GELSEI BÍRÓ ZOLTÁN

A HABSBURG HÁZ BŰNEI

4. rész.

A vastagajkú zsarnok

A négyszázados Habsburg-uralomnak épen a felében, 1657-ben, tehát a tizenhat zsarnok király bűnkrónikájának közepén, sőt köztük épen a nyolcadik megkoronázott magyar szent király személyében lép trónra az a szőrösszívű szörnyeteg, aki valamennyi Habsburg között a legégbekiáltóbb, legeliszonyítóbb, soha el nem felejthető és meg nem bocsátható borzalmas uralkodói bűntényekkel telítette meg a magyar nemzet történetét.

I. Lipót méreteiben őrjöngőbb és kegyetlenebb zsarnok volt fölöttünk Nérónál és Kaligulánál, mert azok ugyan kegyetlenkedtek a keresztényeken, de országaik népére legféktelenebb tombolásaikban sem zúdítottak annyi bestiális kínzást, szenvedést, olyan rémes, emberpusztító hóhéruralmat, mint aminőt Lipót mért az ártatlan Magyarországra. A sátán nem találékonyabb, mint ő volt cinkosaival, az erre irányuló eszközökben.

Amit ez az ember ellenünk vétett, az nem egy nemzet gyászteli történelmének, de egy bűnügyi rémregénynek is sok volna. Kötetek kellenének a megírásához. Csak néhány vonást adok róla . . .

Gazsága kezdődik a vasvári szégyenbékénél. Viperafogait itt mutatja ki ellenünk először dicsőült III. Ferdinánd dicső fia. Szentgotthárdnál iszonyúan megverjük a törököt. Már-már kitakarodnék . . . Erre hirtelen Vasváron békét köt vele. A hátunk mögött. Ugyan ő is ünnepélyesen megesküdött a szent feszületre, mint összes elődei, hogy az alkotmányt sértetlenül megtartja, mely kötelezi arra is, hogy magyar ügyekben, béke és háború kérdéseiben a magyarok tanácsával éljen. A kegyes, katolikus szent király, fütyült az esküjére, amint fütyült a szent feszületre is, mely csak katolizálni volt jó, eszköz, jelszó, olyankor, ha az a Habsburg érdekeket szolgálta. Fölparancsolt Bécsbe néhány magyar főurat és azokkal közölte a már megtörtént békekötésnek az – álokait.

Soha még nemzet békekötés fölött oly siralmasan nem jajdult föl, mint most a magyar. Nagyobb szerencsétlenséget jelentett nekünk száz vesztett csatánál. “A nemzetet megfosztotta az egész keresztény világ készülő segélyétől – sírja el Teleki Mihály – és ebbe rövidesen mindnyájunknak el kell vesznünk . . .”

E békében a már meggyöngült törököt bennhagyja az országban, átengedi Budavárát és hozzá még nagy erős várakat, magyar megyéket (ahonnan kedvük szerint tovább is kironthattak ölni, rabolni, gyújtogatni, pusztítani a népet), e szerződésben tehát aláírásával ünnepélyesen megpecsételi a török uralmat Magyarországon és húsz évre nyakába varrja ennek a szerencsétlen nemzetnek. Akkora győzelem után! Hírünk, tudtunk nélkül. Akaratunk ellenére.

Felületesen szemlélve, azt hinnénk, hogy ez a szégyenbéke az ismert osztrák hadvezéri tyúkagyvelők gyávasága és ostobasága volt. Dehogy az volt!

Az osztrák uralkodóház egy olyan pokoli agyafúrtsággal kieszelt célzatú politikai műve, aminő mérhetetlen aljassággal a legromlottabb udvarok cselszövői sem tudtak kieszelni egy politikai bűntényt, valamely nemzet romlására. Még ellenséges ország emberietlen megbosszulására sem. Nem az ellen, amely fölött épen ők uralkodtak. Ilyen becstelenségnek nincs példája a világtörténelemben.

A béke oka egyszerűen az volt, hogy I. Lipót galád jelszavát teljesítendő: “Magyarországot rabbá és koldussá tenni”, hátunk mögött megegyezett a törökkel, hogy ők ketten békésen osztozkodnak az országon. Minek harcolnának egymással tovább? Mikor a zsákmány úgyis Magyarország! Az osztrákház halálos döfése volt ez, hogy így rémuralomba kergessék az országot, leigázzák, koldussá tegyék és amidőn teljesen elpusztult, kedvező szerencsével, alkalmas pillanatban bekebelezzék az osztrák birodalomba! (A török remélhetőleg úgyse marad itt örökké.)

Ez a munka szörnyűségesen meg is indult.

Tafferner, Lipót császár egyik jezsuitája nyíltan meg is mondta Rozsnyay Dávid erélyi követnek:

-- “Istennek hála, valahára elveszitek ti magyarok, amit megérdemeltek; a felséges osztrák háznak sok bajt szereztetek (sajnos, már az első Rudolffal is megmentettük őket), de megfojtva, meggyengülve, ezután nem fogtok gáncsoskodhatni és ne is várjátok tőlünk sorsotok enyhülését . . .”

Nem is vártuk!

Az országgyűlés elkeseredve oszlott szét. Az egész nemzet szívében gyűlölet lángolt. Olyan hazafiak, mint Zrinyi Miklós a költő, emeltek szót a vasvári aljasság ellen. De mert Lipót hóhérkézzel fojtott a nemzet torkára minden jajszót, amikor a “sérelem” szóért is karóba húzás járt, a török és a német zsoldos pedig együtt irtotta a magyart, a jeles hazafiak titkon szervezkedtek az ország megmentésére. Sok volt akkor már a “kuruc”, aki csak jelszóra várt. Bocskay, Bethlen, Rákóczi Ferenc, Zrinyi Péter horvát bán, Frangepán Ferenc, Tattenbach Erazmus stíriai gróf (aki a stájer pórok fellázadását és Grác megszállását vállalta), csupa jelesek, nagyok és még sok kiváló hazafi, kezdték az országban a kuruc felkelést szervezni. Zrinyinek volt már mintegy nyolcezer főnyi serege. Ekkor az egész szervezkedést Erdődy Miklós zágrábi püspök elárulja Bécsben.

-- “Álomnak látszanék” – lihegi elképedve vastag ajkán Lipót az éppen előtte hajlongó spanyol követnek, de azután zsarnoki gőggel, szemeinek vad villanásával folytatja, -- “De bízom Istenben (!), hogy megsegít és úgy az ujjaikra verek, hogy a fejeik is legördüljenek.”

És ehhez Lipót elővette az osztrák udvar legelvetemültebb kétszínű játékát, amelyből már dicső előde, V. László is nyújtott “hagyományos” ízelítőt. A legcsábítóbb ígéretek, királyi kegy, jutalom, rang, cím, kitüntetés, bántatlanság, minden szép, jó ígérgetésével felcsalogatták a beárult hazafiakat Bécsbe (itthon lázadás tört volna ki és ki tudja minő eredménnyel) és a négy gyanútlan főurat, akik közül Zrinyinek például Lobkowitz azt ígérte, hogy a király főkapitánnyá teszi, kegyelméről biztosítja, maga is hozzátéve “szóval még nagy emberré teszem Kegyelmedet”, amint Bécsben megjelentek, tüstént elfogatta őket, börtönbe dobatta, egy Hocher nevű magyargyűlölő osztrák kancellár elnöklete alatt német vérbírákkal azonnal halálra ítéltette és mind a négyet lenyakaztatta. Tudjuk, mily irtózatos kegyetlenséggel. Az ítélete “kéz és fejvételre, jószág és méltóságelvesztésre szólt”. Előbb a jobb kezüket levágják. Elirtóztak. Abele Kristóf, Lipót udvari tanácsosa, így vigasztalta a siralomházban Zrinyit:

“A felség különös kegyelméből (minő megható kegyelem) csak fejét és jobb kezét vágják le (csak!), habár gonoszsága válogatott kínzásokat érdemelt volna . . . “

Bár már akkor zsebében volt a Habsburg-féle “kegyelem” hogy Lipót – Isten neki, irgalmas lesz és Jézus nevében – a jobb kezet, azt kegyelemmel elengedi. De még kínozni akarta.

Ellenben Zrinyinek végig kellett nézni, amint Lipót hóhéra Frangepánt lefejezi. A bakó “ügyetlen” volt. Először a vállára sújtott, sikoltva elbukott, újra a tőkéhez hurcolták, három csapás kellett, míg feje elvált testétől.

Zrinyi eliszonyodva szólt rá:

-- Lelketlenség így elkínozni az embert. Végezze jobban kötelességét.

De őt is hasonlókép, több eltévesztett vágás után, nagy kínzások közt, pallosával a földön csapkodva végezte ki. Nádasdyt és a steier grófot ugyanígy végezték ki.

Lipót bosszúszomjának azonban ez nem volt elég. Ezután jött a “java”. Ráküldte a “gyanús” országra borzalmas hóhérait. Először is elfogatta Zrinyi ártatlan fiát, az “utolsó Zrinyit” is, aki egy penészes börtön mélyén, húsz évi szenvedés után, őrülten halt meg. Meztelen testét jeltelen sírba dobták. (Így hálálta meg a Habsburg-ház a szigetvári hős vértanú hűségét ártatlan dédunokájával szemben.) Megindultak a tömeges elfogatások, kínzások, börtönözések, kivégzések.

Ránk küldte I. Lipót azokat a borzalmas emlékű császári tábornokait, akik kegyetlenebbek voltak a vérszomjas tigriseknél.

Cobb Farkast, ezt az emberbőrbe bujtatott vadállatot kinevezte “szatmári kapitánnyá”. Minő banditagúny a nemzet ellen!

Cobb Farkas valóságos vadászatot tartott a felkelésben “gyanúsakra”, a szegény bujdosó kurucokra és főleg – a vagyonosokra, akiknek pénzeit elrabolhatta. Kassa piacán például egyszerre hatvankét “gyanús” magyart végeztetett ki. Ebből huszonkettőt karóba húzatott, a többit felnégyeltette, felakasztatta, kilenc kiváló vitézt pedig lefejeztetett. Valóságos hóhérkiállítást rendezett a különféle kivégzési nemekből. Árvaváralján ugyanígy naponta százával végezte ki a szerencsétlen magyarokat. Az egész Felvidéken valóságos istenítéleteket tartott a császár nevében. Ezután napirenden voltak a kínzások és kivégzések mindenfajta nemei, amelyeket belerajzoltatott a címerébe is: akasztás, kerékbetörés, lefejezés, karóba húzás, megfojtás, felnégyelés, szemkiszúrás, nyelvkivágás, eleven elégetés, stb. . . Aki elszörnyedni mert fölötte, annak vesszőzés és kaloda járta. . .

Mikor azonban Lipótnak adó kellett és Cobb vérengzései miatt már a szolgalelkű meghunyászkodó országgyűlésben sem fojthatta el a nemzeti felháborodás jajszavát, a “kedves Cobb”-ot visszahívta és a “királynak tett hű szolgálataiért” hálálkodó császári leirattal, kitüntetésekkel és adományokkal halmozta el. Milliókat rabolt össze magának ez a haramia, kivégzett áldozatainak vagyonából.

Lipót csak egytől félt, hogy a török felbontja a vasvári békét. Mindent elkövetett, hogy ezt a “jó viszony”-t megőrizze. Miatta ítéletnapig is fosztogathatták volna Magyarországot, vállvetve ketten: az ő zsoldos seregei és a török martalócok. Hiába biztatta a pápa is, hogy a török már meggyengült. De a nyugtalan verő Kara Musztafa gondolt egyet és felrúgva a vasvári békét, negyedmilliós török sereggel megindult Bécs ellen. És ekkor a jó bolond Habsburg-szerencse megint csodát csinált. A tehetségtelen Lipót egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére, Európa megmentője lett, a törököt visszaverték Bécsből, azután kiverték Budáról. Megverték Mohácsnál, Zentán. Most már harcokban folyt a vitéz magyar vér. Hipp-hopp, török uralom: volt nincs Magyarországon! Ekkor előállt a gőgös Lipót és foghegyen a következőkép kezdett beszélni.

