GELSEI BÍRÓ ZOLTÁN

A HABSBURG HÁZ BŰNEI

2. rész

Az első Habsburg

A regényes szép svájci földön, ahol a Reuss és az Aar vize kanyarog, Aargau kanton festői kies vidékén, brugg városka közelében, poétikus tájon áll még ma is egy fekete kőomladék. Tilinkózó pásztorok, akiknek itt minden várrom a lovagkor egy-egy regényét beszéli el, vaspáncélba öltözött daliás lovagok kalandjait, rablólovagvárak romantikus történeteit, tarkítva hőstettekkel, szerelmi kalandokkal és középkori iszonyatokkal vegyest; ez a kőomladék évezredes patinájával valamennyi romadőlt környékbeli rablólovagvárnál többet beszél. Pedig volt a vidéken garmadával, hisz egykor ezek rettegtették az egész német földet.

Mikor e romok közül elősuhan a denevér, fölhuhog a zsákmányra éhes bagoly, vagy elcsuvikolja rémes jóslatát a halálmadár, a régi boszorkánymesék e kísérteties éjjeli madarai, méltán borzonghat végig nemcsak a babona pásztor, de a kései kor historikusa is, mert az ördögi gonoszságok konyhájának e szárnyas jelképei sehol stílszerűbb fészket nem verhettek, mint épen itt. Sőt innen repült ki közülük majd ezer év előtt a legrémesebb éjjeli szárnyas, a gonoszság ama kétfejű vámpírja, mely emberhússal táplálkozott, nemzetekbe csimpaszkodott, fél Európa vérét szívta.

Ez a romadőlt várrom volt egykor “Habsburg-vára, vagy amint máskép nevezték Habichtsburg vára.

Majd ép ezer éve: 1027-ben emeltette Werner strassburgi érsek, aki a családból akkor már magas főpapi méltóságra, vagyonra és hatalomra vergődött.

A szabad Svájcban oly jelképeként áll ez a várrom a művelt világnak, mint a görög vallási regeírók színes fantáziájában a mitológiai Pandora: a “mindenki által megajándékozott”, akit az istenek az emberiség romlására teremtettek, akinek Zeus aranyszelencét adott, amelyből minden rossz, átok, gonoszság, romlás áradt a világra. És ő kiárasztotta. Csak a remény maradt meg a fenekén. Ezt meghagyta.

Mennyi bölcsességgel írták meg a görögök vallási meséiket! Mintha Pandorában a Habsburgokat jósolták volna meg nekünk, akiket a népek isteni jámborsága: a “sancta simplicitus”, ahogy a máglyára ítélt Hieronymus nevezte el vértanúmosollyal azt a buzgó parasztot, aki oly átszellemült arccal hordta alája a rőzsét, hogy segítsen teljesíteni a császár parancsát, megégetni a “néplázító” eretneket; akiket ez a “szent együgyűség” ajándékozott meg mindennel és ők cserébe Pandora gonoszságával juttatták szörnyű sorsukra a hozzájuk hű és önfeláldozó nemzeteket. Véres lábuk nyomán nem maradt meg számukra más, mint a remény, amit itt hagytak e pusztaságban. Ebbe kapaszkodunk most ott Svájcban, e romokhoz kötve, követeink, barátaink, jóakaróink útján.

Mindenki menjen el e romokhoz és mutasson rá a világ előtt:

-- Íme, ez volt a magyar nemzet Pandoraszelencéje!

Ennek köszönhetjük az ártatlanul ránk árasztott romlást, melyben mi áldozatok voltunk, akik most csak az igazságra vagyunk méltók.

Mikor ez a vár még új volt, bástyái kevély gőggel meredtek az égnek, egykorú hiteles följegyzések a vár akkori lakóinak jellemzésével már szinte előrevetették a későbbi kárhozatos históriai szereplésük árnyékát.

Már akkor megvolt bennük mind az a jellemvonás, amelyet az atavizmus törvényeinek ideális pontosságával örököltek ivadékról ivadékra. Az átöröklés törvénye, ködbe vesző ősök jellemének átütődése kései utódokra, sehol szabadabb tökéletességgel nem jelentkezik, mint nálunk. És ép azért, mint uralkodók, mindenidőkre csak veszedelmesek lehettek a népekre. Ebből ezt a tanulságot meríthetjük.

A korabeli följegyzések megírják a családról, -- amely sváb eredetű volt, -- hogy amikor még nem jutottak históriai szerephez, igen szorgalmas gazdák voltak, legfőbb vágyuk a gazdagodás. Kapzsiak, alkalmazkodó tehetségük kiváló, a pártvillongásokban mindig zseniálisan megérezték, hogy melyik párt az, ahol a család megtalálja a maga hasznát, szenteskedők és főleg igen szaporák. A sors különösen kedvezhetett nekik a szerencsés házasságokban.

Hisz a családnak híressé vált ez a sokszor idézett jelszava:

“Tu felix Austria, nube !” (Boldog Ausztria, házasodj!)

Kossuth Lajos az angoloknak elmondott beszédeiben rá is mutat, hogy a történelemben csupán ez az egy “érdemük” van. Ami ha nem is érdem, de legalább nem bűn. Azonban minden egyéb, amit tettek, bűn, állapítja meg Kossuth.

Ez emelte őket lassanként világhatalomra.

A XI–ik században már négy águk volt, mind gazdagok, tekintélyesen befolyásosak, homályos utakon, erőszakkal sok birtokot szereztek Svájcban és Elzászban. 1170 körül már tartományi grófok. Köztük leggazdagabb és legbefolyásosabb: Habsburgi Rudolf gróf. Egy ideig, míg a Hohenstaufok hatalmában remélt, hívüknek mutatta magát, emiatt még birodalmi átok alá is került, de mikor látta, hogy elbuktak, hátat fordított nekik és sietett oda, ahol a nyereséget remélhette. Valósággal a legnagyobb zavarosban sikerült nekik kihalászni a német királyi trónt. Két árnyékkirály is viaskodott érte, de a pápa a német trónt üresnek nyilvánította és ez alapon, bár a királyválasztás a nemzetet illette, megegyeztek, hogy a választás joga hét választófejedelemre szálljon át.

A hét választófejedelem összeült, -- köztük három érsek. – A világiak persze mind magukat szerették volna legjobban megválasztani német királlyá. Végre megállapodtak abban, hogy keresnek egy szürke, semmitmondó nyolcadikat, aki a koronáért majd engedelmes bábjuk lesz és azt teszi, amit ők akarnak. Így jutott eszükbe Habsburg Rudolf.

Pénze volt bőven, szórta mint a polyvát és a hogy I. Ferenc József csinálta kormányával a választásokat, Rudolf is megjelent Frankfurtban és első dolga volt a választófejedelmeknek megfizetni a választási költségeket. Jó busásan. Hét leánya közül pedig a legidősebbet, Matildot és Ágnest mindjárt el is jegyezte Lajos palotagróffal és a szász herceggel. Erre 1273. október 24.-én Engelbrecht kölni érsek Aachenben megkoronázta Nagy Károly koronájával és mindjárt megtartotta két leányának az esküvőjét is. Így lett a Habsburgi családból Rudolf az első német király.

