A HABSBURG HÁZ BŰNEI

1. rész

GELSEI BÍRÓ ZOLTÁN

Kivonatok

Kezdő idézet:

„Magyarok!

...Az Ausztriával való egyesüléstek volt a Ti szerencsétlenségteknek legfőbb oka.

Ausztriáért foly véretek messze országokban, legbecsesebb javaitok szüntelenül miatta feláldozva, pedig a Ti országtok tette (a Habsburgok birodalmának) legszebb részét és mégis úgy néztek Titeket, mint valamely meghódoltatott tartományt....”    Napóleon.

A hétfejű sárkány kiirtásán már a múlt század közepén is mesterkedtek az európai hatalmak....(és a sárkányról való) véleményüket egy szellemes francia diplomata a következő rövid mondatban foglalta össze:

„Ausztria egy rákfene Európa testén, amelyet ki kell metszeni.”

Hát most kimetszették.

Ausztria alatt ugyanis akkor még kizárólag az osztrák császári házat értették, mert ez a tartományokból tákolt államtest tisztán a Habsburg családi érdekek kedvéért lett állammá, a császári címet is csak 1804-ben akkor vette föl I. Ferenc, mikor I. Napóleon a német császári koronát győztes kardjával fölkent fejéből kiütötte. Száz éves volt az új császárság, mely azért állt fönn, hogy a Habsburgoknak megmaradjon a császári címük. Azelőtt “hercegi” címmel uralták, egyébként pedig örökös tartományukat olyan tulajdonokul tekintették, mint a földesúr a földbirtokot. Addig, míg a 67-es kiegyezés nem hozta meg nekik is az alkotmányt és a parlamentet, osztrák népeiknek úgy hozták a törvényt, hogy a császár gondolt egyet, azt leírta egy papírszeletre, azután összehívott egypár hímvarrásos udvaroncot, föltette fejére a kalpagját, felolvasta előttük, amit leírt és ez lett a törvény. Így készült a pragmatika szankció is. Magyarországot is így akarták kormányozni. Azért irtóztak úgy még az “alkotmány” szótól is, hogy ezt Ferenc császár előtt nem is volt szabad kiejteni, mert mindjárt ideggörcsöt kapott és azért akartak bennünket tűzzel, vérrel, vassal Ausztriához láncolni. Azért lövették, akasztották, börtönözték és üldözték itt a magyar hazafiakat. Mert ez a “birodalom” szűk volt az ő féktelen uralomvágyuknak és feneketlen országfaló mohóságuknak.

Ezért tartotta őket Európa rákfenének.

Hiszen még osztrák párt is volt, amely nyíltan kiabálta: Los van Österreich! (El Ausztriától.)

Henri Martin, a múlt század jeles francia történetírója és diplomatája, már szabatosabban nevezte nevén a gyereket:

“Az osztrák-ház, -- írta --, egy vámpír, amely a nemzetiségek ágyékába ragadt.”

Erről a hétfejű sárkányról mondta ki az ónodi országgyűlés 1707. június 20.-án, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezérlete alatt, a következő határozatot:

“Miután az osztrák-ház királyi hatalmával visszaélve … erőhatalommal törekedett a nemes magyar nemzet romlására, s magát nem akképpen, mint királyhoz illik, hanem az ország nyilvános ellenségeként viselte…szabad nemzetünket zsarnoki szolgaságba süllyesztette, megigázott gyanánt elnyomta, hazánk törvényeit, szabadságát eltiporta… magunkat az osztrák ház alól szabadoknak, a trónt üresnek nyilvánítjuk…”

Erről a hétfejű sárkányról hangzott II. Rákóczi Ferenc manifesztumában szerte a nagyvilágba, mint a magyar nemzet bús siralma:

“Magyarország egyhangúlag (inkább) visszaóhajtotta a török uralmat, mert a Habsburgok a magyar nemzetnek sóhajokon és könnyeken kívül egyebet nem hagytak.”

200 év előtt hangzott el ez az igazság Európa számára. Egy olyan aranytollból, mint II. Rákóczi Ferencé.

