Gábor Ferenc

Hontalanok

Jöttek az emberek a frontról, egyik a másik után. Egyik házban örültek, a másikban idegesen vártak, de volt ahol búsultak. Ha valaki megjött, gyorsan végigfutott a hír az utcákon. Szinte futva mentek az asszonyok érdeklődni a még haza nem jött uruk, vagy fiúk után.

Majdnem minden este összeültek valahol egy kancsó bor mellett beszélgetve, ki hol járt, merre szolgált, kiről mit tud. Csak este, mert nappal, igyekeztek az emberek behordani a kint maradt szénát, üsztürübe rakni a kórót télire. Igaz, hogy az asszonyok és otthoniak igyekeztek minden munkát elvégezni, de gazda nélkül sokkal nehezebben ment minden. A szolgák is elkanászosodtak ha nem volt aki erélyesen rájuk szóljon. Szóval a dolgokat vissza kellett terelni a rendes kerékvágásba. Sok idő nem volt, mert a tél minden nappal közelebb jött. A sok állatot etetni kellett, üres csűrrel, üres hájszival nem lehetett télnek menni.

Iparkodott az ember, ahogy tudott. Ki ganét hordott, ki fáért ment az erdőre, aki tudott még szántott is. Újra bezárult a falu körül a világ. Sietve tette mindenki a dolgát, hogy jövőre bepótolhassa legalább egy részét annak, amit a háború miatt elhalasztott. A sok föld sok kezet igényelt, a sok kézhez sok száj tartozott, azokat etetni, ellátni kellett. Minél több gyereke volt az embernek annál több földet próbált megvásárolni, minél több földje lett annál több gyerek kellett, akikből hamar lett munkára való, ügyes fiatal. Így kapcsolódott össze az ember és a föld, egyik a másikér volt, egymás nélkül nem lehettek. Ez éltette Tárkányt, a falut, az emberek és a föld. A kemény agyagos, csak ganéval és kínnal termő dombos vidék. Ez a föld szülte a makacs, kemény és kitartó embert, aki itt bármi áron élni akart és nemcsak megélni a neki adatott talpalatnyi földet, de szaporítani, gyarapítani a sok kínlódást, odaadást igénylő és mégis életet adó földet. Amíg másoknak a fenekén kopott el a gatya addig a tárkányi embernek a térdén. De minél jobban kopott annál gazdagabb volt a föld és a tárkányi gazda is. Már hét falú határába nyúltak a földjeik.

Sok idő nem volt sem örömre, sem bánatra. Ahogy beköszöntött a késő őszi hideg, esős idő, esténként már nem a véget ért háborúról, inkább a jövő évről folyt a beszéd. Ki mit hova vet, hol kezdi a szántást a tavaszon, mit kell, eladjon vagy vegyen a piacon. Honnan fogad szolgát és vajon mennyiért szegődnek el. Mert szolgára mindig szükség volt. A legtöbb a szomszéd román falvakból, ahol nemigen dolgozták meg a földeket, inkább eladták a tárkányiaknak. Nem is tartottak a románok egyebet, csak pár juhot, kecskét. A fiatalabbja, mert azért náluk is sok volt a gyerek, elszegődött Tárkányba szolgának.

Édesapám úgy szokta, hogy tavasszal, mikor megfogadott egy szolgát, vett egy féléves bikaborjút. Egy év múlva, mikor lejárt a szolgával a szerződés a bikaborjú árából kijött a szolga bére. A mi szolgánk elég jóravaló ember volt. Megbecsülte magát, igaz nem volt rossz dolga nálunk, azt dolgozta, amit mi, azt ette, amit a család. Legtöbbször puliszkát és málét, mert az ember csak a hasán tudott spórolni, azt meg muszáj volt, ha földet akartál venni.

Közben egyre jöttek az emberek, ki messzi frontról, ki fogságból. Hozták a híreket és volt köztük olyan is, aki a fegyverét hozta, leginkább azok, akik az orosz fogságból tértek haza. Hogy ki adott nekik puskát és miért, csak később tudtuk meg. Mert amíg mások azzal voltak elfoglalva, hogy valamit még csináljanak a télig, addig az orosz fogságból szabadultak a kocsmába találtak „munkát” maguknak. Ittak, és nagy szájjal hirdették a kommunista forradalom győzelmét. Közbe meg olyanokat mondtak, hogy saját családjuk szégyellt velük szóba állni. Amikor megunták a kocsmát, egymáshoz jártak mulatozni és „boldogítani” az otthoniakat. Csak olyanok tartottak velük, akik nem szerettek dolgozni, vagy még katonának sem voltak jók. Olyan is akadt közöttük, hogy ha a vállára fogta a puskát, a puskatus a földet súrolta. Részegen ordibáltak, hogy most már mindenki egyenlő, meg hogy most már nem az uraké meg a gazdagoké a hatalom. Pedig hát Tárkányban amúgy sokkal jobban élt a szegény ember, mint máshol a gazdag. De hát akkor ilyen idők jártak. A veresgárdistáknak, mert így nevezték magukat, mindenki ellenség volt, aki dolgozott, törekedett. Hogy tudták megmérgezni őket az oroszok, azon sokan csodálkoztak, mert azért volt közöttük rendes családból származó is szép számmal. Igaz, könnyebb volt kocsmázni, mulatni, mint gürcölni azokkal, akikkel azelőtt együtt végezték a mindennapi munkát.

Nagyon megbolondította az embereket a háború. Hogy lehetett Tárkányban urakról beszélni, amikor itt mindenki a maga ura volt és a föld szolgája. Hogy mégis volt kisebb-nagyobb kivétel, az meglehet. A kommunisták meg ilyeneket kerestek. Karácsony nagyhetén részeg fejjel odáig mentek, hogy felsorakoztak a Fakucék háza előtt, és ordibálva kérték, hogy engedjék be őket. Nem nyitottak kaput nekik, ezért haragúkban sortüzet adtak le a kapun keresztül az udvarra. Az öreg Fakuc Miskának szitává lőtték a kötőjét, de neki semmi baja nem esett. Este aztán felgyújtották a Fakucék szénaboglyáit kint a kertben. Mikor kimentek oltani, rájuk lőttek, Fakuc Ferencnek a farán ment be a golyó és a hasán jött ki. Belehalt. Karácsony másodnapján temették. Állítólag azért lőttek rájuk, mert a Ferenc apja, hogy bíró volt, mást küldött a fia helyett a frontra. Ez az eset véget vetett a hősködésüknek, mert a falu már kezdte megelégelni viselt dolgaikat. Meg hát nekik is kezdett kitisztulni az agyuk, mert rosszabbnál, rosszabb hírek jöttek a külvilágból. A környező falvakban fegyverkeztek az oláhok, és nagyon fenték a fogukat a magyarokra. Akik Váradon jártak, mesélték, hogy nagy baj van a világban. Erdélyt oda akarják adni Romániának, meg, hogy az oláh pópák és tanítók uszítnak a magyarok ellen. Belényesben megalakult az oláh nemzeti gárda. Puskával a vállukon járkáltak a városban, még Nyégerfalváig is eljöttek, és kevés ideig lövöldöztek is egymásra a veresgárdistákkal. Igaz, nem sokáig. Minekután látták, hogy ezek nem hagyják magukat, visszatakarodtak Belényesbe.

