Az óvatos Románia

Románia Szilisztria megerősített várost és Dobrudzsa északi részét kérte Bulgáriától jutalmul azért, mert az első balkáni háborúban semleges maradt. Szentpétervár nyomásának hatása alatt azt meg is kapta. Ez az orosz közbelépés volt az első záloga a későbbi barátságnak. 1913 januárjában ugyanis a román vezető férfiak a germánságra támaszkodó addigi politikájukat a pánszlávizmus szolgálatába állították. Nagy része volt ebben nemcsak az orosz befolyásnak, de Szentpétervár párizsi barátainak is. Ezek azt tanácsolták Romániának, hogy sürgősen lépjen be a második balkáni-ligába – amelyet Belgrád és Athén alakítottak. – Ez a liga Bulgária ellen irányult...

Végleg elhatározott dolog volt, hogy Bulgáriát fel kell áldozni Szerbiának. Jellemző az orosz politika ügyességére, hogy már 1913 elején iparkodott Romániát Szerbia számára megnyerni. Sakkhúzásának az volt a célja, hogy Szerbiának újabb szövetségest szerezzen Ausztria ellen: a tervezett háború esetére, amelyet a két balkáni háború készített elő. Ennek a két balkáni háborúnak sikereit akarták most teljessé tenni az oroszok.

Sazonov úgy számított, hogy az Ausztria –Magyarországgal – 1883 óta szövetséges[2] 2) és egy Hohenzollern által kormányzott – Románia közreműködése enyhítené, vagy legalább is csökkentené azt a nyugtalanságot, amelyet egy – Szerbia balkáni hegemóniáját biztosító – bolgár vereség Bécsben előidézett volna. A románoknak Szerbia oldalán való szereplése megnyugtathatta II. Vilmost is, akit amúgyis elvakított az a tudat, hogy Belgrád másik szövetségesének: Görögországnak királynéja, az ő nővére volt.

A belgrádi orosz követet: Hartwig bárót illeti meg a dicsőség ennek a rendkívüli diplomáciai manővernek sikeres lebonyolításáért és keresztülviteléért.

1912 végén már mutatkozni kezdett a Bukarestben tartózkodó szentpétervári ügynökök megvesztegetési akciónak gyümölcse.

Mindazon politikai és katonai személyek, akik a liberális párttól függtek, így Take Jonescu és a Bratianu fivérek (Vintila és Jonel) az orosz szövetség zsoldjába léptek. Újságjaik: a „Románia”, az „Adeverul” és az „Independence” révén  a román közvéleményt lassanként megnyerték az orosz ügynek, vagy legalább is csökkentették a régi szimpátiákat Ausztriával szemben.

Az orosz megbízottak és a román liberális vezetők közötti tárgyalások az öreg, elgyengült és beteg Károly román király tudtán kívül történtek. Ha a király maga hű maradt is régi barátaihoz, környezetében már mindenki más véleményen volt. A királyné, Ferdinánd trónörökös, a tábornokok és a román politika vezető tényezői késznek mutatkoztak: az orosz óriás védőszárnyai alatt rácsapni a prédára. A Cantacuzenek, Majorescuk és Marghilomanok germánofil pártja napról- napra népszerűtlenebb lett.

Sazonov a háború kitörésének pillanatában már tudta, hogy Románia támogatni fogja. Megfizetett  érte pénzzel és ígérettel...[3]

Bizonyítékai voltak, hogy Bratianu és Take Jonescu, - akik pár hónap óta az orosz követség támogatásával ismét a hatalom birtokosai lettek Bukarestben, - nem fogják Ausztriával szemben vállalt kötelezettségeiket teljesíteni. Sazonov tudta, hogy népszerű királyellenes kijelentésekre támaszkodva Szentpétervár és Belgrád pártjára kell állniok.

Vajon a francia kormány résen állt-e? Igen! Éppen úgy, mint a londoni és római kormányok is résen állottak.