Második szabadságharcunk bukása után Kossuth Lajos, az egész világon legcsodáltabb magyar politikai lángész, Liverpoolban, a legillusztrisabb angol államférfiak jelenlétében, hazánk igazságairól tartott felvilágosító előadásaiban ezt tárta a művelt Anglia elé:

“Egy szerencsétlen órában a Habsburgok becsempésztettek az országba. Nem hívattak – hangsúlyozta Kossuth --, hanem a szó szoros értelmében becsempésztettek. És e pillanattól kezdve ránk zúdult az erőszakos németesítés, az elnyomás és a nyílt erőszak és alattomos ármányok összes eszközeivel a szenvedések végtelen sora…”

-- Ötvennégy éven át – mondja tovább Kossuth – (1790-től 1844-ig) kellett küzdenünk csak a magyar nyelv birtokáért a Habsburgok ellen.

Ezért tűrtük az üldöztetést, sanyargatást, küldték ránk az osztrák-ház hóhérait, az inkvizició mindenfajta eszközeit, hogy itt magyarul ne beszéljünk.

Kossuth Lajos irataiban hivatkozik Hormayrra, a bécsi császári udvar volt titkos levéltárnokára. Az osztrák-ház e legbennfentesebb udvari embere, tehát legalaposabb ismerője, ezt a csekélységet jegyezte föl a Habsburgokról (Megtalálható: Anemonen, II. kötet, 157. lap):

--“Das Haus Habsburg, eine Macht, die seit ihr Name zum ersten Male genannt worden, die Erb- und Erzfeindlich aller Verfassungen, aller auch gesetzlichen und geschichtlichen öffentlichen Rechte gewesen ist -- --

Ez pedig magyarul így hangzik:

-- “A Habsburg-ház hatalma, amióta csak neve a történelemben előfordul, minden alkotmánynak, minden törvényes és történelmi közjognak örökös és halálos ellensége volt.”

Ehhez még ideiktatom Kossuth Lajos irataiból ezt a jellemzést:

“…Sohasem volt uralkodóház a világon, melynek a korlátlan uralmi vágy annyira vérében lett volna, mint az osztrák-háznak. Másoknál lehet – rendszer, az osztrák-háznál mindennél több: természet, családi jellemvonás, mely (mint a vastag ajk) nemzedékről-nemzedékre örökbe szállt. Lehet, hogy a körülmények ellenállhatatlan nyomása alatt alakot változtat, álarcot ölt: ez az álarc alatt is ott ólálkodik a szenteskedés palástja alatt is fegyvert markol, lesben áll, alkalmat les, hogy az “alkotmányos szabadság”-ot, melynek még a nevét is kiolthatatlan dühvel gyűlöli, megrohanhassa.”

A gőgös I. Lipót – akit “vastagajkú”-nak neveztek – vallotta uralkodása jelszavául:

“Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam” (Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végül katolikussá teszem.)

(Mert a protestánsokat veszedelmesebb forradalmároknak tartotta.)

Ezt Rákóczi több ízben hallotta magától Lipót kedvenc tanácsadójától, a magyargyűlölő Kollonics bíbornoktól, aki őt “nevelte”.

Lipót kedvelt generálisai voltak Cobb és Karaffa, akiket császári paranccsal dirigált a “kemény nyakú magyarok megpuhítására.” Karaffa rendezte a borzalmas emlékű eperjesi mészárlásokat, melynek puszta elolvasására is elhűl az emberben a vér. Cobb császári leirataira címerül vérvörös akasztófát, karót és kereket rajzoltatott. Hogy a császárnak kedvezzen, Karaffa azt vallotta elvül:

“Ereimet nyittatnám föl, ha tudnám, hogy abban egyetlen csepp vér van, mely a magyaroknak kedvező”.

Hogy a magyarok közt végzett ez irtózatos mészárlások mennyire tetszettek az osztrák császároknak, mennyire az “apostoli szent királyok”-tól indult ki, arra nézve Kossuth Lajos följegyzi, hogy pl. a 48.-iki szabadságharc alatt Janku, az oláh borzalmak vezére, aki a magyarokat kettéfűrészelte, elevenen eltemette, terhes anyák gyomrait kimetszette, a vérengzés után fölment “jutalomért” Bécsbe. V. Ferdinánd, az “apostoli magyar király” dicsérgetve megveregette a vállát és azt mondta neki:

“Nagy dolgot cselekedtél Janku! Nagy dolgot cselekedtél….”

És nyomban egy gyémántdíszes érdemkeresztet akasztott a nyakába.

