GELSEI BÍRÓ ZOLTÁN

A HABSBURG HÁZ BŰNEI

3. rész

A „becsempészés” története.

A kapzsi frigyes, akit Mátyás kivert Bécsből, szinte pénz és hajlék nélkül kóborolt birodalma városaiban, mindenütt segítségért koldulva a magyar király ellen, aki annyira megalázta. De e helyett tőle követeltek alkotmányreformokat. A seregnélküli császár savanyúképpel abba is kénytelen volt beleegyezni, hogy Miksa fiát válasszák meg római királlyá. Ez a Miksa lett aztán jó házasságokkal és szinte bolond szerencsével a Habsburgok világuralmának megalapítója. Neki köszönhetjük az egész sorozatot.

Mátyás király 1490-ben meghalt Bécsben. Fügétől lett rosszul. Lehet, hogy megmérgezték. Ekkor tűnt ki, hogy mit jelentett nekünk a Hunyadiak kardja.

A félelmes magyar hadigépezet, mint a kártyavár omlott össze. A gyönge Ulászló, akit “Dobzse” Lászlónak gúnyoltak, a marakodó főurak bábja lett. Ekkor Miksa, az új német római király visszafoglalta Bécset, betört Magyarországra, egész Székesfehérvárig nyomult és a gyáva dobzsekirálytól olyan vérlázító, jogtalan szerződést csikart ki Pozsonyban, amely örök szégyenfoltja marad a királyok szerződéseinek. Ezzel varrta nyakunkba először a Habsburg házat. A szerződésben Ulászló visszaadta Mátyás király összes hódításait, ami esküszegés is volt, mert annak megtartására hitlevélben kötelezte magát, fizetett százezer arany hadiköltséget, továbbá átadta Kőszeget több várossal és beleegyezett, hogy Miksa a magyar királyi címert megtarthassa, végül jön a java, ha Ulászló fiága kihalna, a magyar korona Miksára, vagy utódaira száll. Miksa jól tudta, hogy ez a szerződés törvénytelen, a magyarokat nem kötelezi, de azzal nem törődött. Ezzel az utolsó ponttal akarta ugyanis becsempészni a Habsburg házat a magyar trónra.

Amint a szerződés kitudódott, az 1492.-i országgyűlés köznemessége annyira felháborodott, hogy azt “becstelennek” nyilvánította. Az 1505.-i híres rákosi országgyűlés pedig ünnepélyesen a következő végzéssel felelt a tolakodó Habsburgi erőszakosságra:

-- A magyar nemzet idegeneket sohasem fog királyául elismerni, s mindazokat, akik idegeneket támogatnak vagy akár behoznak, hazaárulóknak bélyegzi.

Miksa felbőszült a kudarcon, Dobzset megint haddal ijesztette, mire szegény nyavalyás Ulászló nagy titkon még azzal is megtoldta az egyezséget, hogyha fia születnék, azt Habsburgi Annával, Ferdinánd nővérével fogja eljegyezni. Ezzel még jobban kiszolgáltatta a magyar királyi trónt a kapzsi osztrák-háznak.

Ez persze nem kötelezte a nemzetet, mert hisz mi királyválasztó ország voltunk, semmiféle király egy másiknak nem seftelhette el a magyar koronát, mert az nem volt egy kalap, ami fölött két fél alkudozhat. A rendek annyira felbőszültek, mikor ezt a titkos megegyezést megtudták, hogy kard verdesve követeltek országgyűlést és 1507-ben újból kimondták országgyűlésileg, hogy nekik Habsburg nem kell, az a törvénytelen szégyenegyezés semmis, sőt nagyobb nyomatékul már Ulászló fiát, Lajost sem akarták megkoronázni, nehogy az Annát behozza. Dobzse mindent ígért, könyörgött a rendeknek, hogy csak koronázzák meg Lajoskát – akkor hatéves volt, -- nem kell az osztrák Anna. Ekkor aztán 1508-ban meg is koronázták, de Dobzseval ígéretet tétettek az alkotmány éber megőrzésére és hogy fia is védi a nemzet e jogait.

De Dobzse: Dobzse maradt. 1515-ben családjával titkos találkát fogadott el az erőszakos Miksától, aki a kalandorok szívósságával törtetett a magyar trón után, hogy Magyarországot családjának megszerezhesse és mert az karddal nem sikerült volna, megszerezte a hathatósabb Habsburg fegyverekkel: a nadrággal és a szoknyával; Dobzse László Anna leányát eljegyezte Miksa fiával, Ferdinánd herceggel, fiát, a magyar királlyá koronázott gyermek-Lajost pedig most már nem az Annával, hanem Máriával, Miksa leányával. Most össze volt szőve a családi… azaz az üzleti kapocs. Végül újra megállapodtak, hogy családjuk netáni kihalása esetén egymás országait öröklik. Persze Habsburg annyi volt már, mint a fűszál, a Dobzse Lászlóéból pedig csak a vézna beteges Lajoskát pólyázták.

A nemzet persze még jobban meggyűlölte Dobzset, de a sors és a történelem vihara hamar elsöpörte őket.

Ulászló a következő évben meghalt. Lajos pedig 1526-ban ott veszett a háromórás véres mohácsi csatában, amikor sírba szállt vele a nemzeti királyság is és egy nagy temető lett Magyarország…

Fölötte pedig, mint éhes holló, verdeste szárnyait a zsákmányra sóvár idegen uralom undok kétfejű szárnyasa, míg a győzelemittas török hadak magyar véráradatban hömpölyögtek Buda felé. . .

*

Megindul a szenvedések szakadatlan sora. . . .

-- Nem kell idegen uralom! – kiáltják a jók, a jelesek, a  hazafiak. Ezek közt, mint legkimagaslóbb bölcsességű magyar: Werbőczy István, Magyarország halhatatlan emlékű legelső törvényhozója. A tisztalelkű hazafiak, akik átérzik a nemzet szerencsétlenségét, rettegnek a pártoskodástól, mintha éreznék, hogy százados szenvedést zúdítanának a nemzet nyakába: felelevenítik az 1505.-i rákosi országgyűlés végzéseit.

Székesfehérváron összejön az országgyűlés. Werbőczy István megkérdi:

-- Uraim, tudjátok, hogy az ország fejetlen árvaságra jutott. A fenséges ausztriai főherceg akarna Magyarország királyává lenni.

Akarjátok-e őt?

Az egész országgyűlés harsogva zúgja:

-- Nem akarjuk! Nem kell az idegen.

-- Kit akartok? – kérdezi Werbőczy.

-- Zápolya Jánost akarjuk!

Éljen János király!

Ferdinánd követei már ott vannak, kapacitálnának, zsebükben az osztrák arany, ajkukon a mézmázos szó: rangok, címek, kiváltságok ígérgetése, de a nemesség annyira felbőszül, hogy megkergeti őket. Futva menekülnek és 1526. november 21.-én Zápolya Jánost a magyar szent koronával, Podmaniczky István nyitrai püspök, az ország legöregebb főpapja (az érsek elesett) megkoronázza. Követeit szétküldte az európai udvarokhoz, még Ferdinándhoz is.

Zápolya-pártiak voltak a mohácsi csatából megmenekült összes főurak, az ország egész népe. Mindenki nemzeti királyt akart. Igaz, volt néhány ellensége is és az osztrákház ezekre vetette ki hálóját.