A pozsonyi országgyűlésen kijelentette, hogy most már alkotmány nélkül is ő az úr, mert Magyarország hódított terület, amelyet bekebelezhet a többi országaiba, de ő kegyelmes akar lenni ez “alávetett” országgal szemben. A föltétel azonban az, hogy az ország mondjon le a “szabad királyválasztás” rögeszméjéről, törölje az arany bulla ellenállási záradékát (ettől tartott egy forradalom sikere esetén) és ismerjék el a Habsburgok fiágának örökösödését, még a spanyol ágra is.

Noha Buda alatt is és mindenütt elsősorban mi véreztünk. És míg a harcokban véreztünk, azalatt a német zsoldos katonák sáskajárása pusztasággá tette népünk földjeit, falvait. Nemrég jómódú parasztok félőrülten bolyongtak a földeken, a füvet rágták. Divatba jött újra a paraj-evés, minden ürgét kiöntöttünk, felfaltuk a kutyákat, macskákat, azután, mikor minden elfogyott, éhhalálban elpusztult magyarok hullái díszítették az útszéleket, ahol a német zsoldosok diadalmas elvonulásukat rendezték.

Ezzel fizettük meg Budát, a törökök kiverését, az ország felszabadulását.

És az arcátlan császár az örökösödési jog ránk erőszakolásával zsarolt meg bennünket. Nyakunkba sózta a későbbi zsarnokokat.

Ez volt a zsarnok Lipót legelvetemültebb bűntette. De Buda elfoglalása után nyomban újra ránk küldte az örökös szent király Cobb második kiadását, az újabb emberbőrbe bujt vadállatot, Caraffa Antalt is, ezt a bestiális kalandort, aki “grófi” címmel Lipót legkedvesebb császári tábornoka volt. A legvadabb és legjellemtelenebb fenevad, túltett még Cobbon is. Ez a szörnyeteg mondta:

-- Ha tudnám, hogy ereim közt van egy csepp vér is, mely a magyarok iránti kíméletre hajlamos, kész volnék kimetszeni és tűzre vetni.

Lipót, hogy vérbe fojtsa a nemzet lélegzetét és engedelmes rabszolga ország legyünk, kinevezte a felső magyarországi hadak főparancsnokává. Mint ahogy I. Ferenc József „kedves Haynau”-ját elnevezték az olaszok „bresciai hiénának”, viszont Lipótnak ez az olaszból vedlett osztrák vadállata az „eperjesi hóhér” címet kapta a történelemben. Érdemeket akart szerezni Lipót előtt és ráfeküdt a földig tepert szegény magyarra. A vagyonosabb felvidéki urak ellen aljas vádakat koholt, hogy Thökölyvel és Zrinyi Ilonával állanak összeköttetésben, elfogatta és kegyetlenül kivégeztette őket. Eperjes piacán, szállása előtt állíttatta föl a vérpadot, mely körül harminc zöldruhás hóhér és pribék “dolgozott”. 1687. március 6.-án először négy előkelő eperjesi polgárt fejeztetett le, de előbb levágatta a jobb kezeiket. Azután ismét hat, majd két előkelő városi tisztviselőt gyilkoltatott le ilyen irtózatos módon. A kivégzettek vagyonát pedig egyszerűen elrabolta.

És I. Lipót ezekért az eperjesi borzalmakért, ezt a gyilkos, zsivány császári haramiát gazdag jutalmakban részesítette, a “Nekem és Házamnak” teljesített buzgó és hű szolgálataiért “tábornaggyá és titkos tanácsosává nevezte ki.”

Méltó “titkos tanácsos” volt!

Igazán zavarban lehet a történelem, hogy melyik volt köztük az undorítóbb szörnyeteg, a “tanácsos”-e, vagy a császárja?

Jól mondta Gregoire püspök:

-- “A királyok olyanok az erkölcsi világban, mint a szörnyek a természetben…”

I. Lipót valóban egy ilyen kiváló példányuk volt. Egy igazi példány a Habsburgokból!

Az álarcos zsarnokok kora.

Lipót rémuralma megérlelte hazánk földjén II. Rákóczi Ferenc legendás, költői epizódokban gazdag szabadságharcát, aki örök példája marad annak, hogy jellemes lelkekből, tiszta szívekből soha semmiféle agyafúrt nevelési teóriák és a zsarnoki elnyomás legrafináltabb erőszaka sem bírja kiirtani a hazaszeretet égő szent tűzét. Apró gyermek korában, mint a szabadság veszedelmes “farkaskölykét” elhurcoltatta a bécsi udvarba, udvaroncok árgus-szeme őrizte fogságában, nehogy a szabadság dalos madarává váljon arany kalitjában; nevelését az átkos emlékű Kollonich bíbornokra bízta, aki lángoló gyűlölettel lövellte hazánkra a hírhedt osztrák udvari jelszót: Magyarországot koldussá, rabbá, jezsuitává tenni, hogy azután német tartománnyá süllyeszthessék. ezzel az osztrák jezsuitaszellemmel telítették meg, bécsi német lett az anyanyelve, magyarul nem is tudott és mégis, mikor ennek dacára a szabadság néhai dicsőült oroszlánjának fiáról elszivárgott az első hír a bécsi Burgba, hogy “kezdenek kinőni a körmei”, nyomban elfogatta, bilincsekbe verette és lelökette ugyanabba a rettenetes börtönbe, amelyből nagyatyját, Zrinyi Pétert küldte a vérpadra. I. Lipót holtbizonyosan lefejeztette volna II. Rákóczi Ferencet is, ha a Gondviselés közbe nem lép, hogy kinyissa börtöne ajtaját, mint egykor szent Péterét és a bilincsből kardot varázsoljon számára, amellyel azután bevéste nemzetünk történetébe minden népek legszebb szabadságharcát.

Harsogott a kuruc tárogató. A hitszegő osztrák házat trónvesztettnek nyilvánította az ónodi országgyűlés. Véres csaták nyomán elhangzott a jelszó:

-- Eb ura fakó! A zsarnok Habsburg nem királyunk . . . !

Azután a gyönyörűen indult drámai költeményt befejezte egy bús elégia a majtényi síkon. Károlyi lerakta a kuruc fegyvereket.

Lipót akkor már hat éve porladt. Itt volt I. József (1705-1711), a zsarnoknak jóval szelídebb arcot öltött fia. Bár a kuruc-szablyák a hidra fejét levágni nem tudták, de alaposan megnyirbálták. Okulhatott belőle, mint I. Ferenc József. És alkalmazkodott is. Felvette a “kegyes király” álarcát. Ám tegyünk valami ártatlan flastromot azokra a bizonyos “nemzeti sérelmekre”. Jó, hát legyen országgyűlés, alkotmány, nádor, magyar tanácsosok a király mellett Budán (hisz úgyse ott lakik, Bécsben pedig a kutya se hallgat rájuk), hangzottak a kenetes frázisok, fellengős ígéretek, királyi maszlagok, amelyek szédítik a jó magyart. Egyéb semmi!

A lényeg: a magyar nemzet sorsának intézése, az Bécs kezében maradt. És ez volt a fő!

József alatt csupán a protestánsok véres, kegyetlen üldözése lankadt el. Izzott a föld már az elkeseredéstől. Nem merte folytatni azt, amiben “dicsőült atyja”, I. Lipót a kedves Cobbal és Caraffával oly elsőrendű hóhérmesternek bizonyult, akikkel nemes versenyben húzatta vérpadra, máglyára, a bitó alá, rettenetes gályarabságokba a protestánsokat, papjaikat kihurcolva házaikból és porrá égetve templomaikat. Hisz ezek a vallásüldözések egész Európára kiterjesztették a Habsburgok hóhéruralmának világraszóló borzalmait. Ismeretesek. Elég ez a néhány sor róluk. . .

József nem érte meg a szatmári békét. Volt még egy emlékezésre méltó tette, amelyet Horváth Mihály jegyez fel róla. Károlyi Sándort “ötvenezer pengő forint adomány”-nyal jutalmazta meg a majdtényi fegyverletételért. Ez volt a szép nap ára. Tehát hálás uralkodó volt. Ezt az összeget ugyan már öccse, Károly fizette ki a fegyverlerakó kuruc vezérnek, mert József a szatmári béke küszöbén meghalt. De megállapíthatjuk, hogy azon melegében mindjárt ő kezdte meg a Rákóczitól elpártolt “dinasztia hű” magyarok jutalmazását, amiért cserbenhagyták a kuruc zászlót. És ezzel ő vetette meg ágyát ama szégyenletes emlékű korszaknak, mikor hazaárulókat, hóhérokat, Magyarország legalávalóbb ellenségeit jutalmazta véres emlékű, becstelen munkájukért: a – magyar király! Persze már nem a Habsburg-vagyonból. Sőt még az is gyarapodott a nemzeti vérdíjakból. Kezdődött ugyanis szerteprédálása azoknak a mérhetetlen dús vagyonoknak, amelyeket a hazájukhoz hű igaz hazafiak, szabadságharcunk elbukása után, száműzöttként idegenbe menekülve, osztrák prédául itt hagytak. Rátették kezüket a “magyar királyság” jogcímén. (Amellyel annyiszor visszaéltek a családi érdekek önző céljaiért.)

Az országgyűlést egy elnémított, megfizetett, görnyedten fejet hajtó, alázatos császári lakájsereg hitvány gyülekezetévé aljasították. A kuruc ügy bukása és a szatmári békekötés tragédiája egészen karjaikba dobta őket.

III. Károly (1711-1740), József öccse, Spanyolországból sietett közénk a trón elfoglalására. Ott élt csecsemőkora óta. A testvéri köteléken kívül semmi egyéb köze nem volt Magyarországhoz. A romlott, cselszövő spanyol udvarban szívta magába az anyatejet és hozta el annak egész rothadt légkörét. Ezt iszonyúan meg is keserültük. Amint megjött, a spanyol diplomácia kígyó sima ravaszságával pislogott körül. Ügyeinkben való első tájékozatlanságában, jellemző óvatosságára Horváth Mihály ama feljegyzése, hogy elöljáróban csak a rendek “többszöri sürgetésére és a főurak könyörgésére” erősítette meg a szatmári békét.

Mikor azonban felismerte, hogy abban aranytálcán szállítottuk családja jármába a szabad Magyarországot, annál kegyesebb lett. E “kegy” a legelvetemültebb iszonyatosságokkal gyalázta meg a magyar nemzetet.

A szánalmasan vergődő országgyűlés holmi csekélyke “engedményeket” kért. Ő minden ígéret előtt kikötésekkel felelt. Az országgyűlés azt megadta.

A “kikötések” aztán spanyol ornátusban így festettek:

Az országgyűlés először is Cobbot és Caraffát, ezt a két legborzalmasabb emlékű osztrák hóhért, Lipót vérszomjas magyarfaló fenevadjait – jól figyeljünk ide és valahogy ne kapjunk agyszélhűdést – “cum ardenti favore” (hév lelkesedéssel) . . . “Magyarország iránt teljesített honfiúi érdemeikért a magyar haza fiaivá” fogadtatta. Honfiúsítottak!

Cobb..! Caraffa . . ! Eperjesért . . ! A vértanúkért . . . A mészárlásokért . . . Az ország rettenetes kipusztításáért . . .

Óh, még nem vagyunk III. Károly “kegyeivel” készen. Cobb és Caraffa után az így megtizedelt illusztris magyar hazafiak sorában következik a legembertelenebb és legbrutálisabb osztrák-hóhér: Heister generális, azután a hírhedt Kollonics, Salm, Sacher és Lipót véreskezű hóhérjainak egész sorozata.

Ezek valamennyien III. Károly által szentesített magyar törvényben, kenetes szavakkal: “mint igaz és kétségtelen magyar honfiak honfiúsítattak . . .”

Hogy nem pirult el – még Károly is – szégyenében, mikor ezt aláírta. Szent kézzel “szentesítette”. Így válik szent munkává a legbecstelenebb hazugság, a legaljasabb istenkáromlás, a legelvetemültebb nemzetgyalázás egy király kezében. De még ez az arculcsapás sem volt elég.