A nemzetiségek nyílt szervezését és fölizgatását ellenünk I. Ferdinánd után II. Lipót király kezdte meg olyképen, hogy egy kedvelt generálisát: báró Schmidfeld Jánost “királyi biztosul” leküldte Temesvárra, aki tehát ott mint a “magyar király” biztosa, az ő nevében összehívta gyűlésre a szerbeket. Valóságos országgyűlést tartott velük, ahol szidatta, gyaláztatta a magyarokat: a “királyi biztos” maga indítványozta, hogy a szerbek különítsék el magukat az országtól, mint “Temesi bánság”. A zajos gyűlés alatt, a magyarok ellen szórt szörnyű rágalmak és gyalázkodások közt csak egy ember, mert fölszólalni a magyarok mellett: Tököli Száva, aki azt ajánlotta, hogy ám jó, legyen meg minden, amit a szerbek kívánnak, de azt ne Bécstől kérjék, ne a “királyi kegyelem”-től várják, hanem a magyar országgyűléstől, mert a magyarokkal való összetartás teheti őket erősekké. Ez azonban nem kellett a királynak. A szerbek pedig majd megverték érte szegény Tököli Szávát. A magyarok ellen ezután gyűlöletes tüntetéseket rendeztek. A király erre leírt a szerbeknek és így szólította őket:

“Nekem oly drága illír nemzet… mindent megadandók …” A bécsi újságok pedig mindezt nagy lármával megírták. Mindez a tüntetés és császári fenyegetés pedig azért történt, mert a Budán tanácskozó országgyűlés, a koronázás előtt, a magyar nyelvnek jogot követelt és vakmerően már azt is kívánta, hogy a királyi hercegek is tanuljanak magyarul.

A szerb izgatás miatt ettől aztán el is állottak.

Édes hazánk testéből mindazt a földrészt, amelyet most négyfelől akarnak leszaggatni nemzetiségi testvéreink, már régen állandóan az osztrák császárok ígérgették oda. Ők izgatták őket, oktatták ki arra, hogy ez az övék, a nemzetiségek a Habsburgi magyar királyok egész sorozatára hivatkozhatnak, e sorozatban, mint utolsóra Károly királyra, erre az utolsó elbukott Habsburg királyra, aki a végveszedelem óráiban ide menekült családjával mihozzánk Gödöllőre és “hű magyarjai” közt, magyar földön alkudozott a nemzetiségi vezérekkel a nemzet testére.

Ezt ajánlotta Popovics Dusánnak, a horvátok képviselőjének és Mihalovich Antal horvát bánnak:

“Vegyenek el Magyarországból annyit, amennyit akarnak, csak maradjanak meg a Habsburgok jogara alatt.”

Ez a két horvát vezér maga mondta el zágrábi követünknek.

Ugyanilyen ajánlatot tett a cseheknek is. Többet elárulni már nem volt ideje Magyarországból, mert a forradalom elkergette Gödöllőről.

Ez is egy jó király lett volna!

A Habsburgok így harcoltak Magyarország ellen az utolsó leheletükig.

Az ördög, amit a hétfejű sárkány a falra festett, amely már II. Lipót idejében jelentkezett: hol szerb, hol horvát, hol román, hol tót jelmezben; letiprásunkra végül elhozta még az oroszt is,  mikor II Ferenc József az orosz cár lábainál könyörgött, hogy a magyar nemzetet, mely alkotmányos szabadságot kívánt, letiporhassa. E kívánságával és a sírjából kaparta föl Cobb és Karaffa szellemét, mert a Habsburgok hóhérai mindig egyformák voltak – csak most Haynau volt a neve; nagy szerencsének tartotta, hogy a forradalom leverése után talált egy Haynaura, aki elvégezte a Habsburgok hagyományos munkáját, minden nemzeti törekvéseink letörése után: legjobb, legdicsőbb magyarjaink tömeges legyilkoltatását; hozta az akasztófát, a börtönt, a Habsburgok négyszázados összes uralkodási eszközeit Magyarországra, de ekkor még az ördög is csalódott a Habsburgokban. Azokat is becsapta. Ráült zsarnokságával a nemzetiségekre is és uralkodott újra tovább, nem adva meg nekik mézes ígéreteiből semmit, csak egyet: -- önmagát. Janku és Jellasich ebbe beleőrültek. A kegyvesztett Haynau birtokot vett, magyar ruhába öltözött, szidta a Habsburgokat és csodálkozott, hogy miért gyűlölik őt a magyarok, hisz ő csak “rendet” csinált a császár parancsára. De a császár őt is becsapta.