Mindhárom kormány, diplomáciai képviselői és titkos ügynökei révén, tüzetesen informálva volt az új román orientáció okairól.  

Különösen tudta ezt Quai d’Orsay. 1913 nyara óta ismerte a bukaresti bizalmas táviratok kulcsát. Tudott mindent 1914 júliusában az oroszok utolsó 30 hónapi bukaresti tevékenységéről és arról a buzgalomról, amelyet Blondel francia követ fejtett ki. Annak ellenére, hogy a francia diplomáciai levéltár hozzáférhetetlen, sok adata mégis napfényre került. Raymond Poincaré birtokában ugyanis megvoltak a külügyminisztériumhoz érkezett sürgönyök, levelek, bizalmas jelentések másolatai. Ezeket ő politikájának és személyének védelmére magához vette.

Az orosz, osztrák és német forradalmak révén nyilvánosságra jutottak a diplomáciai akták. A francia köztársaság egykori elnöke által publikált adatok teszik lehetővé, hogy sok homályt eloszlassunk és sok bizonytalan feltevést igazoljunk.

Aggály nélkül állíthatjuk, hogy a francia vezető férfiak tudtak Sazonov bukaresti ügynökeinek 1912 októberétől 1914 júliusáig (a háború kitöréséig) folytatott osztrákellenes akciójáról.

Lehet, hogy néha megkésve és nem elég alaposan – de lényegében mindig és mindent tudtak. Nem állítható, hogy helyeselték az orosz politikát, hiszen maguk is megijedtek tőle. Óvtak Oroszországot a felidézett veszélytől és a béke megzavarásától. De ennél többet nem tettek sem a katasztrófa elhárítására, sem az ország biztonságának érdekében.

Nem hibáztatták – aminthogy kellett volna – pl. Blondel bukaresti francia követet azért, mert nyíltan csatlakozott orosz kollégájának osztrákellenes agitációihoz.[4] És azért sem, mert elkövette azt a tapintatlanságot, hogy elment megtapsolni 1914 március 19-én André Tardieu bujtogató előadását.

Poincaré beismerése szerint: a francia kormány ismerte Oroszország szerepét. Az orosz politika műve volt kezdetben az 1912 március 13-i szerb-bolgár szövetség záradéka és ezen: „Ausztria elleni szerződés „[5] titkos pontjainak megszövegezése. Később pedig az 1913 január 1-i szerb-román szövetség létesítése. Franciaország még sem lépett közbe erősebb eszközökkel a béke érdekében.

Különösen Poincaré tudott mindent Oroszország szándékairól, tevékenységének módszereiről és azokról a szövetségekről, amelyekkel már rendelkezett, vagy amelyeket még biztosítani akart.

Poincaré mindenkinél jobban volt informálva arról a közvetítő szerepről, amelyet a francia sajtó legbefolyásosabb személyiségei: André Tardieu, Edgar Roels, Charles Humbert, Auguste Gauvain, Gaston Calmette, Eugéne Lautier: Sazonov és a pánszerbek zsoldjában játszottak. Ismeretes volt előtte a „Temps”-nak és fiókvállalatának az „Agence des Balkans”-nak, az orosz és a szerb célok érdekében kifejtett működése.  Poincaré pl. kezdettől fogva tudott –és ezt ő maga ismerte be a mű szerzője előtt 1917-ben – azokról az  összegekről és azoknak pontos nagyságáról, amelyeket Belgrád, Athén és Bukarest fizetett Edgar Roelsnek, az „Agence des Balkans” igazgatójának. Tudta, hogy ez a pénz a „lelkiismeret csillapításának” szolgálatára volt szánva.[6]

A Quai d-Orsay ismerte a sürgönyök tartalmát, amelyeket a „Temps”, az „Agence des Balkans”, a „Figaro”, a „Gaulois”, a „Republique Francaise” a külföldtől kapott. A titkos sürgönyök tartalmát – így a szerb követség sürgönyeit is – a rejtjel birtokában megfejthették.