A koronázási szertartás alatt lejátszódott egy érdekes epizód is, amelyet a babonás Habsburgok udvari krónikásai az első uralkodói “ómen”-ként jegyeztek föl. Jó ómen volt Bevált! Két év előtt, az utolsó Habsburg, a bukott Károly király budai koronázásakor is közbejátszott egy ómen. Az is bevált…

Mikor Habsburgi Rudolfnak kezébe kellett volna vennie a jogart, hogy megeskesse rá a választófejedelmeket, ijedten vették észre, hogy nincs meg a jogar. Nem olt sehol. Hiányzott a koronázási jelvények közül. Valahol Mainzban felejtették. Zavartan néztek körül. Az egyházi funkcionárisok kínosan pillantgattak szét. De Rudolf feltalálta magát. Hirtelen kezébe ragadta a keresztet és arra eskette meg a fejedelmeket.

A palota gróf meg is jegyezte:

-- Jó ómen! A kereszt jele alapozza meg a Habsburg hatalmat!

Nyolcszáz év után Budán, Károly király koronázásakor észrevették, hogy a szent koronáról elveszett egy ékkő. Kiesett a szertartás alatt. Valahonnan Esztergomból került elő, annak a zsebéből, aki a szőnyegen megtalálta és elrejtette “megőrzés végett”. Az ékkő egy lóherealakú, zománcos dísz volt, azokból, amelyen a korona láncain csüngenek. A “lóhere” a babonások szerint “szerencsét” jelent, ha tehát elvész, akkor viszont szerencsétlenséget. A háborúnak akkor már egyre nagyobbra nőtt a pesszimista tábora. Nem csoda hát, ha a pesszimista babona széles körben terjesztette:

-- Rossz ómen! Ezer év után “egy” Tisza koronáz, a koronából pedig kiesik az első ékkő és az is egy “lóhere”!

Csakugyan, ez az “ómen” is bevált. Csakhogy fordítva. Elveszett vele mindkét trón.

Mondják az első Habsburgról, hogy igen “görcsösen markolta” a keresztet. Találékonysága pedig igen tetszett az érsekeknek és siettek hírét megvinni a pápának, akinek ez a gesztus igen megnyerte a tetszését. Kellett is, mert X. Gergely pápa eleinte idegenkedéssel fogadta a Habsburgot, két ellenkirály pedig a maga érdekében ostromolta Rómát. Rudolf azonban nagyon sietett neki hódolni. “Alázatosan” könyörögte a császári koronát, esküt tett neki, hogy hű szolgája lesz, parancsainak engedelmeskedni fog, keresztes hadat visel, ellenségeit legyőzi és elődeivel szemben mindent megad a pápának, amit kíván. Lausanneba sietett X. Gergely elé, akinek alázatos modora annyira megtetszett, hogy megszerette. A német trónra Ottokár cseh király is pályázott, a pápánál panaszt is emelt a választás miatt, de a pápa elutasította; a másik igénylőt, Alfonzot pedig, aki még mindig némi joggal viselte is a német uralkodói címet, rábeszélte, hogy igényeiről mondjon le Rudolf javára. Mert hisz Rudolf mindent megígért… Ezt tette Rudolfnak a pápa. Rudolf azonban a pápát is becsapta. Se keresztes hadat nem viselt, se Rómába nem ment el a császári koronáért.

Rómáról gúnyosan jegyezte meg:

-- Róma egy oroszlánbarlang, ahová minden út bevezet, de vissza egy se!

Nem is lett soha római császár.

Gergely pápa az első Habsburgnak e rút hálátlanságát nem érte meg. Szerencséjére meghalt, mielőtt “esküszegéséért” felelősségre vonhatta volna.

A fő, hogy az első ómen sikerült. A kereszt megalapozta világhatalmát.

A keresztről szólva, ugyan volt-e uralkodóház a világon, mely annyi bűnt követett volna el a szent kereszt ellen?

A tiszta szép katolikus vallás ellen ők követték el a legnagyobb bűnöket, ők fertőzték be történelmi borzalmaikkal emelkedett idealizmusát, ők alacsonyították le hatalmi érdekeik erkölcstelen eszközévé, ők kompromittálták a keresztet és vétkeztek ellene legnagyobbat az egész világon. akkor még ez az egy vallás volt az egész kereszténység vallása és a kereszttel, melyet Rudolf jogarul felemelt, zsarnoki hatalmuk szolgálatában a történelem legvéresebb és legsötétebb emlékű lapjait írták tele.

Ők gyújtogatták az inkvizíció máglyáit legvadabb dühvel: spanyol, német, olasz, osztrák földön, csak a nemes magyar nemzet földjét nem tudták meggyalázni e sötét borzalmakkal, mert a nemzet szerencséjére akkor még nem Habsburgok uralkodtak. Az osztrák ház e szörnyűsége idegen maradt számunkra.

Ők idézték föl a rettenetes vallási mészárlásokat, zsarnoki uralmuk szülte a reformációt, az első tiltakozást. Luther Mártont és a német nemzeti egyházat, mely e mozgalommal a Habsburg zsarnokságot akarta lerázni magáról és amidőn új vallást csinált, tulajdonképpen szabadságharcát vívta, a világ felvilágosodásáért harcolt, melyet ők hatalmi érdekükből hóhérkézzel és máglyával akartak elnyomni. A Habsburgok sohase tudtak nemzeti királyok lenni. A német trónon nem voltak “németek”, ahogy a cseh trónon nem voltak “csehek” és a magyar trónon legkevésbé magyarok. De még mindenütt valamennyire simulóbb hajlamúak, mint épen Szent István trónján, melyet rablott és zsebre vágható családi zsákmánynak tekintettek.

Csak egy hitet és egy nemzeti célt ismertek: a szent családi érdeket. Ennek rendeltek alája mindent. Eszköz volt kezükben hit, kereszt, trón, korona, ország, nemzet, nép, állam…minden…

Emlékezzünk a vastagajkú Habsburg jelszavára Magyarországon: “Faciam…” stb. (Előbb idéztem.) Valóban, miután Magyarországot rabbá tették, azután zsoldosaikkal olyan koldussá nyomorították, hogy a szegény magyar nép kutya- és macskahúst evett e gazdag országban, a kenyerébe nem jutott só, mert a Habsburgok a magyar királyág jogcímén elrabolták a bányákat és mint királyi jövedelmet, a só árát megfizethetetlen magasra felsrófolták (ez Lipót alatt történt) – a kereszttel tehát elkezdték Magyarországot “katolizálni”.

De hogyan? Mit jelentett ez? Nem magát a katolikus vallás erőszakolását jelentette, amelyet ők maguk csak olyan szellemben istápoltak, aminőben családi érdekeiknek megfelelt (hisz már az első Habsburg is nyomban cserben hagyta a pápát és fütyült a X. Gergelynek tett “szent esküre”, minden fogadalmára, mihelyt családi érdekei mást diktáltak),  a protestáns vallást sem katolikus bigottságból üldözték tűzzel-vassal Magyarországon, hanem azért, mert az egy erős nagyra párt képviselt a Habsburgok beolvasztó törekvései ellen, minket úgy akartak “katolikussá” tenni, hogy itt még a magyar katolikus is az ő fogalmuk szerint való “katolikus” legyen.

Ez I. Ferenc József is, még hatvan év előtt, az abszolutizmus alatt is, kormányával úgy akarta keresztülvinni, hogy a hazafias magyar piaristáktól elvették az iskolákat, behozták az osztrák jezsuitákat és a magyar katolikus papság közt valóságos inkvizíciót tartottak, mely abból állt, hogy a magyar papságnak a Habsburgok jezsuita konventjében kellett jelentkezniök, ahol megvizsgálták őket, hogy “egészséges vallásúak”-I, ami az osztrák ház szempontjából való politikai megbízhatóságot jelentette.

Ezt jelentette a szent kereszt is. Habsburgi Rudolf kezében, a jogar képében. A családi érdekből való “katolizálás” minden országaikban, egészen Magyarországig!

