HORVÁT ISTVÁN

Magyar Adorján

(A Fáklya 1962 május-június/)

Egy régi újság került a kezembe, a Magyar Hírlap 1930. szept. 7.-i száma, amelynek 18. oldalán ez olvasható: „Horváth István volt a történetíró és nyelvész, aki ‘Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből’ című művében azt akarta bebizonyítani, hogy a világ teremtésekor már Ádám és Éva is magyarul beszéltek.” De nemcsak ebben a 30 év előtti lapban, hanem azóta is sok másban közre került és számtalan ember szájából elhangzott és hangzik ez az állítás. Pedig Horvát István idézett, 1825-ben Pesten megjelent könyvében, amit sokszor átolvastam, Ádámról és Éváról egyetlen szó sincs, mégkevésbbé ezeknek a magyarsággal való bármilyen összefüggéséről. Kétségtelen tehát, hogy sem a régi, sem a mai ilyen írók Horvát István könyvét nem is olvasták, hanem csak üres szóbeszéd után ismétlik állításukat.

De nincsen Horvát könyvében a neki tulajdonított nevetséges szószármaztatásokból egyetlen egy sem, tehát minden csak alaptalan és rosszakaratú ráfogás volt, amit ellenőrzés nélkül, felelőtlenül fecseg még ma is igen sok ember.

Ellenben Horvát könyvében számtalan, lelkiismeretes pontossággal közölt idézet van régi görögök, római és későbbi latin íróktól, amiket bárki is ellenőrizhetne. Azonban ezekkel sem akarta Horvát, Ádám és Éva magyarságát bizonyítani, hanem csak azt, amit műve első oldalán kimondott: „…a magyar nemzet nem Árpáddal hullott le a magas egekből”.

Szószármaztatás az egész műben alig fordul elő, s ha e néhány között akad téves is, az megérthető, mert akkor még a nyelvészet kezdetleges színvonalon állt. Ámha összehasonlítjuk ezeket a több mint száz évvel ezelőtti német, francia, vagy szláv tudósok hasonló dolgaival, meg kell látnunk, hogy Horvát István ezeknek a színvonalát messze felülmúlta. Eltekintve azonban a szószármaztatásokkal foglalkozó jelentékeny részétől a könyvnek, kitűnik belőle az, hogy régebbi történelmünk teljesen meghamisított. A régi írók világosan beszélő, ránk vonatkozó adatait úgy a múltban, mint a jelenben is, vagy elhallgatták, vagy elcsűrték-csavarták, viszont a nem rólunk szóló adatokat sok esetben ránk vonatkoztatták.

Megértjük tehát, hogy miért állították Horvát Istvánt nevetséges alaknak a közvélemény elé, különösen ha a bécsi megbízásból magyargyalázó német Schwartnerrel folytatott vitáit és Schwartner császári pártfogóinak írásait megismerjük. Bár kétségtelen, hogy ezek céljainak eléréséhez nagy mértékben hozzájárult az a magyarban kitermelt rossz vonás is, hogy amit idegen, pl. a német mond, azt jónak tartjuk, ha badarság is, viszont rossznak, amit magyar ember mond, ha akármennyire helyes is.

1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Vass Bertalan dr. megírta Horvát István életrajzát. Elképzelhető-e, hogy az Akadémia megbízást adott erre, ha Horvát nem tartozott volna a kiváló tudósok közé, hanem csakugyan olyan szánalmas valaki, amilyennek őt a róla semmit sem tudók feltüntetni szeretik? Dr. Vass munkájából, amit hiteles adatok alapján megírt, megismerhetjük, hogy Horvát István csak a legnagyobb tiszteletet, sőt csodálatot érdemli meg. Éles elméje, kiváló tehetsége, tudása, emberfelett való szorgalma, áldozatkészsége, kora egyik legkiválóbb emberévé emelte, akit nemcsak félre nem vezetett honfitársai, de – mint Vass adatokkal kimutatja – a külföld is a legnagyobb tiszteletben részesítettek.

Horvát egyik művéről azt írja Vass: „…akik vesznek maguknak fáradtságot, hogy régebbi írók munkáit ne csak felületesen lapozgassák, hanem lelkiismeretesen olvassák, ez egy műből is felismerik Horvátnak a régmúlt idők iránti érzékét. Akik hajlandók figyelembe venni, milyen állásponton volt a magyar történetírás a XIX. század elején, azok Horvát e művében a forrásokra épített előadás úttörő kísérletét fogják látni.”