Hogy mit hoz a jövő, senki sem tudta, csak remélni lehetett, hogy a tavasszal megjön a munka is, és akkor már mindenki a munkával és nem háborúskodással fog foglalkozni. De nem így lett.

A január is úgy telt el, hogy nem lehetett semmi biztosat tudni. Csak érezni lehetett a bajt. A szolgák mind szemtelenebbek, lettek, kiváltképpen, ha odahaza voltak pár napra. Sokan, se szó se beszéd, otthagyták a gazdát. Még olyan is volt, hogy megmondta kerek-perec, ő többet a magyaroknak nem dolgozik.

Várt mindenki. A magyarok idegesen. Az oláhok bizakodó fennhéjázással néztek farkasszemet mindenkivel, aki magyar volt. Február 5-ig, mert akkor hirtelen, mintha az égből szálltak volna le, Belényesben megjelent egy magyar fegyveres alakulat és lefegyverezte az oláhok nemzeti gárdáját. Fellélegzett Tárkányban mindenki. Érezni lehetett, hogy helyreáll a rend, de a hírek azért semmi jót sem hoztak. Újra háborúról beszélt mindenki, csakhogy most már Románia és Magyarország között. Hirtelen újra eggyé lett a falu, nem volt már ilyen-olyan gárda, egy gondolaton lett megint mindenki. A férfiak azon tanakodtak, hogy lehet ellenállni a töméntelen sok ellenségnek, mert már nem csak az oláhokról, de a szerbekről, tótokról is szó esett. Már nemcsak Tárkány, Erdély volt veszélyben, hanem a haza, Magyarország is.

A háborúig kit érdekelt Tárkányon kívül valami! Senkit. Az emberek szántottak, vetettek, arattak, gyereket neveltek és vették a földeket. Most már más volt a helyzet, kinyílt a falu a világ felé. Az emberek nemcsak harcoltak a frontokon de láttak, tapasztaltak is. Oroszországról, az eddig nem számító Amerikáról és Romániáról. Már nem csak az időjárást szidták, hanem hol egyik országot, hol a másikat. Mert nem így történt volna, ha Amerika nem avatkozik bele a háborúba, mondták sokan. De ezen már segíteni nem lehetett.

Az öregek nagyokat hümmögtek, a fiatalok, káromkodtak, a gyerekek meg izgatottan hallgatták a kemény, csattogó szavakat.

Így jött el február vége, pontosabban 23-ika, amikor a belényesi medencében megjelent a Székely hadosztály egyik zászlóalja. Verbőczynek, a zászlóalj kapitányának első dolga az volt, hogy kijött Tárkányba, és miután szóba állt pár emberrel, sebtében összehívatta a falut a jegyzőség elé. Nem kellett kétszer szólni senkinek, jöttek az emberek csőstül, csapatostól. Ott volt a falu apraja-nagyja, kíváncsian a kapitány szavaira. Majd letaposták egymást igyekezetükben, hogy minél közelebbről hallják Verbőczy szavait. Sok újat nem mondott a kapitány, már tudta és érezte azt mindenki, hogy mit jelent a haza, és hogy nagy veszélyben van. Még a feketébe öltözött asszonyok is kipirult arccal hallgatták lelkesítő, bátorító, szavait. A végén azt kérte a tárkányiaktól, hogy álljanak be a Székely hadosztályba és segítsék a védelmi harcokban. Mint mondta, ha Erdély elvesz, akkor a magyarság is.

Olyan foganatja volt Verbőczy beszédének, hogy az emberek tömegestől kérték felvételüket a Székely hadosztályba. Olyan foganatja volt az „Erdélyért” jelszónak, hogy elfelejtették a veresgárdát, mindenki csak Verbőczy katonája akart lenni. A nagy lelkesedés láttán hozott is Verbőczy fegyvert, muníciót, Bocskai-csákós egyenruhát. A fegyvert fogható férfiak, miután beöltöztek, elmentek, mert akkor már a Halmágy-csúcsnál volt a román király hadserege. Ellent csak a székelyek álltak, de azok fogvicsorgatva tartották magukat.

Közben eljött a tavasz. Hirtelen beköszöntött, olyan jó idővel, hogy öröm volt kint lenni a mezőn. Aki csak tehette szántott, igazgatta a sok év óta, és most megint gazda nélkül maradt földeket. A szolgák közül már csak nagyon kevesen voltak Tárkányban, a legtöbbjük hazament a falujába. Nem, azért mert bántotta őket valaki, de akkor olyan idők voltak, hogy az ember jobban szerette a fajtája között. A hírek nemhogy javultak volna, de ahogy mentünk a tavaszba, úgy rosszabbodtak. A románok mind nagyobb erővel támadtak, a franciák is segítették őket. A magyar veres katonák sehol sem állták meg a helyüket, csak a nagy szájuk volt. Minél több helyről és minél többször futamodtak meg a veres katonák, annál nehezebb helyzetbe kerültek a székelyek.

Április elejére Vaskóig kellett visszavonulni, olyan nagy volt a román fölény. Néhány merészebb asszony még azt is megtett, hogy ételt, fehérneműt vitt a férjének, nem gondolván, hogy nemsokára már Tárkánynál fog húzódni a frontvonal. Sajnos az történt, hogy a román királyi hadsereg leérvén a hegyekből, olyan terepre akadt, ahol fel tudott fejlődni és még jobban ki tudta használni létszámbeli fölényét, mint azelőtt. Mit volt mit tenni, Verbőczy kiadta a parancsot a visszavonulásra a Tárkány-Nyégerfalva vonalig. Biztos arra számított, hogy a tárkányiak minden áron meg fogják védelmezni a falujukat, benne övéikkel és javaikkal.

Nagy sietséggel elkezdődött a lövészárkok ásása. Egyet Nyégerfalva előtt, merőlegesen a vaskói vasútra, szembe a román hadsereg előnyomulásának irányával, egy másikat pedig jobbra, fel a Tárkány felett levő Fiatal nevű domboldalba. Ez arra szolgált volna, hogy oldalba kapja a támadókat. Az ágyúkat bal oldalt, a mizesi dombra vontatták fel, hogy tűz alatt tudják tartani az egész völgyet. A lövészárkok megteltek. Aki csak felbírta a fegyvert, az kint volt feltartóztatni az ellenséget. Még a jó növésű, erős, tizenkét éves gyerek is puskát fogott a kezébe.

Húsvét nagyhetében jártunk. A fű, hogy jó meleg idő volt, már arasznyira nőtt. Nagyhét szerdáján az idő hirtelen lehűlt. Hó, havas eső kezdett esni a kizöldült fűre. Fáztunk a lövészárkokban, de mit tehettünk. Az ellenség minden pillanatban megjelenhetett.