Érdekes, hogyan lett népszerűvé Habsburgi Rudolf a német nép előtt. Miután tulajdonkép sokáig király nélkül álltak, a birodalom zilált, zűrzavaros állapotai közt nagyon elszaporodtak a rablólovagok, akik elviselhetetlenül sanyargatták a népet. Rudolf ismerte fészkeiket, tempóikat, szervezetüket, tehát zsandárügyességgel tudta megfékezni őket. Valóságos hadjáratot viselt ellenük, váraikat leromboltatta, a rablókat kiirtotta is rendet teremtett a birodalomban.

Állítólag leghatalmasabb ellenfele, Ottokár cseh király jegyezte meg gúnyosan, mikor a rablólovagok megfékezéséért dicsérték előtte:

-- Nem csoda! Rablóból lesz a legjobb pandúr!

A bécsi műtörténeti Múzeumban őrzik az első Habsburg királynak egy az időből való képét. Rudolf hosszú, magas, sovány alak volt, cseppet sem bizalmat keltő arc, inkább ellenszenves, csúnya. Biggyedt nagy ajka, kesernyésen aláhajló szájszöglettel, hosszú, keskeny és sovány fejéhez túl hosszú, duzzadt sasorra, fanyar, komor és élvvágyó tekintete apró, ravasz, villogó szemekkel. Hosszú, fekete haja füleire simult. A zsarnoki hajlam rítt le arcából. Szinte csoda, hogy ezzel az ábrázattal hogyan tetszhetett meg X. Gergelynek. A választófejedelmeknek – mint láttuk – inkább az aranyai imponáltak és amellett azt hitték, hogy egy semmitmondó, akaratnélküli bábot ültetnek a német trónra, akit majd úgy rángathatnak, ahogy nekik tetszik. Az udvari krónikák is így írják le. Elképzelhető, hogy a körötte sütkérező krónikások, művészek inkább hízelegtek neki és a róla való rajzok és jellemzések inkább előnyére készültek. a családi frigyek megszövésében elsőrendű művész volt. Ezt hagyta örökül és irányelvül hátra családjának.

Hát leányát sikerült mind a szomszédos uralkodókhoz férjhez adni. A hatodik leányának? Klementinának Kun László magyar király öccsét, András herceget szerezte meg vőlegényül (rátérek, mit jelentett ez nekik), de mert András meghalt: Martel Károly felesége lett. Ezzel megszerezte a nápolyi trónt. Fiai is mind uralkodó családokba házasodtak, úgy, hogy egyszer csak azt vették észre, hogy az összes európai fejedelmi trónokat Habsburg-atyafiság fűzi össze.

De (tu nube Austria felix)… hogy megszerezze magának még Burgundot és Savoját is, képes volt rá, hogy már öregen, hatvanhat éves korán feleségül vegye a gyönyörű szép fiatal Erzsébet burgundi hercegnőt, aki ekkor tizennégy esztendős volt. 1284-ben tartották esküvőjüket… A nász eredményéről a krónika nem beszél. De hisz náluk ez nem volt fontos. Ott volt az udvar és annak az életében a férjét mindig pótolta helyettes. Épen egyetlen leánya, Eufénia – a hetedik – volt az, aki ettől a családi princípiumtól annyira megundorodott, hogy apáca lett. De Eufénia akkor már nem számított.

A Habsburg-ház családi csápjai annyira belegubancolódtak az akkori Európa egész testébe, hogy minden trónon Habsburg-vér szőtte a cseleket, irányította az udvari erkölcsöket és inspirált, intrikált és konspirált a családi érdekekért.

*

A lovagias magyar barátság első Habsburg mentő világhistóriai ténye.

35-40. old.

Az itt megállapítandó világhistóriai ténynek kénytelen vagyok e külön címet adni.

A világtörténelemben nincs párja annak az önzetlen, becsületes baráti szolgálatnak, amellyel a vitéz, lovagias magyar nemzet, minden érdek nélkül, sőt érdekei ellenére, csupán szomszédi becsületből, vére hullásával sietett a megsemmisülés előtt álló osztrák szomszéd segítségére, hogy az első Habsburgot a mindörökre való elpusztulástól megmentse.

Ha ezt nem tesszük, a történelem ma már nem beszél Habsburgokról és mi nem sírunk véres könnyeket a zsarnoki uralkodásuk alatt elszenvedett négy évszázados szenvedéseink fölött.

Ma talán nem osztanának bennünket darabokra és mi volnánk az urak Bécsben, vagy Prágában, ahová Hunyadi Mátyás elvitte a magyar kard erejét, hatalmát és becsületét.

De ki lát a jövőbe? És ha mi nem láttunk, csak ideálisan lovagias szomszédok voltunk, akkor legalább fizessünk örök megvetéssel, amikor már tehetjük, a föld legundorítóbb hálátlanságáért.

Ez egy történelmi fejezet életünkben, amelyet soha se használtunk ki úgy, ahogy az a legelemibb hazafias feladatunk lett volna.

Elég szomorú, hogy sem az iskolakönyvek, sem a történeti munkák és a nemzeti népnevelés szolgálatába állított összes sajtótermékek – a ponyvairodalomtól a legfinomabb igényekig – (amikben állandóan könnyelműek, lusták és hanyagok voltunk) nem kiáltották lépten-nyomon, rikítóan, minden magyar embernek a fülébe, agyába, szívébe és lelkébe úgy, hogy egyben Ausztriában és a világ minden részében is meghallják azt, amit mi 1278-ban az első Habsburgokért tettünk.

Száz magyar ember közül talán csak egynek vibrál homályosan az agyában (az is egy szorgalmasabb történettanuló), egy festményben maradt meg mindössze, amelyet azoknak az időknek magyarlelkű piktorja festett meg, mikor még volt bennünk nemzeti lelkesedés és tudtunk ihletet meríteni és tárgyat találni a múlt idők nagy históriai eseményeiből, mikor még a művészet nem csak azt ambicionálta, hogy a kor ízlését hajhássza, “modern” legyen mindenképen, csak azért, hogy anyagi hasznát megtalálja, hanem érzett nemzetnevelő hivatást is, azzal a hazafias lelkesedéssel és kötelességérzéssel, amellyel az angolok és franciák gyújtottak dicsőítő fáklyákat nagy történelmi múltjuknak, csupán egy festményben maradt meg az a jelenet, mikor a Morva mezején, királyi vértezetben, két prüszkölő harci ménen ülve: Habsburgi Rudolf kezet szorít Kun László magyar királlyal.

Ez a kézszorítás volt az, amelyet a magyar nemzet a Habsburgoktól egyetlenegyszer kapott.

Micsoda rettenetes ára lett!

Akkor még kegyesek voltak lóhátról beszélni velünk. Azóta csak páholyból. Azóta soha kezet velünk nem szorítottak. Még Ferenc József is és az ifjú Károly is, két lépés távolban, isteni gőggel, csak állva beszéltek a nemzet legmagasabb méltóságaival. Sőt, mint a lakájoknak, egy hanyag gesztussal egyszerűen ajtót mutattak minisztereinknek, így jelezve, hogy a legfelsőbb “kegy” megunta a diskurzust. Az eleven húsunkba vágó legéletbevágóbb nemzeti érdekeinket egy Habsburg-gesztussal intézték el.