A szerb titkos írás kulcsa 1912 október első fele óta a franciák titkos birtokában volt és ennek segítségével nyugodtan dolgozhatott a „Cabinet Noir”.[7]

A francia államférfiak közül – talán Louis Barthout kivéve – senki sem volt, jobban informálva, mint Poincaré. Ő tudott arról az engesztelhetetlen és mélyreható diplomáciai küzdelemről, amelyet 1909-től 1914-ig Oroszország, Kelet Európában és a Balkánon folytatott.

Amikor pl. Take Jonescu 1913 január elején Poincaréval, annak Commandant Marchand –utcai lakásán többek között közölte, hogy: „Soha Franciaország, sem a szövetségesek nem kerülhetnek szembe a román hadsereggel”,[8]  a román politikus semmi olyant nem tudott mondani házigazdájának, amit az már régen ne tudott volna!.

Mindamellett Take Jonescu még sok olyat mondott ezen a napon Poincarénak, amit ez nem tartott ajánlatosnak továbbadni. Bejelentette Take Jonescu a Belgrád és Bukarest közötti tárgyalásokat. Beszámolt azokról a kölcsönös kötelezettségekről, amelyeket a tárgyalófelek magukra vállaltak arra az eshetőségre, ha Ausztria Szófia érdekében közbelépne.

Take Jonescu nem titkolta azt sem: - ezt is maga Poincaré ismerte be e munka szerzőjének – hogy az osztrák orosz összeütközés kitörni készül. És, hogy ebbe a konfliktusba Románia „területi aspirációinak megvalósítása céljából” Ausztria ellen fog beavatkozni...

Az amit a franciák tudtak, tudták jövendő ellenfeleik is....

                                          + + +

Berlin és Bécs – diplomáciai képviselői és titkos ügynökei révén- pontos értesülést szerzett a román körökben egyre jobban növekvő és egyre agresszívebb orosz propagandáról, amely már a király környezetéig is eljutott.

Egyébként a két germán hatalom közül Németország volt az, amelyik jobban volt értesülve. Kiküldött bizalmi emberei még a román kormány és a miniszteri személyzet körébe is beférkőztek. Pénzt fogadtak el a cári uralomtól, hogy aztán cserbenhagyják megvesztegetőjüket.

1914 április 18-án pl. Von Jagow német külügyi államtitkár ezt közölte Tschirschky bécsi birodalmi nagykövettel:

„Boldiman (Románia berlini követe) éppen most adta tudtomra Bratianu megbízásából, hogy a bukaresti orosz követ egymillió rubel megvesztegetési alap fölött rendelkezik. Az orosz ügynökök és támogatóik – mondotta Boldiman – a társadalom minden rétegében szorgalmasan munkálkodnak.[9]

Bratianu ugyanakkor, amikor így tájékoztatta Németországot: havi 5000 frankot küldött Párizsba az „Agence des Balkans”-nak, és minden jót kívánt André Tardieunek bukaresti értekezéséhez. Bratianu kétszínű viselkedése méltó volt egy jó románhoz. Ami még cifrább: ő látta el az orosz agent provocateurt: Catarau bukaresti akadémiai tanárt egy kis útravalóval, hogy a debreceni magyar püspökség felrobbantása után Egyiptomba menekülhessen.[10]

Mindamellett csak 1914 júniusának második felében pecsételték meg véglegesen – ha nem is hivatalosan – az Ausztria- Magyarország ellen irányuló orosz-román antantot. Pontosan öt nappal a szarajevói merénylet előtt! Ez a szövetség, Szerbia közbenjárására, már 1913-ban megvolt elvileg kötve. Végleges formát mindazonáltal csak akkor öltött, amikor II. Miklós, Sazonov kíséretében meglátogatta a román királyi családot.

Mindez persze Károly király tudta nélkül történt. Tudták ugyanis, hogy a király mennyire nagyra becsüli Ferenc Józsefet és határozottan ellenezné a szövetség megkötését. Csak a királyné és Ferdinánd trónörökös voltak mindenbe beavatva.