Nagypénteken reggel, ahogy ott üldögélünk a lövészárkokban, katonák és civilek vegyesen, egyszerre arra leszünk figyelmesek, hogy Vaskó felől a vasúton nyomnak egy tehervagont előre, Belényes irányába. Előzőleg Verbőczy, kiadta parancsba, ha észre is vesszük az ellenséget, ne lőjünk, csak az ő pisztollyal leadott jeladására. Ahogy közeledett a vagon, észrevettük, hogy nyolc katona nyomja maga előtt. Tudtuk mi, frontot megjárt katonák, hogy ez csak az előőrs lehet, jön kikémlelni a rajvonalat. Mit ad Isten, a Karókáék tizenkét éves fia nagy izgalmába elsütötte a puskáját. A frontot nem járt fegyveresek azt gondolták, hogy Verbőczy adta le a jelet a tüzelésre. Elsütötték ők is a puskáikat. Persze, hogy az előőrs, lefordult a töltés mellé és visszavonult. Amit akartak megtudták. Akkor nap, se híre, se hamva nem volt a román hadseregnek. Féltek nekimenni a tárkányi rajvonalnak.

Jött ám estefelé más hír. Olyan, hogy mindenki kővé dermedt, mikor meghallotta.

Váratlanul küldönc érkezett Verbőczyhez. Még a tőle messzebb állók is hallották, hogy irtózatosan elkáromkodja magát, amikor a küldönc befejezte mondanivalóját.

– Elhagyjuk a rajvonalat! Fél órán belül mindenki legyen menetkész! Azonnal hívják össze a falut! – szólt kurtán a parancsa. Anélkül, hogy mondott volna még valamit, elindult le a faluba. A katonák gyorsan felsorakozva utána, a tárkányiak pedig csúszkálva a sáros, havas füvön, igyekeztek lépést tartani a katonákkal. Senki sem szólt, egy szót sem. Még a kíváncsi fiatalok is tartották a szájukat. Mogorva volt mindenki, a puskákat úgy szorítottuk, mintha egyebünk nem lenne a világon. Így értünk le a faluba. Kijöttek az asszonyok a kapukba, amikor meghallották, hogy jövünk. Kíváncsiak voltak, hogy miért jöttünk le. Mikor a jegyzőség elé értünk, már nem is kellett üzenni senkinek a faluban, aki csak mozdulni tudott jött, hogy hallja mi történt. Megteltek az utcák emberekkel, nem kellett félreverni a harangot, jött mindenki a rossz hírt hallani. Mint a futótűz terjedt el, hogy a rajvonalból mindenki lejött a faluba.

Verbőczy nem sokat váratta az embereket. Csak addig maradt a jegyzőség épületében, amíg összeszedte a dolgait, meg magát is, ami nem nagyon sikerült neki, mert látszott rajta, hogy ki van kelve magából, amikor kiállt az emberek elé. A katonái ott álltak fegyverrel a vállukon, menetkészen, mint ahogy parancsolta, a tárkányi fegyveresek mellettük toporogtak, mintha nem akarnának tőlük elszakadni. Körös-körül, hátul és oldalt is, ott állt Tárkány apraja-nagyja, öregje, fiatalja. Úgy körbe vették a fegyvereseket, mintha meg akarták volna védeni őket. Körülöttük szorongott a sok ember, mindenki mellettük akart állni. Nem kérdezett senki semmit, még az asszonyok sem súgtak össze, csak nézték a jegyzőség lépcsőjén álló kapitányt, akinek nem akart kijönni a szó a torkán. Csak állt és nézte az előtte álló, aggódó asszonyokat, az előreszegzett állú konok férfiakat. Akadozva, kezdte, meg-megállt a beszédben. Minden szava olyan súlyos volt, úgy hullott a tárkányiakra, mintha a szürke felhős égből szakadt volna le.

– Hírt hozott hozzánk egyik futárunk, hogy Csúcsánál a vörösek megfutottak a románok elől. A frontot járt emberek tudják, ez azt jelenti, hogy Nagyvárad felől a zászlóaljat a románok nagyon hamar bekeríthetik. Ha ez megtörténik a zászlóaljnak vége. Vagy leteszi a fegyvert, vagy megsemmisítik. Hogy ez ne történjen meg a zászlóaljnak a lehető leghamarabb el kell hagynia a Fekete-Körös völgyét.

Még azt is mondta, hogy szíve szerint sehová sem mennének, de a magyarság érdeke ebben a helyzetben azt kívánja, hogy ne engedje megsemmisülni a Székely hadosztály általa vezetett zászlóalját, mert rájuk szükség van ott, ahol még ellent lehet állni, az oltalom nélkül maradt hazában.

Megköszönte a tárkányiaktól kapott ellátást és katonai segítséget. Isten oltalmára bízva őket, arra kérte az embereket, hogy aki csak tudja, hagyja el a falut legalább pár napra. Ekkor a síri csendben lévő emberek felmordultak, mint akik nagyon nem tetsző dolgot hallottak.

– Székely testvéreim, meg kell értsék, az ellenállás lehetetlen, mert a román hadsereggel állnak szemben! Itt és most csak azt lehet tenni, hogy a fegyvert letéve, minden ellenállást feladva, pár napra, vagy hétre el kell hagyni Tárkányt, mert az ellenállás miatt biztos, hogy a falu ki lesz téve a bevonulók bosszújának. Gondolják meg székely testvéreim, – mondta – a maguké az első magyar falu, aki ellenállt nekik. A maguké a vidék leggazdagabb faluja. Amikor bevonulnak, itt rabolni, gyilkolni fognak. És nem lesz, ki megállítsa őket. Jól gondolja meg mindenki mit fog csinálni az elkövetkező napokban!

Lejött a lépcsőről és minden egyes emberrel, aki hozzá férhetett, kezet fogott. Ő is és a katonái is. Csak egy-egy Isten áldjon benneteket! fért ki az összeszorított fogak közül. Sírni nem sírt senki, csak nagyon elkeseredettek voltak a katonák is, a tárkányiak is.

Mikor elindultak, Verbőczy nem a zászlóalj elején, hanem a legvégén menetelt. A tárkányiak a falu széléig utánuk, mintha meg akartak volna győződni, hogy igazán el kell, menjenek?

A faluvégtől már csak a katonák mentek tovább, a falusiak megálltak és nézték az elvonulókat. Nem integetett senki sem, nem is volt kinek, mert a szemek a földet nézték. Elvonulók és maradók egyaránt. A hideg szél havas esőt hozott a hegyek felől. Az emberek lassan elindultak vissza a faluba. Szótlanul, fázósan összehúzódva, mint akiket a hideg ráz, úgy tért be mindenki a saját udvarába.