A nemzetiségekkel persze mindig csak műördögöket festette a falra, családi politikából csupán azért, hogy a függetlenségükre vágyó magyarokat ijesztgessék vele: legyenek jó fiúk, ne akarjanak alkotmányt, szabadságot, efféle badarságokat, mert itt csak egy a szent: az “összbirodalom”, vagyis a Habsburg család érdeke, ami tulajdonkép egy és mert ő a maga hatalmát úgy tudja megtartani és úgy uralkodhat, ha “minden egy kézben van.”

Kacérkodtak a műördöggel. De ez az egyszer végre megjelent és elsöpörte őket. A Habsburgokat fölkapta és elszaladt velük a pokolba. Ezt a kis gyerekeknek így mondom el…

A meseformát nem is folytatom tovább. Most már szóljanak a históriai tények: négyszáz év hiteles történeti adatai. Oh igen sok véres, szomorú és érdekes epizód ágaskodik bennük.

Elég egyszerűen dióhéjas krónikát markolni fel belőlük.

*

Felszabadult szép Tündérország, most már neked gyújtom meg a hálaadó oltári tüzet és járom boldog magyarok örömtáncát, mert négyszázéves hosszú, véres küzdelmek, szenvedések után végre megszabadultál a te hétfejű sárkányodtól.

És ez a megszabadulás fölér azzal a nagy áldozattal, amely egyelőre inkább csak fenyeget bennünket. Mi valamikor nem így álmodoztunk róla. Talán Rákóczi is, Kossuth is máskép gondolta, de a történelem viharaiban álltunk mi már rosszabbul is és ha a nemzet a Mohi-pusztát, Mohácsot, Világost kiheverte, egy percre sem félthetjük csüggedt szívvel az ezeréves Magyarországot.

A nehezebbjén túl vagyunk.

Ide jegyzek még Kossuth beszédéből néhány sort, amelyet a művelt Angliának mondott:

“Ez a dinasztia az egyedüli széles e világon, melynek családi érdekén kívül semmiféle léttoka nincs… és hatalmát csak a népek egymásközti viszálykodásának szítogatásával tarthatja fenn…”

Midőn ezt már többé nem tehette, fegyverei ellankadtak a négyéves véres küzdelemben, el kellett buknia, mert nem a szeretet és szükség, hanem a félelem volt uralmának alapja. Nem a forradalom, az utca hangulata söpörte el, hanem megbuktatták a saját bűnei.

Elbuktatta az a bűne, hogy uralmával csak a szakadatlan szenvedések négy véres századának történetét iktatta Magyarország történetébe. Megvalósult Kossuth csodás jóslata, aki a kiegyezés után, csüggedt lélekkel, azt üzente meg a “megalkudott” hazába:

“A Habsburgok meg fogják ásni Szent István trónjának sírját is.”

Azután a turini szent öreg becsavarta az ismét elbukott magyar szabadság zászlaját és fájdalmas szívvel vonult vissza az örök lemondás magányába. A kiegyezést haláláig nem tudta megbocsátani. Igaza volt!

……

… Örökre vége az isteni megpróbáltatásnak, melyről Johannes Milner írta e híres, találó jellemzést:

-- A Habsburg-ház Európa “élő szobra”, melynek össze kell dőlnie… Isten azért teremtette őket uralkodóknak, hogy a királyok erkölcstelenségét megmutassa a világnak.

---

A MI NEMZEDÉKÜNK

Az Úr:

…”Én már végtelen időktől tervezem

S már bennem élt, mi mostan létesült…”

            (Madách)

Közbül egy kis rövid, futó visszapillantást vetek ép a legutóbbi időkre, a kiegyezés bukott korára. Itt végeztek vele, mert beigazolódik, hogy közszelleme nagyon is át volt itatva az elmúlt századok tanulságaitól a magyar szívekben. De e korszak szelleme szorosan össze is kapcsolódik a forradalom eredményeivel.