A további fejlemények már: drámai gyorsasággal alakultak.

1914 június 16-án egy diplomáciai ebéd után Bratianu azt indítványozta Sazonovnak, hogy látogassák meg a román lakta vidékeket.

„Bratianu – meséli emlékirataiban az orosz külügyminiszter – autón elvitt magával egész a határ egy bizonyos pontjáig, amelynek nevét már elfelejtettem. A magyar őrszemek ámulatára kocsink átment a határon és magyar területen folytatta útját. Mialatt Erdélyen keresztülhatoltunk, ugyanaz a gondolat foglalkoztatott mindkettőnket: t.i. hogy mi most tulajdonképpen román földön  vagyunk, amely felszabadulását várja a magyar iga alól.”[11]

Másnap Sazonov, Take Jonescuval és Filipescu tábornokkal, a román nemzeti párt elnökével tárgyalt. 19-én a szinajai kastélyban folytatta a 16-án megkezdett tárgyalást Bratianuval.

Végre 23-án, közvetlenül Bukarestből való elutazása előtt az orosz külügyminiszter felszólította Baratianut, terjessze elő azokat a feltételeket, amelyek mellett Románia hajlandó katonai támogatást nyújtani Ausztria-Magyarország ellen.[12]

Bratianu kész elhatározással állott elő...

Románia egész Erdélyt, a magyar Bánátot és az osztrák Bukovina felét kéri azért, hogy Szerbiát és Oroszországot támogatja Ausztria-Magyarország ellen. Ezenfelül Oroszország tartozik garantálni Románia területi integritását, fedeznie kell további felfegyverzésének költségeit is.[13]

Sazonov azonnal elfogadta a feltételeket.

Június 24-én Take Jonescu egy titkos táviratban értesítette a „Temps”-nál  levő barátait: Andé Tardieut és Edgar Roelst, a tárgyalások kimeneteléről.

„Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával megkötve a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződés. Elismerve Románia jogos követelése, Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg. Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy”...

A részletes és nyilt tájékoztatás nem lett volna kívánatos. Felhívta volna az európai kormányok figyelmét és a francia közvéleményt. – Valóban semmiféle további felvilágosítás nem is történt.

Húsz év óta állítják hivatalos és félhivatalos történetíróink, - valahányszor a háborús felelősségről és a háborús bűnök megállapításáról van szó – hogy Románia önként, a francia ügy igazságáról meggyőződve, „faji rokonságtól és faji szimpátiától áthatva” csatlakozott a franciákhoz! Szolgáltassunk azonban igazságot Poincarénak – aki ha nem is vallotta be a valóságot – legalább nem csatlakozott a legendacsinálókhoz....

Az igazság az, hogy Románia azért állott a háborúban a franciák oldalára, mert számított a francia győzelemre, és mert formális szerződések kötötték Oroszországhoz. Csatlakozásának fő oka azonban területi igényeinek kielégítése volt. Tettek és okmányok minden kétséget kizáróan bizonyítják ezt…

Ha Románia 1918 május 8-án cserbenhagyta a franciákat és békét kötött Ausztria-Magyarországgal, ezt csak azért tette, mert azt hitte, hogy előbb a rosszabbik részt választotta. 1918 november 8-án ismét visszatér a franciákhoz – amikor galád módon megtámadta Mackensen visszavonuló seregét. Ezt is csak azért tette , hogy osztozhasson a zsákmányon, miután mégis a franciák győztek.

Amikor a háború kitűrt, Románia már hónapok óta Oroszország szövetségese volt.

                                          + + +

Ezért a fogalomcseréért Franciaország drága árat fizethet még...

Mielőtt még Sazonov által előkészített és a francia kormány által jóváhagyott orosz-román szerződést megpecsételték volna a franciák, határaikon vereséget szenvedtek és a tannenbergi ütközet is lezajlott már... A németek Párizs felé nyomultak...