Verbőczy nem mert visszanézni Tárkány irányába. Úgy vonult a katonáival, mint egy megvert sereg. Pedig hát nem az ellenségtől szenvedtek vereséget. Talán ezért fájt jobban a visszavonulás. Eszébe jutott beszélgetése a falusi kántortanítóval. Azon az estén, amikor bevonultak a faluba, őt kereste fel, hogy tájékozódjon a helyzetről. Egész napi járta-keltében nagyon jó benyomást tett rá a falu és az emberek is. A kántoron látszott, hogy nagyon helyénvaló, rendes ember. Mikor elmondta miért is jött a Fekete-Körös völgyébe, és miért szeretné a tárkányiak segítségét kérni, Erdei Gyula kántortanító, aki mellesleg prédikált is pap hiányában, nem rejtette véka alá aggodalmait, félelmeit:

– 132 település közül a Körös-völgyében, csak nyolc a magyarok lakta, színmagyar csak egyedül Tárkány. Valahol a hegyeken túl a román hadsereg, a völgyben pedig az oláhság. Alig várják, hogy nekiessenek mindennek, ami magyar. Mit gondol a kapitány úr, ha a Székely hadosztály vereséget szenved, mi lesz ezeknek az embereknek a sorsa? Nem kellene-e bevárni a helyzet alakulását, és fejet hajtani a sors előtt?

– Ezt teszi az egész Erdély, és a románok mind nagyobb erőket, vetnek be. Ha nem állunk ellent legalább mi és azok az emberek, akikben van elég merészség és konokság, akkor nem csak Erdély, de Magyarország is elvesz – érvelt a kapitány.

– Épp ez a baj, kapitány úr. A vörösek lerakatták a fegyver és hazaküldték a katonákat. A románok hazahozatták katonáikkal a puskákat, és most itt vannak a nyakunkon. Ahogy a tárkányiakat ismerem, tudom, nem sokat kell őket győzködnie, hogy fegyvert fogjanak és nekimenjenek a legnagyobb túlerőnek is. Büszkébb, kitartóbb embereket a vidéken nem talál. Lehet ez lesz a vesztük, mert most minden irányból csak ellenség veszi körül.

– A tárkányiak akkor vesznek el, ha lehajtják a fejüket. – kapott a szón a kapitány. Mit gondol a kántor úr, mi tartotta meg eddig is őket, ahogy mondja, ellenségektől körülvéve? Semmi más csak a bátorságuk, erejük és kitartásuk. Nézze kántor úr, Erdély-szerte a magyarság megadta magát sorsának, várják, hogy majd csak lesz valahogy. Valahogy lesz, mert a román király katonái már ott állnak Halmágycsúcsnál. A magyarság széjjelszórt nyájhoz hasonlít, akit elhagytak őrizői. Nézze, az oláh pópák, tanítók a helyükön vannak, biztatják, bátorítják a híveiket. A mieink megfutamodtak. Se pap, se tanító, se vezetők, csak rongyos, ordibáló semmihez sem értő kommunisták. Ha még száz ilyen falu lenne, mint Tárkány, nem félteném az országot! De nincs, csak ez az egy! Ha Isten is, úgy akarja, megállítjuk a románokat, a becsületünkön nem esik folt. Mi harcolni fogunk. A siránkozást, a semmittevést hagyjuk másokra. A kántor úr imádkozzon értünk, hogy harcunknak értelme és haszna legyen.

Jóbarátként váltak el akkor este is és most, Nagypénteken is. A kántor is ott volt a búcsúzásnál a jegyzőség előtt. Érzett a kézszorításából, hogy a végső búcsút is barátként éli meg.

Amikor Belényesnél felértek a vasúti töltésre, akkor nézett vissza először a falu felé. Sudár, fehérre meszelt tornya messze hirdette… itt magyarok laknak! Homályos, szürke ködből emelkedett ki. Alatta maroknyi magára maradt magyar várta az álmatlannak ígérkező éjszakát és a ki tudja mit hozó holnapot. A ködön túl töméntelen ellenség, hogy bosszúját és gyűlöletét kiélhesse a szabad prédára maradt falun.

Akkoriban édesapám volt a falu gazdája. Ez azzal járt, hogy nála volt a falu pénze. Ha bikát vagy kant kellett vásárolni a falunak, vagy bármire volt szükség, őhozzá jött a bíró pénzért, és neki kellett elszámolni is. Soha semmi hiány nem akadt. A falu pénze mindig rendben volt, azért is lehetett már sok éve falugazda. Nagypénteken, mikor hazajöttünk a rajvonalból, kedvetlenül, mogorván leültünk, hogy megbeszéljük a teendőket. Mi lesz, ha bejönnek? Mit fognak csinálni? Én, mint frontot járt ember váltig erősködtem, hogy ha letettük a fegyvert, a katonaság civil embert nem bánt, nem bánthat! Meg, hogy rabolni is fognak? Lehet, hogy rekvirálnak ezt-azt, de rabolni nem hinném.

– Sokkal rosszabb lesz, ha elmegyünk, mert akkor az emberek nélkül maradt házat sokkal könnyebben kirabolják – mondtam én.

De apám csak egyet hajtogatott: – Megmondta a kapitány, hogy innen el kell menni pár napra, hétre. Isten őrizz, hogy ránk törjenek az oláhok és agyonlőjenek bennünket. Neked meg anyádnak menni kell, én majd meglátom. Ha úgy áll a dolog, jövök utánatok.

Tudtuk, ha egyszer valamit a fejébe vett, az úgy is kell legyen. Így végül abban egyeztünk meg, hogy ne legyünk nagy terhére senkinek. Édesanyám, miután a bátyámékhoz megy, velük tart a közeli Fenesre, én pedig a gyantai rokonokhoz, amíg elmúlik a veszély. Édesapám itthon marad. Ha nem lesz baj, nem hagyja el a házat, de ha mégis úgy történne, megy édesanyám után Fenesre.

Nem volt idő sokat tanakodni. Még akkor este indulni kellett annak, aki el akarta hagyni a falut. Én elköszöntem édesanyámtól, édesapámtól, valami pénzt vettem magamhoz és indultam is. Édesanyám elment a bátyámékhoz, hogy megbeszélje velük a teendőket és velük együtt ment Fenesre.

Mikor kimentem az utcára, már szedelőzködtek az emberek. Volt, aki csak úgy gyalogosan, mások szekeret pakoltak abba rakták a sok gyereket és valamennyi ruhát. Csak a nagyon bátrak vagy hiszékenyek végezték mindennapi teendőiket és várták mit hoz a másnap.