Az 1918. esztendő új korszak küszöbét jelenti és mint egy hatalmas világfordulat sorompóját fogják beiktatni a világhistóriába. Mi szinte észrevétlen léptük át ezt a világrázó történelmi vonalat. Kábultságunktól fel se ocsúdtunk, fel se tudjuk fogni félelmesen nagyszerű nagyságában, hogy mi is történt? Igazolni fogom, hogy ami történt, arra igenis mi meg voltunk “érve” és hogy Madáchcsal szóljak, “már bennünk élt, mi mostan létesült.” Ami az ellenkező mellett szólna, az nem volt más, mint egy mesterségesen nevelt közszellem alakoskodása, petyhüdt kor, szemforgató hiperlojalitás, romlottság, haszonhajhászás, megvesztegetettség minden téren, hazudozás minden irányban és tulajdonképpen belső, elrejtett titkos utálat a kormányzat egész szelleme iránt, bármilyen formában, bárminő jelszavakkal jött, mert ami volt, az mind csak a hagyományos régi Habsburg-recipe volt, kényszerülten modernebb alakot öltve, ahogy Kossuth mondja: “míg alakot változtat, álarcot ölt… ott ólálkodik, a szenteskedés palástja alatt fegyvert markol, lesben áll, alkalmat les”, hogy a “kiolthatatlan dühvel gyűlölt” alkotmányos szabadságot megrohanhassa.

Ha a magyar történetíró valamikor ismertetni fogja a kiegyezés korszakát I. Ferenc József “apostoli királlyá” koronázásától a Habsburg-ház bukásáig, e fejezete elé legtalálóbb címül ezt írhatná oda:

“A klasszikus kétszínűség korszaka.”

Emlékszem még kiengesztelhetetlen öreg kuruc magyarokra, akik szívükben őszinte, mély, keserű, nemes haraggal átkozták Deák Ferencet a “kiegyezés”-ért, amelyért Ferenc József hálás kora őt a “haza bölcsének” nevezte el és emlékét szoborban örökítette meg. Híven karakterizálva elhízott, kényelmes, testes alakját, modernül, ülő alakba öntötték, aki minden tűz és temperamentum nélkül, mindig megfontolva, higgadtan politizált. Petőfi élénk gesztussal kiáltja ma is Pestnek: “Rabok tovább nem leszünk!...”, Kossuth tüzesen szónokolva hívja kaszára az Alföld népét az “esküszegő Habsburg-ház ellen: Deák ül! Kényelmes karszékben ajánlja: “Éljen a Habsburg-király”.

Igaz, hogy hátat fordít Lloydnak, ahol utódai: a Deák-párt, azután a 48-at letörő Tiszáék – rágódtak hagyományain. Talán megbánta őket. (A művészetben mindig van valami nagy isteni megérzés. Talán a magyar ihlet sugallta meg, hogy ily szürke, semmitmondó, ormótlan szobor lett belőle.)

Az öreg kurucok sokszor mondták:

-- Ülve csinálta meg a kiegyezést. Rá is ült örökre a magyar alkotmányra.

Azt ma már elfogulatlanul meg lehet állapítani, hogy a kiegyezés egy olyan agyafúrt politikai gyurma volt, amelynek párját hiába keressük a világ valamennyi nemzetének életében. Egy egzotikus alkotás, amely kifundálta ezt a csodát, hogy miként lehet kétféle ellentétes történelmi törekvést összeforrasztani, két politikai világnézetet összeházasítani, két életérdeket eggyé nyilvánítani, amely mint két véglet, mint az olaj és a tűz, csak örökké kiengesztelhetetlen esküdt ellenségei lehetnek egymásnak. És ezt egyesített erővel kormányozni, helyesebben uralkodni fölötte. Csak az utóbbit lehetett…!

Machiavelli, Talleyrand a legravaszabb olasz és francia diplomácia sem tudott felmutatni olyan politikai csodabogarat, amilyennel Deák Ferenc kiegyezése, a benne felszabaduló szűk szabadságokkal és zseniálisan papírra vetett maszlagalkotmánnyal egyenesen kétféle irányban tudta nevelni az egész magyar társadalmat.

Deák akkor végzett volna egészen klasszikus és tökéletesen jellegzetes munkát, ha az osztrák udvarnál keresztülviszi, hogy a kétfejű sas egész híven tükrözze vissza a közös helyzetet: a sasfejek forduljanak szembe egymással és ezentúl egyik fejen a magyar koronával, a másik fejen az osztrák császári koronával vijjogjanak egymásra. És ez legyen egy közös szimbólum. A címerkérdés legalább a tényeket ezzel kifejezte volna. Persze az osztrák sasfej az egy dögszagot szimatoló keselyű, zsákmányra sóvár csőrrel, a kapzsi törtetésben kétszer hosszabban kinyúló nyakkal, a magyar sasfej egy védekező turul, amelyen azonban a védekezésben félrebillen már a szent korona is. Mert ez a turul sem szimbolizálta a magyar álláspontot úgy, amilyen az valójában volt.