A lojalitás, az álszemérem, a Ferenc József korában divattá vált lovagias kímélet minden történeti ténynek a 67-es fátyollal való leborítására, ami az osztrák ház hálátlanságára és a magyar nemzet ellen elkövetett ágbekiáltó bűneikre elevenen emlékeztet, hallgatta el velünk 1278-nak a harsogva való szétkiáltását, pedig ennek a festménynek ott kellett volna csüngenie a királyi palotában, ahol Ferenc József aludta át ritka kényszerálmait, hogy legédesebb álmában is erről álmodjon, az összes Habsburgok koronás nyoszolyái fölött, a parlamentben, ahol a Habsburgok jogarának hatalmával Tisza István kidobáltatta az ország függetlenségéért harcoló magyarságot az utcára, a középületek homlokzatán és termeiben, mindenütt, ahol magyar ember él, ahol a Habsburgok és szolgalelkű zsoldosaik megfordultak. Minden feliratnak ezt kellett volna hirdetni, ahol transparantet emelünk a Habsburgok fogadására.

A történet rövid:

Említettük, hogy Ottokár cseh király igényt támasztott a német trónra és Gergely pápánál tiltakozott Habsburgi Rudolf megválasztása ellen. Először a választó fejedelmek is neki ígérték szavazatukat, de csendben hagyták. Ottokár – el kell ismerni – a csehek legvitézebb és legnagyobb stílű uralkodója volt. Felhasználva a hazánkban dúló pártviszályokat, vitéz kardja erejét Pozsony, Győr, Nyitra és Sopron is érezték. Rudolf megválasztása hírére azonban otthagyta az elfoglalt magyar várakat és kivonult, hogy Rudolfot letaszítsa a trónról. Rudolf körül nagyszerűen megszervezte a megsemmisítő hálót. A választó fejedelmek akkor már csalódtak a “ravasz Habsburgban”, elidegenedtek Rudolftól, irigységgel és féltékenységgel nézték azt a mohó vágyat is, amellyel az Ottokártól elfoglalt osztrák tartományokra rávetette magát. Megelőzőleg Ottokárt még birodalmi átokkal sújtotta, a salzburgi érsekkel kimondatta rá az egyházi átkot is, ezután Bécs ellen vonult, azt elfoglalta a cseh királytól, Ottokárt pedig úgy megalázta, hogy térden állva kellett neki hűségesküt tennie és Ausztriáról is lemondott, de ezt a megalázást nem feledte el. Most meg akarta torolni. A Rudolfban csalódottakat használta föl céljaira. Szövetkezett a bajorokkal, kölniekkel, meisseniekkel, Brandenburggal, Sziléziával, Lengyelországgal, sőt föllázította Rudolf ellen még az osztrák nemességet is. Rudolf egyszer csak azt vette észre, hogy vasgyűrűként van körülvéve ellenséggel, fegyverkeznek ellene még az osztrákok is, a választó fejedelmek pedig cserben hagyván, nincs senkije. Alig volt pár ezer silányan felszerelt zsoldosa.

A megsemmisülés szélén állt. Akkor kétségbeesésében a magyarokhoz fordult. Azonban a magyar király éppen Ottokár cseh királlyal állt szövetségben. És közbelépett a hagyományos jó bolond Habsburg-szerencse. Pektári Joachim tótországi bán, aki László király kiskorúságában édesanyjának, a Kun Erzsébetnek kormányzótársa volt, felbontotta ezt a szerződést. Már most attól függött, hogy a magyarok hová szegődnek: Ottokárhoz-e, vagy Rudolfhoz?

Rudolf minden ékesszólását elővette, hogy Kun Lászlót vesztett ügyének megnyerje. A lovagias magyar király megsajnálta Rudolfot és döntött.

1278. augusztus 26.-án a regényes Morvamezőn, Dürnkrut és Stillfried városok környékén szemben állott a két sereg…

Rudolf pár ezernyi, rosszul fegyverzett zsoldos hadával pár órára sem vehette volna föl a küzdelmet. De Kun László magyar király ott állt húszezer válogatott magyar vitézzel, szemben Ottokár összes szövetséges seregeivel. A magyarok támadtak. Először megfutamították a morvákat, majd a cseheket, végül a lengyeleket. Ottokár látta, hogy a történelmi fontosságú ütközet el van vesztve számára. A magyarok legyőzték. Végső elkeseredésében egy kétségbeesett hősies tettre szánta magát. Ha a csata elveszett, vesszen ő is! Maroknyi csapatával beugratott a magyarok közé és addig vagdalkozott, míg egy magyar vitéz leszúrta. Halva maradt a csatatéren. Serege megfutamodott…

Ekkor előlovagolt a csendes háttérből Rudolf, fölkereste a győztes magyar királyt és hálásan kezet szorított vele.

Kun László király magyar vitézeivel megmentette a Habsburg-házat.

Egy kézszorítás volt a köszönet.

Ha Kun László nem ezt teszi, a cseh király rebeg neki hálás köszönetet – a német trónon.

Ezután jön egy nagyon rút epizód, amely jellemző az első Habsburgi királyra és mintha uralkodói erényül hagyta volna hátra összes utódaira.

A “győztes” Rudolf már úgy is kielégített bosszújának még nagyobb kielégítésére egy nagyon csúf dolgot művelt, a harctéren halva maradt hős ellenféllel. El lehet mondani, hogy igazi Habsburg-vonás volt és nem lehet a középkori hadviselés lelki durvaságainak számlájára írni, mikor a győztes uralkodók előtt már az ókorból ott állt Nagy Sándor fölemelő lovagias példája, aki megsiratja legyőzött ellenfelét és díszes temetést rendez neki, a hitvány gyilkost pedig, aki urára becstelen módon, a veszélyben gyilkot emelt, jutalom helyett – kivégezteti.

Rudolf király magának követelte az elesett Ottokár holttestét. A magyarok nem tudták miért? (Ha tudják, talán el is viszik a “győztes” Habsburg elől.) Átadták a csatateret Rudolfnak. És a Habsburgi Rudolf ládába tetette az elesett cseh király megcsonkított holttestét, nagy diadallal Bécsbe vitette, ott teljesen meztelenül felravataloztatta a franciskánusok kolostorában és e meztelen holttestet napokig dicsekedve mutogatta:

-- Hadd lássa személyesen az egész világ, hogy a hatalmas cseh király ilyen sorsra jutott. Így jár az, aki egy Habsburg ellen fegyvert emel!

Ezt tette a legvitézebb ellenfelével.

És a magyarok? Akik ehhez a győzelmet kivívták?

A magyarok a Morva mezőről csendben elvonultak. Ott hagytak egy halom nemes magyar vitézt, akinek piros vére azért csorgott a cseh mezőkön, hogy megmentsék vele a Habsburg uralkodóházat.

Ugyanezt a szolgálatot tették később Mária Teréziának és Ferenc császárnak is.

És ők?

Szépen meghálálták! Az elsőtől kaptunk egy kézfogást. Az utolsótól még ezt se, ellenben kész volt elajándékozni Magyarországot a cseheknek, akik cserben hagyták ezt az országot, melynek fiai még az utolsó pillanatban is vérüket csorgatták érte a világ mind a négy táján.

Ez a Habsburg-hála!

Osztrák szomszédság.

Mikor Rudolf meghalt, a választó fejedelmek annyira megutálták, hogy a fajtájából se akartak többé királyt látni a német trónon. Hiába erőlködött még életében, hogy hasonnevű fiát, majd midőn az húsz éves korában meghalt, második fiát, Albrechtet – akit kevésbé szeretett – válasszák meg utódának.

A választó fejedelmek Nassaui Adolfot emelték a trónra és ezután majd kétszáz évig azé volt a szavazatuk, aki többet fizetett.