Ahogy megyek az utcán, eszembe jut, hogy lehet még mások is mennének Gyantára. Beszóltam hát azokhoz, akikről gondoltam, hogy rokonaik vannak arrafelé. Finyi Miskának volt is, úgyhogy együtt vágtunk neki a több mint 30 kilométeres útnak. Másnap reggelre meg is, érkeztünk. Enni kaptunk és elmeséltük miért jöttünk el hazulról… Mikor lefeküdtünk még nem sejtettük, hogy az otthon maradottak milyen napra ébredtek. Csak másnap este tudtuk meg a nagyszombaton menekültektől, min mentek át a tárkányiak, köztük az apám is, aki később elmesélt a vele történteket…

Kevés ember aludt nagypéntek éjjelén Tárkányba. Az apám is csak forgolódott egész éjjel. Mindenben annyi volt a jó, hogy egyedül maradt a veszedelem előtt. Minél nagyobb lesz, annál jobb, hogy csak egymagába van. Még alig pirkadt már szedelőzködött a jószágokat ellátni. Mióta elment a szolga a reggeli etetés az ő dolga volt. A szolga kifizetve, annak rendje és módja szerint ment el. Nem küldte, de nem is marasztalta. Tudta, jobb neki is ha az övéi között van.

Szénát rakott a pár ökör és a tehén elé. Kiszedte a ganét alóluk, majd friss szalmát hozott be alájuk. Megfejt, megszoptatta a borjút, közbe abrakot is rakott eléjük. Végezte a mindennapi megszokottat, de semmi kedve nem volt semmihez. Máskor olyan jól esett fésülni a két ökör oldalát, farát, most semmi kedve nem telt benne. Még mosolyogni sem tudott a két ökör táncán, amikor kiengedte őket az udvarra a vályúhoz itatni. Már kilenc óra körül járt az idő. Apró szemű, hóval kevert eső esett. Akkor hallotta meg az első lövéseket. A Hajnal utca felől hallatszottak. Gyorsan behajtotta az ökröket a pajtába, és a jászolhoz kötötte őket. Szőrével kifele magára vette a kuzsókját és elindult ki a Nagyutcára, lássa, mi történik. Mikor kiért, már nem csak a lövéseket hallotta, de kiabálás, magyarral vegyes román káromkodás is megütötte a fülét. Tele volt az utca idegen katonákkal, félig parasztruhát, félig katonaruhát viselő emberekkel. Nagy volt a nyüzsgés. Épp a boltot rabolták ki. Vitt, hordott ki mit tudott. Már azon volt, hogy visszafordul, de mégse tette, vitte a kíváncsiság, látni akarta mi történik. Gondolta, csak úgy semmiért nem lövik le. Lehet, csak a boltot akarják kirabolni. A puskalövésekről megfeledkezett. Egyébként is, semmivel sem különbözik a parasztruhás idegenektől, okoskodott. A lábán bocskor, a hátán a kuzsók szőrével kifele, ahogy legtöbbször az oláhok viselik.

Nem figyelt rá senki. Nagyobb dolguk volt. Alig fértek a boltajtón ki és be, olyan nagy volt a tülekedés. Eleget látott már, fordult volna hazafelé, amikor földbe gyökeredzett a lába. Nagy kiabálások, káromkodások között a kovácsot cibálták ki a műhelye elé és minden teketória nélkül fejbe lőtték. Még rángatózott, amikor már a csizmáit húzták le a lábáról. – Úristen, egy pár csizmáért?! – villant meg benne. Innen azonnal el kell menni! Mint aki holdkóros, fordult meg és indult el. Úgy érezte, nem bírják el a lábai hazáig, mintha minden lépésnél össze akarnának rogyni.

Egész úton maga előtt látta az agyonlőtt kovácsot, akinek ha volt „bűne”, csak az lehetett, hogy a műhelye ott volt az út mellett. Csütörtökönként pedig szokása volt a már kész de még forró patkókat kidobni a műhely elé, az út mellé a porba. Ugyanis akkor volt piaci nap Belényesben. Ahogy jöttek haza a piacról a környező falvakban lakó emberek, bizony sokan nem állták meg, hogy hozzá ne jussanak egy ingyen patkóhoz. De bizony sokan dobták messze a forró vasat és megsült kézzel, káromkodva kellet elsomfordáljanak. Másoknak persze szégyellték elmondani, hogyan jártak, így aztán a mesternek sokszor megadatott, hogy jól kinevethette magát a porul jártakon. Frontot járt ügyes ember volt, mindig lehetett rá számítani, Verbőczyvel is volt mindenhol. Most ott feküdt a sárban, élettelenül.

Fülébe csengett a felesége búcsúszava – ha baj van, hagyjon mindent csak kend, meneküljön! A templom előtt megállt, nem tudta mitévő legyen? Forduljon ki a faluból, vagy menjen haza. Hirtelen eszébe jutott a falu pénze. Az nem az övé, azzal el kell majd számolnia, ha lesz kinek, az a pénz az ő gondjaira van bízva. Mit mond majd ha számon kérik tőle? Megtért az utcába, a háza felé, a pénzt minden áron el kell hozza. Mire elért hazáig, már majdnem minden irányból hallatszott a puskaropogás jajveszékelés. Bement, bezárta maga után a kaput és elővette a ládikát, amibe a falu pénzét tartotta. Kimarkolta belőle az összes pénzt és a gölebébe dugta. Akkor eszébe jutott a család pénze is. Kivette a párna alól, ahol az asszony tartotta, és rongyba csavarva az udvaron egy nagy kő alá dugta. Már épp azon tanakodott magába, hogy a jószágokkal mit csináljon, amikor meghallotta, hogy a szomszéd kapuját irtózatosan verik. Egy pillanatot sem gondolkodott tovább, nekiiramodott a kertnek. Tudta, az utca felé már nem menekülhet, csak az Alszeg felé a kerteken keresztül. Futott, ahogy csak öreg lábai bírták, egyik kerítést a másik után ugrotta át. Már vagy csak három kerítés volt a falu széléig, már remélte, hogy szerencsésen megmenekül, amikor hirtelen, mintha a földből jöttek volna ki, három fegyveres, félig paraszt, félig katona állt előtte. Ismerte őket, a szomszéd faluból voltak. Ők is megismerték. Ráfogták a puskákat. – Bácsi hol a pénz? – kérdezte az egyik tört magyarsággal. Egy pillanat alatt földbegyökerezett a lába, nem jött ki hang a torkán. Mind közelebb jöttek hozzá, a puskák már ott voltak az orra előtt. – Van pénz – nyögte ki. Lassan benyúlt a gölebébe, és ledobta a sok pénzt a földre. A sok bankó széjjelszóródott. Azok hárman, egymást lökdösve nekiestek, és egymás elől kapkodták fel a pénzt. Nem törődtek azok már sem emberrel, sem puskával, úgyhogy szabad lett az út, ki egészen a falu végéig. Így jutott el aztán Fenesig, mert a dombok felé vezető utat még nem állták el. Elveszett el a falu pénze igaz, de aztán már úgysem lehetett hasznát venni, mert más világ jött, más pénzzel.

Pali János szinte teljesen átvirrasztotta nagypéntek éjszakáját. A 43 éves férfinak első felesége halála óta ilyen rossz éjszakája nem volt. Nem is tudta hogyan, vagy mikor álmodhatott, mert úgy érezte egész éjjel le se hunyta szemét, csak nézett a lehúzott lámpába és hallgatta a négy kislány szuszogását, és biztatta a feleségét, hogy aludjon csak nyugodtan, nem lesz holnap semmi baj. Akárhogyan is történt, az álom nem hagyta nyugodni, csupa víz lett rajta a ruha, még a dunyha is nyirkos lett tőle. Hajnalban az asszony is észrevette, és addig unszolta, amíg elmondta neki nehéz álmát.