Ferdinánd stíriai herceg, a Habsburgok legifjabb férfi sarja, még csak 21 éves, kinyújtja csápjait a magyar korona után és vesztegetéssel a pártoskodás legborzalmasabb üszkét veti el, mikor az ország vérében fetreng. De mit törődtek ők azzal? Nekik az az egyetlen családi érdek volt a fontos, hogy a leterített boldogtalan Magyarországot megkaparítsák maguknak, uralmuk alá hajtsák és megszerezzenek belőle annyit, amennyit a török meghagy és amennyit vesztegetéssel és árulással megszerezhetnek.

Ez volt a cél. Ezt mindjárt el is érték.

Ferdinánd mindjárt Miksa hazugságaival jött, aki neki nagyapja volt. Hivatkozott a Dobzse Lászlóval kötött szerződésre, amelyet a rákosi országgyűlés egyszerűen becstelenségnek és hazaárulásnak nyilvánított, és amelyet még három országgyűlés jelentett ki érvénytelennek, továbbá a boldogtalan Lajos király nővérével kötött házasságára. Ezek voltak a “trónigény” jogcímei.

Magyarország eddig minden királyát úgy hívta a trónra, róluk pedig egyenesen többszörös törvényben mondta ki, hogy nem kell. Arcátlanság, ahogy mindezt és a székesfehérvári koronázó országgyűlés határozatát is lerázta. És pártjára csábította Zápolya János néhány gyöngelelkű, ingatag jellemű ellenségét.

Ferdinándról megmaradt egy egykorú rézmetszet, vastag ajkai oly duzzadtak voltak, hogy nem tudta összecsukni, metszőfogai, mint egy fókáé villogtak ki, hosszú, idomtalan sasorra, szemeinek bamba, kifejezéstelen nézése egy idióta benyomását teszi az emberre. Ez rakta tele átokkal a magyar történelmet. Nyakában a Habsburgok szomorú emlékű aranygyapjas rendje csüngött, Spanyolországban nevelték, testestől, lelkestől spanyol Habsburg volt és csak a magyar zsákmányért kalandozott el közénk.

Igaz, hogy a német rendektől kértünk segítséget a török ellen, amelynek a visszaszorítása nekik is égő érdekük volt, de segély helyett most a törvényes király megbuktatására és a pártviszályok átkos felszítására egy trónkövetelőt kaptunk.

Ferdinánd Pozsonyba gyűjtötte össze ellenségeit, de oly kevesen voltak, hogy azok is soká szégyelltek országgyűlésdit játszani. Végre sikerült 13 pártos főurat megvásárolnia, ezek közt Horváth Mihály felsorolja: Báthory Istvánt, mint nádort, Szalaházy Tamás veszprémi és Brodarics István szerémi püspököket, Batthyányi Ferenc bánt, Thurzó Elek tárnokmestert, Tahy János várnai perjelt, stb. Ezeknek megígérte, hogy “minden törvényeinket szentül megtartja, idegeneket az ország tanácsában nem alkalmaz. . . esküjét szentül megtartja.” Az ígéretektől elvakított 13 főúr Pozsonyban Ferdinándot tehát királlyá kiáltotta ki. Egy ferencrendi klastromban folyt le ez a királyválasztási komédia, ahol János királlyá választását is törvénytelennek nyilvánították, és egész komolyan felhívták, hogy “fő és jószágvesztés terhe mellett 40 nap alatt térjen vissza Ferdinánd hűségére.” Persze a szent koronával nem játszhatták el a komédiát, mert az Székesfehérváron volt. Így támadt az országnak két királya, köztük a legnagyobb harmadik úr: a török szultán. . .

Ekkor írta Sándor Gáspár, a rendek egyike Velencébe:

-- “Egyik oldalon a német, másik oldalon a török, boldog aki innen békés helyre elhúzódhat. . .”

A rendek meg is próbálták Ferdinándnál feliratban tiltakozni a Habsburg ház ily arcátlan betolakodása ellen:

-- “Tudja meg felséged, -- szólt a felirat, -- hogy Magyarország sem jegyajándékul, se hűbérül el nem ajándékozható, hanem . . . független ország, melyet királyaink és őseink nem adhattak örökségül, miután annak birtokából a törvény minden idegent kizár!”

Ferdinánd most már háborúval támadta meg a magyar királyt, aki az ország ellenségéhez, a törökhöz volt kénytelen segítségért folyamodni. Szolimán meg is indította hadait, mire a Ferdinánd-párti magyarok ijedten kértek tőle fegyveres segítséget, de ő úgy akarta megmenteni Magyarországot a töröktől, hogy az ország pénzéből százezer arany évi adót ajánlott föl, a nagyvezért pedig hatezer arannyal akarta megvesztegetni. A török azonban elutasította a magyarok bőrére tett ajánlatot, Buda alá vonult, iszonyúan végigpusztította az országot, úgy, hogy sokan elkeseredésükben ismét János pártjára álltak.

A török veszedelem mellett a két ellenkirály közt a polgárháború iszonyai dúltak. Végül 53 vármegye deputátusai ismerték el Jánost királynak és Ferdinándot felhívták az országból való kitakarodásra.

De Ferdinánd hihetetlen szívóssággal csimpaszkodott az országba. Folytatta a polgárháborút, amelynek eredménye az lett, hogy Székesfehérváron ő is megkoronáztatta magát, sőt feleségét, Annát is. A török sereg azalatt folyton dúlta, sarcolta az országot, ezrével hurcolta rabláncra fűzve török rabszolgaságba a szegény magyarokat. János király meghalt, az ország három részre szakadt, Budát csellel bevette a török, de Ferdinánd “ország szabadító” császári hadaitól többet szenvedett az ország, mint a töröktől. Ferdinánd katonái azon a címen, hogy zsoldot nem kaptak, kíméletlenül pusztítottak és fosztogatták a lakosságot. A királyi tanácsban csupa németek ültek. Ferdinánd persze csak a kegyetlen, zsaroló német zsoldos vezéreket küldte az országba. Ő maga folyton külföldön tartózkodott. Rendeleteit pedig a német kancellária útján küldte az ország tanácshoz, utoljára már a pénzsegélyt is az országgyűlés nélkül egyszerűen körlevelekkel akarta beszedetni. Mikor Nádasdy János nádor fölterjesztette az ország tanács tiltakozását, hogy az adószedésnek ez a módja az alkotmányba ütközik, Ferdinánd válaszában ezzel a Habsburg-rabulisztikával érvelt:

“A közjó (!) felette áll minden törvénynek. A régi törvények nem irányadók és félretehetők, ha a közjó úgy kívánja. . . .”

A tanács erre országgyűlést sürgetett, amit Ferdinánd össze is hívott. A panaszok áradata zúgott a német invázió ellen, de Ferdinánd nem orvosolt egyetlen panaszt sem.

Uralma alatt a nemzet elnyomorodott, meg volt törve. Az ellenállás ellanyhult, a nemzet lehajtotta fejét a Habsburg-bárd alá.

A “becsempészés” vérrel, vassal, furfanggal, erőszakkal, polgárháborúval, a nemzeti javak pusztításával sikeresen megtörtént.

Habsburgi Ferdinánd akkor már a hódító császárok gőgjével beszélt a magyarokkal.