Bratianu a németek sikerének hatása alatt, azonnal elódázta kötelezettségeinek teljesítését. Sazonov felhívására Blondel francia követ közbelépett Bratianunál, aki erre azt felelte, hogy az európai konfliktus jelenlegi fázisában, Romániának minden erejét a balkáni egyensúly fenntartására kell fordítania.[24]

A marnei győzelem, és a lembergi orosz sikerek kellettek ahhoz, hogy a román miniszterelnök végre figyelembe vegye párisi követének, Lahovárynak szemrehányásait, melyek szerint most már lehetetlen tovább halogatni a román beavatkozást.

Április 31-én Lahováry közölhette Poincaréval a román hivatalos körök kedvező pálfordulását: „E pillanatban kaptam – írta a köztársasági elnöknek – feleségemtől Bukarestből egy tegnap feladott táviratot. Ezt mondja benne: „az előkészületek, amelyekről levelem megemlékezett, megbeszélés alatt állanak. Remélem, hogy megkapom az első pénzküldeményt”. Ez közönséges nyelven annyit jelent, hogy közeledik az általunk óhajtott fordulat ideje”.[25]

Edgar Roels, ezt táviratozta intim barátjának Take Jonescunak Bordeauxból, ahova a háború „kellemetlenségeitől” elrejtőzött:

„Ha Románia meg akarja kapni azt, amit neki megígértünk, rögtön el kell magát határoznia. A béke két hónap alatt létrejön és Bratianunak meg kell értenie, hogy a neki tett ígéreteket csak az esetben, tartják majd be, ha Románia közreműködik a győzelem kivívásában. Itt csodálkoznak azon, miért habozik oly soká, hogy ígéreteit betartsa.„[26]

Fenti sürgöny megtette a kellő hatást Bratianunál.

A rossz kezdés ellenére nem látszott már valószínűtlennek a hármas- antant győzelme. Franciaországban a német csapatok visszavonulóban voltak – Az orosz fronton az osztrák magyar csapatok hátráltak  - Potiorek osztrák táborszernagy Szerbiában vereséget szenvedett – Ugyanekkor Romániában, Oroszország ügynökei kiáltványokkal dolgoztak: Károly király és a Majorescu – Cantacuzeno – Marghiloman – vezetése alatt álló németbarát politikai frakció ellen...

„Filipescu, az akkori román hadügyminiszter – táviratozta Párizsba a bukaresti francia követ – a mozgalom élére állt. A román kormány a hét vége előtt el fogja rendelni a mozgósítást és mellénk fog állni. A királynak ezt el kell fogadnia, vagy le kell mondania.”[27]

Szeptember 12-én Bratianu, a minisztertanács, a trónörökös és Avarescu vezérkari főnök megbízásából: a haldokló uralkodóhoz utazott Szinajába, hogy tudomására hozza a Szentpétervárral – tudtán kívül – kötött szerződéseket és kikényszerítse tőle az általános mozgósítás elrendelését.

De Károly király, akit már úgyis bántott az, hogy nem tudott eleget tenni Ausztriával szemben szövetségi kötelezettségeinek, nem volt hajlandó a monarchia elleni mozgósításra. Még volt annyi ereje, hogy Bratianut elutasítsa.

Szeptember 15-én a nyomasztó pénzzavarokkal küzdő királyné és a trónörökös is közbelépett, ami a királyt nagyon elkeserítette. Szeptember 19-én Bratianu újból Szinajába utazott,[28]  hogy a kérdést végleg elintézze az uralkodóval. Az ezt megelőző napon pedig háborús beavatkozást sürgető kiáltványokat jelentetett meg Bukarest utcáin. Bratianu annyira biztos volt a dolgában, hogy megbízta Blondel francia követet: közölje kormányával, hogy Románia közbelépése most már csak órák kérdése.[29]

Szeptember 23-án Bratianu leverten tért vissza Bukarestbe. „Fel volt háborodva azon a fogadtatáson, amelyben Szinajában részesült”.[30]  Most már arra határozta el magát a román miniszterelnök, hogy Ferdinánd trónörökössel, Take Jonescuval, az orosz követtel és Blondel francia követtel egyetértésben: a királyt lemondásra bírja.[31]