Albrecht ugyan hét évi intrika után – harcra kelve Adolf ellen, aki egy csatában elesett – megszerezte a német trónt, de csakhamar nagyon csúfos véget ért.

Bátyjának, a korán elhalt Rudolfnak maradt egy fia, János, aki apja örökségét igényelte, de most Albrecht útját állta, hát a nagybácsit egyszerűen legyilkolta. E tette után aztán kolostorba vonult. A történelem ezért Parricida (rokongyilkos) Jánosnak nevezte el. A megölt második Habsburgnak huszonegy gyermeke maradt. Ezek közül három fiának hagyta hűbérül az osztrák örökös tartományokat. E három Habsburg unoka: Rudolf, Frigyes és Lipót. Ők lettek azok a derék szomszédok, akik gondoskodtak róla, hogy jusson belőlük a magyar trónra is. Hálából a dürnkruti csatáért. Ezt a hálát elengedtük volna…

A Habsburgok ezután száznegyven évig csak hercegeskedtek Ausztriában.

*

Az osztrák szomszédság átka nekünk már korábban, az Árpádok korában is kimutatta viperafogait. Bár büszkén mondhatjuk, hogy nincs nemzet, amelynek oly ritka, szép, regénytárgyat kínáló történelme volna, mint a mienk, akik soha senkit meg nem csaltunk, eskünket senkivel szemben meg nem szegtük, szövetségesünket soha cserben nem hagytuk, azért mérhetetlen gyalázatosság, amit egy osztrák herceg már a Habsburg-ház első királyságát megelőző időkben velünk elkövetett. Ezt is érdemesnek tartom megemlíteni.

Mikor a rettenetes mongol invázió fenyegetett bennünket, Frigyes osztrák herceg rögtön itt termett. A szövetséges jó szomszédság ürügyén jött, de inkább szimatolni akarta a helyzetet és esetleg itt-amott növelni a zavart, hogy a széthulló ország testéből ő is zsákmányolhasson valamit. A dunántúli vármegyékre fájt a foga, azt szerette volna Ausztriához láncolni. Egyelőre!

A szegény IV. Béla király – mint emlékszünk – siralmas helyzetben volt. Hiába hordatta körül a véres kardot. Nem volt serege. A dőzsölésbe merült, elpuhult főurak gúnyosan, kárörvendve üzenték neki:

-- Menjen a király maga harcolni kedves kunjaival, akiket úgy szeret!

A kunok iránt ok nélkül táplált ellenszenv és oktalan rágalom, hogy ők titkos ellenségeink és a tatárok szövetségesei, a legnehezebb helyzetbe juttatták. Igazán alig volt más serege, mint a kunjai. Legalább is tekintélyes haderőt képviseltek, jó verekedő, vitéz nép volt.

Mikor a tatárok előcsapatai Pest alatt kalandoztak, Frigyes osztrák herceg a tatárok közül megsebesített és elfogott egy kunt, akit behozatott a magyar táborba. Ez a tette – ravaszság volt-e benne, vagy nem, nem tudjuk --, de nagy szerencsétlenséget okozott. A tábor a kun láttára felzúdult és vak gyűlöletében a kunokat Kuthen vezérükkel együtt sorra legyilkolta. Béla királynak most már kunjai sem voltak. A kun ugyan, akit Frigyes elfogott, nem a mi kunjainkból való volt, tehát nem egy “áruló”, hanem a tatárok által még Ázsiában ejtett fogoly. De már mindegy volt.

A mohipusztai rettenetes katasztrófa után, mikor az ország pusztasággá változott és a király is üldözött vad lett saját hazájában, nagy veszedelmek közt Pozsonyon át kimenekült ugyanez, Frigyes osztrák herceg tartományába.

És a derék jó szövetséges igazán osztrák herceghez méltóan fogadta. A sorssújtott magyar királytól, aki megmentett kincsivel menedéket keresett nála, először is minden értékből, az utolsó aranyig kifosztotta. De ezzel nem elégedett meg. Mikor kirabolta minden vagyonából, vendégszeretetét a következő feltételhez kötötte:

IV. Béla király engedje át az ország három nyugati vármegyéjét (amire az osztrák testvér a “nagy osztozkodásban” most is sandított.), ha pedig az országot a tatároktól megvédi (már kitakarodóban voltak), az egész Magyarországot engedje át az ő főhatósága alá. Ez a magyar királyi trónt jelentette.

Ha pedig ebbe nem egyezik bele, hát kiadja a  -- tatároknak!

Az osztrák uralkodóház első hercege így akarta már megszerezni 1241-ben, nemzeti szerencsétlenségünk legrémesebb óráiban – az első jogcímet a magyar királyi trónra.

Ferdinánd ugyanezt csinálta a mohácsi vész után.

A kirabolt és megfenyegetett IV. Béla király színleg engedett a zsarolásnak, valahogy üres kézzel Horvátországba menekült. a tatárok kitakarodtak. De magyar király volt és mikor a nemzet feltámasztásával öt év múlva újra kezébe került a kard, megfelelt vele az osztrák hercegnek. Felkereste a talpra állított magyar sereggel és úgy megverte a Lajta mellett, hogy a rabló herceg maga is ott veszett a csatában…

Ez volt a válasza az első osztrák örökösödési igényre.

Mi most – változott formában – ugyanezt tettük velük. Csak hétszáz évvel később és azért a nagy árért kár, mit fizetünk érte.

De a legrosszabbján túl vagyunk!

------

Hunyadi László gyilkosa.

Az első Habsburg eskü:

“…Esküszöm az égre,

Egek istenére

Bántani nem foglak…”

(V. László magyar király.)

Ez is valami, amire soha se mutattunk rá.

Hosszú történeti szünet után, a hagyományos Habsburg-fegyver: a “szerencsés házasság”, ismét egyszerre három trónhoz is hozzájuttat egy Habsburg-ivadékot és ebben, legnagyobb szerencseként, elsőül ép a magyar királyi trónt szerzi meg, amelybe ennélfogva beleül az első Habsburgházi uralkodó.

Az első nász, mely a magyar nemzet óriási lelkesedése, koronázási ünnepek, zúgó örömharsonák, ágyúdörgés, harangzúgás, tömjénfüst, templomi zsolozsmák, buzgó hálaadó imák közt megy végbe, ez az örömteli királyi nász, melyet a magyar nemzet rajongó lelkesedéssel ünnepel, megszüli az első Habsburg-gyümölcsöt, aki azután – hálából és cserébe – mindjárt első uralkodási tényül nemzeti tragédiáink legszivetrázóbb és leggyásztelibb lapját írja bele a magyar nemzet történetébe, véres hóhérkézzel.

Rudolf fiának, az unokaöccse által meggyilkolt I. Albrechtnek hasonnevű szépunokája, a hűbérül nyert osztrák örökös tartományok egyik hercege, addig szőtte szerelmes szíve hálóját, addig hízelgett, ígért, vesztegetett, törte magát Zsigmond magyar-cseh-németrómai császár-király kegyéért, míg elnyerte tőle Erzsébet nevű leánya kezét. Ezzel az első Habsburgnak sikerült belecsimpaszkodni a magyar királyi trónba.