Jellemző, hogy mikor fiát, Miksát, királlyá koronáztatta, már nem engedte ezt a kitételt használni, hogy a rendek által királlyá “választatott”, hanem a rendek Őfelségét királyukká “nevezték”.

A “választás” szónak halálos ellensége lett. És e fogalom elleni gyűlöletében már benne volt az örökös királyság titkos célja, vagyis, hogy a független Magyarországot “öröklés” útján a Habsburg-birodalomba egyszer és mindenkorra bekebelezzék.

És a vérző nemzet ez ellen már nem tudott küzdeni. A vámpír a nyakunkba ragadt.

Ferdinándról megállapítható, hogy történelmünkben a Habsburg ház alatt azt az eredendő ős főbűnt képviselte, amit Lucifer a Teremtésben.

Programot adott Magyarország megrontásáról és attól a pillanattól kezdve, amidőn ide lábát betette és a Habsburg-uralmat a magyar trónra becsempészte, utódai szakadatlan sorban az ő pokoli eszközeivel igyekeztek Magyarországot osztrák tartománnyá nyomorítani.

Ő hozta be ide az osztrák-ház első hóhérait, ő küldte be sanyargatásunkra az első osztrák zsoldos hadvezéreket rabló, fosztogató, gyilkos hordáikkal. Ő gyilkoltatta le első vértanúinkat, akik a magyar nemzet szabadságát védték. Ő szervezte meg nemzetünk kormányzására a német kancelláriát, mely Bécsből küldte ránk a császár parancsait és az országgyűlést, alkotmányt, törvényeinket, független kormányzatunkat felrúgva, erőhatalommal szedte az adókat. Mikor pedig katonáit fizetni nem tudta, felhatalmazta őket a rablásra és első volt ama véres emlékű szörnytettek meghonosításában, mikor a “magyar király” katonai (ez a bitorlott jogcím volt épen a legnagyobb gaztette) a magyar népet kirabolták az utolsó bögre lisztig, az ellenszegülőket legyilkolták, az ifjakat hadimunkára hurcolták, a nőket megbecstelenítették, a falvakat felgyújtották.

-- Égő falvak mindenfelé – írja a krónikás --, Ferdinánd Őfelsége katonái kegyetlenebbek a töröknél. A török csak adót szed, rovatalokat vet ki, intézményeinket nem bántja, de a német, aki mint barát és védő jön a király nevében rettenetesebben pusztít, mint a török uralom a legkegyetlenebb éveiben. Olyan emberirtást végez, aminőt a török sohasem tett . . .

Ferdinánd fosztotta meg az országot királyválasztási jogától, amely üres formasággá süllyedt már akkor, mikor fiát még életében erőszakkal, megkoronáztatva, azzal a ravasz formalitással, hogy nem “választatott”, hanem “neveztetett”, családja számára alapot rakott le és irányt szabott, hogy a magyar trón örökösen az övék maradjon. Ezen az alapon csempészték be később a fiági, majd a nőági örökösödést, amellyel kivették a nemzet kezéből sorsa irányításának leghatalmasabb fegyverét: a szabad királyválasztást és elvezetett Magyarország mai tragédiájához. Mert a külpolitikát is az osztrák császárok csinálták, megkérdezésünk nélkül, sőt érdekeink ellenére, amint azt családi politikájuk diktálta.

Ferdinánd az osztrák ház bűneinek megszemélyesítője volt.

Bűnös uralomvágyával az országra testvérháborút zúdított, államunkat kettő-, majd háromfelé osztotta, százötven éves török igát és négyszázados német jármot hurcolt a szabad magyar nemzet nyakába, mely nemrég még vitéz kardjával Bécsből diktált politikát Európának.

Pedig a magyar vitézség akkor is páratlan volt és ha nem hozza reánk Ferdinánd a németet és még tragikusabb pártoskodást, épen Mohács után, mikor véres viaskodásban álltunk a törökkel, a nemzeti királya alatt lelkesedő és becsületes szövetségetől támogatott magyarság kitisztította volna országunkat a töröktől és nem ült volna százötven évig török basa Budán.

Hogy ez mennyire igaz, annak fényes példája az a sok vitézi tett, amelyet e vérében fetrengő ország ekkor felírt a történelem lapjaira.

Ferdinánd és János királysága alatt, a török pusztítás és német borzalmak kettős átka és a pártoskodás harmadik szerencsétlensége közepén mutatta meg a magyar vitézség leglegendásabb példákban megnyilatkozó erejét. Jurisics Miklós, Kőszeg hős védője, háromszáz emberrel a roppant török haderőt megállította hódító útjában, úgy, hogy az kénytelen volt hazatakarodni. A török nemes jellemére vall, aki meg tudta becsülni az ellenségben a hőst, hogy Ibrahim nagyvezér Jurasicsot táborába hívta, nagy tisztességgel fogadta, maga mellé ültette, és neki ajándékozta Kőszeg várát. Ennyire becsülte a magyar hősiességet a török. Ekkor adott magasztos példát e hősiességből Szondy György, Drégely várában, Dobó István és az egri asszonyok Eger védelmében, Losonczy István, Temesvár hőse.

Mikor a török az ország egyharmadát, Ferdinánd német hordáival a másik harmadát elfoglalta, a kis erdélyi részre szorult magyarság, ahol még Zápolyában nemzeti király uralkodott, mutatta meg a nemzetvédelem legragyogóbb példáit. Ez a kis Erdély adta a magyar nemzet leglángeszübb politikusát: Martinuzzi Györgyöt, a históriai emlékű Fráter Györgyöt, akiről Jókai legszebb regényét írta, aki egyszerű barátból esztergomi érsekké, bíbornokká és az ország kancellárjává emelkedett, és akinek azt köszönhettük, hogy csodás lángelméjével a két szörnyű ellenséges malomkő: a török és Ferdinánd közt regébe illő tehetséggel tudta megmenteni az egész nemzeti létünket.

Ilyen tehetségekkel rendelkeztünk akkor.

És Ferdinánd, a Habsburg-család uralmáért elkövette azt a legnagyobb szörnytettet, hogy galád módon, a barátság, jóakarat és a szövetségesi hűség álorcás címén elküldte egyik vérszomjas és pénzsóvár, kalandor tábornokát: a kegyetlen Castaldo generálist és az osztrák-ház még néhány cinkosát, hétezer osztrák zsoldossal Erdélybe azon az ürügyön, hogy a török betörés ellen segítse az erdélyi “testvér-királyt”. Persze az a hétezer német zsoldos, egy török támadás esetén a semminél is kevesebbet jelentett. De arra épen elég volt, amire Ferdinánd odaküldte. A hétezer zsoldos megszállta Erdélyt és mialatt sarcolta, Castaldo megvásárolva Ferdinánd aranyaival Ferrarit, Martinuzzi áruló titkárát, annak segítségével és az osztrákház egy másik cinkosa: a pármai Pallavicini beosontak Martinuzzi alvinci kastélyába és Martinuzzit Ferdinánd parancsára kegyetlenül legyilkolták.

Ferdinánd pedig Erdélyt hatalmába kerítve uralma alá vetette.

