy előzően kirabolt kurgán sírrablóktól megmenekült mellékkamrájában. Az írás minősége meglehetősen kitűnő, hosszú terjedelmű, az ezüst csanakba karcolták. Megfejthető, mert aránylag hosszú szöveg, és jó állapotban maradt fenn. Első felbecsülések szerint K.e. 7.sz.-i. Aztán rájöttek, hogy az arámi írás előtti lenne ezáltal, és így mindjárt megelőzné azt, s ezért felfiatalították K.e. 5/6.sz.-ra. Nekünk ígyis-ugyis jó, mert nem ez a lényeg. A lényeg az hogy egy Örjes úr, vóti kende vérszerződési mementó megörökítője a szöveg. A vótok a Hunok egyik törzse volt.

Magam már 26-éve foglalkozom rovásírással. Ennyi idő alatt mindenesetre meg lehet tanulni, hogy a magyar rovásírás tengelye nem a közismert Székely rovásírás ÁBC-ben forog. A magyar ősírás eredete a Kárpát-medencében keresendő, a Mezolitikumban. A neolitikumban már találhatók magyarul könnyen olvasható szövegek. Nem sok, csak (egyelőre) kettő, szerencsére meglehetősen hosszú, a tatárlaki táblákat nem ide számítva. Érdekes, hogy A kárpát-medencei neolitikumi nyelvemlékek jeleiből elég sokat lehet találni az Issyk-Kuli szövegben. Természetesen, e kis irományom itt csak pillanatnyilag bemutató jellegű, az itt írottakat részletesebb tanulmány fogja igazolni. Csak étvágygerjesztés céljából szeretném közölni az Issyk-kuli írásból kiolvasható jelsorozatot, mely ugyan nem teljesen mássalhangzós írás, de néhol magánhangzó kiegészítést is igényel. Sajnos itt nem lehet rajzokat és a szöveget, annak megfejtési szakaszait bemutatni. A végeredmény, a szövegből kiolvasható fonetikai jel (betű) sorrend ez:

ER J S U R V TI K N D

R DI SZ N TI N K N CS N AK J RA V I S AK T SZT T V

R T IJ O B R SZT V Z T L N K T V K J F SZT VÉN Ő VÉ RE B L N K

Most pedig a rovásírásban megszokott magánhangzó kiegészítésekkel, továbbá a megkívánt helyeken a betűkettőzéseket kisbetűs mássalhangzóval kiegészítve, ezt kapjuk:

öRJes ÚR VóTI KeNDe

éRDISZeNTINek éN eCSaNAKJáRa VeISe AKi iTt eSZT TeVe

eRéT IJ O eBbe eReSZT eVve' eZ iTt eLé eNneK TeVe ki eJFe' eSZT

e'-VÉN Ő VÉREBeLiNeK

Továbbá, tisztába rakva a szöveget, de megtartva a penetránsan kicsengő népies beszédet, ezt kapjuk:

Örjes Úr, vóti kende:

Érdiszentinek én e csanakjára veise,

Aki itt eszt teve:

Erét ily ő ebbe ereszt

Evve' ez itt elé ennek teve,

Ki ely-fe' eszt e-vén ő vérebelinek.

Ha valaki még így sem érti, akkor itt van germano-judeo-szlavo-fil. 21. sz.-i újságírónyelven:

Örjes Úr vóti kende:

Én Érdiszentinek erre az ivópoharába vések,

aki itt ezt teszek:

Eremet így ebbe vágom, véremet ebbe beleeresztem

ezzel ezt a poharat én elé ennek teszem,

ki erre föl ezt (engem) elvesz ő vérebelinek.(Azaz kiissza a csésze tartalmát).

Csak mellékesen szeretném megjegyezni, hogy érdemes lenne ezt az "ázsiai barbár" szöveget összevetni a cca. 1800 évvel későbbi Halotti Beszéd szövegével, melyet egy magyarul alig tudó kultúrbugris (nyugati) neveltetésű pap hagyott ránk. Mint mondhatnánk, nyomorított nyelvemléket.

Időben másodszor:

A nagyszéksósi aranykehely.

 Majdnem pontosan az Issyk-Kuli csanaklelet után 1000-évvel későbbi. (Aki nyelvfejlődést szeretne észrevenni, nem fog, a magyar nyelv ennél sokkal stabilabb).

A nagyszéksósi aranykehely régészeti felső [határát K.u. 453-ra teszi a régészet, tehát Atilla (nem Attila) halála idejére. Tudják, hogy a kehely halotti máglyán olvadt meg félig. A "drágakő" betétek kiolvadtak, kiégtek. A talpa peremén belül megmenekült rovásírás van. Mivel az arany nem rozsdásodik, és ez a rész nem égett meg, a szöveg kitűnő épségben maradt meg. Az írás szerkezete roppant tömör, ligatúradús, megtoldva más érdekes rövidítési módszerekkel. Nem ismerem az összes olvasási kísérleteket, de kettőről tudomásom van:

1.) Egy magyarországi olvasat szerint, az írás az aranykehely ötvözeti arányait ismerteti. Közelről nem ismerem az olvasat megvédését. Ha valaki tud róla, nagyon érdekelne.