Nem a holdvilágra sóhajtozó troubadour szerelme vonzotta Erzsébethez. A magyar trón kellett neki. A menyasszony egyébként sem bírt akkor a legkiválóbb ajánlólevéllel ahhoz, hogy szerelmes szívű koronás férjjelöltek nagyon epekedjenek érte (a Habsburgokon kívül), mert Erzsébet a hitvesi hűség, a királynői erkölcsök és erények példáit édesanyjától, Borbála királynőtől tanulta szorgalmasan, aki a budai udvarban oly undorítóan feslett életet élt, hogy Zsigmondnak utoljára el kellett záratnia, mert a végsőkig nyíltan űzött erkölcstelen szerelmi kalandjait még egy király sem nézhette el. Egy ideig valami Walmerod nevű jól megtermett, izmos német “lovag” helyettesítette egész nyíltan, a távol országokban hadakozó királyi férjet, azután egy még szörnyűbb szerelmi összeesküvést szőtt Zsigmond ellen. Az öregedő, negyvennyolc éves asszony beteges vággyal férjéül akarta megszerezni a tizennégy éves Ulászló lengyel királyt. A lengyel udvar főurai révén össze is szövetkezett a “gyermekkel”, hogy Zsigmondot “félreteszik az útból” és házasságuk által egyúttal egyesítik a lengyel és cseh uralmat is. Zsigmondnak futnia kellett Prágából a mérgezés elől, mely rá várt, azután a “szerelmes” Borbálát másodszor is elcsukatta. Ma is megvan az a latin könyv, melyben Borbála teljesen meztelenül, mint Vénusz van, repülő paripán megfestve. A budai udvar tivornyáiról pedig Európa szerte beszéltek. Ebben a légkörben élt Erzsébet és amint látni fogjuk, az alma sem igen messze esett a fájától. Ilyen vonásokat találunk nála is. De Albrechtnek pompás, jó feleségül és a Habsburgoknak nagyszerű ősanyjukul vált be.

Az egész világ előtt csúfosan fölszarvazott Zsigmond, aki ötvennégy évig uralkodott, ezután bánatában azt tette, hogy fölvette a császári ornátusát, fölült trónjára és ott meghalt. Végakarata szerint még holttestét is első felesége mellé, a nagyváradi templomban temették el, híveit pedig megeskette, hogy Albrechtet választják meg utódául, -- annyira utálta Borbálát.

Borbála a börtönben ült, mialatt a magyar országgyűlés – a közelgő török veszedelemre való tekintettel is – Székesfehérváron, valóban az osztrák Albrechtet választotta meg királlyá, de fogadalmat tétetett vele, hogy nem kalandoz külföldön, mint Zsigmond, hanem Budán lakik és az országot nem hagyja el. Így jutott az első Habsburg a magyar trónra.

A fordulatot, hogy “német” király ül a magyar trónon, mindjárt vérével pecsételte meg a magyar. Megszülettek a Habsburgok első magyar vértanúi.

A budai német lakosság ugyanis vérszemet kapva, hogy most már osztrák herceg az úr Budán, azt követelték, hogy ezentúl a bíró is német legyen és ne magyar. Azelőtt a budai magyarok vendégszerető előzékenységéből úgy egyeztek meg, hogy egyik évben magyar, másik évben német bírót választottak. Most épen magyarra került volna a sor, de miután már osztrák király volt, a németek forradalmat csináltak, elfogták a magyar bírópárt főemberét: Ötvös Jánost és lábaira követ kötözve, kegyetlen kínzások közt ledobták a Dunába. Garay László nyomta el ezt a sváb forradalmat, mely már előrevetette a német uralom árnyékát.

Albrecht is sietett “feloldatni” magát a magyaroknak tett fogadalma alól, mert német és cseh királlyá is megválasztották. Felvonult Prágába, föltette a cseh koronát, de tovább már nem jutott, mert II. Murád szultán nagy török sereggel már Temesvár alatt állt. Visszafordult, itthon azonban az alvidéki táborban mocsárlázat kapott és 1439-ben meghalt.

Tehát az első Habsburg csak másfél évig ült a magyar trónon.

A történetírók előzékenyen jegyzik föl róla, hogy belőle nagystílű, kiváló uralkodói erényekkel ékeskedő magyar király bontakozott volna ki. Lehet, hogy igazuk van. Pechünk volt. Akkor szerintünk ez az egy lett volna a “jó” király, a hosszú Habsburg-sorozatban és ezt is elszólította közülünk az Úr, hogy hosszú és áldásos uralkodása helyett csupán egy történeti emléket hagyjon ránk: az özvegyét és magzatát.

Akiknek a következő történeti emlékeket köszönhetjük:

*

Albrecht még halála előtt összehívta a budai országgyűlést és ott kimesterkedte, hogy halála esetére feleségét és születendő gyermekeit ismerik el utódainak.

Erzsébet, az özvegy királyné, akkor hat hónapos Habsburg-magzatot hordott a szíve alatt. Hiú és uralomra vágyó asszony volt, mint édesanyja Borbála királyné, aki börtönben vezekelte feslett, cselszövő élete következményeit. Ő is zseniálisan örökölte anyjától a magasabb udvari cselszövés összes tudományait. Mindenkép rajta volt, hogy őt válasszák a magyar trónra királynénak.

A hódító Murad szultán azonban hatalmas sereggel a határon állt és küszöbön állt az a megegyezés is, hogy Ulászló lengyel királyt is megnyeri Magyarország ellenségéül. A hazájukért aggódó hazafiak, élükön olyan kiváló nagysággal, mint Hunyadi János, tudták már, mit jelent egy asszonyi kormány uralma a budai udvarban. Ott állt előttük az erényes Borbála példája. Az ország ilyen veszedelmében belátták, hogy okvetlen egy erőskezű férfikormányra van szükség és zseniális sakkhúzással meghívták a magyar királyi trónra épen Ulászló lengyel királyt. Ezzel a lengyel vitézséget Magyarország védelmére szegődtették. De mit csináljanak Erzsébet királynéval? Ezt is megoldták. Felajánlották, hogy menjen Ulászlóhoz feleségül! Bár Ulászló csak tizenhat éves, Erzsébet pedig már a harmincegyen túl volt, az udvari erkölcsök szerint is mégis megemészthetőbb, ha ő teszi ugyanazt, amire épen a kedves mamája már két év előtt annyira vágyott! Ulászló is közölte a magyar főurakkal, hogy – Isten neki, ha már muszáj – kész erre a házasságra, sőt mindjárt az esküvőt és megtarthatják, egyben lovagiasan kijelentette, hogy a gyászév leteltéig a házasság után sem kívánja tőle azt, amivel a feleség férjének tartozik. Erzsébet eleinte szabódott az ügytől, hogy édesanyja szerelmi tárgyát ölelje a keblére, egy ilyen fiatal gyereket, akinek inkább dajka kell, mint feleség, de mikor földicsérgették előtte a lengyel királyt, hogy milyen csinos legény, korához képest már kifejlődött dalia és hogy nemsokára ő is csak ember lesz, lemondott arról a legfőbb vágyáról, hogy ő legyen a magyar királyné és beleegyezett. Egyelőre! Mert Frigyes német császár titkon keverte már a kártyáit, titkos követeket küldözgetett Erzsébethez, hogy a születendő Habsburg-rokon, vagyis a szent “család” számára megmentse az osztrák uralmat Magyarország fölött.

A lengyel és magyar urak viszont buzgón futkároztak Varsó és Buda közt, hogy megcsinálják a házassági paklit.

Erzsébet akkor gondolt egy legújabbat és elhatározta, hogy a házassági ígéret elől egyelőre megszökik Frigyeshez. Azt gondolta, hátha német császárné lesz és ez még jobb, vagy: mégis jobb. Egy udvarhölgyével: Kottauner Ilonával ellopatta Visegrádról a magyar szent koronát, s útra kelt Pozsony felé. De ekkor közbeszólt a természet egy színesebb játéka. A cselszövő asszony fájdalmakat érzett és még aznap megszülte a legfrissebb Habsburg-csemetét, egy egészséges fiúgyermeket, aki a László nevet nyerte.