Ez volt a legnagyobb bűntette. Hogy ez a borzasztó gyilkosság az ő parancsára történt és teljesen az ő személyes bűnténye volt, azt ő maga is hivatalosan beismerte. A szörnytetten ugyanis egész Európa felháborodott, vizsgálatot rendelt el, de ekkor előállt Ferdinánd és kijelentette, hogy a gyilkos merényletért a teljes felelősséget ő vállalja el.

A pápának tehát meg kellett szüntetnie a vizsgálatot.

Ferdinánd nyittatta meg a szomorú emlékű németújhelyi börtönt, első alapját az osztrák ház rémes börtöneinek, szabadságszerető magyarok kínzására és kivégeztetésére. Ferdinánd vetette itt börtönre Bodó Ferencet, a nemzeti hűség halhatatlan emlékű vértanúját, akinek kincseket, aranyhegyeket ígért, ha pártjára áll, mert benne nagytehetségű vezért nyert volna a magyar ügy elárulására.

De Bodó állhatatosan ezt üzengette neki a börtönből:

-- Én hűséget esküdtem a magyar királynak, becstelen ember lenni nem akarok.

Ott pusztult el Ferdinánd börtönében. Megőrült a kínzásoktól. A férgek ették meg.

Ferdinánd hozta be az első Haynaukat, a Castaldo-vágású osztrák hóhérgenerálisokat: a hosszú szakállú Roggendorfot, aki véres kegyetlenséggel ostromolta Budát, hogy elvegye a magyaroktól, pusztító ostromával ránk csődítve a török “segítséget” és mikor ez nem sikerült, a környékbeli magyarságot pusztíttatta rabló zsoldosaival, az ő kreatúrája volt Fels Lénárd, a magyarság e réme. Ő szövetkezett Grittivel, a velencei kalandorral, aki a Habsburg ház pártjára állva, bejött Magyarországba, itt fejedelemként lépett föl, adót szedett, katonákat soroztatott, hóhért hozott, vérpadot állított föl, kivégeztette János király leghívebb emberét, Czibak Imre váradi püspököt is és még egész sereg vértanúkat. Mikor pedig ezért a fellázadt magyar sereg Medgyes várában körülfogta és megölte, Ferdinánd csapata a legnagyobb lármát, a török szultánt ingerelte, hogy vezessen bosszuló hadjáratot a “gyilkos” magyarok ellen és ez érlelte meg a szultánnak azt az elhatározását is, hogy Magyarországot bekebelezi birodalmába.

Az 1535.-iki országgyűlés egy szomorú törvényben örökítette meg Ferdinánd művét, mely törvény így jajdul föl a becsempészett Habsburg király uralkodási tényei fölött:

-- A magyar nép az évtizedes fosztogatások és zsarolások következtében oly állapotba jutott, hogy összevert és mezítelen testénél egyebe nem maradt.

Ezt tette a Habsburg-király, aki ide magyar királynak és védőnek jött be, a “pogány” török ellen.

De mindezzel Ferdinánd nem elégedett meg. Megkezdte a legelső nemzetiségi politikát is, hogy a törökön és németen kívül még azok is segítsenek az I. Lipót koldusává és rabjává tenni a kifosztott Magyarországot, hogy ez a “pusztaság” aztán bizton az övék lehessen.

Kápráztató ígéreteivel és aranyaival pártjára csábította a szomorú emlékű “fekete embert”, más néven Czerni Juont, akit az egész testén, egész a szemöldökéig húzódó fekete sávról neveztek el fekete embernek. Ez a Czerni Juon egy kalandos életű rác vezér volt, akivel Ferdinánd fellázítatta (először) a szerbeket, pénzzel segítette, hogy rác sereget szervezzen a magyarok ellen. Czerni tábora véres kegyetlenséggel segített pusztítani töröknek, németnek az árva magyart. Ferdinánd szervezte meg tehát az első szerb nemzetiségi felkelést is Magyarország ellen.

Ezt a harmadik ellenséget ugyan Czibak Imre váradi püspök egy ütközetben tönkreverte, amelyben a rác vezér is elpusztult, de ezért, mint láttuk, Ferdinánd pokoli bosszút állt, mert a hős magyar püspököt Grittivel kivégeztette.

Ez volt Ferdinánd!

A nemzet két ellenség malomköve közt őrlődvén, mivel a német volt a pusztítóbb és a kegyetlenebb, az emberségesebb törökkel való megbékülésre gondoltunk. János király látva, hogy Ferdinánd a Habsburg ház önző érdekein kívül egyébbel nem törődik, az ország végromlás küszöbén áll, sem a pápa, sem az európai udvarok ujjukat se mozdítják, hogy a keresztény magyarságot a török ellen segítsék, a német csak pusztítani és fosztogatni jön, legnagyobb ellenségéhez – a törökhöz fordult. És megtörtént a magyar-török szövetség. De csak “szövetség”. Szuleiman szultán kardját magasra emelve trónján, ezt mondta János követének:

-- “Urad ügyei az enyémek… uradnak barátja és tántoríthatatlan szövetségese leszek, őt mindenki ellen segítem. Fogadom prófétánkra Mohamedre, fogadom szablyámra!”

És most a Habsburg király eljátssza házuk legjellemzőbb és legundorítóbb történeti emlékű komédiáját.

Ferdinánd előbb szemforgató felháborodással telelármázta egész Európát, hogy íme az áruló János a pogány törökkel, “Európa veszedelmeivel” szövetkezett, azután mikor látta, hogy a Habsburg-házat, mely ezzel nagy veszedelembe juthat, nem mentik meg azok a frázisok, amelyekkel a törököt “Európa legveszedelmesebb csapásaként” tüntették föl, amidőn üres pusztában hangzott el a legújabb Habsburg-jelszó is: “a kereszténységet meg kell menteni a pogányoktól . . .” Ferdinánd gondolt egyet és a családi érdek megmentéséért következőkép főzte le János királyt és a magyarokat.

Esztergom várának kulcsait – melynek birtokában volt – összecsomagolta és hódolata jeléül elküldte Konstantinápolyba Szuleiman török szultánnak. Küldött még hozzá hétezer aranyértékű ajándékot. A szultán kegyesen átvette a kulcsokat és elfogadva Ferdinánd meghódolásának jelképéül, kegyesen visszaadta. Közben Ferdinándot “fiának” nevezte. Sceppa Kornél, Ferdinánd követe pedig urának következő érzelmeit tolmácsolta:

“Fiad, Ferdinánd király, a maga javait a tiednek tekinti, mert te neki atyja vagy és ő a te fiad…”

És most jön a következő irtózatos galád és mint puszta históriai emlék is, minden magyar embert ma is mérhetetlen dühre fakasztó kijelentés, csimborasszója a Habsburg-farizeusságnak és a családi érdekek durva hajhászásának.

Sceppa követ így folytatja mondókáját, ura nevében a szultánnak:

“… Ha uram, Ferdinánd király tudta volna, hogy te Magyarországot magad számára kívántad, ő sohase kezdett volna érette háborút. Ezt most tudva, örvend s csak azt reméli, hogy az atya  ezen országot fiának (!) átengedi…”

Szuleimán szultán ezt felelte:

“Amit kértetek, a nagyúr megadja . . . A nagyúr kész Ferdinándot, mint fiát mások ellen is megvédeni.

Tehát itt a különbség:

János király, mint egyenlő fél, Mohácson, magyar földön a szultán sátorában becsületes megegyezés alapján szövetséget köt a szultánnal.