Soha még egy nemzet akkorát nem hazudott magáról, mint Magyarország a 67-es kiegyezéssel. És ily irtózatos árral még soha nemzet nem fizette meg hazugságát.

Kétféle magyar nemzet volt. Kétféle közszellem. Kétféle igazság, kétféle nemzeti érzés.

És ez megteremtette azt, aminek párja nincs a világon, a kétféle irányú nevelést.

Pongyolának tetsző, népies képet adok róla, de ezzel rajzolom meg híven az igazságot.

Gondoljunk vissza rá, hogy a Mikuláson, a vakáción, karácsonyi Jézuska-járáson kívül legboldogabb gyermeki örömnapunk volt, mikor az édesanyánk mellünkre tűzte a nemzeti színű kokárdát. Milyen örömmel tűzte föl, világért el nem engedte volna és mi milyen büszkén jártunk vele. A gyerekeket hazaküldték az óvodából, a diákokat az iskolából, a főváros föl volt lobogózva, minden tanintézetet becsuktak, díszmagyarokat láttunk feltűnni az utcákon és mikor azt kérdeztük: miért van ez? szépen megtanítottak rá:

-- Most március 15.-e van. Ezt ünnepelni kell minden magyar embernek, aki a hazáját szereti, mert ezen a napon ütött ki Pesten a forradalom.

-- Miért ütött ki?

-- Kiütött, hogy lerázzuk magunkról a Habsburg-ház zsarnokságát, amellyel el akarta nyomni a magyar nemzetet.

Olvastuk szép, tanulságos, hazafias képeskönyvekből, gyönyörű képekkel, milyen dicső, nagy költő volt Petőfi, aki szintén elesett a zsarnokság elleni harcban sok más nagy hőssel. Mert a magyar király megszegte az esküjét, a bécsi kamarilla ránk zúdította az osztrák hadsereget, fellázította az összes nemzetiségeket, véres harcokban kellett elpusztulnia a magyar nemzet színe-virágának, mert a Habsburg-ház azt akarta, hogy mi ne legyünk szabad nemzet, hanem az osztrák császár tartománya. Végül a megkoronázott V. Ferdinánd is lemondott, hogy az alkotmányra tett esküje még látszólag se kösse. I. Ferenc József lett a császár, aki egy manifesztumban Magyarországot kitörölte a nemzetek sorából és az orosz cárnál könyörgött, hogy adjon segítséget a magyarok leverésére. Mi az esküszegő dinasztiát száműztük a trónról, de ezt már nem bírtuk, a hadvezérünk is áruló lett, Kossuth Lajos, a nemzet legnagyobb fia kénytelen volt száműzetésbe menni, akit Ferenc József föl is akart akasztatni, a többi nagy hazafival együtt követelte is őt a töröktől, háborúval fenyegette, ha ki nem adja, de a nemes török szultán nem ijedt meg, inkább kész volt háborúra. Ferenc József azután kiirtatott a szabadságért harcoló magyarok közül, akiket tudott. Így tört ki a magyar forradalom. Ezért viseljük mi a nemzeti kokárdát…

Boldog volt az édes anya, akinek az apró kis gyermeke, ünneplőbe öltözve, asztaltársaságok lakomáján, fehér asztal tetején, ötéves korában már el tudta szavalni a “Talpra magyar”-t, elénekelte a “Kossuth nótát”, ha Kossuth-lakomákon a férje beszédet akart tartani és ha elakadt, csak annyit kellett mondani “éljen Kossuth Lajos” és már falrengető tapsvihar és zúgó éljen-orkán biztosította a szónoki sikert. Ez volt a legnagyobb varázsszó Magyarországon.

Október 6.-án kibontottuk a 13 halálfejes fekete lobogót a templomban, az iskolás gyermekek bevonultak, hallottunk requiemet, láttunk öreg honvédeket sírni, ereklyemúzeumokban, képkiállításon, otthon acélmetszetű képeken láttuk fehér kabátokban az osztrák császár katonáit, mellettük mindenütt a hóhért, amint akasztották hosszú bitófasorban, vagy leölték gyilkos sortűzzel a daliás magyarokat, akikről az apánk magyarázta:

-- Ezek a nemzet nagy vértanúi, a legdicsőbb magyarok, akiket legyilkoltatott az osztrák császár, mert szerették hazájukat.