Azt álmodta, hogy Zsuzsi, az első felesége, aki már két éve halott, ott áll előtte tiszta fehér menyasszonyi ruhában és minduntalan azt kérdezi: – Kit, szeretsz jobban? Engem vagy ezt a másikat? Hogy nem felelt a kérdésre, egyszerre csak azt mondja: – Ha engem szeretsz, gyere utánam! Ennyi volt az álom, ami a nyugtalansághoz keserűséget is hozott. Hogyne szerette volna első feleségét, hiszen tőle volt a négy kislány. Későn jöttek, de szépek, ügyesek voltak mind, még a karon ülő is szép formásnak egészségesnek néz ki. De azért a halálba nem menne a volt felesége után, nem hagyná el ezt az újat, mert hát ki vállalta volna fel, hogy más asszony négy árváját nevelje. Nem elég, hogy elvesztették az anyjukat, még apjuk nélkül is maradjanak? Ez az asszony főz, mos, takarít rájuk, úgy viselkedik, mintha egy élet óta övéi lennének. Egy rossz szóval meg nem bántaná a mostani feleségét. Igaz, ezzel csak pár hónapja él. Az is igaz, hogy a másikkal majdnem húsz évet éltek le együtt, hát hogyne szeretné…

Nagy nehéz csend ülte meg a szobát. A régi asszony eszébe jutatta az eddig leélt életét, mely tele volt kínnal és szenvedéssel. Talán csak a gyerekek, akik miatt most annyira aggódik, hoztak csak örömöt életébe. Neki a szegénység jutott, amiből nagyon nehéz volt kikecmeregni. Mikor már kezdett minden jól menni, hogy földet is, vehetett, akkor hagyta itt a felesége. Hirtelen kapta meg a tüdőbajt, ami pár hónap alatt el is vitte. Ott maradt a kislányokkal magában. Hogy győzze a reászakadt sok munkát szolgát fogadott, de elég semmirekellőre akadt. Mitre nem nagyon szeretett dolgozni, csak fanyalgott a máléra és a puliszkára is. Mintha otthon jobbat evett volna! De hát mit lehetett csinálni, ez volt ezzel kellett beérje. Igaz, sokat kellett szidja, de ha az erdőre ment fáért, vagy szántani, szénát hordani, csak volt aki segítsen. Akármilyen lusta volt, csak hasznát vehette. De most az is itt hagyta. Haragosan ment el, mert ahogy az lenni szokott, a szegény embert az ág is húzza.

Most, a télen történt, hogy az egyik ökör megbetegedett. Kijött hozzá az orvos, és úgy ahogy helyre is hozta, csak azt mondta, vigyázzanak rá nagyon, ne terheljék egy ideig. Sokáig kímélni nem lehetett, mert hát hamar jött a tavasz, ki kellett hordani a ganét, sietni kellett a szántással is. Egyik reggel raktak a szekérre valamennyi ganét, mert hát elég messze a Mátyás ritbe kellett vinni, fel a dombra, meg hát az ökröt is kímélni kellett. Rá is kötötte a szolgára, nehogy felüljön az emelkedőn a szekérre, mert a nélkül is nehéz szegény beteg ökörnek. Neki még dolga volt otthon, csak később indult el a szolga után. Ki tudja, hogy a kivel állt meg beszélgetni, mert épp a dombon érte utol. Ott ült peckesen a szekéren és ütötte sajnálat nélkül a kínlódó beteg ökröt. Mikor meglátta, az első, kezébe kerülő bottal ugrott neki a szolgának. Az elég fürge volt, hogy egy-két ütésnél ne kapjon többet. Eddig se kedvelték egymást, de azután már csak a szükség tartotta egymás mellett őket. Már az se, mert az elsők között volt, akik felmondtak a gazdának. Ment az övé közé, oda való volt.

Maradt a sok munka, és ami igaz, mostanában sehogy sem ment. Felfordult az egész világ, megint háborúról beszéltek az emberek a faluban. Nem nagyon érdekelte, mert őt nem vitték katonának a kicsinyek miatt, hogy ki kivel és miért hadakozik. Werbőczyhez sem állt be. Elég volt neki a maga baja, nem akarta a másét is a vállára venni. Volt amikor sajnálta, hogy nincsen legalább egy fia, mert az csak segített volna, de amikor a kislányokra nézett, azonnal meglágyult a szíve. Összeszorította a fogát és még keményebben végezte a dolgát. Mit tehetett? Hagyta, hogy mások háborúzzanak, neki nem volt rá ideje. És most mégis tele gondokkal várta a reggelt. Nem menekült. Nem volt miért. Amije van mindenért megszenvedett, ki tudja kiket hoz a holnap a faluba? Nem hagyhatja itt ebek harmincadjára azt, amit keserves munkával szedett össze. Miből adja majd férjhez a kislányokat?

Tudta, érezte, a reggel semmi jót, csak rosszat hozhat.

Így jött el a hajnal. Felkötötte a bocskorát, meggyújtotta a lámpást és kiment szénát adni a tehénnek és az ökröknek. Megtömte a jászlat, leült a fejőszékre. Úgy érezte, a lábai nem, bírják. Az álom nem hagyta nyugodni. Nagy sokára felállt és elkezdte fésülni a jószágokat, csak úgy megszokásból, mintha nem is az övé lennének. Pedig máskor nem csak a fésűvel, de a szemével is jól esett simogatni őket. Most, mint akinek a vérét vették, úgy jött, ment, matatott körülöttük. Fogta a villát és kitakarította a pajtát. Erőtlenül, mint egy alvajáró végezte a munkát. Amit máskor pillanatok alatt elvégzett most nem kevés időbe került. Jött, ment, forgolódott, mint aki nem ismeri ki magát saját pajtájában. A végén még a seprűt is kellett keresse pedig az ott volt a megszokott helyén a sarokban. Mikor bement a sajtárért, hogy megfejjen, már kezdett világosodni, csapkodott a havas eső. A fellegek olyan lent voltak mintha a földhöz akarták volna nyomni a falut házastól, emberestől. Mikor benyitott, az asszony a kályha mellett forgolódott, rakta a tüzet. A kislányok már kezdtek mozgolódni. Nem szólt semmit, fogta a sajtárt és kicaplatott a sáros udvaron át a kúthoz. Vizet húzott, töltött a sajtárba, és mint mindig, a válut is telehúzta tiszta vízzel, legyen mit igyanak majd az állatok ha kiengedi őket. Visszament a pajtába, letette a sajtárt, és abrakot tett a jószágok elé. Máskor mire megette a tehén az abrakot, már meg is volt fejve. Most az egyszer nem. Nem érzett erőt a kezeiben. De lehet, a tehén nem akarta leadni a tejet. Végül csak bekerült a sajtárral a szobába.