Ferdinánd király elszalad Konstantinápolyba, térden állva kézcsókkal, hogy (a hitetlen pogány, Európa veszedelme, a kereszténység átka) legyen az ő édesapja és ő legyen az ő édesfia és mint apa fiának adja oda Magyarországot . . . Minden lesz, csak adja oda Magyarországot . . . !

Így tolta fel magát Ferdinánd a szultán fiának. Amint azonban az első alkalommal a Habsburg-érdekek mást kívántak, úgy felrúgta az édes fiú az édesapának ígért hűséget, hogy Szuleiman szultán dühében a legborzalmasabb emlékű pusztításban torolta meg ezt – Magyarországon!

Ferdinánd megölte Martinuzzit és elfoglalta Erdélyt. Nem volt már lángeszű Martinuzzi. Az álarcot is nyíltan ledobta az “édes fiú”. . . Könnyelmű volt? Nem! Hitvány! Annál is több! Mert erre 1522-ben Szuleiman megtorlásul bevezette azt a haderőt, mely dúlásaival véresebb emlékűvé lett számunkra minden katasztrófánknál. Rabbá, koldussá és pusztasággá tette az országot.

Ferdinánd elvitte az irháját, itt hagyva prédául hazánkat, melynek veszedelmét felidézte, melyet, mint király meg kellett volna védenie. Megint nem ő, megint nem Ausztria, hanem Magyarország bűnhődött a Habsburgok bűneiért.

Ferdinánd ugyanígy “testvériséget” fogadott János királynak is. A nagyváradi békében a két király elismerte egymást “testvérnek” és János az ország megmentése érdekében annyira ment, hogy az egyezségben beleegyezett abba, hogy halála után – még ha fia születnék is – országa a Habsburgok birtokába menjen át és örökösödés útján azok tulajdonában maradjon egész kihalásukig. Fiát egy hercegséggel és egy Habsburg-feleséggel kárpótolták volna. De Ferdinánd ezt a szerződést is felrúgta. A “testvér” ellen ezután is intrikált, ki akarta túrni a trónból, egyedül akart uralkodni. És hordta az ország nyakára a véres szerencsétlenségeket. A történelem megállapította, hogy Zápolya János a Habsburg versengés nélkül kitűnő uralkodó lehetett volna. Már kis korában a királyi feladat jövendő eshetőségeire nevelték. Húsz éven át ez volt az álma. Az ország leggazdagabb és leghatalmasabb főura volt. Erdélyi vajda. Ez majd egy kis fejedelemség.

Az 1505-iki rákosi végzés pedig kimondta, hogy idegen a magyar trónra nem ülhet. Ezt egyenesen a Habsburgok ellen hozták. Tehát a királyt csak a magyar főurak sorából választhatták. Ez nem lehetett más, mint Zápolya.

Zápolya tehát jogos alapon állott. De túl becsületes alapon is. Ugyanis ő ki akarta elégíteni a Habsburgokat. A rendek többsége ugyanis azt ajánlotta, hogy Zápolya vegye el feleségül az elesett Lajos király özvegyét, Ferdinánd nővérét, Mária özvegy királynét. Így oldala mellett Habsburgi leány kerül ismét a trónra.

Bár Jánosnak erkölcsi felfogása ellentmondott ennek, politikai célszerűségből, az ország érdekében, erre az áldozatra is kész lett volna. “Áldozat”-nak mondhatjuk, mert Máriáról, aki ifjú és szép volt, akkor már Európa szerte köztudottak voltak sikamlós szerelmi históriái. Ferdinándnak is fülébe jutott, hogy nővére forró Habsburg-vére nem tud ellenállni bizonyos szerelmi csáboknak. Egy püspök, majd egy főúr, azután egy jelentéktelen, de annál feltűnően szebb arcú cseh ifjú voltak szerelmi kalandjainak tárgyai. Ma azt mondanák: “négy szeretőt is tartott egyszerre.”

De azért elindult Zápolya bizalmasa: Horváth Gáspár főétek fogómester Mária özvegy királyné udvarába. Beszélgetésüket hiteles krónikai adatok így közlik.

Mária hiúságának hízelgett, hogy a hatalmas magyar vajda kéri meg. De a követ érveire ezt felelte:

Ha én – mitől Isten őrizzen – kezem nyújtanám Zápolyának, engem a két bátyám: Ferdinánd és a császár nyomban nem testvérükül, hanem ellenségükül tekintenének. Hisz Ferdinánd a minap esküdött meg előttem, hogy ez ország birtokáért élni-halni kész. Testvérem árulója nem lehetek soha (nem is ment férjhez többé. V. Jakab skót királyt is kikosarazta. Élt a szabad szerelemnek). A legfőbb családi törvény, a “tu felix Ausztria nube” elve tehát itt az ellenkezőt parancsolta. Ahogy az aggastyán Rudolf elvette a 14 éves gyermekleánykát, mert az két országot hozott a Habsburg-konyhára (Burgundot és Savoját), épen olyan kézzel-lábbal tiltakoztak, hogy Jánossal összeboronálják a ledér Máriát, mert ezáltal esetleg elveszhetett volna egy ország (a legszebb), amelyre ők már rátették ragadozó körmüket.

Ferdinánd bűneiért a történelem itt-amott felelőssé teszi a pártoskodó magyarságot is. Az ő megítélésükben elfogulatlanoknak kell lennünk. A Ferdinánd pártjára állt magyarok nem bűnrészesei, hanem inkább eszközei és áldozatai voltak a Habsburg-politikának. A későbbi korok magyarsága inkább volna felelőssé tehető, a legutóbbi korszak magyarja pedig, akik a Habsburg-királyok kezéből fogadták el a hatalmat arra, hogy akaratukat teljesítsék, amely nem volt már, mint a Habsburg politika behunyt szemmel való szolgálata (máskép nem is kellettek) . . . mennél inkább haladtak a korszakok, annál vétkesebbek, mert előttük már szomorú tapasztalatok állottak, hogy mit jelent a Habsburg-uralkodás, minden ígéretük, jó szándékuk, esküjük, egész életcéljuk Szent István trónján.

Az akkori magyarok legtöbbje jóhiszemű, vak, elbolondított ember volt, aki a holnapot nem látta, ha önös érdeket hajhászott is, fogalma sem volt róla, hogy a nemzet ekkora szerencsétlensége lesz az ára. Ezt mentségükre meg kell állapítani.

Hisz mikor a török veszedelem már küszöbön állott, olyan nagy férfiú is, mint Hunyadi János, a bár gyermek lengyel királyt hívta meg a trónra, hogy erős szövetségest szerezzen a török elleni élet-halál küzdelemhez.

Voltak, akik úgy gondolkoztak, hogy egy nemzeti király az ország haderejével szövetség nélkül, nem lesz elég erős a világhódításra indult törököt megállítani. Jóhiszeműen gondoltak az osztrák szomszédságra, mely jó lesz, hisz Ferdinánd az elesett Lajos király sógora, osztrák herceg és várományosa a német trónnak, így tehát van hatalmas serege, mellyel segíthet a török ellen. Ferdinánd pedig ígért aranyhegyeket, lándzsaerdőket, keresztes háborút, pápát, mindent. Megesküdött égre-földre és a gombostűre, csakúgy, mint szerződéseire és a magyar alkotmányra.