A halál megkímélte az uralkodót ettől a megaláztatástól. Október 4-én álomkórba esett és október 10-én elhunyt. Bratianu október 7-én, amikor már biztos volt abban, hogy a király órái meg vannak számlálva, aláírta ezt a szerződést, amelyet Sazonov és Diamandi már augusztus 8-án parafáltak Szentpétervárott – de amelyet a maga részéről az adott körülmények miatt nem állott még módjában megerősíteni. Október 7-én este a „Temps” levelezője informálta az eseményekről Edgar Roelst. Ugyanakkor a francia, az angol és a szerb követ a szerződés szövegét kormányával.[32]

Október 9-én a német kormány mindent megtudott Sukhomlinov orosz hadügyminiszter jóvoltából, aki árulónak bizonyult. Joggal kérdezhetnénk, miért várakozott magára Románia két éven keresztül, amíg végre részt vett a háborúban? Milyen okok késztették vezetőit erre a hosszú huzavonára? Milyen más ismeretlen tényező béníthatta meg elhatározó képességét?...

Semmiféle kulisszatitok!

Két végtelenül egyszerű dolog tartotta vissza a románokat a beavatkozástól.

Mindenekelőtt tökéletesíteni akarták hadfelszerelésüket és hatalmas hadianyagkészleteket kívántak felhalmozni. Ez a felkészültségük azonban nem gátolta katonáikat abban, hogy az első alkalommal, mihelyt ellenséggel kerültek szemben: futásnak ne eredjenek: akár bolgár, akár német ellenségről volt szó.

Ennek a hősiességnek tulajdonítható Brussilov hírhedt mondása:

„A románok számára a háború úgy látszik annyit jelent, mint megfutamodni”...

De volt egy másik ok is, amely végett semlegesek maradtak: minden román hasznot akart u.i. húzni a hosszú semlegességből. Közéleti férfiak, sőt még a kormány tagjai is felcsaptak üzletembereknek. Az utolsó pillanatig ki kellett használni a konjunktúrát. A legmagasabb áron adtak el gabonát, marhát, gyapjút, petróleumot. Nyakra-főre szállítottak azoknak az országoknak, amelyeket jól kizsákmányolhattak[33]

„A háború hiénái közül a románok a legaljasabbak – mondotta 1918 októberében Clemenceau. – Franciaország szövetségesei voltak és ennek ellenére két esztendőn keresztül úgy viselkedtek, mintha a németekhez tartoznának. Milliókat harácsoltak össze az ellenségnek eladott gabonából és petróleumból... Sosem fogok beleegyezni – tette hozzá -, hogy valaha is megújítsuk azokat a szerződéseket, amelyeket arra az esetre kötöttünk velük, ha Franciaország oldalán hajlandók verekedni.[34]

1918 december 22-én – a békekonferenciát megelőző napon – Clemenceau nyersen az arcába vágta Antonescu párizsi román követnek, Lahováry utódjának: „ a múlt a múlté ugyan, de semmi esetre sem tehető jóvá!”[35]  A tigris ezzel a kijelentésével a románok kettős árulására célzott: a háború első tizennyolc hónapja alatt elkövetett passzív – és az 1918 május 18-án megkötött különbéke alkalmával elkövetett aktív árulásra...

A románok tisztában voltak azzal, hogy a nagy háború, amelyben orosz szövetségeseik oldalán részt kellene venniük: halálosan komoly dolog. Korántsem hasonlítható ahhoz a színpadias háborúsdihoz, amelyet 1913 júliusában az akkor tehetetlen Bulgáriával szemben folytattak. Megvoltak ijedve –féltek. Főleg az rémítette őket, hogy teljesen egyedül kell harcolniok Bulgária ellen. Az idő múlott. 1915 februárjában Bratianu ezt mondotta Franciaország bukaresti nagykövetének:

„Elérkezik majd a pillanat, amikor Románia is harcba indul – de az orosz vereségek és Bulgária magatartása egyelőre arra kényszerítenek bennünket, hogy egy alkalmasabb időpontra várjunk.”[36]

Amikor pedig Oroszország bukaresti követe diszkréten figyelmeztette Romániát, vállalt kötelezettségeinek teljesítésére, Bratianu megdühödött:

„Semmi biztosat nem ígérhetek – felelte – és ha ez a folytonos sürgetés meg nem szűnik, válaszunk nemleges lesz...”[37]

Oroszország meddő erőlködései után, katonai megszállással volt kénytelen fenyegetőzni. Ez végre használt. Ellenkező esetben Románia sosem tartotta volna be 1914 október 7-én tett ígéretét – mint ahogy megszegte annakidején Ausztriának adott szavát is. Egymagában az orosz megszállás veszedelme sem hatott volna. Szükség volt egyéb tényezőkre is, amelyek a románokat 1916-ban végre elhatározásra bírták. Elsősorban Olaszország hadüzenete bátorította fel őket. Hozzájárult ehhez még, hogy árukészleteik fogyófélben voltak. Sem gabonát, sem állatokat, sem petróleumot nem szállíthattak többé Ausztria-Magyarországnak és Németországnak.

1915 januárjában a külügyminisztérium gazdát cserélt Bécsben: Berchtold grófot, Burián báró váltotta fel. Ez a változás annyira nyugtalanította Romániát, hogy  döntenie kellett... Félt, hogy Burián – aki tudott mindazokról a kötelezettségekről, amelyeket Sazonov vállalt Bukaresttel szemben – különbéke megkötését fogja ajánlani Oroszországnak, amelyek fejében meghagynák Magyarországnak Erdélyt és a Bánátot, Ausztriának pedig Bukovinát. Ez volt az a három tartomány, amelynek Romániához való csatolását garantálta az 1914 októberi orosz-román szerződés.[38]  De Burián báró párizsi és szentpétervári puhatolódzásai gyors kudarccal végződtek, ami csakhamar megnyugtatta a román illetékes köröket.

A román érdekek védelmében: Bratianu és Take Jonescu befolyásos francia barátai, erős nyomást gyakoroltak a francia kormányra. Ugyanezt tették 1917-ben amikor a monarchia uralkodója IV. Károly különbéke ajánlatot tett Franciaországnak...

A románok csalfa ígéreteikkel beugratták Oroszországot, hogy mindent kockára tegyen – A szerbeket, viszont az osztrák ultimátum idején azzal biztatták, hogy ne engedjenek ’’nemzeti becsületükön csorbát ejteni”. Nyilvánvaló, hogy ezért a kétszínű magatartásukkal elsősorban járultak hozzá a katasztrófa kirobbantásához.[39]  Tevékenységük tiszta taktikázásban merült ki. Mikor aztán végül bekapcsolódtak a háborúba: a fronton és a tűzvonalban úgy viselkedtek, mint a nyulak – harctéri vereségük után pedig úgy, mint az árulók.[40]

Az egész világ tudja milyen nevetséges és siralmas szerepet játszottak... Miután másokkal kivívatták a győzelmet – volt merszük a békekonferencián előállni, hogy fizetségüket követeljék... Clemenceau – amikor közölték vele kívánságaikat – így kiáltott fel:

„Határtalan ezeknek a románoknak a szemtelensége! ..Gyáván cserbenhagytak bennünket és ezek után még azt kívánnák, hogy foglalkozzunk velük – Ez már mégis csak sok!...”[41]

Románia ennek ellenére megkapta amit követelt. Sőt: a győzelem haszonélvezői közül éppen a románok nyertek a legtöbbet. Nagyobb előnyökhöz jutottak, mint bármely más ország, holott a győzelem kivívásában semmilyen érdemük sem volt. Az alábbiakban látni fogjuk, milyen eszközök segítségével sikerült nekik a gazdag zsákmány megkaparintása…

 

---