2.) Az Észak Amerikában élt Baráth Tibor hivatásos történész (elhunyt), sok őstörténelmi talányt tisztázott, rovásírásos olvasatokkal is foglalkozott. Sajnos a rovásírás terén nagyon elfogult és egyben felületes hozzáállású volt. Emiatt sok elfogadhatatlan olvasatot publikált. Érdekes, hogy a nagyszéksósi aranykehelyre is volt olvasata, mely teljesen rossz volt, de --- de zsavú ? (déja vu?)--- értelmileg mégis ráhibázott a lényegre. Szerinte ez:

Essze eji meg enkarok Titánát szt. római lán.

Érthetőbben:

Ezzel öli meg ungarok Titánát szent római lány.

Ha a kehely felirata Atilla halálával függ össze, mit keres itt a Titán. Nem hiszem, hogy Atillát Titánnak hívta volna bármely hun is. Enkarok = ungarok pedig roppant erőltetett. A szóban forgó lány pedig Ildikó, helyesebben Krimhilda kellett hogy legyen, aki egy frank vezér lánya volt, apja mellett harcolt, és miután lekaszabolták őket az utolsó emberig, Atilla testőreivel elfogatta a lányt, aki nagyon megtetszett neki és feleségül szándékozott venni. A leány semmiképpen nem volt római, szent sem.

3.) Az én megfejtésem,

  melyet eredetileg a 80-as évek végén publikáltam itt Amerikában:

Az Issyk-Kuli jelrendszerrel és a kárpát-medencei neolitikumi jelrendszerrel, továbbá , a Székely rovásírással is szervesen összefüggő nagyszéksósi hangrend ez:

RE RA S FE EO T EN EO

M G R DI R N OR VÉ RA BB

D OT SZEK B ARA MAR ILN

Magánhangzó kiegészítéssel, és esetleges dupla mássalhangzó kiegészítéssel:

(minden kiegészítés kisbetűs)

erRE Ra eS FE' EŐ TENEŐ

MöGeReDI eRréN ORrVÉRA eBBe

De OTt SZÉKéBe aRa MÁR ÍLeN.

Mai helyesírással, de megtartva a nyelvjárási érdekességeket:

Erre Rá es fe' eő Tenyeő.

Mögeredi errén orrvéra ebbe,

De ott székébe ara már ílen.

 Jogosan merül fel a kérdés, hogy olvasatom jó-e? Illetve vehető-e megfejtésnek? Ezt eldönteni, nyugodtan az utókorra hagyom. Azért, lenne egy-két mondanivalóm:

A szövegmagyarázatot megelőzően, szeretném megemlíteni, hogy volt egy ősi hun szokás, egy koncepció. Két vetélkedő közül az lesz a másik szolgája a túlvilágon amelyik előbb hal meg. A Lehel kürtje mondája is ezt látszik megerősíteni. Lehel tudja, hogy megölik, de utolsó kívánságként megkéri a német császárt, hogy még egyszer belefújhasson kürtjéba. Aztán ehelyett, a kürttel fejbe csapja, amaz szörnyet hal. Lehel most már dolga végezetten kész meghalni, mert gyilkosa lesz örökre szolgája a túlvilágon.

Gárdonyi Géza, a Láthatatlan Ember című regényében Atillát mint a Hun királyok királyát, az az császárát, egyik regényszereplő keresztül TENYÓ-nak szólítja. Aztán ott van MAGOR TANA Mezopotámiában, ahol a TANA nem név hanem cím. A japán császár hunoktól eredő neve Tannó, aztán még ott van Magyarországon a bakonyi hármas hegyvonulat, a Bakony, Sokoró, és Tenyőhegy. Ázsiában meg van egy Tanótuve (Tenyotöve ?) nevezett helység. Nincs itt hely folytatni, bár lehetne.

Akkor most már kész vagyunk megérteni a Nagyszéksósi aranykehely szövegét:

Adva egy Tenyő, Hun császár, ki orra vére megeredtével rábukott a neki menyasszonya (arája) által nyújtott menyegzői ital kelyhére. Az éber és képzett testőrség egyik tagja kellet, hogy tudja (esetleg közvetett tapasztalatból), hogy van egy abszolút halálos bizánci méreg melynek mai ismeret szerint is első megnyilvánulása a megeredő orrvér. Tudja, hogy ura meghal, nem engedi hogy ura a gyilkos ara szolgája legyen a másvilágon, előrántja tőrét és azonnal torkon szúrja a menyasszonyt, aki szörnyethal. Torkon még azért is, hogy szétroncsolja hangszervét, nehogy a másvilágon még Isten előtt kérkedjen, hogy ő volt aki szolgájává tette Tenyőt. És hogy egész biztosra menjen a dolog, félreértés még csak fel sem merülhessen, még az Istennek is meg kellet írni mindezt, egy több ezeréves bevált túlvilági távirati módszerrel:

Most jön a meredek. Ismerjük az ízig-vérig kifejezést ? Vagy azt a magyar kifejezést amikor valami abszolút igaz: "Ezt vérben írták". Avagy vérben az igazság. Ez mind abból ered, hogy az őskortól fölfelé, ha az istennek akartak valamit írni, azt kövecskébe vagy agyagkorongba karcolták vagy írták, aztán ujjukat megszúrva annak vérével bekenték az írást és azt a tűzbe dobták. A Tűz Isten egyik megjelenési formája volt, ugyanúgy mint a Nap, továbbá csakis az Isten adott életet és csakis Ő vehette vissza, és mivel az ősi felfogás szerint az élet a vérben van, egy tűzbedobott friss-élővéres szöveg mindenképp az Istenhez került. Őskori túlvilági távirat. Ez volt a Nagyszéksósi kehely írása is. Bökkenő: Bár az aranyba könnyebb szöveget karcolni mint azt türelmesen kipontozni, az írnok mégis az utóbbit választotta. Hogy miért azt nekem ki kellett kísérleteznem. Szereztem egy kis puha aranylemezt. Belekarcoltam jeleket. Megszúrtam újjam és bekentem a jeleket friss vérrel. Egyáltalán nem működött. az aranyhoz ugyanis nem tapad a vizalapu folyadék, amilyen a vér is, vagy lepereg a rováskarcokról vagy idétlen nagyobb csöppekbe összeáll, de semmiképp nem követi az írást. Aztán pontozottan írtam le jeleket, egész más lett a helyzet. Újra újjszúrás, bekenés, a fölösleges vért egy száraz újjal letörölve, a pontozásban mint ékszerek csillogtak az élő vérgyöngyök. Ez teljes siker volt. Így csinálhatta Atilla táltosa is az égi táviratával, amikor végtisztességért adott urának és tanúbizonyságot vérbe írva magának az Istennek. Aztán röpült a csodatávirat a temetési máglyára az alkirályok és vezérek ezüst és aranyveretes öveivel, ékszereivel, aranypénzeivel mázsaszámra, esetleg tonnaszámra. A Nagyszéksós környékén annak idején Móra  Ferenc is ásatott és szerinte mielőtt a leletvédelem beindult, a környező népség már évek óta talicskaszámra hordta szét az aranyat. Egy későbbi ásatás alkalmakkor találták itt a megégett nagyszéksósi aranykelyhet is.

************************

Pár megjegyzés:

1.)        Sándor József László: HADAK ÚTJÁN, II. kötet 769. oldal,

"Ha el is lett titkolva Krimhilda valós szerepe, nem bocsátottak meg neki. Edekon felmarkolta a frank nőt és késével elvágta a torkát. Ez bizonyította, hogy ők Krimhildát tartották bűnösnek."

(Edekon volt Atilla testőrsége főparancsnoka.)

  Én azonban nem innen vettem a megfejtésem magyarázatában a torkon szúrást,

hanem az írásban három helyen is szereplő képes-ligatúrából. Egy képes ligatúra az amikor a betűjeleket úgy írják össze, hogy abból a mondanivalót sejttető szinte absztrakt módon kifejezett kép is támogassa az írás mondanivalóját. Ez nem tévesztendő össze a későbbi úgynevezett képírásokkal. A képes ligatúrák nem az én találmányom, még az indogermán írásokban is van róla említés "rebusz" néven. Mellesleg fordítva olvasva, szuber! Az egyik ilyen "rebusz" a nagyszéksósi kehely írásában egy áll alatt szúró pozícióban kést vagy tőrt sejttet, és így a rebusz pontosított értelmet ad a " de ott székébe ara már ílen". Az ílen természetesen ugyan az mint élen, azaz átszúrva. Még ma is ismert a kifejezés: "kardélre került".

2.)        A nagyszéksósi kehely " ő " -ző nyelvjárása a következőkből tűnik ki:

Az egész írásban két helyen van a magánhangzó " Ö " kiírva, az "Erre rá es fe' Ő TenŐ" részben. Azt a jelet amit itt Ő-nek használ az írnok, az más ősi magyar szövegekben az " E " -betű jele. Nem tehető fel, hogy az írnok "Erre rá es fe' E TenE"-et akart volna írni, mert ilyen magyar nyelvjárás soha nem volt. A megoldás az, hogy nem tettek éles különbséget az Ő és E között és a jelet egész bizyosan "eö"-nek ejtették, tehát  " eő Tenyeő".

Van egy magyar nótás hanglemezem ahol az énekesnő a keszkenő szót "keszkeneőű"-nek énekli, tehát egy még mai vidéki tájnyelvben sem szokatlan az ilyesmi. Másrészről érdekes, hogy pont Szeged és környékén, ahol Atilla főhadiszállása volt, ma is ő-ző nyelvjárás van.

                            *********************************

  2013. 11. 01 (Frissítve)