Már a mohácsi vész előtt a szegény Lajos király egyre-másra futtatta segélyt kérő követeit az osztrák “sógorhoz”, aki nagyhangú üzenetekben bíztatta “persze, okvetlen, hogyne, majd, majd . . . Ekkor, akkor, holnap”. De csak egy ujját is mozdítani, eszében sem volt.

Ellenben a mohácsi tragédiának és Lajos király halálának a török sem örült annyira, mint épen Ferdinánd.

Ekkor rögtön itt termett. És ekkor se fegyvert hozott, hanem hozta a trónigényt. És a világ legnagyobb szemfényvesztőjét megszégyenítő agyafúrtsággal szervezett pártot, sőt fegyveres erőt is, hogy összeveszítse és egymásra uszítsa magyart a magyarral. Mikor ez megvolt, hozta rájuk a németet, uszította a törököt, még a rácot is.

A régi Habsburg-elv: “Divide et impera!” (Támassz viszályt és uralkodj.) A viszályt pokoli eszközökkel megcsinálta és uralmának jármát a nemzet nyakába csempészte.

Isten és a történelem előtt, mindazért, amit a Habsburg-uralom alatt elszenvedtünk, első fokon és legelső sorban Ferdinánd az egyedüli felelős, senki más. Minden Habsburg-bűnnek ő a főbűnöse. . . .

Jellemző, hogy a spanyol udvarnál nevelkedett, testestől-lelkestől spanyol volt, még németül sem tudott megtanulni soha, a magyar nemzetet gyűlölte, ide csak féktelen uralomvágya hozta, a spanyol udvari nevelés gonoszságaival vett erőt a nemzeten, mely nemes volt, a cselszövényeket nem ismerte, az egyetlen hatalmas erdélyi diplomatáját, akinek a versenyétől rettegett, bérgyilkosaival megölette. Nem lelkesedett senkiért-semmiért, csak a családi érdekért. Mikor megkérdezték, mi a legkedvesebb nyelve azt felelte:

-- Anyanyelvem a spanyol, de én csak Habsburgul beszélek.

1564-ben halt meg. Ily kimerítő jellemzést azért adtam róla, mert ő volt tulajdonképen az első Habsburg, aki családját örökössé tette a magyar trónon és lerakta alapelveit a Habsburg-uralomnak, mely ezután a családnak következetesen végrehajtott irányeszméje lett.

Magyarországot “családi birtokká” tenni, e célból germanizálni, agyonnyomorítani, tartománnyá süllyeszteni.

Ezeket követte el az egész sorozat, amelyek ellen ezután “nemzeti sérelmek” gyűjtő cím alatt küzdöttünk meddő országgyűlési harcokban (még két szabadságharcban is), amelyeket Ferdinánd eszközeivel: ravaszsággal, pénzzel, vesztegetésekkel, címek, rangok adományozásával, üres frázisokkal, hízelgéssel, hellyel-közzel akasztófával, hóhérral, börtönnel, a nemzetiségek felizgatásával, idegen fegyveres erővel nyomtak el az országban és az országgyűléseken egyaránt, ott különösen mindig találva rá erre kapható magyar embereket: Báthori István nádortól (aki I. Ferdinándot megkoronázta) egészen az utolsó (magát szintén koronázó nádorhelyettesül fölerőszakoló) Tisza Istvánig.

Az első “közösség”.

Most már vázlatos képeket nyújtok Ferdinánd “örököseinek” sorozatáról.

Fia I. Miksa még az apja bűnein is túltett a magyar nemzet megnyomorításában. Most már “hagyomány” állt előtte. Ezt nevezte a koronás Habsburg-sorozat “hagyományos uralkodásnak”.

Miksa a török ellen legtanácsosabbnak tartotta a német segítséget megszerezni. Az augsburgi birodalmi gyűléshez fordult pénzsegélyért és katonai támogatásért. A német rendek ezt felelték:

-- Adunk pénzt is, katonát is, de a következő feltétel alatt:

Magyarország a német birodalomhoz kapcsoltatik, a katonaállítást és az adózást közösen viselik és az ezentúl az egész birodalom közös céljait szolgálja.

(Vagyis hogy magyar vér omoljon a német birodalmi érdekekért is.)

És Miksa ebbe – beleegyezett. De ennél is többet. Megígérte, hogy mind ő, mind pedig utódai ezt a célt fogják követni és kormányaikat is erre a törekvésre szorítani.

Miksa volt tehát az első, aki Magyarországot hitvány segélyért odaígérte a német birodalomnak. Mondanunk sem kell, hogy sem pénz, sem katona Augsburgból még nem jött, a török ellen a magyar vér már javában folyt, de a “közösség” mint Magyarország tartományi alárendeltségének első csírája, már meg volt vetve.

Miksa végre összekoldult egy negyvenezernyi német haderőt. De ez siralmas segítség volt. Mialatt Zrinyi Miklós Szigetvár alatt elvérzett egy világraszóló hősi küzdelemben, a német generálisok Komárom alatt tanácskoztak. A törökök jöttének hírére pedig nyomban szétszaladtak. Szokoli nagyvezér ekkor nyolcvanezer rabláncra fűzött magyar fogollyal vitte Nándorfehérvárra a Szigetvár alatt meghalt Szuleiman szultán holttestét.

Később, Buda ostromakor – beszéli el Horváth Mihály – a német seregek összeverődtek. A török sereg akkor már gyengébb volt. De ebben sem volt köszönet. A kitűnő magyar seregeket már német vezérek alá helyezték. A magyarokat a németek közé ékelték. Így a magyar nemzet a saját hadi tervei szerint, saját védelmére már nem hadakozhatott, önállóan nem is fegyverkezhetett, így a német vezénylet kénye-kedvére lett hagyva. Már most ha egy ütközetet kellett vívni, a német zsoldos had, amelyben a magyar vitézség egy szikrája se volt meg, de nem is lelkesedett, csak rabolni szeretett és a zsákmánynál termett ott, hogy a maga számára megszerezze, mikor a török rohamozott, a német segédhad rendszerint megfutott. Ezzel zavart, pánikot keltett a magyar csapatokban is. Így történt, hogy sok csatát el kellett vesztenünk emiatt – hadisikerek nélkül – a nemzet is kezdte elveszteni önbizalmát. A veszélyeztetett várak, amelyeknek a védelmét épen ezért a német taktika mindig a magyarokra bízta, legnagyobb bizonyítékai annak, hogy ott ahol a magyarok magukra voltak hagyva, egész maroknyi őrségek a legcsodásabb hőstetteket vittek véghez és itt teljesen akárhányszor el is kellett veszniök, mert a német “fölmentő seregek” nem igen siettek fölvonulni, ahol a törökök ágyúkkal lőttek.

Ilyen volt az a segély, amiért Miksa a német birodalomnak odaígérte Magyarországot.

A török fegyverszünet alatt Miksa végre országgyűlést hirdetett. Adót és katonát akart. A rendek összejöttek és mindenekelőtt listába szedve, elkezdték az ország rengeteg sérelmeit fölpanaszolni. Miksa azt felelte hidegen, hogy majd biztosokat küld ki, akik megvizsgálják, hogy mi igaz és jogos a panaszokból.