Máskor végigkínálta a friss tejjel a lányokat, de most csak letette és ment ki, vissza a pajtába, mintha csak ott találná a helyét. Kint egyfolytában esett a havas eső. Kis idő múlva az asszony jött ki utána, hívta be reggelizni. Mire bement már ott ültek az asztalnál, csak őrá vártak. A kislányok köszöntek illedelmesen, mint mindig ha otthon kapta a reggel. Jó reggelt kívánt ő is nekik, de most valahogy mintha ők is érezték volna, hogy valami nagy baj van. Igaz, mióta meghalt az anyjuk, a nagyobbacskák már nem viháncoltak, kacarásztak annyit. Mintha megkomolyodtak volna. Pedig az anyjuk sokkal szigorúbb volt hozzájuk, mint a mostoha. Alig ettek. Csak a kicsi itta meg jóízűen a cukros tejet.

Kiment, megitatta a válunál a jószágokat és tengerit szórt a malacok elé. Még ténfergett egy ideig, mint aki nem találja a helyét, be a pajtába, ki a csűrbe és vissza. A havas eső hol csendesedett, hol jobban rákezdte. Végül valahogy csak bekerült a szobába. Az asszony és a lányok ott ültek még mindig az asztalnál a kanapén. A karonülő is ott volt köztük, hol egyik, hol másik szorította, ölelte magához, babusgatták, szeretgették. Leült melléjük az asszonnyal szembe. Nem szólt egyikőjük sem, csak nézték egymást és hallgatták a gyerekek halk kacarászását. És vártak…

Máskor ilyenkor már a kalácsot dagasztották, festették a tojást. Valahogy most a lányok sem kérdezték, miért nem készülnek Húsvétra. Ők is, megérezték a levegőben a várakozást. Nem tudták mire, de érezték várni kell a kérdésekkel.

A csendet János törte meg, mondván kinéz az utcára. De épp amikor a kilincsre tette a kezét, hallották meg az első lövéseket.

Becsukta az ajtót halkan, és visszafordult. Leült az asszony mellé, szembe a kislányokkal, akik a lövések hallatára úgy összebújtak, mint egy kis madárcsapat, ha ülü csap közéjük. Szótlanul néztek nagy riadt szemekkel. Az asszony felállt és odament hozzájuk. Egyenként megsimogatta őket. Szólni nem szólt, hang nem jött ki a száján. Visszaült a férje mellé és újra megfogta a kezét. Szorította, mert csak ő volt neki meg a lányok.

Az első férje elzavarta hét év házasság után… Szerette, szerelemből ment hozzá, de hát az nem volt elég. Gyerek kellett volna, minél több, mert a család csak így erősödik, gyarapodik. Meddő asszonnyal hiába az erős férfi, hiába a vagyon, hiába a munka. Ezért kellett elváljanak és haza menjen, ahol igaz újra befogadta a család, de belátta, hogy egy életen keresztül csak a mások szolgája lett volna. Így most jobb mióta újra férjhez ment. Feleség és anya is. Igaz, nem az ő lányai, de mire felnőnek anyjukként, fogják szeretni. Szerették egymást. Ő is a lányokat, a férjét, és azok is őt. Lassan, napról-napra mind jobban mentek a család dolgai. Csak a háború ne jött volna. Az mindent elrontott. Nem volt kinek eladni, és nem volt mit venni. Mindent a frontra küldtek – embert, állatot, élelmet, ruhát. Igaz, János nem volt katona, de a háború alatt nem sokat lehetett haladni, akármennyit is dolgozott az ember. Most meg alig múlt el az egyik, itt a másik háborúság. Azt hallotta az utcán, az oláhok mindent el akarnak venni a magyaroktól, mert most már mindenhol Románia lesz. Nem értette hogy lehet ez, mert hát a regáti Románia olyan messze van, hogy még hallani is ritkán lehetett róla. Most meg fegyverrel jönnek Tárkányra. Még a szolga is azt kiabálta vissza mikor elment, hogy nemsokára ők lesznek Tárkányban az urak! Nemigen hitte, de hogy nincs magyar csendőrség, aki vigyázzon a rendre, és a katonák is elvonultak, hirtelen zúdult a falura a nagy baj. Semmit nem lehetett tenni ellene, csak várni, vajon mi lesz, vajon igaz, hogy az oláhság azt csinálhat, amit akar?

A puskalövések hozták meg a hírt, hogy itt vannak, hogy elkezdődött, amit talán csak nagyon kevesek hittek. És jöttek…

Nyikorgott a kapu valakik csoszogtak befele. A szobába hirtelen megdermedt a levegő. Mind egymásra néztek, riadtan kapcsolódtak egymásba a szemek. Ismerős hang kiabált a szoba felé: – János bácsi, János bácsi! Lassan minden szem a hang irányába fordult. Ott állt az ajtó előtt a volt szolga, mögötte lövésre emelt puskával három román katona. – Gyere ki János bácsi, gyertek csak! Felálltak. Elől a férfi, utána feleség, ölébe a kicsivel, utánuk a lányok. – Gyertek csak, megyünk a templom elébe, mondta a szolga sunyi mosollyal az arcán.

Elindultak kifelé a kapun, ki az utcából. Szótlanul mentek. Elől a férfi, mellette az asszony, ölében a kicsivel. Egyik kislány a kezébe, a másik a rokolyájába kapaszkodva ment mellette, a nagyobbacska az apja kezét fogta. Utánuk a szolga a fegyveresekkel. Mentek a puskaropogás irányába a templom felé. Ahogy közeledtek, tértek ki az utcából, már nem csak a puskák, de káromkodás és jajgatás is megcsapta a fülüket. Nem néztek hátra a kísérőikre, csak mentek csendben, földre szegzett tekintettel. Így értek ki a templom elé, ahol egyik sortűz a másikat érte. Asszonyok, gyerekek sírása, sikolya vegyült férfikáromkodásba. Volt szolgák, idegen katonák rekedt ordítozása töltötte be a máskor tisztelettől csendes, nyugodt templomteret. A fal mellett egymásra lőtt emberek feküdtek, vérük a latyakos, sáros hóval vegyült és folyt lassan le a dombról.

Durva, karomként begörbült újjak ragadták meg őket, cibálták el a gyerekeket, akik ekkorra már sírtak, ordítottak. – Duceti prunci la o parte! (Vigyétek a gyerekeket arrébb!) – kiabálta Mitre fröcskölő szájjal, és cibálta többedmagával a kislányokat. – Nem, nem hagyom, nem engedem! – sikította az asszony. Nem engedem! Ha minket, akkor őket is! Öljétek meg őket – ordította rekedten. Öljetek meg mindőnket!