Most jön a Habsburg-alávalóságok koronája:

Míg az osztrák ház e véres emlékű hóhérai magyar honfiakká dicsőülnek, ugyanakkor III. Károly az 1715-iki országgyűlési törvénycikkben kihirdetteti, hogy II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és mindazok a dicső magyarok, akik a békével lezárult kuruc szabadságharc hősei voltak, “hazaárulóknak, lázadóknak és felségárulóknak bélyegeztetnek meg és összes jószágaik elkoboztatnak”.

Ezután bekövetkezik végül az aljasságok aljassága.

A Habsburgi király ráteszi kezét a másfél milliárd értékű Rákóczi birtokokra és az összes többi óriás értékű kuruc vagyonra.

És jön az osztozkodás. Az elmondottak után csak néhány hátborzongató példa, így: az osztrák Salm generális megkapta a trencséni uradalmakat, Trauston Regőcöt, Rindsmaul grófnő (szép szemeiért) a babocsai uradalmat, Samberg gróf Szerencset, Schickingen Ónodot, Altenburg Ottó nevű báró négy Rákóczi-uradalmat, Stahrenberg Hatvant és Nagyoroszfalut, Schönborg Munkácsot és Szentmiklóst, L’Huillier (osztrák tábornok) a csetneki és borsodi uradalmakat . . . és így tovább . . .

Egy kis nemzeti pirulni való is keveredik az osztozkodásba. Károlyi Sándor majtényi szolgálatáért megkapta még a tarcali Barát, Nagy- és Kis-Deák szőlőket, a tarcali kúriát, valamint birtokában hagyatott a szatmári fiskálitásnak és az erdődi uradalomnak. Tehát eleget kapott. (Később még többet is hozott Majtény.) Gróf Pálffy János pedig, a “nagy békeszerző”, megkapta a nagysárosi és makovicai uradalmakat, a szatmári béke jutalmául. Egyelőre . . .

*

A pragmatica sanctio svindlije.

Ezután jött III. Károly egy nevezetes, történelmi okmányhamisítása. Kossuth Lajos bebizonyítja iratai II. kötetében, hogy III. Károly a legcsalárdabb szemfényvesztéssel csempészte be leányutódait Szent István trónjára egy okmányhamisítás révén, amelynek köszönhetjük aztán a későbbi szenvedéseinket, az értük kiontott vértengert és mindazt a szerencsétlenséget, mely uralmuk alatt végre elvezetett Magyarország feldarabolásához.

III. Károlynak csak leánygyermekei voltak, József bátyja is fiúörökös nélkül halt meg, tehát nehogy megszabaduljunk Habsburg-csemetéi uralkodásának áldásaitól, a bécsi Burg tróntermében eljátszotta az ismert komédiát. Összecsődített néhány hímvarrásos osztrák lakájt, akik a “tartományi rendek” címét viselték, fölült trónjára, föltette a kalpagját és fölolvasott előttük egy írást. Ezután nyomban szét is küldte őket. Mert ez az írás ezzel már törvény is lett. Beleszólásuk nem volt, csak hálatelt alázattal tudomásul vehették. Ez a fölolvasott “Hausgesetz”, ez a családi törvény, melyet a hírhedt . . . “pragmatica sanctio” néven ismerjünk.

Ebben a “Hausgesetz”-ben azt hirdette ki Ausztriának, hogy az esetben, ha fia nem maradna, leányai fogják örökölni az osztrák trónt, amennyiben azok is kihalnának – ne adja Isten --, úgy öröklési sorrend szerint: előbb “dicsőült” bátyja, József leányai, azután szintén “dicsőült” nagybátyja I. Lipót leányai. Mert ezek mind “dicsőültek” voltak. Még meg se úgy haltak, mint más közönséges alattvalóik. Így lett Mária Terézia III. Károly örököse.

Hát az osztrák “Hausgesetz” ráparancsolhatta Ausztriára, hogy Mária Terézia a trón örökösnője.

De Magyarország alkotmányos állam volt, ahol az országgyűlés határozata nélkül ez a “Hausgesetz” közjogilag csak egy értéktelen papiros rongy, amely az utolsó vándor cigányt se kötelezi.

Megnyugtathatom a történetszomjas olvasót, hogy Károlynak a magyar országgyűléssel is ilyen könnyen ment a dolga. Csoda-e azoktól, akikkel Cobbékat honmentőknek és a magyar szabadsághősöket hazaárulóknak sikerült deklaráltatnia?

Az 1723. évi országgyűlés három törvénycikkben fogadta el Károly nőági örökösödését, úgy ahogy Ausztriában megállapította. De még ennek a szolgalelkű országgyűlésnek is mentségére siet Kossuth, mert kiemeli, hogy (talán hazafias aggodalomból) olyan latin szöveggel iktatták törvénybe, amelynek nincs értelme. Ami fő, ezt a szót: “pragmatica sanctio” egyáltalán nem is idézik benne. Mintha célzatosan kerülték volna. Ezóta sem fordult elő ez a szó, egyetlen törvényünkben sem, egészen 1867-ig, ami szintén fontos.

Hormayr, a bécsi udvar titkos levéltárosa, mint a leghiteltérdemlőbb forrás megállapítja, hogy III. Károly, a leánya trónöröklése érdekében hausgesetzet hamisított. Elmondja Hormayr a “Hausgesetz” kijavításának históriáját is. Érdekes az is, hogy a pragmatica sanctio, a bécsi udvar szerint 1713-ban kelt. Mária Terézia pedig négy évvel később született, tehát a dátum is nyilvánvalóan hamis, mert nem létező gyermeknek nem biztosíthatott Károly már négy év előtt trónöröklést, ha csak Isteni jóslat nem jelentette meg néki előre Mária Teréziát. (Náluk ilyen hazugság is lehetett.)

Legfontosabb ebben az okiratban Kossuthnak az a szenzációs históriai megállapítása, hogy ez a pragmatica sanctio egy közönséges misztifikáció. Egyáltalán nem létezik.

Ő felkutatott százezrekre menő könyvtárt, hogy legalább a szövegét felfedezze, ha mindjárt csak Hormayr kivonatban is, de végül megállapította, hogy nincs. Sem a bécsi udvar irattárában, sem sehol a világon. A pragmatica sanctiót sem egyetlen történetíró, sem egyetlen magyar államférfi soha nem látta, ezt az osztrák ház soha még a magyar törvényhozásnak sem mutatta be, mely ezt elfogadta, de soha senki élő szem nem is látta. Nincs. Tehát mint Habsburg-családi okirat egy nem létező, légből kapott koholmány.

Most következik azonban ennek az osztrákházi svindlinek a véres csapása szerencsétlen országunkra.

1848-ban a bécsi kamarilla egy palotaforradalomban lelöki trónjáról V. Ferdinándot és I. Ferenc Józsefet ülteti helyébe, hogy még holmi eskük se feszélyezzék őket Magyarország leigázásában. Magyarországnak pedig megüzenik, hogy mindaz, amit V. Ferdinánd az 1848-iki törvényekben szentesített, semmis, azokat megadni joga nem volt, mert e törvények sértik a pragmatica sanctiót.

De még tovább mennek. I. Ferenc József Bécsben kihirdeti az 1849. márciusi birodalmi alkotmányt, mely a pragmatica sanctio alapján Magyarországot kitörli az önálló államok sorából és Ausztria “Kronland”-jává teszi. 1860-ban megkapjuk az októberi diplomát, majd 1861 februárjában a hírhedt Reichsrath-patenst, ezután áprilisban összehívják az országgyűlést, (melyet a “legalkotmányosabbá” lett I. Ferenc József épen a magyarok nyakassága miatt kénytelen eredménytelenül hazakergetni) és az osztrák ház tartománnyá nyomorításunkat, minden zsarnoki erőszakát a pragmatica sanctióból magyarázza.

A kiegyezés előtt, mikor a bécsi udvart a háborús kudarcok, az olasz-francia fegyverek, Kossuth fáradhatatlan agitációi, az olasz-magyar légió, külső és belső veszedelmek puhítják, előlépnek sorra-rendre jeles magyar államférfiak, kiváló közjogászok, híres állambölcsek és magyarázzák a pragmatica sanctióból, hogy mit jelent az Ausztriára, Magyarországra és az uralkodóházra. Semmi mást, mint amit az 1723-iki törvény mond. Másról nem is lehet szó. Ez elfogadja a nőági örökösödést azon elsőszülöttségi rendben, melyet az uralkodó az (“elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul együtt birtoklandó”) osztrák örökös tartományokban megállapított. Továbbá, hogy ez legyen a magyar király is. (Persze a törvényes formák közt.)

Ebben az Ausztriával való közösségünkről egy szó sincs.

Deák Ferenc 1861-ben még Kossuth Lajos evangéliumi igazságával magyarázza az országgyűlésen, hogy a magyar nemzetnek nincs semmi más köze Ausztriához, mint az, hogy a magyar és osztrák uralkodó személye egy.

Így szól Deák:

-- Magyarország szerződött az uralkodóházzal az örökösödés fölött és nem az Ausztriával való valamely szorosabb kapcsolat (!) fölött.

(Minő szerencsétlen szó lett mégis ez a “kapcsolat”.)

És ezt mondja Deák:

“Magyarországnak magát Ausztria érdekeinek lekötni és önállóságáról lemondani bizonyára szándéka nincs.”

És ugyanez a Deák fogja magát, hat év után kiegyezik I. Ferenc Józseffel és az 1867. évi XII. törvénycikkben beiktatja a következőket: “Azon kapcsolat, mely Magyarország és Őfelsége osztrák tartományai közt jogilag fönnáll, az 1723-iki I., II., III. t-cikkek által elfogadott pragmatica sanctio-n alapszik.”

Tehát törvénybe iktatta, amit száznegyvennégy évig soha semmiféle törvényben nem ismertünk. Lett már “kapcsolat” is, “pragmatica sanctio” is.

“Deák Ferenc ezzel lekötötte Magyarországot Ausztria érdekeinek és lemondott önállóságáról. . . Hitet mernék tenni, hogy a pragmatica sanctiót azok sem látták, akik jogalapnak elfogadták.

“Szegény Magyarország.”

Így bélyegezte meg Kossuth Lajos Deák Ferencet, akinek a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűne volt, midőn az osztrák ház e történelmi hamisítványát beengedte csempészni a magyar törvénybe, amit még III. Károly rabszolga-parlamentje sem mert vállalni és száznegyvennégy éven át egyetlen magyar törvényhozás sem iktatott be, még puszta idézetül se, soha, soha. . .

Deák elfogadta a “kapcsolat” veszedelmét egy “Hausgesetz” alapján, amelyet magyar törvénnyé deklarált. A Habsburg-ház pedig görcsösen belekapaszkodott ebbe a hamisítványba, ez alapon ragadva magához, mint egy vampír, összes nemzeti erőinket, megfosztott bennünket független, önálló állami létünkről, a “kapcsolatból” “közösséget” csinált, pénzügyünket, külügyi képviseletünket, összes életérdekeinket, odaláncolta Ausztria jármához, belekapcsolt a német szövetség hadigépezetébe, melynek keretében német nyelvű hadseregünkkel, osztrák külképviselettel, osztrák pénzrendszerünkkel, valóban a nagy német szövetség tartományaként tűntünk föl. Önálló külpolitikát nem űzhetvén, erőtlenül, vakon, a német katonai hatalom érdekkörébe láncolva, midőn az harcba keveredett és elbukott, a megsemmisülésbe rántotta Magyarországot.

Ma látjuk, hogy az 1867-iki kiegyezés árulás volt a nemzet ellen és romlásunk legfőbb oka pedig a Habsburg-családi politika e bűnös, magyargyűlölő, osztrákosító, önző kapzsisága.

Ezt tette III. Károly pragmatica sanctio-ja. Deák Ferenc ezért a honfiúsított “Hausgesetz”-ért egy mosolyt, egy kézszorítást, majd egy halotti koszorút kapott Erzsébet királynétól.

III. Károly a prezentált hamisítás első elfogadóinak sokkal gavallérosabban fizetett.

Zuhogtak az újabb jutalmazások. Pálffy János grófnak megírt egy hálálkodó levelet, mellékelte hozzá saját jól eltalált arcképét és még némi csekélységül neki adományozta a Szentgyörgy, Modor, Bazin-ból álló leghatalmasabb uradalmak egyikét. Nagy István alnádort, aki az alsótáblán a “Habsburgesetz” elfogadására az indítványt megtette, szintén egy elkobozott nagy kurucbirtokkal ajándékozta meg.