Ez volt az első “királyi biztosi” intézmény, amelyeknek a ránk küldésével elég keserves történelmi emlékeket szereztek az osztrák császárok.

A rendeket annyira bántotta ez a legmagasabb kibúvó, hogy voltak, akik hangos jajveszékelésre fakadtak. De Miksát ez egyáltalán nem hatotta meg. Ilyen volt egész uralma. A törököt kiverni nem tudta, olcsó békére törekedett, mindig csak meghunyászkodott előtte, a nemzet érdekeit semmibe nem vette, az országos bajokkal szemben cinikusan közönyös volt, a német uralmat megerősítette és a Habsburg-jármot még szorosabbra fűzte a magyar nemzet körül. Bár művelt ember volt, több nyelvet beszélt, a csehet is megtanulta, de magyarul sohasem tanult, a magyar szót gyűlölte. Hiába kérte a nemzet legalább azt, hogy közelebb, Bécsben lakjék és egy fiát küldje Magyarországra, válaszra se méltatta. Ellenben az összes állami hivatalokat Bécsben összpontosította, innen intézte az ország pénz és hadügyét, melyet így közössé tett és századokra elvette a jogát a nemzetnek ebbeli önállóságától is. A nádorválasztást nem engedte meg, mert ebben nemzeti engedményt látott, amely káros a Habsburgi politikára. Végül már gyűlölt bennünket. Mikor azt látta, hogy Magyarországot nem tudja egészen Ausztriába olvasztani, terveket kovácsolt, hogy miként lehetne a Habsburg-törekvéseknek némiképp ellenálló nemesi rendet kiirtani, a kipusztult országot pedig teljes pusztulásba sodorni. Ebben halála akadályozta meg.

A jobbágy nép alatta szenvedett legtöbbet. Idegen érdekekért kellett elvéreznie. Az elviselhetetlen zsarolások és nyomorgatás ellen háromszor is fellázadt, de elnyomott minden jajszót.

Ha jogról beszéltek előtte, ezt mondta:

-- Csak egy jogot ismerek el, amely uralkodóházam hasznára válik.

Regensburgban halt meg 1576-ban.

Utóda, Rudolf részéről még zsarnokibb önkény mellett gőgös lenézés és vérlázító közöny jutott osztályrészéül Magyarországnak. Az uralkodását azzal kezdte, hogy mindjárt adót követelt a nemzettől. Prágából küldte a parancsot, hogy az országgyűlés üljön össze Pozsonyban az adó megszavazására. Ő maga el se jött. A rendek persze keserves panasszal kezdték. Minden hivatalban németek ültek, a nemzet elnyomva, a katonaság zsarol, az összes sérelmeket feliratba foglalták és elküldték Prágába. Üres szólamok jöttek rá. A következő évben ugyan eljött Pozsonyba, ahol ekkor megszavaztak kapunként két forint adót, de ezután épen tíz évig nem látták Rudolfot.

A törökkel itt-amott folytak az apróbb harcok. A hadsereg zömét és erejét a magyarok adták, de a vezérek mindig németek voltak. Azért sohase tudtak döntő eredményt felmutatni. A béke rosszabb volt a törökkel, mint a háború. Csak az 1592-ik évben is 35 ezer léleknél többet hurcoltak el rabszolgául.

A német zsoldos seregeknek Mátyás főherceg volt a főkapitánya. Ez a zsoldos sereg azonban gondosan elkerülte a törököt, egyetlen egyszer harcba nem állt, ellenséget soha nem is látott. Hát mit keresett Magyarországon?

Illésházy nádor elpanaszolja keservesen:

“Nem volt nap, hogy magyart nem öltek. A táborban paráznaság, részegség, vendégség, üzérkedés és udvari pompa járta . . . iszonyú volt nézni. A kapitányok tíz órakor evéshez ültek és délután négy órakor részegen keltek föl. . . A városokat, falukat sorra pusztították, a szegény nép mindenét elhordták, barmát, jószágait, a lovak alját is lekaszált vetésből készítették . . . Akik elbújtak, azokat levetkőztették, a nőket elrabolták és megbecstelenítették . . .”

Mikor pedig ezért Mátyás főherceghez az urak panaszra mentek, bezárkózott a táborba, senkit nem bocsátott maga elé, két hétig se látták. Mulatott, dőzsölt azokkal a kapitányokkal, akik ezeket a borzalmakat megrendezték.

Ha egy várban német őrség volt, azt biztos föladták. Így esett el Győr is. Ha pedig vegyes volt magyarral, a németek elárulták. Így jutott török kézre Rudolf alatt a magyar vérrel oly hősileg megvédett Eger.

Rudolf akkor már Prágában eszelőse lett a babonának. Bűvös tükrökből leste a jövendőt, bűvészek és kuruzslók közt élt és aranycsináláson törte a fejét. A nemzet panaszai persze nála süket fülekre találtak. Egyszer válaszolt és akkor is azt mondta:

-- A magyarok csak szokásból panaszkodnak, hogy kevesebb adót kelljen fizetniök.

Rudolf küldte Erdélybe a rettenetes Básta Györgyöt, aki a legborzalmasabb rémuralmat hozta a népre. Ekkor árultak Nagyenyeden nyilvánosan emberhúst, mert már a ló-, kutya-, macskahús is elfogyott. Ezt Básta maga is beismerte. Egy mérő gabona 25 arany volt. A Felvidékre pedig ugyanilyen rendeltetéssel elküldte a prágai udvar Belgiojoso Barbanio Jánost, akit Rudolf Felső Magyarország főkapitányává nevezte ki. Ez a két emberbőrbe bujt vadállat leírhatatlan borzalmakat végzett az osztrák császár nevében. És a magyaroknak ajkukon fagyott a panasz, mert a prágai udvarban Rudolf tanácsosai ezt válaszolták a sérelmekre:

-- Ahány magyar van, mind kiirtjuk, mert ezelőtt is a németeké volt Magyarország.

A nemzet akkor már tisztán látta, hogy igazi ellenségét nem a törökben, hanem a Habsburgokban kell keresnie. És a jövő ködéből már előbontakoztak Bocskay, Rákóczi és Bethlen szabadságharcra hívó zászlai.

Az eszelős Rudolf őrjöngeni kezdett, mindenkit akasztani akart és a jó ég tudja, minő borzalmakat szenvedtünk volna még el, ha Mátyás főherceg, aki maga is uralomra vágyott, meg nem sokallja a nagybácsi prágai őrjöngéseit. Sereget vezetett Prágába és Rudolfot lemondásra kényszerítette. Rudolf ugyan lehetett eszelős, de hogy a Habsburg-politikát a magyar nemzet ellen elődeihez méltón folytassa, ahhoz őrültségeiben is nagyon józan tudott lenni.

II. Mátyásban éppen úgy csalódtunk. Óriási lelkesedéssel koronáztuk meg Pozsonyban. Ígért fűt-fát. Azután a török háborúra pénzt kérve, ugyanekkor Ferdinánd stíriai főhercegnek ezt írta:

-- “A török háború tisztán ürügy . . . családunk fönntartása az első és a fő ok . . .”

(Mert már akkor Bethlen Gábor javában vívta dicsőséges szabadságharcát a Habsburgok ellen. Ez ellen kellett a pénz és a katona.)