Olvastunk történeti bizonyítékokat, hogy ezeket a halálos ítéleteket – még éj idején, puha ágyból is kikelve – mind I Ferenc József írta alá.

Hallottunk költeményeket, hogy “Nincs még tizenhárom”, az önképző körökben kedvvel szavaltuk Petőfitől: “Akasszátok föl a királyokat”, “Itt a nyilam, mibe lőjem”. Szüreti mulatságon ezt a nótát húzattuk, hogy “mégis huncot a német”; ha nagyon jó kedvünkben voltunk, akkor elhúzattuk a kávéházban is, tapsok közt, de ebből néha kardaffér lett, ilyenkor “csak azért is” húzattuk és gyűlöltük a tisztibojtot, mert az osztrák császáré volt és nekünk kellett viselni. Tüntettünk a fekete-sárga zászló ellen, utáltuk a Gotterhaltét, amellyel Ferenc Józsefet kellett fogadni, ahányszor magyar földre lépett, mert ennek a hangjai mellett végeztette ki vértanúinkat, de ő azért nagyon szerette és mindig megparancsolta, hogy ezt kell húzni, még a magyar katonának is ezzel kell az ő hűségére esküdni. A hadúr: egy és ez: az osztrák császár! Így csinálta meg Deák a kiegyezésben.

A budai Szent-György-téren, ahol I. Ferenc József egyik dicső nagynevű elődje: a magyar trónon a második Habsburg (V. László), egy égbekiáltó gyalázatos esküszegés után a magyar nemzet rajongva szeretett hős daliáját, a nemzet első vértanúját és az esküszegő osztrák ház első áldozatát: Hunyadi Lászlót tőrbecsalva lefejeztette, I. Ferenc József ide állította a magyar nemzet mintegy második arculcsapásául az áruló Hentzi szobrát, aki a magyar zászlóra esküdött, Kossuthnál hitvány ebként térden állva könyörgött kegyelemért és mikor ezt megnyerte, szabadulását arra használta föl, hogy a budai várban mint áruló zsoldos, Ferenc József ágyúit a szabadságáért harcoló nemzet szívének szegezte. Szörnyű isteni ujjmutatásból ott esett el a hős honvédek golyóitól és Ferenc József megparancsolta, hogy ezt a szégyenszobrot megtűrjük ott, mint az osztrák ház kegyeletes hálájának elismerését, amellyel a nemzeti szabadság elárulójának, a nemzet ellenségének magyar földön adózik.

Mikor egy névtelen vállalkozó megkísérelte felrobbantani és ezért a magyar csendőrség nagy buzgalommal kereste (hogyne: bizonyos, hogy Ferenc József-rend járt volna ki érte), az egész ország rejtegette, mindenki tudta, hogy hol van és senki se tudta megtalálni. Az volt boldogtalan, aki legalább egy órára nem rejthette el ezt a – nagy embert. Ez volt az igazi közhangulat Ferenc Józseffel szemben.

Utáltuk még a kormányt is, mely őt fedezte. Humorizáltunk fölötte. Utánoztuk a szavait. Egyetlen gondolata ugyan soha nem volt, se a nemzet számára, se az uralkodói ötletek tárházában. Ha valami semmitmondó hülyeséget akartunk szatirizálni, akkor citáltuk stereotip kérdéseit: “Milyen volt az idei termés?” “Meg vagyok elégedve” és frappáns volt a hatás. Még ebben is szűk és szegényes volt császári szótára. Soha ehhez a nemzethez egy lelkesítő, felemelő, bátorító, kőbevésésre érdemes szót nem mondott. A bukott német császár tanította ki a budai várban a magyar történelemről is. Ötperces beszédben többet mondott nekünk, mint I. Ferenc József 70 év alatt.

Pedig mennyire lestük a szavát. Milyen álorcás szolgalelkűséggel, émelygős törtetéssel, beszédeket, kérdéseket, válaszokat gyártottunk a szájába, kínosan törtük magunkat, hogy mit írjunk róla. Szürke, ötlet nélküli ember volt. Ezt mindenki tudta.

A ravasz Tisza Kálmán, a kiegyezési éra első nagy “köpönyegforgatója” lecipelte a szegedi árvízhez és kitalált számára egy mondatot:

“Szeged szebb lesz, mint valaha!”