Károlyi Sándor se menekült meg üres kézzel. Terjedelmes birtokaihoz megkapta azt, ami még hozzá hiányzott, régi hő vágyának teljesüléseit, a grófi rangot.

III. Károly ezután többé már nem is törődött velünk. Miután megszavazták még neki az állandó hadiadót, az állandó hadsereget, felállították tetszésére az első magyar sorezredeket német kommandó, osztrák generálisok alatt és így megvetette első alapját a közös hadseregnek, nyugodtan meghalt, Érthető. Voltak már örökösei, akik tovább nyomorítsák Magyarországot.

Mária Terézia (1740-1780) már Bécsben értesült, hogy örökösödési joga annyira hajszálon lóg, mint aminő igazságos jogalapon a “Hausgesetz” készült. A trónöröklésre több igényjogosult is jelentkezett. És már fegyverrel is jöttek. a bajor és szász választófejedelem, a spanyol Bourbonok, a lengyel király (József leánya volt a felesége), Savoya pedig Lombardiát, no és Nagy Frigyes Sziléziát követelte. A bajor és a porosz király már jöttek. Bécs nyíltan a bajor fejedelem mellett tüntetett. A Habsburg-dinasztia a megsemmisülés előtt állt. Felső-Ausztria, Stájer-, Csehország elszakadni készült, csak Magyarország állt még a hűségben. Végső kétségbeesésében lefutott a pozsonyi országgyűlésre. Fején a magyar koronával, szomorúan, sápadtan, könnyezve a magyar rendek elé:

-- “Mindenkitől elhagyva, csak az ősi magyar erényben látjuk menekülésünket!” – szavalta a trónról és többször zokogott.

Karján tartotta a kisded Józsefet, akivel még ugyan sok bajunk lesz. A kis Józsika ugyanekkor hangos sírásra fakadt.

Ez annyira meghatotta a rendeket, hogy kirántották kardjaikat és elkiáltották a sorsdöntő szállóigét:

-- Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket a mi királynőnkért. . .)

Egy verzió szerint Mária Terézia, aki nagyszerű művésznői érzékkel tervezte ki e színpadias jelenetet, amellyel a romantikus kedélyű magyarokat lelkesülésre bírta, még nagyobb hatás kedvéért a kisded ez emlékezetes sírását is mesterségesen váltotta ki. (De sokba került nekünk.) Ő volt a kis trónörököse. Nem kellett több, minthogy a magyarok ezt is sírni lássák. Érzelmes királynői végszava után titkon megcsípte Józsika combját. És Józsika végszóra – sírt.

A magyarok pedig elérzékenyülve kiáltották el a “vitam”-ot, belekeveredtek abba a véres örökösödési háborúba, mely átment a hétéves háborúba, vérezve a Habsburgokért. Jó volt ismét a “kuruc”, világhírű lett a huszár, hős a sok magyar, dicsőségeket aratott olyan lángeszű hadvezérrel szemben, mint Nagy Frigyes, patakokban omlott a nemes magyar vér, ismét a Habsburgokért és mi másodszor is megmentettük a Habsburg-dinasztiát.

A hála, igaz, nem maradt el.

Mária Terézia például mindjárt azon melegében annyira hálás volt, hogy még ugyanazon az országgyűlésen, melyen a „Vitam et sanguinem” megmentésére felharsant, az ekkor fölterjesztett sérelmeinkre egyszerűen fügét mutatott. Mikor azt olvasta föl a királyné válaszában Péczy ítélőmester, hogy a nemzet kívánságai azért nem teljesíthetők, mert sok pontban a “királyi jogokba” ütköznek, a rendek hangos zúgásba és gúnyos hahotába törtek ki. Végül leverten szétoszlottak.

Ugyanekkor már Salzburg, Felső-Ausztria, Csehország örömrivalgva siettek elsőként hódolni a bajor Károlynak, Mária Terézia halálos ellenségének. Magyarország pedig felejtve kétszázéves szenvedéseit, mindazokat a cseh és osztrák hóhérokat, akiket e „hűtlen” tartományokból küldtek a Habsburgok nemzetünk sanyargatására, most, mikor tulajdon hóhéraik cserben hagyták ők elmenekültek, hogy megmentsük velük szemben a dinasztiánkat.

Mária Terézia mégis gyanakvó maradt és a gonoszságig szívtelen tudott lenni. Nem marad-e örökké a legrútabb jellemvonás életében, hogy mikor Rákóczi halála után a szegény ártatlan Mikes Kelemen folyamodott a hazatérhetésért, (kinek ártott volna ő már itt? az egész kuruc hadjáratban sem ártott, hisz tán egy legyet sem ütött agyon) a jámbor Mikes folyamodványát elérzékenyülten eléje vitték, ő rideg gőggel, bosszúsan ezt felelte:

-- Nec nominetur in nobis!” (Ne is említessék előttünk.)

Ezzel a száműzöttek hazatértét egy gőgös szívtelen szóval elintézte örökre. És még voltak, akik e rideglelkű, kegyetlen Habsburg-nőt a fennkölt erényű nőként magasztalták, aki ily szívtelen gyűlölettel tudta örök szenvedésre kárhoztatni a szegény hazavágyó száműzötteket, akik itthon már legfeljebb csak ő érte véreztek volna el. Egyébként a hízelgő macskák ravasz természete volt meg benne. Mikor katona kellett neki, az öreg Pálfi nádort például azzal szédítette el, hogy hátas paripát, díszkardot, gyűrűt küldött neki és sajátkezű levélben “Apám Pálfi”-nak szólította. Persze, hogy lett megint katona. A magyarokkal újfajta Habsburg eszközzel akart elbánni. Bécsbe édesgette, német copfra, ceppedlire, bécsi módira és német szóra szoktatta őket. Egész megszervezett udvari gárdát tartott a vezető magyarság mesterséges elnémetesítésére.

Magyarul egy szót se tudott. A magyar nemzetet épen úgy osztrák tartománynak tekintette, mint I. Lipót. A magyar országgyűlést következetes makacssággal sohasem nevezte “Reichstag”-nak, hanem mindig csak “Landtag”-nak, vagyis célzatosan mindig csak tartományi gyűlésnek akarta elismerni, úgy, hogy az ő révén ez később szokássá is lett az osztrák szójárásban.

Azután, hogy a nemzet megmentette trónját, “apám Pálfi”-nak már szépen berozsdásodhatott a kardja, nem a jó bolondszívű öreg nádor, hanem a fiatal, csinos daliák kellettek neki, mert már a harcok elültek, párduckacagányos vitézeket szállíttatott az udvari pompákra, a festett udvari dámák mulattatására és akkor egyszerre elfelejtette, hogy Magyarország is van, annak alkotmánya is van, az adó magától csurgott, nem szorult a rendekre; a “vitam”. . . egy elfelejtett epizód lett és ekkor a “hálás” királyné tizenhárom teljes évig össze sem hívta a magyar országgyűlést.

Elhízott öreg osztrák nő lett belőle, aki utoljára már olyan kövér volt, hogy kocsin vagy hordszéken szállították. Egy súlyos himlőbetegség az arcát is elrútította. Nagy Frigyes, ez a kiválóan szellemes uralkodó nagyon sok adomát gyártott és gyűjtött össze róla, amelyekhez a bécsi pletyka is hozzásegített, köztük számos banalitás, a frivoltól a triviálisig és – bár a történetírók udvariaskodnak – a magyar közhitből soha sem lehet kiirtani a róla elterjedt pikantériák hitelét. A magyar közmondás azt tartja, hogy nem zörög a haraszt szél nélkül. A hagyományok pedig mindig arra tanítanak, hogy bármily hihetetlennek látszanak is, mindig van valami alapjuk. A szentté avatott Erzsébet legendájának csak úgy, mint Mária Terézia históriáinak a bécsi Burg zárt falai között, mely annyi titkot temetett el örökre magába a Habsburgok bukása után.

Mária Terézia vízkórban halt meg. Tizenhat gyermeket hagyott hátra. Halálos ágyán “a magyar rendek kipróbált hűségébe” ajánlotta József fiát, aki egykor Pozsonyban végszóra – sírt. De ekkor már nőttek az ő vércsekörmei is, amelyekkel visszacsípni készült bennünket, olyképen, hogy most majd mi tanuljunk meg egy kicsit sírni, -- az ő végszavára.

És sikerült is neki. Hálából a pozsonyi jelenetért! Sőt körmeit itt-ott még a húsunkba is úgy belevágta, hogy nemcsak sírtunk, hanem még ordítottunk is belé. . .

A kalapos király

II. József (1780-1790) a legkimagaslóbb tehetség a Habsburg-királyok sorozatában. Köztük az egyetlen lángész. Kortársa Nagy Frigyesnek, akinek udvarában egy Voltaire él. Ekkor telítik meg a világot modern forradalmi eszméikkel a francia encyklopedisták. A népjogi elméletek első csírája kezd tért hódítani. II. József szerelmes lesz a felvilágosult önkény népboldogító eszméibe.

De miért? Kitűnik. A felszínen így fest:

Egy zsarnok, aki a nemesekkel és főurakkal szemben uralkodói hatalmával az elnyomott nép mellé kíván állni. Cselekszik is. A kiváltságosokkal szemben új rend megteremtésébe fog. Sok ilyen rendelete lát napvilágot, amiért a legkiválóbb Habsburg-uralkodóként magasztalják. Ez mind így van és mind igen dicséretes dolog volt tőle. De egész nemzeti létünk szempontjából mérve azt látjuk, hogy amennyire a legzseniálisabb Habsburgként jelentkezik, ép olyan arányban igyekszik érvényre juttatni képességeit kizárólag arra, hogy e nagy reformátor valamennyi Habsburg közt a leggonoszabb eszközökkel hajtsa végre családja öröklött politikai hagyományát: Magyarország teljes megsemmisítését. Türelmetlenebb Cobb és Caraffa akasztófáinál, Kollonics jezsuita katolicizmusánál. Sőt, hogy a szabadság akkor szellemi képviselőinek kedvezzen, az előbbit félreteszi, az utóbbit újból megnyirbálja, a jezsuitákat szétkergeti, a szerzetes rendeket eltörli Magyarországon. Még a pápa is ijedten siet le hozzá, hogy személyes tekintélyével valahogy mérsékelje nagy arányokban nekilendült vallási reformjaiban. Ő továbbá a jobbágyat szereti, nála a népeknek kell boldogulni. Valóban minden paraszt fazekában főjön a IV. Henrik kövér tyúkja. Azt mondja:

-- Kiveszem a nagy Mátyás királyt a nép szájából!

Még a legnagyobb magyar király népszerűségét is el akarta homályosítani. De miért? Mindezt azért, hogy a nép őt dicsérje, amely persze akkor sem képviselhette a magyar faji védelmet, mert hisz a nemzeti önállóságért vívott összes harcokat, az egész politikai ellenállást a magyar nemesség szervezte és vezette Bécs ellen. A népnek nem volt kezében a kezdeményezés módja. A nemesség pedig előjogaival már egyre népszerűtlenebb lett előtte. Szembe akarta hát állítani őket. Összeveszíteni a hatalmas nyers tömeget kisszámú szellemi vezetőivel. Ezzel kettős célt érhet el. A “lázadásra” hajlamos magyar urak horgára többé nem akad vitéz jó “kuruc”, akiket fölfegyverezzen, hogy a császári ház családi céljai ellen vezesse. Ellenben épen a császár az a “nagy parasztboldogító”, akivel szemben fordítva, a népnek csak egy ellensége van: a forradalmakat szító magyar nemes. A mindig gyanús rebellis. Ehhez fog korát megelőző nagy koncepciójú népreformokba, csupán azért, hogy általuk egy tollvonással kitörölhesse Magyarországot a nemzetek sorából és végrehajtsa a családi hagyományt: Magyarországot mindörökre beolvasztani az osztrák örökös tartományokba.

A népboldogító üdvös eszmék pokoli eszközökké alacsonyulnak kezében. Magyarország szemében ezzel nagyobb gonosztevővé, gyűlöletesebb zsarnokká válik, mint volt I. Lipót. József már keverék vér. Személyében elsőnek ül trónra a Habsburg-Lotaringiai uralkodóház.