Az ifjú Ulászló pedig már fényes kísérettel, csótáros, bogláros táncoló harci ménen, mint boldog vőlegény lovagolt Buda felé, a házasságra és a koronázásra…

De az osztrák ház érdeke most már mást parancsolt. Volt már Habsburg-csemete, jogos trónigénnyel. Az ország érdeke, az asszonyi ígéret, az mind semmi! Erzsébet az újszülöttel leutazott Székesfehérvárra, a kis csecsemőt ott az ellopott szent koronával megkoronáztatta és a koronával együtt szökött Pozsonyon át, Frigyeshez Bécsbe. Frigyes nagy örömmel fogadta. Nagylelkűen ki is segítette. Mivel Erzsébetnek pénz kellett a Magyarország elleni további intrikákhoz, megegyeztek, hogy Erzsébet zálogba adja a szent koronát és gyermekét 26.500 aranyért. Erzsébet királyi anya volt, könnyű szívvel adta zálogba gyermekét és az ország koronáját, mert hisz fontos volt, hogy a kapott összeggel folytathassa cselszövevényeit Magyarország ellen, amelyet akkor már a török és Erzsébet által a maga védelmére behívott kegyetlen Ziska cseh hadai iszonyúan dúltak.

De a Habsburg-ház számítása csak nem akart sikerülni. A magyar urak nem jöttek zavarba. Ulászlót ünnepélyesen fogadták Székesfehérváron és az elrablott korona híján a Szent István sírját díszítő koronával koronázták meg.

Az új király pedig tüstént erélyi vajdává nevezte ki Hunyadi Jánost és ezzel egy lángeszű vezér kezébe került a hadjárat sorsa, akivel nem bírt sem a török, sem Erzsébet hívei: a rabló csehek. A cselszövő királyné Frigyesben is iszonyúan csalódott. Le kellett mondania arról az álomról, hogy császárné lesz. Frigyes csak Magyarországot akarta, -- nem őt! Gondolt hát egy legeslegújabbat, kibékült, találkát rendezett Ulászlóval Győrben, ott annyira megtetszett neki a pelyhedző állú dalia, hogy most már mindenáron hívni akarta. Harmincöt éves volt. Türelmetlen, ideges vágyakozással sürgette a házasságot az ifjúval. Ingerlékenyen kergette a követeket, hogy tűzessék ki már a menyegző napját. Most meg már Ulászló kezdte játszani a flegmatikust. Közelgett 1443 szent estéje. Erzsébet újévre már a budai nászágyban szeretett volna hálni. Ekkor a sors előállt az asszonyi szeszélynél egy még nagyobb valamivel. Erzsébet váratlanul, december 19.-én meghalt…

Itt hagyta magzatát, aki zálogban sírdogált bécsi dajkája keblén, Frigyesnél…

A következő év novemberében az ifjú Ulászló elesett a szerencsétlen várnai csatában. Az első magyar király volt, aki ellen Murád szultán magas póznára tűzte a várnai csata okát: azt a békeszerződési okmányt, amelyet a magyar király megszegett. Hadd lássa a magas Allah is…! Szegény magyar király nagy árat fizetett érte. Ott maradt a csatatéren. De vitézül, karddal kezében…

*

Így jutott a második Habsburgi csemete a magyar trónra.

De Frigyes nem akarta kiadni. A ravasz német császár azon mesterkedett, hogy Magyarországot ő keríti biztosabb eszközökkel, a Habsburg-ház hatalmába. Azonkívül a gyermek Lászlót illették az osztrák örökös tartományok is és ezeket ő kormányozta helyette oly ambícióval, hogy nem is volt szándéka többé a kezéből kiadni.

A Habsburgokra jellemző az a kis epizód is, mely akkor, e tartományok birtoklása körül, házi civakodás alakjában lefolyt köztük.

Frigyes öccse, Albert, szintén részt követelt a zsákmányul esett osztrák tartományok prédájából, de a kapzsi Frigyes erről hallani se akart. Albert erre föllázította az osztrák népet, forradalmat ütött Bécsben Frigyes ellen és megostromolta a Burgot. A császár már napokig éhezett családjával a bécsi várban, mikor a ravasz cseh Podiebrád megjelent köztük mint békeangyal és kieszközölte Frigyestől, hogy osszák meg Ausztriát; Albrecht bírja nyolc évig, azután ő. De Frigyest megint az a bolond szerencse érte, hogy kedves Albert öccse ez egyezség után hirtelen meghalt. Ez 1462-ben történt.

Frigyes cinizmusára és a Habsburg gondolkozásra jellemző, hogy később, mikor 1485-ben Hunyadi Mátyás király vette ostromzár alá Bécset és a lakosok szintén nagy éhínséget szenvedtek, a városból elmenekült királyhoz egyre-másra jöttek siránkozó vészhírnökök segélyért könyörögni a város felszabadítására.

-- Felség, a nép nem bírja a rettentő éhínséget! – siránkoztak a követek.

És erre a saját királyunk hideg gőggel végignézve rajtuk, ezt felelte nekik gúnyos Habsburg-mosollyal:

-- Úgy kell nektek! Emlékezzetek 1462-re. Akkor engem éheztettetek, hát most éhezzetek ti is.

És hízott a nagy kárörömtől, hogy saját fővárosát az ellenség olyan alaposan sanyargatja. (Mátyás be is vette Bécset, ott halt meg 1490-ben.)

Ennyire nem voltak ők “nemzeti” királyok még Bécsben sem, mint másutt sehol, ennyire kizárólag csak a rút, önös, kapzsi családi érdek volt uralkodásuk egész alapja, gazdagodás és zsebelés egyetlen céljuk, csak a “Habsburg érdek” világhatalmuk tetőpontján is.

Frigyest típusosan jellemezte ez az egyetlen létcéljuk, ezért jegyeztem ide ezt a kis epizódot.

A gyermek Lászlót és a koronát most már a magyar urak követelték Frigyestől. Fölajánlották a zálog megtérítését, sőt Hunyadi hadat is vezetett ellene Bécs alá, de hiába. Makacsul vonakodott a “zsákmányt” kiadni. Azt hozta föl ürügyül, hogy Lászlót anyja, Erzsébet bízta rá és nagykorúságáig ő fogja nevelni. Végre Cillei Ulrik, a “nagybácsi” szövetkezett a cseh, morva és osztrák rendekkel, Bécsújhelyen ostrom alá fogta Frigyest és kényszerítette, hogy a koronát és a gyermek királyt kiadja. Külön célja volt a kis gyerekkel, nehogy halálos ellensége, a hős Hunyadi befolyása alá kerüljön, aki akkor – király híján – kormányzója volt Magyarországnak. Cillei meg is kapta a fiút, de ekkor sem Budára, hanem Prágába vitte, ahol Podiebrád, egy népszerű cseh köznemes, akkor már kormányzó, később cseh király, a kis Lászlót cseh királlyá koronáztatta.

Így nyertük vissza V. Lászlót, Cillei Ulrik révén a magyar trónra.

A kis Habsburg-csemete teljesen Cillei befolyása alá került. Történetét minden kis gyerek ismeri. Látta színműben, szavalta költeményben, hallotta operai zenében. Nincs magyar gyerek, aki ne dúdolná Erkel népszerű áriáját: -- “Meghalt a cselszövő, eltűnt a viszály…” és nincs gyerek, aki ne szavalta volna iskolai vizsgán azt az esküt, amelyet fejezetem címe alá biggyesztettem. A magyar történeti festőket, költőket, írókat, egyetlen kor sem ihlette meg annyira az alkotásra, mint amit V. László rövid uralkodása nyújtott végül Hunyadi László tragédiájának örökké gyászos emlékezetével a magyar történelemben.