   Bizony, Horvát István volt az úttörő tudós, aki a tudományos művekbe belevitte azt a követelményt, hogy az állításokat lelkiismeretesen és szószerinti idézetekkel (pontosan megjelölve a szerző nevét, a mű címét, kötet és oldal számát, megjelenési helyét) kell támogatni. Az előtt a forrásokat az írók rendesen a maguk felfogása szerint értelmezték és formálták, s a forrásokat meg sem említették, nemhogy ellenőrizhető idézeteket hoztak volna. Méltán írja tehát Vass: „…igazságot szolgáltatni egy olyan férfiúnak, akit egy időben a félreértés áldozatul szemelt ki, vagy a feltűnési és ellenséges ambíció befeketíteni igyekezett… ha tekintetbe vesszük, hogy ma is olvasunk tudósok műveiben kalandos elméleteket nemcsak őstörténeti tárgyakról, de napi kérdésekről is, akkor Horvát merész kitételeivel szemben is igazságosak és enyhébbek leszünk…” Nevetséges sokszor pávatollakkal ékeskedni… és a megkoppasztott pávát mezítelenségéért gúnyolni. Bizonyos időben így bánt a kritika Horvát műveivel is. Kiszedték belőle a javát és megmaradott aljáért heves támadásokkal ostromolták őt. (235. oldal.)

Továbbiakban így ír Vass: „Horvát már a XIX. század elején fölismerte a dialektusok fontosságát, ha nyelvünk szellemébe igazán be akarunk hatolni. A nyelvjárások akkor csak nevetség, avagy legfeljebb kuriózum számba mentek. Horvát komolyan vette, ugyanúgy, mint ma, száz évvel később, a komoly nyelvészek. Sőt a Tud. Gyűjt. 1817. számában pályázatot is hirdetett a palócság ethnographiai, nyelvészeti és antropológiai tanulmányozására.”

A pályázatra azonban válasz nem érkezett, mert akkor még nem tudták megérteni a dolog fontosságát. Ma már tudjuk, hogy a tájszólások sok ősiséget őriztek meg és hogy ezek nyelvtörténeti szempontból milyen értékesek.

Az említett életrajz 313-314. oldalain olvashatjuk még ezeket is: „Kapcsolatban a mű megjelenésével (Horvát egyik művéről van szó) az 1820 évi Conversationsblatt II. Jahrgang. 92. Wien, 3. Aug. így emlékezett meg a szerzőről és művéről:

„Die Erscheinung eines höchst merkwürdigen Werkes in ungarischer Sprache, das erst kürzlich die Presse verliess und den durchseine ausgebreitete Kentnisse in Fache der Geschichte und Altertumskunde vorzüglich bekannten Herren Stefan von Horvát, custos der ungarischen Landesbibliotek in Nationalsmuseum. Werke von einer Gediegenheit, des hier bennanten, weist auch die vielföltige Bibliographie nicht viele auf. Durch jede Zeile beurkundet Herr von Horvát ein gründliches Studium und die Enteilung des Busches überhaupt voll Ordnung und Klarheit ist, so verbreitet auch beinahe jede Stelle Licht und Helle über eine Menge Gegenstande. Die Hauptquellen woraus der gelehrte Verfasser seine Beweisgründe und Belege Schöpfte, sind auch in der Tat die verlässlichsten, die ein Geschichtsvorscher nur irgend wünschen kann.”

A cikk végén a német író még így szól: „Mely nemzetnek vannak ilyen kitűnő történetírói? E kiváló mű szerzője megérdemelten örökíti meg nevét.”

Igaz ugyan, hogy Vass kedvezőtlenül ítéli meg Horvát őstörténelmi kutatását, de a Horvátnak tulajdonított tévedések bizonyítására sem Vass, sem más eddig még adatokat felhozni nem tudott. Már pedig, ha tévesnek mondunk valamit, akkor kötelességünk állításainkat bebizonyítani is.