Apja Lotaringiai Ferenc, később császár, akit Mária Terézia kedvéért koronáztunk magyar királlyá. Félfrancia vér. Ferenc ügyeinkbe nem avatkozik bele, legföljebb néha jóindulattal. A kormányzást a feleségére hagyja. Jó papucskirály, kitűnő üzletember. Eszével sok vagyont szerez. József a tehetségét tőle örökölhette. Hazánk elleni bűneit azonban típusosan anyja révén, a Habsburgoktól.

A hála is rá vall, amellyel anyja és egész császári házuk másodszori megmentéséért velünk elbánt.

Amint trónra lépett, Magyarországot többé egyszerűen nem tekintette nemzetnek. Alkotmányt nem ismert, az országgyűléseket eltörölte, hogy neki ne fecsegjenek nemzetről és “sérelmek”-ről a fülébe. A vármegyéket nem létezőknek jelentette ki, összes főispánjainkat hivatalvesztéseknek nyilvánította, e helyett tíz kerületre osztotta az országot és azoknak kormányzására biztosait küldte ki, azzal a paranccsal, hogy szervezzék teljesen osztrák mintára az országot. Az országban e célból kötelezővé tette a német nyelv használatát. Mindezt egyetlen tollvonással, rendeletek alakjában. A németesítést is jóakaratú nagy és bölcs reformátori álarccal zúdította ránk, azzal a körmönfont Habsburg-rabulisztikával, hogy a magyaroknak hivatalos nyelve úgyis a latin, persze szerinte azért, mert a magyar nyelv nem elég fejlett, hogy azt használhassák, mivel pedig latinul a művelt nemzetek nem beszélnek, egy világnyelv pedig olyan népnek okvetlen kell, amelynek semmiféle fajrokona nincs, az tehát viszont meg egészen természetes, hogy nem lehet más, mint a német. És tűzzel-vassal kezdett németesíteni. Mindezt rendeletekben intézte el, egyetlen tollvonással. Még a “Hausgesetz”-ek alakjához is lusta volt. Egy írásos parancsa volt számunkra a törvény, az alkotmány, az országgyűlés, a nemzeti akarat, minden…

A nemzet véresen följajdult ez újszerű korbácsütésekre és igyekezett ellenállni. “Azért is” magyarul beszélt, magyar ruhát öltött, kezdte művelni a magyar nyelvet, megteremtette a magyar irodalom bölcsőjét és faji életrevalóságának, nemzeti léte elpusztíthatatlanságának oly ragyogó példáit nyújtotta, hogy ez mai szomorú napjainkban is vigaszul és lángoló például szolgálhat.

Mikor a nemzet forradalmi lángolása a Burgig feljutott és József meghallotta, hogy a magyarok egyszerűen nem is tekintik királynak, csak egy trónbitorló “kalapos” zsarnoknak, mert meg sem koronáztatta magát, enélkül pedig senki sem lehet törvényes király Magyarországon, ez érv épen kapóra jött. Arra is megfelelt egy tollvonással. A magyar szent koronát egyszerűen Pozsonyból Bécsbe vitette és ott a leglázítóbb atrocitást követte el a magyarok ezeréves szent nemzeti szimbóluma ellen.

Mikor a szent korona a Burgba érkezett, felvitette magához, összehívta lakájait, megmutatta nekik, azután egyenkint Mária-Terézia tükre elé állította őket, a fejükbe nyomogatta a koronát és ujjával a tükörbe böködve, gúnyosan mondta nekik?

-- Látjátok, a buta magyarok ezt az ósdi kalapot tartják “szent”-nek.

Azután mint „haszontalan bútordarabot” elrakatta az udvari múzeumba, letűnt emlékül, a többi Habsburg-császári jelvények közé. El volt tökélve, hogy soha se veszi onnan elő.

A „divide et impera” új Habsburg formája: a „paraszt” összeveszítése az “úrral”; hogy belső forradalom támadjon, az ország ebben elgyöngüljön és uralkodhasson a veszekedők fölött, jelen esetben olyképen, hogy Magyarországot osztrák családi birtokká kebelezhesse be, meg is szült egy véres emlékű forradalmat. József idézte föl politikájával a borzalmas emlékű első oláhlázadást. Hora, Kloska és Krisán, akik hozzá jártak föl Bécsbe, a “császár” nevében azzal a jelszóval, hogy a császár a népet akarja védeni az “urak” ellen, követték el a kőrösfalvi, bródi borzalmakat, ahol a magyarokat elevenen eltemették, kettéfűrészelték, nyársbahúzták, úri családokat iszonyú kínzások válogatott nemei közt tömegével gyilkoltak le, porrá égettek egész falvakat. Így érte el azt, amit Lipót Cobbal és Caraffával produkált.

József egyébként különcködő rendeleteivel sokszor a tobzódó eszelősség színében tűnik föl. Mintha a lángész és a bolond valami különös keveréke lett volna, amire az egyszerű magyar paraszti észjárás azt mondja, hogy az ilyen fejben “egy kerékkel több forog”, de ami annál mérhetetlenül veszedelmesebb egy nemzetre, ha az ilyen ember az örökösödés szent jogán, mint király zsarnokoskodik fölötte és védtelenül kényszerül tűrni, hogy Isten kegyelméből jövőjét, egész életsorát intézze.

Az ilyen példák érvelnek legdöntőbben az örökös királyság káros és veszedelmes intézménye ellen, melyet József is alaposan segített lejáratni.

Hogy egy mutatót nyújtsunk József csavaros logikájáról, egyik rendeletében például megtiltotta, hogy a halottakat koporsóban temessék el. ezentúl minden halottat zsákba kell varrni és úgy tenni a földbe, mert akkor hamarabb elrothad és nem terjeszthet járványt. A “pátens”-t, miután “törvény” volt, végre kellett volna hajtani, de mert ebben az egész társadalom a halotti kegyelet durva megsértését látta, valóságos forrongás tört ki, amelyhez csatlakozott még József legbensőbb környezete is. Az egyházi és világi méltóságok erélyes közbenjárására, a sok könyörgésre és a fenyegető ellenállásra végre – engedett. Bosszúsan visszavonta ugyan rendeletét, de hogy mégis egy pofont adjon a “rebellisek”-nek, cinikus gúnnyal így indokolá: “Visszavonom, de nem azért, mert nem volna jó és szükséges, hanem mert az emberek még nem értek meg arra, hogy okos törvényekkel ajándékozzam meg őket…”

Tíz évig csinálta ezt így József. Konok, zsarnoki dühvel akarta Magyarország egész nemzeti létét összeroppantani, német bugyogóba öltöztetni és “Kronland”-dá nyomorítani.

De ekkor Párizsban kitört a forradalom. Körülötte az osztrák ház összes ellenségei fegyverkeztek. Csak a zavarok kitörését lesték. Magyarország pedig a forradalom szélén állt. A magyar nemesek már a weimari herceget akarták meghívni a trónra. Az osztrák hadsereg szétzilálva, súlyos veszteséget szenvedett a töröktől. És a magyar forradalom a levegőben lógott. Ő pedig halálos ágyán feküdt. Megrettent a dinasztia végromlásától. Belátta, hogy a családi hagyományt téves politikával szolgálta. Visszavont mindent. Csak ezért! Nem azért, mert “megbánta”. A magyarok miatt ugyan soha sem háborgott egy Habsburg-lelkiismeret sem. Hanem mert a ránk emelt fegyver visszafelé készült elsülni. a családi tőr kétélűnek bizonyult. Visszavonta. . . !

Aztán meghalt.

Öccse, II. Lipót (1790-1792) csak két évig uralkodott.

Nagy baj volt. Szepes megye már nyíltan pengette, hogy legjobb lesz visszatérni az ősi szabad királyválasztás jogára. Pozsony megye pedig felírt, hogy a “boldogult császár” kettétépte az örökösödési szerződést és az már nem is kötelezhető a nemzetre. Levegőben lógott, hogy: nem kell Habsburg!

Lipót elővette a családi sémát, hogy mit mond a “hagyomány” ilyen esetre és azt tette, amit I. József – Lipót után. Áradozott a dicsérő szó és a sok fényes ígéret a “kedves, drága, szeretett magyarjaim”-ra. A magyar megint csak odaállt a bécsi kötélnek.

A magyar koronát szállították Bécsből Budára. Leírhatatlan, micsoda tomboló lelkesedéssel kísérték. Százezrek sírtak örömükben. Nagyváradon megállt diadalútján. Te Deum, misék, prédikációk, bandériumok ünnepelték. Diadalkaput emeltek, amelyen át elhozták és arra ezt írták: “Kíván ország ősi nagy Attilát.” Ezt kívánták, nem Lipótot!

Két paraszt atyafi beszélget a diadalkapu alatt és nem tudja, miről van szó. Megkérdi az egyik?

-- Ugyan minek örülnek most olyan nagyon az urak?

A másik igen természetes arccal feleli:

-- Azért, mert meghót a király!

Ilyen volt a hangulat.

Könyvem elején megírtam, hogy Lipót egyfelől ekkor már megkezdte a szerb izgatást, hogy ráijesszen az “ősi Attiláért” sóvárgó magyarokra. A budai országgyűlés be is gyulladt. Másfelől ugyanekkor szentesítette az 1790-iki országgyűlési törvénycikket, mely így szólt:

Őfelsége elismeri és vallja, hogy Magyar-

ország szabad és független ország, mely

semmi más országtól nem függ, hanem

tulajdon önállásával és alkotmányával

bír, mely törvényesen megkoronázott

királya és utódai által is csak saját tör-

vényei és szokásai szerint, nem pedig

más tartományok módjára kormányzandó.

E törvénycikkről azt jegyzi föl Horváth Mihály keresetlen egyszerű szavakkal:

“E törvénycikk, mely legsúlyosabb a nemzet törvényei közt, bár megíratott, szentesíttetett, de soha be nem tartatott.”

II. Lipót megesküdött rá egy fényes, díszes koronázási szertartás keretében, sokat várt tőle a nemzet, de mielőtt csalódhatott volna, inkább meghalt. Így aztán ő maga sem szegte meg.

De amit tőle várhattunk volna, az sejthető abból a felséges óhajból, mely az erős magyarosodási mozgalmat a következő mérsékléssel igyekszik lehűteni:

“Az udvar nem örömest látná, ha azon élénk nemzeti szellem, mely elébb magunkat is (már tudniillik a felséges osztrák családot) megragadni látszék, folyton ápoltatnék . . .”

Íme az emléke annak, hogy az idők kényszerétől a királyi trón sarokba szorítva, mennyire színlelték csupán a magyart.

Az utolsók.

I. Ferenc (1792-1835) fülébe már a Marseillaise zeng, osztrák föld felé csörögnek a francia fegyverek és a guillotine fűrészporos kosarába gurul XVI. Lajos király véres feje, tehát magyar huszárdolmányban, kócsagtollas kalpagban ül föl Pozsonyban a trónra és azt mondja: “soha sem fogom elválasztani a magam sorsát a magyar nemzetétől.”

A pozsonyi országgyűlést már magyar szó nyitja meg.

Püföli Napóleon az osztrák sereget és hadonászó gesztusokkal szavalja ám I. Ferenc, áradozó trónbeszédében a pozsonyi országgyűlésnek:

“Magyarok! Ti nekünk oly dicső, kedves nemzet . . . !”

Napóleon le is taszítja a német császári trónról, most már a kis Ausztriája marad meg és fölveszi ennek a császári címét, hogy legalább “császár” maradhasson, de hogy még ez a puszta cím is megmaradjon, hát menekül – a magyarokhoz!

Napóleon itt terem, felhívja a magyarokat, rázzák le a hitszegő osztrák házat, mely csak zsarnokokat és vérszopókat juttatott a magyar trónra, jöjjenek össze a Rákos mezején és válasszanak magyar királyt. Ha ezt akkor Magyarország megteszi, a felszabaduló Lengyelországgal összefogva, milyen más fordulatot vett volna Napóleon orosz hadjárata, a szláv uralom kérdése, a történelem, a francia hála, mai sorsunk és minden . . . .

E helyett a magyarok seregbeálltak, áldoztak vért, pénzt, adót, katonát és harmadszor mentették meg a Habsburg-dinasztiát.