A gonosz Cillei a Hunyadi ellen táplált rettenetes gyűlöletből erkölcstelen tobzódásokba dobta a fejletlen gyereket, hogy hatalmában tartva, e hatalommal a Hunyadi-házat kiirthassa. Ezt tanítja a történelem. Ez a pártoskodó magyar főúr szörnyű bűne volt.

Azonban a történelemnek ez a tanítása is meg fog változni, midőn felszabadultunk az alól a szervilizmus alul, amellyel a Habsburg-háznak sok esetben önkéntelenül is adóztunk.

Senki sem emelte ki soha, hogy az ártatlan, nemes lelkű Hunyadi László tulajdonképpen a Habsburg uralkodóház első áldozata volt, az első vértanú, aki – számolva ama korban a Hunyadiakra hárult hazafias feladattal – méltán a Zrinyiek, Frangepánok, Martinovichok, az aradi vértanúk, mind a Habsburg-uralom áldozatainak sorába iktatható.

Cillei azt hitette el a gyermek Lászlóval, hogy a Hunyadiak a királyságra törnek. Cillei pártos gyűlöletből és hatalmi vágyból megrontotta a gyermek lelkét. Egy szörnyű igézet alatt tartotta. Ma azt mondanánk: hipnotizálta. Igen, de mikor Cilleit Hunyadi László barátai, afölötti dühükben, hogy a dölyfös, vakmerő főúr ott a nándorfehérvári várban saját kardjával akarta megölni, összekaszabolták és a cselszövő meghalt”, felszabadult ettől az igézettől. Nem volt már Cillei… A kenetes ifjú Habsburg-király, aki oly buzgón látogatta a templomokat, aki olyan gondos egyházi nevelésben részesült, akit következéskép papi nevelői mindenesetre megtanítottak arra, hogy a feszületre tett eskü megszegése a legszörnyűbb bűn, hisz e feszületnek volt alázatos szolgája a világ leghatalmasabb ura: a római pápa, a feszület adta az egész világnak az üdvözülést; a pápa fejére a tiarát, a királyok fejére a koronát, a feszület volt az az Isten, akinek kegyelméből egy tizennégy éves gyerek, mint milliók feje és királya uralkodhatott… ezzel a gyermek László tisztában volt, mögötte már nem állott esküszegést sugalmazni a gonosz Cillei, mégis, a legelső alkalommal a legborzalmasabb esküszegést követte el.

Az egykori krónikás megírja azt a templomi jelenetet ott Temesváron, mikor a király Cillei halála után Nándorfehérvárról visszatérőben megjelen a templom oltára előtt, jelen van az egész udvar, ott áll jobbról Hunyadi János özvegye talpig gyászban, két fiával: Lászlóval és Mátyással, a király meghívására annak a hősnek a neje és két gyermeke, aki királyhűségével, vitézségével, és önfeláldozásával megmentette Lászlónak a királyi trónt és végpusztulástól a nemzetet, ünnepélyes szent esküt tesz, hogy Cillei Ulrik haláláért őket számadásra vonni soha nem fogja.

Így szól az egykori értesítés:

“László király kezeinek az Úr testére és az evangéliumra való tételével esküdött meg, hogy Lászlót bántani nem fogja.”

Micsoda irtózatos szó volt ez akkor! Mit jelentett egy ilyen eskü!

Cillei Ulrik pedig már nem élt.

És ha bármilyen gonosz ördögi befolyás eredményének akarnánk magyarázni egy ilyen eskü megszegését, hát állítsunk egymás mellé ugyanolyan adott viszonyok közt elképzelhető jellemeket.

Láttuk, hogy Hunyadi Mátyást nem tudta elnevelni és megrontani sem a budai udvar, sem Podiebrad prágai udvara. II. Rákóczi Ferencet nem tudta elnevelni Kollonich, összes osztrák jezsuitáival együtt, hiába adták gyermekkorában ajkára anyanyelvül a német szót, hiába titkolták el még azt is, hogy magyar szó van a világban, hiába tanítottak neki hazájáról olyan hazug történelmet, aminőt Lipót zsarnok uralma alatt az osztrákházi jezsuita nevelők csöpögő hiperlojalitása csak kieszelhetett, mégis ő húzta ki elsőnek kardját a letiport magyar szabadságért, az osztrák ház zsarnoksága ellen és lett legnagyobb vezére nemzetének…

V. László ekkor már tizenhét éves ifjú volt. Minden tudományra nevelt, gondolkozó, sőt koraérett fiatalember. Látta tisztán azt a borzalmas gaz kelepcét, amellyel Lászlót és Mátyást fölcsalták Budára, hogy a két Hunyadi ifjút megöljék. Beleegyezett, hogy az ő nevében csalogassák föl őket, azon ürügyön, hogy a “jó király” szívében minden aggodalmat eloszlassanak irántuk, mert a pletyka a király elleni fondorkodással vádolja őket.

A két ifjú gyanútlanul megjelenik. Hisz a király esküdött bántatlanságukra. A király, a szent feszület előtt!

A két ifjút a király nevében azonban elfogják, börtönre vetik és Hunyadi Lászlót három nap alatt, kihallgatás nélkül lefejezik a budai Szent-György-téren. De mily irtózatosan.

A bakó háromszor sújt rá, nem bírja az erős fejet elvágni a daliás testtől. Negyedszerre sikerül a borzalmas hóhérmunka és a legirtózatosabb királyi szörnytett íródik egy nemzet történetébe. …

Mindezt végig szemléli az ifjú Habsburg-király, aki szent esküt tett az ártatlan vértanú bántatlanságára.

Azután lakomához ül, jönnek táncolni a bajadérok, gitár peng, pohár cseng és részeg orgiákba fúl a véres éjszaka.

Az ifjú király mulat. . . !

Ugyanezt jegyezte föl a történelem I. Ferenc Józsefről 1849 október 6.-án, az aradi vértanúk éjszakáján. . . .

De az ébredő hajnallal fölmorajlik a szörnytettől eliszonyodott nemzet fenyegető forradalmi zúgása.

“Mátyást?” . . . Mátyást már nem meri felküldeni a véres vesztő helyre.

Menekül Prágába és hurcolja oda az ifjú Mátyást magával.

Ott azonban végez vele – a méreg!

Podiebrád “kormányzó” úr maga akar cseh király lenni!

Rásújt a legfőbb bakó, amelyre hamisan esküdött, maga a Végzet! László elpusztul hű csehei közt, méreg által Prágában. Ez volt a sors büntetése az elhagyott Budáért.

A második Habsburgi-sarj koronája véresen bukik le a magyar trónról . . .

A borzalmas históriai szörnytett, amelyet a budai Szent-György-téren követett el, ez V. László személyes bűne volt.

Habsburg-jellem, Habsburg-vér, Habsburg-faji vonás volt a temesvári esküszegés és Hunyadi László legyilkoltatása.

Ne kenjük a Cilleiekre.

Jövőben e históriai tényre pártatlan igazsággal kell rámutatnia a történelemnek. . .

Azután a kiontott ártatlan vérből kisarjad a Hunyadi-ház dicső uralma. A sors nagyon igazságos volt. A hóhér helyébe az igazságos Mátyást ajándékozta, aki a Habsburgokat Bécsből is kiverte. Nem is találkozunk velük egész a mohácsi vészig. . .

*