A kislányok, ha elcibálták egyiktől, sárba esve, bukdácsolva kapaszkodtak a másikba. Nem akarták hagyni sem apjukat, sem anyjukat. Már hang se jött ki a torkukon, csak hörögtek. Könnyes, sártól mocskos arccal bújtak egymás mellé, keresve, szorítva a szülői kezeket. Végül egy tiszt röviden odavetette: – Lasati femeia si prunci, aduceti barbatul! (Hagyjátok az asszonyt és a gyerekeket, hozzátok a férfit!). Durván ellökték az asszonyt és a gyerekeket, csak az embert ragadták meg és vitték a falhoz. A kislányok kimerülten bújtak mostohaanyjukhoz, aki azt se tudta mit csináljon, csak állt és nézte a falnál álló férjét. Egy rokon öregasszony lépett hozzájuk és elkezdte lassan terelgetni őket a Gábor Istókék háza felé, hogy legalább a kislányok ne lássák, ami történni fog az apjukkal. Elindultak engedelmesen, összefogózva egymást támogatva, vissza-visszanézve. A szemek nem tudtak elszakadni egymástól, kapaszkodtak egymásba. Már majdnem beértek a ház kapuján, amikor eldördült a sortűz.

Hallotta a lövéseket, érezte az ütést a testében és hogy leesik a kalap a fejéről. Nem akart még elesni, nem, amíg még látja a kis csapatot, amint lassan összekapaszkodva távolodik. Még hallotta, hogy a katonák újratöltik fegyvereiket, de nem látta. Csak az övéit és a szemébe kapaszkodó asszony tekintetét. És egyszerre sötét lett. És akkor egy másik szempár nézett rá hívogatóan, biztatóan.

A dédnagyapám volt. A legnagyobb lányt a nagyapám vette feleségül. És segített felnevelni a többit. De erről majd később.

Gábor Ferenc, 2006. február 22.

Majdnem egy hétig voltunk Tenkén. Láttuk a román katonaság elvonulását nyugatnak, Magyarország felé. Közben jöttek a hírek Tárkány felől is. Mesélték az onnan jövők a nagy pusztítást, rablást, öldöklést. Megtelt a vidék tárkányi menekültekkel. Sokan a szőlőhegyi kunyhókba, mások a közeli erdőkben húzták meg magukat. Akinek rokona volt a szomszéd falukban, náluk talált menedéket. Ki Fenesre, ki Sonkolyosra, mások Jánosfalvára, vagy épp Gyantára, Tenkére vonultak űzött vadként. A legtöbb faluba kidoboltatták a bevonulók, hogy szigorúan tilos tárkányiakat befogadni, rejtegetni. És mégis, még fenesi románok is fogadtak be tárkányi menekülteket. A jánosfalviak Húsvétkor, mikor már meghallották mi történt a Tárkányban maradottakkal, nem festett, hanem fehér tojást ajándékoztak a Tárkányból kimenekített gyerekeknek. Bizony keserű volt az a Húsvét, pedig még elképzelni sem tudtuk mi történt otthon. Csak amikor hazaértünk, láttuk azt, amit azelőtt még a fronton sem.

Csupasz falakkal maradt, kifosztott házak, üres pajták, magtárak. Volt, aki a kutya tálját kellett kimossa, hogy valamiből enni tudjon a család. Még a háborúba kapott érdemrendjeimet is, ellopták. Nem volt mire feküdni, mert sem ágy, sem ágynemű, mindent elhurcoltak. Támolyogtunk egyik helyről a másikra, néztük a reánkszakadt nagy pusztítást. Hiába keresgéltünk, csak halottakat találtunk. Kit a kertjében, kit az udvarán, kit az utcán, saját háza előtt lőttek agyon.

És elkezdtük temetni őket…

Összeszedtük a megmaradt rossz szerszámokat, amik ellopni sem voltak jók és kiástuk a Gábor Istókék meszes gödrébe elföldelteket. Kiástuk a kovácsműhely előtti gödröt is. Majoránnát tettünk az orrunkba, mert nem bírtuk a már egy hetes, oszlásnak indult hullák szagát. Akik ott voltunk mind frontot viselt emberek, de olyat még nem láttunk…

Megtaláltuk Fakuc Julcsát, akit a kenyérdagasztó teknőtől hurcoltak el, még látszott a csiriz a karján. Megtaláltuk az élve eltemetett Maris Miskát és Bíró Ferencet, akit azután öltek meg, miután összeszedte a faluból a zabot a román katonaság számára. Ott volt a süketnéma Antal Kati, a süket, öreg Illés papó, a megcsonkított Izsák Mihály, a falubíró Fenesi Ferenc. Eltemettük a Csonka Halászék sánta fiát és az apját, a Mártonyék egész családját. Fehér gyolcs lepedőbe tekertük mindegyiket. Koporsót nem volt ki, és annyit amennyi kellett volna, nem volt idő csinálni. Temettünk egész nap szakadatlan, csak néha-néha álltunk meg pihenni. Egyik szekér a másik után ment ki a temetőre, kísérték a még életben maradottak.

Pap nélkül, mert a pap, Hadar István még jóval a háborúskodás előtt elhagyta Tárkányt. Elhagyta, mert nem tudott eggyé lenni az itteni emberekkel. Nem értette a konokságukat, büszkeségüket és makacs öntudatosságukat. Elment, mert rájött, a hívei kereszténységükben is olyan eltökéltek, mint mindennapjaikban. Nem tudott rájuk hatni viselkedésével, szavaival. Szinte szó szerint betartják a szentírást, és ezirányba nem tűrnek semmiféle oktatást, beleszólást sem vallási, sem világi dolgaikba. Jobbnak látta, ha elmegy. Sokkal kezelhetőbb, szelídebb nyájra vágyott.

Erdei Gyula, a kántor se jött vissza még a bujdosásból. Ő egy sorsot vállalt szeretett híveivel, de ha már el kellett menni, hazalátogatott szüleihez, így még nem tudott, nem tudhatott a temetésről.

A sírokat, egyiket a másik után ásták meg, kinek-kinek a családja mellé. Egy szívből jövő Miatyánk, másra nem volt idő. 90 halottat kellett eltemetni! (Egy tárkányit Nyégerfalván öltek meg.) Sötét este lett, mire elindultunk lefele a Temető dombról. Otthagytuk őket egy jobb, igazságosabb világ hitében és a boldog feltámadás reménye alatt.

Odalent a faluban vártak bennünket a csupasz falak, a megtizedelt családok 204 árvája.

2006. 03. 14.

                               Epilógus.                                                      

A köröstárkányi 1919-ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is, úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is, megpróbálták a nyakukba varrni. Tény az, hogy az 1925-ben megrendezett gyilkosság bizonyítási perben még tanúként sem hallgattak ki tárkányit. Különben a két román ügyvédet 1919. április 3-án gyilkolták meg tisztázatlan körülmények között, a Lunca nevezetű faluban. A 11 gyanúsított közül (a Székely hadosztály volt katonái) kettőt ítéltek el, Magos Józsefet kilenc év kényszermunkára és Hinrich Sachsot egy év és három hónapra !?!? A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások azután jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is, a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyeslakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak.

Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat.    

Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is, a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg.   

Gábor Ferenc. 2006. március 14.