A hála?

Megkaptuk Thugutot, a három császár szent szövetségét, mely minden alkotmány eltiprására összeesküdött, azután Metternichet, a bécsi politikát, mely a hazai ipart, kereskedelmet elnyomta, Magyarország összes erőforrásait Ausztriába csorgatta, behozta a névtelen följelentések, titkos kémkedések utálatos rendszerét. I Ferenc pedig 1820-ban, mikor már Napóleontól tiszta volt a levegő és a magyar huszároknak a csontjai is elporladtak érte, így szavalt Pesten, kevély gőggel, a hajlongó magyaroknak:

“A világ eszelősködik, s mellékcélokból ábrándos alkotmányokat hajhász, nem tudva mit kíván . . .”

Ferenc királyi biztosokkal kezdett dolgozni, az 1830-iki országgyűlés pedig már siránkozott, hogy a “magyar ezredeknél csupa német tiszt van, akik a magyar legénységgel méltatlanul bánnak”.

Törődtek is már vele!

Ferenc annyira utálta még azt a puszta szót is, hogy “alkotmány”, hogy arról Kossuth, mint a bécsi udvari emlékiratokból hiteles adatot érdemesnek tart egy jellemző epizódot feljegyezni: 1822 telén Ferenc császár makacs köhögésben szenvedett és udvari orvosa: Stift báró azzal vigasztalta, hogy nem félti őt, mert ismeri a császár constitutio-ját. (Németben kettősértelmű: nemcsak “állapot”, hanem “alkotmány” is.) A császár rárivallt:

-- Sie Stift! dies Wort lassen sie mich nicht mehr hören… Ezt előttem többé ne merje mondani. Ám mondja:”Dauerhafte Natur” vagy “gute Complexion”. De jó konstitució, az nem lehet! Előttem ilyesmi nem létezik. És nem is lesz soha!

Kossuth hozzáteszi, hogy Ferenc ezzel a bizalmas kifakadásával csak családja történetét mondta el. Vérükben van!

És Ferenc is elhozta ide a hóhért, ártalmatlan naiv magyar hazafiakra, akik a francia forradalom demokratikus eszméiért lelkesedve, itthon szabadelvű tanok fölött ábrándoztak. Eszük ágában sem volt lázítani, vagy Ferenc ellen valami veszélyes forradalmat szítani. Hisz tömeg se lett volna hozzá. A nemzet épen Ferenc császárért vérzett a Francia fegyverekkel szemben. A bécsi udvar mégis rebelliseket szimatolt itthon, pribékjeivel kegyetlenül rájuk csapott, elküldte Pestre hóhérait, tömegével tartóztatták le a legjelesebb magyarokat, szerte a hazában, minden bizonyíték nélkül hozatták meg a leggyalázatosabb ítéleteket, ezer arannyal fizették meg már előre ez ügyben teendő fáradalmaiért a hírhedt “ügyigazgatót”, a börtönök megteltek rabbilincsbe vert magyarokkal és 1795-ben, Ferenc császár, akiért ez a nemzet akkor a harctereken vérzett, habozás nélkül, nyugodtan írt alá hét halálos ítéletet, amely Martinovics Ignácot és hat vértanú társát az osztrák bakó bárdja alá küldte. A budai vérmezőn fejezték le őket iszonyú kegyetlenséggel, súlyosbítva azzal, hogy egymás vértanúságát végig kellett nézniök, Martinovics feje gördült le utolsónak. A jószágaikat pedig elkobozták . . .

Ez a hét vértanú Ferenc zsarnokságának véres emléke és örök időkre szóló tanulsága minden idők magyarságának, hogy az osztrák ház akkor is hóhérral, börtönnel, vérpaddal dolgozott Magyarországon, a császárja akkor is magyarokat gyilkolt, mikor mi érte véreztünk a harcmezőkön, hogy hűségünkkel trónját és dinasztiáját megmentsük.

Ezt kapta Ferenc császártól a “nekünk oly dicső kedves magyar nemzet”.

Egyéb semmit!

V. Ferdinánd (1830-1848) szegény jó szalmabáb király! Őt már a kamarilla madzagján rángatták. Pojácája volt még Metternichnek is. Az volt a legnagyobb boldogsága, ha kiszökhetett a Burg aranysujtásos lakájai közül Penzingbe, az ő jószívű parasztjához, aki  vályogviskójában egy aranyért szalonnás gombócot adott neki enni. Ez ízlett a legjobban neki. “Nem kell fácán” – sírta – “gombóc kell!” Ez mind históriai tény. Ha nem engedték el, toporzékolt, verte a mellét, “mi vagyok én, nem én vagyok Ausztria császára és Magyarország királya? A császár parancsolja”. Ha ez se használt, kijelentette Metternichnek, hogy addig nem ír alá semmi okiratot, míg akaratát nem teljesítik. Ez volt egyetlen fenyegetése, ami végül mégis hatott. Metternichnek és a kamarillának sötét gazságaikhoz mégis csak kellett az aláírása. És adtak érte – gombócot!

Mikor Kossuth Lajos István főherceggel megjelent a Burgban, kérni a nemzet kívánságainak teljesítését, Ferenc Károly főherceg (Ferenc József apja) odavezette őket a császárhoz és mialatt Kossuth beszélt, azt látja, hogy egyszer csak V. Ferdinánd császár odasompolyog István főherceghez, kezeit kérőleg összeteszi előtte és gyerekes együgyűséggel, elkezdi bécsies dialektusban siránkozni:

-- I pitt di’ nim mir meinen Thron nit! (Kérlek, ne vedd el tőlem a trónomat!)

Ennyire együgyű és hülye volt szegény, gonosz környezete már ekkor ilyen mesékkel ijesztgette. Kossuth megírja, hogy mikor a bécsi nép a császár ablaka alatt forrongott és felzúgott hozzá az éljen (“es lebe der Kaiser”), V. Ferdinánd nagyon örült, egy vörös-fekete zászlót szorongatott a kezében, azzal futkált ablaktól-ablakhoz, kilobogtatta a nép felé és torkaszakadtából kiáltozta:

-- Es lebe die Constitution! (Éljen az alkotmány!)

Az alkotmányt éltette, míg a fenséges családot a hideg rázta.

Ekkor történt, hogy Ferenc József apja Kossuthnak kezét nyújtotta, melegen megszorította (Kossuth ugyanis megígérte, hogy lecsendesíti a forrongó bécsi népet) és ezt mondta a főherceg:

-- “Az osztrák ház önnek örök hálára lesz kötelezve!”

Kossuth hatalmas beszédekben megnyugtatta a bécsi népet, majd a császárral kikocsizott a városba és megéljeneztette a trónjáért remegő dinasztiát.

Kossuth szavának állt!

Megmentette a felfordulástól a Burgot.

Másfél év múlva háborúval fenyegették meg a török szultánt, ha Kossuth Lajost ki nem adja, hogy felakaszthassák. Ezt “in effigie” (képletileg) meg is tették ez újépület mögött. És pedig az a kamarilla, amelynek épen Károly Ferenc volt egyik feje és tette a saját fia, I. Ferenc József nevében. Az a főherceg, aki “örök hálát” fogadott Kossuth Lajosnak és a kezeit szorongatta, az osztrák bíróság által, komoly szertartással, képletileg is bitófára húzatta. Ilyen volt az osztrák hála!

A szabadságharc eseményeit bővebben ismerjük, semhogy arról dióhéjban is írnom kéne. Ugyanaz a Habsburg-recipe: a nemzetiségek fellázítása, esküszegések, Magyarország fegyveres eltiprása, hóhér, börtön, akasztófa, erőszakos németesítés, az ország bécsi járomba hajtása a legaljasabb és legborzalmasabb eszközökkel, semmi másért, mint pusztán az osztrák családi érdekekért.

Végre V. Ferdinándot nyíltan félrelökték. Alkalmatlan lett már nekik az egyszerű jó kis öreg, elküldték bukott rángatója: Metternich után. 1875-ben halt meg, elfeledten, Prágában. . . Akkor már azt se tudták, hogy élt is valaha. . .

*

Tulajdonképpen V. Ferdinánd után Károly Ferencet, a “Mein Lieber Kossuth” kegyes jóakaróját illette volna a trón. A kamarillának, a felszabadult földi pokol e szörnyű szövetségének azonban, mely a Habsburg főhercegi család legszőrösebb szívű szörnyetegeit egyesítette magában, ennek a császári bűnszövetségnek, amelynél feketébblelkű koronás gonosztevőket a história legromlottabb udvarai sem hagytak hátra a világ elnyomott nemzeteinek történetében, akik a véres emlékű Lipót és a Habsburg-ház valamennyi eddig ránk uszított császári emberevőinél kegyetlenebb vérszomjjal és eszközeikben a sátánt megszégyenítő agyafúrt rafinériával tervezték meg a magyar nemzet elpusztítását és mindörökre bécsi rabszolgabilincsbe verését . . .  , ennek a kamarillának volt Ferenc Károlynál egy még hatalmasabb hidrafeje, a tervező, kigondoló, diktáló és valamennyi fölött parancsoló elme: Zsófia főhercegnő, Károly Ferenc felesége, I. Ferenc József édesanyja. Minő tévedése, vagy gúnyos, rút játéka a sorsnak: a leggyönyörűbb női arc. Hódító szelíd tekintet, elbűvölő szemek, szerelmet lihegő, csábot kínáló, élvet ígérő asszonyi fej. Egy mosolygó Medea. Habfehér pihegő keblen, brilliánskolliés alabástrom nyakon a szerelmet kínáló Megaira. Rámosolyog Batthyány Lajos miniszterelnökre. A mosolyával azt mondja:

-- De szép fekete szakállad van, deli magyar forradalmár! Hajh, a kurucok! Sokat hallottam rólatok. Tetszel nekem! Úgy-e én is szép vagyok? Tetszem neked? Nézd meg jól ezt a piros ajkamat . . .

Batthyány összerezzen. Pandora királynő rámosolyog. Ő a nemzeti ellenzék vezére. Hány “nyakas kuruc”-ra mosolyogtak már itt “így” századokon át, ez aranydíszes falak közt. Mit mondanának “erre” otthon? Arca gyenge pírba borul, majd fehérre sápad. Az aszkéták komor merevségét ölti föl. És odafordul V. Ferdinándhoz:

-- Bocsánat . . . felség! Én mint az ország miniszterelnöke, hivatalos ügyek legalázatosabb fölterjesztésére jöttem ide . . .

-- No és?

-- Bocsánat . . . hölgyek jelenlétében nem tárgyalhatok . . . ! A szép Zsófia összeszorítja a fogait. Felszisszen. Mosolyog . . . és ott marad.

Egy év múlva pedig Windischgraetzel elfogatja Pesten Batthyány Lajost. Az osztrák vérbíróság hiénái is megállapítják, hogy annyira ártatlan, királyhű, mindenáron békekereső és az alkotmányos állapothoz szigorúan ragaszkodó volt, hogy csak három hónapra ítélik el. Mert elítélni el kell! Zsófia azonban megsemmisítteti az ítéletet erre a vérbírák kötélhalálra ítélik Batthyány Lajost.

Nyakát börtönében átdöfi és így golyóhalállal hal meg a bitó alatt. Ezért kellett Batthyány Lajosnak meghalnia. . .

Ez a gyönyörű telt arc, kacéran göndörülő hajfürtjeivel, mindig feltűnő mélyen kivágott, áttetsző, lenge udvari kosztümjeiben, vakító vállait, alabástrom kebleit mutogatva, így mosolygott Jellasicsra, ettől bódult meg Janku, ez tüzelte Windischgraetzet, ez előtt hajlott földig a félszemű Schlick, majd elvesztve az egész szeme világát és e szemeket gyönyörködtette magyar vérfürdővel Haynau a legutálatosabb császári vadállat.