Horvát István nemcsak a korabeli tudósokat múlta felül, hanem igen sok mai tudóst is túlszárnyalja munkájának milyenségével. A magyarság keletkezéséről nem „elmélet” felállításával kezdett írni, hanem szorgalmasan gyűjtötte az adatokat, az anyagot. Kimondta ugyan, hogy a magyarság ősrégi nép, azonban a jövőre bízta, hogy az adatokból mi fog leszűrődni. A legtöbb mai tudós pedig nem tesz egyebet, mint egy kedvenc elmélete számára gyűjti az adatokat, de elhallgatja azokat, amik azzal nem egyeznek.

Horvát István munkásságának megítélésénél nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy csodálatos lelkesedésével abban az időben dolgozott a magyar jövőért, amikor például Cziráky Antal országbíró, tehát magyar ember, a magyar nyelv művelése ellen ilyen megokolással küzdött: „Ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük: elhanyagoljuk a latint.” (Kerékgyártó Árpád: Magyarország emléklapjai. 1882. 2.)

De térjünk vissza Horvát István elleni támadások kiindulási alapjához: a magyarság Ádámtól és Évától való származtatásához.

Horvát István 1827-ben egy ismerőséhez, VILLAX, zirci apáthoz egy magán levelet írt, amiben többek között ezeket mondta: „Azon soha nem képzelt meggyőződésre jutottam, hogy a Mindenható az első emberben magyart alkotott. Ne véld ezeket olvasva eszem megtévedését. Istennek hála, ez még ép és szoros kritika szerint ítél.”

Fogadjuk el, hogy itt túlságba menő, rajongó sovinizmussal, tehát tévedéssel van dolgunk, de szabad-e ebben az esetben is egy olyan kiváló tudóst, mint Horvát volt, akit a külföld is tekintélynek ismert el, egy m a g á n l e v é l b e n, tehát bizalmasan megírt és nem a nyilvánosság elé szánt mondásáért, mely egyetlen művében sincsen benne, örök időkre bolondnak, nevetséges alaknak nyilvánítani? Hiszen a legnagyobb tudós is tévedhet néha valamiben, ami azonban nem ronthatja le elért munkássága eredményét.

Nehéz lenne megállapítani, hogy mi indította Horvátot ennek az annyit hánytorgatott mondatának a megírására, de nem is fontos. Feltehetjük róla, hogy már tudta, amit a mezopotámiai ásatások kétségtelenné tettek, hogy az Ádámról és Éváról szóló hitrege tulajdonképpen a turáni ősnépek mondája. Domborművet találtak az emberpár, a fa és a kígyó kiábrázolásával, ami ezerévekkel régibb a Biblia keletkezésénél. És tudhatta azt is, amit Barna, Kandra és Nagy Géza mythologusaink kimutatták, hogy ősregénk Magorja (vagy Magyarja) és Tündér Ilonája, őseink felfogása szerint nemcsak a magyarságnak, hanem az emberiség ősatyja és ősanyja is voltak.

Meg kell említenünk, hogy Horvát István korában néprajzi és embertani tudomány még nem volt, a nyelvészet pedig csecsemő korát élte. Manapság azonban e tudományok magas fejlettséget értek el. És mégis akad napjainkban is tudós, aki, mint például egy Zunkovic Davorin nevű.  „Zur Geschichte vin der Urzeit bis Völkerwanderung” mű, 1929-ben megjelent könyvében a 35-37. oldalakon – tehát nem bizalmasan, magánlevélben – nemcsak azt állítja, hogy a Bibliát szlávok írták, s így az eredeti szövege is az volt, hanem azt is, hogy Ádám és Éva is szlávok voltak. Sőt még azt is írja, hogy Egyiptomban és a Sinai félszigeten is szlávok éltek és ezért, mikor az egyik faraó elkezdte a suezi csatornát építtetni, annak is szláv nevet adott. SUEZ szerinte SVEZ, ami annyit jelent, mint összekötés. – Vitas Sava „MISI”című, Belgrádban 1897-ben megjelent könyvében még merészebb állítások vannak. Ő szerinte az egyiptomi fáraók is szlávok voltak!

Vajjon kigúnyolta-e ezeket valaki? Csak az utóbbiról tudjuk, hogy ezt 1957-ben Kulundzic Zvonimir „Knjiga a knjizi” című könyvében a 207. oldalon elítéli.

*