Mátyás már az a meglapuló ravasz Habsburg volt, aki csak az alkalmat leste, hogy hol árthat valahogy a nemzet jogos szabadságtörekvéseinek.

Jellemző, hogy a török követ titkon azt tanácsolta neki, -- bizonyára nagy ravasz mosollyal --, hogy a magyar végvárakba helyeztessen mindenütt német őrségeket, mert a magyarok kezdenek megbízhatatlanokká válni. A tanács igazi célja nyilván az volt, hogy a török könnyebben el tudott bánni a német várvédőkkel, akik hol feladták, hogy elárulták a várakat, hol jó pénzért, hol meg a saját bőrük épsége áráért.

Mátyás azonban nagyon kapott a török tanácson. A Habsburg-mohóság, hogy így németesítheti a magyart, egészen elvakította. A magyar várak német kézen! Ekkor írta Albert öccsének, aki Belgium kormányzója volt, azt a jóformán tanácskérő levelet, amelyben ezeket írta Mátyás . . . ama népszerű II. Mátyás a magyarokról:

“A török kívánsága, hogy a magyar végekbe németek tétessenek igen nagy fontosságú, kivált miután a magyarokra viszont sérelmes. Minél inkább fontoljuk, ránk (a Habsburg-házra) isteni végzet, hogy a török maga kívánja eltörölni a Bocskai idejében alkotott törvényeket és kikötéseket (a nemzeti szabadság vívmányai voltak, amelyeket a török akkor hatalmával támogatott a Habsburgokkal szemben), amiként akkor ellenünk (a Habsburgok ellen) most a magyarok ellen nyilatkozik (íme nyílt bevallása, hogy a Habsburgi király és a magyar nemzet érdeke két homlokegyenest ellenkező érdek), amit akkor tőle a töröktől hosszú, bajos alkudozás által se lehetett kieszközölnünk, most a maga kára dacára oly hévvel kívánja . . . a szép alkalmat nem kellene elhalasztani. Midőn a pozsonyi országgyűlésen titkos tanácsosunk, Molarth János a németeknek a végvárakba bocsájtása végett a magyarokkal oly hosszan s fáradalmasan alkudozott (kapacitálni akarta őket a várak békés feladására), a magyarok sértő nyilatkozatok közt azt követelték, hogy (ez esetben) a végvárak kulcsai és a kapitányi tisztség a magyarok kezében maradjanak. Most e hálátlanságért (ennek nevezte az elnyomás elleni védelmünket) és bizalmatlanságért (mennyi okunk volt rá) maga az ellenség méltó büntetést szab reájuk, midőn tőlük nemcsak váraik védelmét, hanem kulcsait és igazgatását is el akarja venni. (Tehát csak egy “méltó büntetés” a magyaroktól elvenni még a saját váraikat is.)

Azután így folytatja a népszerű Mátyás, a kedves naiv Habsburg:

“Ha megfontoljuk, hogy Magyarország a mi magas házunk öröksége (tehát egy örökölt jó nagy úri birtok, amely már az övék), ha meggondoljuk, hogy mily ártalmas fondorlatokat szőnek arra a magyarok, hogy a szabad királyválasztást megalapítsák (akkor még le se mondtunk róla, erőszakkal ültek ránk és e legszentebb jogunk fenntartásáért való törekvésünket íme “ártalmas fondorlat”-nak nevezték).

nem nyúlhatnak jobb eszközhöz, mint ha

németek által helyettesítjük a magyarokat,

e módon a gonoszokat is rendben tarthatjuk…

s Magyarországot magas házunk örökségében

annál könnyebben megtarthatjuk. . .”

Ezután a ravasz Habsburgi Mátyás leírja a következő őszinte vallomást:

“Ha továbbá a magyarok jelen állapotát tekintjük, úgy találjuk, hogy ők most szegények és gyöngék (“captivam postea mendicam …”) a békéért sóvárgó szomszédoktól nem várhatnak segélyt (az ő erőszakuk ellen) . . . emiatt félni tehát nem lehet: így

akarnak, nem akarnak, kénytelenek paran-

csunkhoz simulni s engedelmeskedni…”

Most jön a szomorú sor:

Kivált miután egyrészről a töröktől, más-

részről tőlünk kellene tartaniok, ha valami

káros mozgalmat kezdenének.

(Tehát itt a nyílt bevallás, hogy a megkoronázott Habsburgi magyar király és a török sem más, mint a magyar nemzet két egyforma ellensége, akik két oldalról készek minden pillanatban nyakába zúdítani a pusztulást és a végveszedelmet.)

“Végre ezen rég várt s most kínálkozó alkalom a magyar végvárakat németekkel rakhatni meg, egyszersmind eszközt is nyújt kezünkbe Erdély megtartására és a Házunk ellen fondorkodók is biztosabban megbüntethetnének. . .”

Az embernek végigborzong a háta!

És ez az ember volt még az összes Habsburgok közt a magyar nemzet legnépszerűbb királya!...

*

II. Ferdinánd követte a trónon. Ő is Habsburg-ivadék tetőtől talpig. Kénytelenségből hívta össze az első országgyűlést is Pozsonyban, mert nyíltan bevallotta, hogy abszolutizmussal akar uralkodni. De pénz és katona kellett neki. Semmi sérelmet nem orvosolt. A rendek elkeseredve mentek szét az országgyűlésről.

Ferdinánd szenvedélyesen folytatta a protestánsok üldözését. Tűzzel-vassal törekedett a katolizálásra (“deinde catholicam”) Habsburg szellemben. Zsarnoki hajlamait a hős Bethlen Gábor és Rákóczi György diadalmas szabadságharcai fékezték meg annyira, hogy nem írhatta még inkább tele hagyományos Habsburg-borzalmakkal nemzetünk történetét.

A török hódoltság ekkor már nagy kerületre terjedt. Ferdinánd nyugodtan tűrte, hogy a törökök ezrével fogdosták össze állandóan a magyarokat és véreinkkel valóságos rabszolga-kereskedést űztek. Nőink legszebbjeit hurcolták el örökre, a különféle háremekbe. A jobbsorsúak foglyok kiváltásáért az utolsó öt év alatt 200 ezer forint váltságdíjat fizettek ki. És ekkor “béke” volt a hazánkban a török és a magyar király közt.

A végvárak, most már Mátyás németjeivel megrakva, csak a “magas házat” védték, olyformán, hogy maguk is segítettek rabolni a töröknek.

Ferdinánd ezalatt jezsuitákkal vette körül magát és azon gondolkozott, hogy mint lehetne kiirtani a protestáns magyarságot. Ez fájt egyedül a fejének.

Fia III. Ferdinánd ugyanaz lett, ami az apa. Még nála is jezsuitább volt.

Lippay kancellár Eszterházy nádorhoz írt levelében keserűen panaszkodik, hogy III. Ferdinánd király még azt se engedte meg, hogy a török rablások ellen a magyar vármegyék fegyverkezhessenek. Hátha megharagszik a török! Mert hogy “béke” volt. “A német zsoldosok pedig magukat se tudják oltalmazni.”

Tehát nem hogy megvédett volna bennünket Ferdinánd a török csapásoktól, hanem még magunkat is engedelemmel védhettük. Erre pedig egyszerűen nem adott engedelmet.

Szürke, jelentéktelen, a magyar iránt ellenséges Habsburg volt.