Zsófia főhercegnő, a kamarilla feje határozta el, hogy férje helyett tizennyolcéves fiát ülteti a trónra. Ferenc Károlyt konok Habsburg-felfogása mellett is valamelyest kötelezhette, vagy legalább feszélyezhette volna Kossuth-tal és a forradalom vezéreivel folytatott egynémely eszmecseréje. Néhány kézfogás égette. “Rovott” múltja volt. No és Zsófia mellett nem lehetett akarata. Korán kopaszodó, magas, dudoros homlokú, biggyedt ajkú, hanyagul alákonyult vastag bajuszt viselő, rendellenes, cseppet sem rokonszenves fej volt. Jámbor, pipogya férj, Offenbach Menelaus-a, a gyönyörű, kacér, bajor szép Heléna mellett. Tekintélyesen kifejlődött szarvakkal.

Ez a tény, de nem csoda. Egy akkori udvarhölgy svájci memoárjaiban megírja a – köztudott – udvari titkot. Ferenc Károly már négy éve volt férje Zsófiának és nem volt gyermekük. Nem is várhatták. Mert Ferenc Károlyról már ifjú korában megállapították ennek a lehetetlenségét. A Habsburgi házasságoknál az ilyesmi nem volt akadály, mert hisz azt az udvari és családi érdekek szabályozták. Az azonban fontos volt, hogy örökös legyen.

Zsófia tetszésére volt tehát bízva, hogy az udvarnál hódoló lovagok közt válasszon olyat, aki méltó egy császári főhercegnő szolgálatában magasabb udvari tisztség betöltésére is, persze a családi tanács hozzájárulásával. Ekkor megegyeztek egy svéd nemesben, aki csinos is volt, erőteljes és ami a fő egészséges. Kiválasztották Wása Gusztávot, a híres férfiszépséget, aki soká élt a bécsi udvarnál, mint Zsófia főhercegnő leginkább kitüntetett bizalmasa.

I. Ferenc József igen csinos ifjú lett. Később is szelíd, rokonszenvet keltő arc volt, gömbölyű fej, sima, finom vonások, belőle minden Habsburg-típus hiányzott, a hosszú, keskeny arc, a vastag, biggyedt ajk, melyet Ferenc Károly és leginkább Albrech képviselt, azonkívül a hajlott, hosszú orr helyett, rövidebb, gömbölyded orra volt.

Az ifjú uralkodóról azt is feljegyezte a memoár, hogy szerette a zenét, pezsgőt, szűkebbkörű, zajos, víg estéket, fűszerezve asszonykacajjal. Egy kiváló egyetemi tanárunk felfedezte róla azt a megrendítő hiteles adatot, mely V. László analógiájaként fogja őt beállítani a magyar történelembe, hogy 1849. október 6.-án, mikor Pesten az aradi vértanúkat kivégezték, ugyanazon éjjelen ő a Burgban dáridót rendezett, olyat, aminőt a korhelyek körében “fekete misének” neveznek és az abban résztvett hölgyek a társaság mulattatására teljesen ruha nélkül táncoltak. Ezt a bált Grüne hadsegéd rendezte. Ezt tette az aradi vértanúk kivégzésének éjjelén. Mikor egy egész ország sírt. És akiket az ő aláírása küldött a vesztőhelyre.

Ma már hitelesen tudott, hogy Haynau mégse merte, még az ő hiéna-lelkiismeretére se venni, hogy a borzalmas kivégzéseket egészen saját felelősségére hajtsa végre. Fedezni akarta magát a császár aláírásával. Az utolsó órákban küldte futárját lóhalálban Bécsbe a halálos ítéletekkel. A futár éjjel érkezett meg a Burgba. Grűne hadsegéd azt jelentette, hogy a császár alszik. Nem merte fölkelteni. A futár azonban erélyesen sürgette. Követelőzött, hogy keltsék föl a császárt, mert erre szigorú parancsa van Haynautól. A hadsegéd később mégis fölkeltette. Végignézte a rettenetes okiratot, amelyből végtől végig “halál . . . halál és halál” feketéllett rá, azután tollat fogott és egyenként, gondolkozás nélkül aláírta. Ezután ismét nyugodtan elaludt. Az aradi vértanúk kivégzése tehát I. Ferenc József személyes bűne volt.

Ma már az elvetemült hiperlojalitás nem írja aljas hízelgésből, egy ordóért, egy királyi palást kedvéért a hóhérok bőrére. A királyi történethamisítók csúf kora lejárt. Az aradi vértanúk vére a Habsburg-paláston szárad.

I. Ferenc Józsefnek ezekért az irtózatos, kegyetlen történelmi gyilkosságokért, a “kedves Hajnau” hóhérmunkájáért a sors sok fátumszerű csapását meg kellett érnie saját családja életében. Mintha a Végzet akart volna fizetni érte. Miksa öccsétől egész Ferenc Ferdinándig számoltuk itthon: “egy. . . kettő . . . Tizenegy . . . Nincs még tizenhárom”. Fiát és saját feleségét is gyilkos kéz szúrta le mellőle. Ártatlanul.

Ezt a nemzeti érzést most már nincs miért tagadni.

Az iszonyú hóhérmunkát követte a nemzet rettenetes elnyomása. Ferenc József nem elégedett meg a sok ezer és ezer magyar vértanúval, hóhérait követték az átkos emlékű pribékek: Bach és sintérei, az osztrák zsandár, a cseh beamter, a bécsi spicli, a császári cenzorok. Az elnyomás oly irtózatos volt, hogy egy kalap mellé tűzött tollért börtön járt. Ferenc József cenzúrája a magyar újságírókat bebörtönöztette, ha például csak ilyen szókat írtak cikkeik közé: “alkotmány”, “huszár”, “király”, “szabadság”, “haza”, már börtönbe hurcolták. A lázítási, felségsértési perek napirenden voltak. A börtönök örökké tele hazafiakkal. A Hunyadi operában eltiltották a “Meghalt a cselszövő” éneklését és mi ehelyett a “hetes-nyolcast” énekeltük a magyar pincék mélyén. Tizennyolc évig csinálta ezt így Ferenc József. Az osztrák bíróságokkal egész komoly szertartással “in effigie” bitófára akasztatta az ország külföldre menekült jeleseit. Ebből látjuk, mi sors várt volna rájuk és mennyivel több vértanúnk volna.

De tovább már ő se bírta. Úgy járt, mint a többi zsarnok. Ausztriába nem bírt beolvasztani bennünket.

Dinasztiája ellen pedig félelmes ellenségek fegyverkeztek. Kellett újra a magyar pénz, magyar adó, magyar búza, magyar vér, hogy negyedszer mentse meg a dinasztiát. Most se rajta múlt, hanem a saját négyszázados bűnein. Belefanyalodott, hogy Deák Ferenc tálcán szervírozza neki az elalkudott Magyarországot.

Beolvasztani nem sikerült, de összeforrasztotta Ausztriával. A lényeg azért megvolt. Nyugodtan halhatott meg, azzal az őszinte, benső, titkos ellenszenvvel a magyarok iránt, amit anyjától örökölt, hogy osztrák-Magyarországot hagyott hátra.

Kár, hogy nem lehet felkelteni őket Zsófiával és Deák Ferenccel együtt.

Hol van Feltámadás? Először várnám türelmetlenül a jöttödet!

*

Károly királyról, azokon kívül, amiket szemléltünk, tudjuk, hogy Ferenc Ferdinánd nevelése volt, az ő szellemét és hagyományát örökölte és ebben a jelben akart fölöttünk uralkodni. Ferenc Ferdinánd pedig igen becsületes nyíltsággal utált bennünket. Többre becsült egy cseh klarinétost, mint a Habsburgokért felzúgó budavári szentmisék összes zenéjét. Nem is hallgatta meg soha. Ezt tette Károly is. Két év alatt tíz napig se volt nálunk. végül pedig oda akart adnia a cseheknek.

Jellemzésül ide vetítek egy epizódot, amelyet egy harctérről jött tiszt beszélt el. Trónörökös korában a galíciai állóharcok alatt magyar rohamot akart látni. Fegyvercsend volt. A szemben kígyózó orosz lövészárokban tízszeres erővel megszállott ellenség állt. A cseh parancsnok majd megőrült a boldogságtól, hogy Őfensége valamit egyáltalán kegyeskedik óhajtani tőle. Már mellén érezte az összes érmeket az összes kardokkal.

-- Rohamot?

Az a legkevesebb! Egy pillantás elég ehhez ő szent fenségének. a cseh parancsnok kikergetett egy színmagyar dunántúli ezredet, neki, a gépfegyvererdővel megtömött orosz lövészároknak. Minden ok nélkül. Állóharcban, puskacsendben, bevehetetlen orosz állásnak. Csak azért, mert “Őfelsége rohamot akart látni.” A magyar bravúr megtette a magáét. Hatszázkilencvenhárom magyar halottja volt ennek a bravúrnak.

Őfensége távcsövön nézte. Mint egy szép nagygyakorlatot.

Nagyon tetszett neki.

A cseh parancsnok elégülten dörgölte a kezeit és kövérre puffadt a boldogságtól.

Ez a szellem lengett négy éven át a monarchia összes véres csatamezői fölött. . .

És ezek a bűnök ásták meg a sírjukat.

Azt hisszük mindörökre.

*

Kis tanulmányom legtökéletesebb befezéséül ide iktatom a magyar nemzet ihletett prófétájának egy jóslatát, mely úgy nyilal bele minden magyar ember szívébe, mintha Isten szava harsogott volna le az ég felhői közül hatvan év előtt, mint ahogy a Messiásnak szólt, midőn a Jordán vízében elnyerte a szent erőt a világ megváltására.

Csakhogy az bibliai legenda.

Ez pedig átélt való!

És mi süketek voltunk!

*

Kossuth Lajos 1859-ben Londonban él. Igyekszik felrázni lánglelkével az egész művelt világot rab nemzete megváltására, az ősi, független, királyválasztó Magyarország felszabadítására.

Jósika Miklós, egyik jeles száműzött fegyvertársa akkor azt a sziszifuszi munkát végzi, hogy a magyar nemzet ügyét szerte a világ sajtójában igazságosan ismerteti. Mert a bécsi udvar gyalázatos perfid rágalmakkal, az udvaroknál lézengő hazug diplomatái erőszakával, pénzzel presszióval, tagadással, ferdítéssel, hazudozással minden gaztettét, szent erénnyé magasztalja és a véres tetemeiben heverő magyar nemzet jajszavát a világ nyelvein a Habsburgoknak zengő dicshimnusszá fordítja.

Kossuth ekkor levelezget Jósikával. Iratai II. kötetének 92. lapján találunk csak egy szerény, jelentéktelen levélkét, aminőket ő tehetségének kifogyhatatlan lángkévéjéből ezrével szórt szét nyomtalanul, mint az izzó napkitörések egy kis játszi sugarát.

Kossuth ekkor  -- odavetve – megírja, mi vár a magyar nemzetre, ha még egyszer, törvényes formák közt, koronázott Habsburg-király uralma alá kerülne Magyarország.

Megírja Kossuth 1859-ben, hogy mit jelentett erre a szerencsétlen nemzetre az, mikor Deák Ferenc 1867-ben Magyarországot elszállította I. Ferenc Józsefnek.

Halljuk a prófétai jóslatot és  . . . imádkozzunk magyarok!

*

Kossuth Lajos Jósika Miklósnak.

                                                                                                                                London, 1859. december 20.

(Levélkivonat.)

“… Te nem tartozol azok közé, akik az osztrák ház történelmének tanulságát elfelejtik, s ezzel hazánkat egy újabb megcsalattatásba s vele végromlásba sodorni elég gondtalanok . . . akik elfelejtik . . . 1849-et s a nemzet ünnepélyes akaratnyilvánításával szentesített függetlenségi nyilatkozatot megtagadni akarnád. . . “

(Az 1849. április 14.-én hozott határozat a Habsburg-dinasztia száműzetését és a magyar trónról mindörökre való kirekesztését mondta ki.)

“…E térnek elhagyása végtelenül veszélyes is volna. E tért elhagyva, a magyarnak nincs többé alapja, melyen állást vegyen: levegőben fog állani, szelek játéka lesz, kapkodva, mint a vízbefúló, minden lengő szalmaszálhoz. s hová fogják e szelek hajtani?

Előttem, a dolog igen világos. Ha

a magyar magát engedményekkel még-

egyszer meghallja kérlelni – úgy értem,

hogy lekenyerezni, hogy botor kutya-

hűséggel a tőle való szabadulás helyett

ismét ő mentse meg sanyargatóját – ha,

mondom, az osztrák-háztól még egyszer

meghagyja kérlelni, ismét meg fog csalatni,

e csalás folytán

ismét lesz forradalom Magyaror-

szágon, de az többé nem lesz magyar,

mert a magát megkérlelni hagyott magyar

resignálván (lemondásba, önmegtaga-

dásba esvén)… szláv irányba fogja azt

vezetni, hazánk Lengyelország sorsára

jut s a magyar csak lakos lesz honában

de nem nemzet.

Ez borzasztó jóslat, de jóslat. Én

alig merek már arról gondolkozni: mi

lesz a jövendő, oly irtózatos pontossággal

teljesedik, amit mondok. aki irataimat

olvasta azon idő óta, midőn 1843-ban

megírtam, hogy Széchenyi meg fog őrülni

tavaly megtartott beszédemig, melyekre

a tények oly gyorsan elkövetkeztek: meg-

fogja érteni, miért borzadok a jövőtől.

Nem kell olvasni a csillagokban . . . csak

a történelem ismerete kell …. és egy kis

józan logika… Igen, ez lesz a jövendő,

ha a magyar lemond… a függetlenségi

alapról…

Ezt jósolja meg Kossuth Lajos hatvan év előtt.

Az égből harsogott le ránk e szavak a magyarok Mózesének ajkáról…

És amidőn letettük a fegyvert és négyszázados bűnei után letaszítottuk Szent István trónjáról ezt a zsarnok uralkodó-házat, mely bennünket családi érdekeiért, az osztrák-germán uralomért 1914-ben a világ legvéresebb háborújába hurcolt… igen… úgyszólván német láncon hurcolt oda, … az ellenség előtt lerakott magyar fegyverekre, a Hunyadiak uralmának dicső színhelyén, ama négyszázados várfalak alatt, amelyek egykor színről-színre látták, hogy e fegyverek erejével Európa tisztelte és félte a magyart, a Habsburgok elnyomó uralmától, ujra Belgráddá visszahódított Nándorfehérvárott, legműveltebb ellenségünknek, ez volt hozzánk az első szava:

-- Miért nem tartottak önök Rákóczival és Kossuth-tal?

Ezt mondta D’Esperay tábornok. Így ismerték a magyar nemzetet… Sajnos, csak Kossuth Lajosig ismerték.

A világ e szemrehányó kérdésére csak egyetlen egy ember felelhetne meg: Deák Ferenc. De Deák Ferenc meghalt. Már csak a történelem teheti felelőssé.

Mi ártatlanok vagyunk.

De a magunk részéről megfeleltünk 1918 novemberével. Mindent jóvátettünk.

Ledöntöttük trónjáról a dinasztiát. Életünket nem fertőzi meg többé bűneivel. Szabad levegőt szíva nézünk reményteljesebb jövő elé és megépítjük Kossuth Lajos országát, az ő igéivel, mert ennek a nemzetnek 1867 után is ő volt a szentje, a Habsburgot csak tűrtük, alkuszokra is talált itt ugyan, de a magyar népmilliók lelke sohasem alkudott meg vele!

Nézzen a magyar szívekbe az egész világ, a közszellem sírja ezt ki belőle.

Legyőztük a sátánt, most már hagyjanak bennünket élni. Mert minden ellenünk tört népnél több szent, nagy jogunk van élni. Ezer éves jogunk van élni!

*

És befejezésül még ide iktatom Wekerle Sándornak, az utolsó Habsburg utolsó miniszterelnökének a magyar nemzet közvéleménye számára tett egy őszinte nyilatkozatát, amelyből kitetszik, hogy kitől szabadultunk meg a zsarnokok ez utolsó sarjában.

Ezt vallja Wekerle:

-- Sajnos, most utólag már megmondhatom, hogy Károly ex-király nem volt őszinte. Tisza Istvánt megkérte, hogy menjen le a délszlávokkal tárgyalni s a hátunk mögött pedig ugyanakkor megbízta Korosetzet, csinálja meg ellenünk a jugoszláv államot. Oly nagy volt ennek a Korosetznek befolyása a volt uralkodóra, hogy az ex-király minden vele kötött megállapodásomat visszamondta Korosetznek, úgy, hogy ez nyomban megkezdhette az aknamunkát ellenem. Gyakran megtörtént, hogy ha figyelmeztettem a királyt előbbi ígéreteire, ő erre már nem emlékezett vissza. Nem is tudják, hogy hányszor mondtam le. Nem háromszor, sokkal többször, de hivatalosan csak ez a szám lett publikálva. Két ízben futárt is küldött utánam, hogy csak maradjak. Utoljára már semmi szín alatt sem maradtam volna. Én különben megmondtam a királynak, hogy a vesztébe rohan. Felség, még a trónját is el fogja veszíteni, ha így folytatja – mondtam neki nem egyszer, de ő nem hallgatott reám. Pedig mindent meg lehetett volna menteni, legfeljebb Boszniát kellett volna feláldozni.

-- Tudom, -- folytatta Wekerle – hogy azt is nekem róják fel bűnül, hogy nem hoztuk haza a magyar katonaságot, pedig hányszor interveniáltam ebben az ügyben. Utoljára október 2.-án tett nekem ünnepélyes ígéretet a volt király, hogy még aznap hazarendeli a magyar katonaságot a veszélyeztetett határok védelmére. De hát ez nem történt meg.

-- A csehek csak Károly alatt, nyilván az udvar titkos biztatására jöttek követelni magyar megyéket. Nem az entente, hanem Bécs volt az ő titkos reménységük. Mindezeket az intrikákat csak később, utólag tudtam meg. Megvannak a titkos jelentések. Bizonyítani nem tudom, hogy az én becsületes törekvéseimet, mint hiusította meg a bécsi titkos kéz.

---

ADDENDUM

Egyed Attila Perjel

A Habsburgokról

A Habsburg-család egy cél felé tör, Ottó vezetésével, aki nekünk, magyaroknak udvarol.  Emigrációs újságjaink lihegve kapkodnak – el kell ismerjük – jól megírt, vagy valaki mással jól megíratott cikkeiért.  Ez alatt kedves öccse, Róbert, osztrák főherceg a kanadai szlovákság Világ Kongresszusán, 1972, júniusában, Torontóban, mint arra meghívott előadó, olyan megállapításokat tett, amelyek igen kellemetlenül érintették a Kongresszuson megjelent magyar részvevőket.  (Erről annak idején a torontói Magyar Élet is beszámolt 1974. feb. 16-i számában, cikkíró Dr. Nagy György, miután a Kongresszus jelentése könyv alakban megjelent.)  Habsburg Róbert biztos, hogy a volt uralkodóház szemszögéből adta elő szlovák hallgatóságának szánt mondanivalóját, amiben igen kevés megértést mutatott a magyarok történelmi szerepével kapcsolatban, az elmúlt századok folyamán.  Óvatosan ügyelt arra, hogy ne a magyar nemzetet magát, hanem a „magyar oligarchiát” tegye felelőssé azért, hogy a Habsburg-ház szerinte liberalizáló, más nemzetiségek jogait védő (s ez nagyon igaz!) intézkedései nem érvényesülhettek.  Egész előadásán végig futott az a régi bécsi politikai felfogás, mely minket, magyarokat, mint örök rebelliseket tekintett és kezelt Mohácstól, az I. Világháború végéig.  Szemérmesen elhallgatta, hogy azok a bűnös oligarchák, mind a Habsburgok kegyeiből lettek oligarchák (nagy többségükben nem is voltak magyar származásúak!) és minden cselekedetük Bécsből volt irányítva.

            A török időkkel kapcsolatban a főherceg azt a merész kijelentést tette, hogy a mohácsi vésztől a karlovici békéig (1526-1697), amikor az ország három részre szakadt:

            „A magyar királyság a valóságban Szlovák királyság volt!” 

            A magyar nemzeti felkelésekkel kapcsolatban Róbert élesen elítéli Bocskayt, Thökölyt és II. Rákóczi Ferencet, de szóval sem említi Básta, Caraffa és a többi császári generálisok terrorral összekötött rabló gazdálkodásait Magyarországon, amelyek a felkeléseket kiváltották. 

            Most térjünk át a Ház fejére, Ottóra. Mint magyar – mert annak vallja magát --   úgy az 1848-49-es, mint az 1956-os nemzeti felkelést forradalomnak (még szép tőle, hogy nem ellenforradalomnak nevezi.

            Mindkét megmozdulás a magyar nép szabadságáért, függetlenségének visszaszerzéséért történt, tehát az magyar szemmel nézve nem forradalom hanem szabadságharc, nemzeti felkelés!

            A továbbiakban többek között ezt mondotta: „Bűnös dolog egy népet megfosztani történelmi tudatától!”  És ezeket 1982. októberében, New Yorkban elhangzott beszédében mondotta.

            Ez roppant érdekes kijelentés volt, mert igen csekély – szocialista – változtatással azt a történelmet tanítják ma Magyarországon, amit a „Habsburgok kényszerítettek rá a magyar közoktatásra”, az 1848-49-es szabadságharc – és nem forradalom letörése, vérbefojtása után, mikor – neki – kedves és mintaképül szolgáló nagybácsikája, Ferenc József a „magyar tudomány” legfelsőbb vezetőjévé Budenz, Hunsdorfer, Faber és Goldzitzer professzor urakat nevezte ki.    

            Ha Ő tényleg magyarrá vált volna – ami ugyebár lehetetlen --, mert azon kívül, hogy magyar nyelvet kitűnően megtanulta, egyáltalán nem takargatott szándékkal, semmiféle vérségi kapcsolat sem fűzi a magyar néphez – akkor ezt kellett, mert illet volna mondania:  „Bűnös dolog egy népet megfosztani történelmi tudatától és ezt tette az én Családom 400 éven keresztül!  Cseheket, osztrákokat és egyéb más magyartól teljesen idegen és éppen ezért nekik teljesen megbízható, áltudós szélhámosokkal rakták meg a Magyar Tudományos Akadémiát, akik – dicső Családom parancsára – elterjesztették az egész világon és az iskolai oktatás segítségével, a magyar néppel is elhitették, hogy őseik egy Európát felforgató, műveletlen csürhe voltak.  Ez a közel hetven évig tartó Habsburg propaganda segítette elő és tette lehetővé Magyarország és a magyar nép teljes tönkretételét.  És azt, hogy mint egy ötmillió magyar őslakost kényére-kedvére kiszolgáltattak, Magyarország ősi területére beszivárgókból megalakított utódállamoknak.  Ezt én, mint egy Habsburg, ki felelősnek érzi magát elődei magyar pusztító cselekményeiért, csak úgy tudom, ha nem is teljesen, de részben javítani, hogy élére állok – ha elfogadnak – teljes nemzetközi tekintélyemmel azoknak az áldozatos magyaroknak, akik őstörténelmi kutatásaikkal vissza akarják adni a magyar nép önbizalmát, történelmi és nemzeti tudatát.  Felkészültségemmel én teszem nevetségessé és lehetetlenné azokat, akik elődeim – idejét múlt – tudományos műemlőin nevelkedve, magyar származásuk ellenére is ellenségei a magyar feltámadásnak.”

            De ilyet egy Habsburg nem tehet.  Nem tagadhatja meg magyar faló elődeit!  Csak diszkrét utalásokkal kábíthatja el – a várható címek – rangok reményében a reá még feltekintőket, elrejtve valódi szándékait. 

*          *            *

Friedrich Klára:  Kőbe vésték, fába rótták . . .c. könyvében (98 old.) írja: 

„Csák Mátyus várainak legtöbbjét és más gyönyörű felvidéki erődítményeinket a magyar gyűlölő, elmebeteg Habsburg Lipót (1640-1705) felrobbantatta, azzal az indokolással, hogy a török be ne fészkelhesse magát.  Ezek között voltak olyanok, amelyek mellett a csodált és a világ örökség részévé nyilvánított Loire menti kastélyok idomtalan kőhalmaznak tűnnek.  Nem feledhetjük azt a pusztítást, amelyet idegenek követtek el nemzeti értékeinkben.”

(Megjegyzés Botos Lászlótól: Ezen nemzeti értékeinkért jóvátétel igényel állhatnánk elő a Habsburgokkal szemben.)