Ezért az egy szóért a derék magyar város törte magát, óriási adósságokba keveredett, csakhogy ezt a frázist igazolja és megvalósítsa, mert hisz hát “Őfelsége mondta”.

Rávésték még a városházára is. Ennél több nagy mondást se tudnak róla. Erről is a sírban fekvő Tisza Kálmán beszélhetne, hogy ugyan ő mondta-e?

Pedig ez a példa is elég lett volna neki, hogy ezzel a jó bolond magyar nemzettel, mely a szavát is lesi és erején felüli varázserővel szeretné kitalálni még a gondolatát is, azt tehet, amit akar, csak egy morzsát juttasson neki. De még ezt a morzsát se adta meg, mert magyar óhajt rejtett és “nem volt a kiegyezésben”. A kiegyezés soha sem tetszett neki. Megfeküdte a gyomrát, mint Ferencnek az “alkotmány” szó. Többször mondta, hogy Deák és Andrássy “becsapták”.

Azért igyekezett is lenyírni belőle, ahol lehetett. Így születtek az obstrukciók, a nemzeti ellenállás, az általános elkeseredés. A budai palotának feléje se nézett, Ferenc Ferdinándot küldte rövid órás “királyi” reprezentációkra, aki mint egy vasálarcos lovag jött, senkivel nem beszélt, kevesebb kérdése volt, mint Ferenc Józsefnek, arca se rándult, nehogy egyetlen érzést is kiolvassanak belőle a magyarok iránt. (Talán azt érezte, amit dicső előde, I. Leopold kedvelt Cobb generálisa.)

Azt beszélték róla, hogy meg se fogja magát magyar királlyá koronáztatni, megteremti a “trializmust” a magyarok ellen, a nemzetiségek vasfogójával gyűrűz bennünket körül és ha ez nem tetszik, úgy általánosan portáltak egy az ajkáról származó kijelentést:

“Hadseregemmel jövök Magyarországra!”

A cseheket imádta, Sarajevóban meglátogatta az utolsó kis bosnyák múzeumot is, Magyarországot még egyetlennapos látogatásra se méltatta.

Ez a trializmus végül megölte.

És ma őszintén megállapíthatjuk, hogy e merényletért a szerbekre mindenki dühös volt, mert azt a magyar területre való aspirációk érdekében folytatott féktelen izgatásuk kirobbanásának tartottuk, de hogy Ferenc Ferdinándot elvesztettük, azt szíve mélyéből, őszintén nem könnyezte meg egyetlen magyar ember sem.

Ilyenekre tanított bennünket Ferenc József kora. Azután jöttek a sötétebb idők. Megtanultuk, hogy egyetlen kormány se hozhat semmiféle nemzeti vívmányt, mert annak Ferenc József Bécsben csökönyösen ellenáll. Még gorombán is, mert nem egy miniszterhez valósággal durva volt. Ez még ki fog derülni, amikor a történelem előtt az udvari diskréció szolgalelkű pecsétje le fog hullani. Akkor kiderül, hogy Ferenc József igenis alkoholista volt, amely szenvedélye mind erősebben kifejlődött nála és sokszor tárgyalt sorsdöntő órákban a nemzet legéletbevágóbb kérdéseiről ilyen állapotban, mikor a szesz (sokszor szertelen sok szesz) válaszolt a népküldők által rettegve várt kérdésre:

“Mit mond Őfelsége?”

A magyar nemzet nagy kérdéseit döntötte el sokszor a szesz és pedig úgy, hogy hol iszonyúan kijózanodottnak, hol dühtől és elkeseredéstől kábultnak éreztük magunkat tőle.

Hogy mennyire hagyományos Habsburg volt, akinél a kiegyezés is az a bizonyos “álarc”, azt szemünkbe vágta a “chlopi” hadparancsban. Ebben tudtunkra adta, hogy a négyszázados családi érdekből egy jottányit se enged, a hadsereg tisztára sültosztrák, feketesárga jellege egy szentség, amelyen a magyar nyelv jogos követelése rést nem törhet, “… soha, soha….”, ledegradált bennünket “néptörzsnek” és nemzeti kívánságainkkal odautalt bennünket a pokol fenekére: -- a gesamtmonarchiába, mely örökölt legszentebb ideálja volt, deák “nagy” művét valóban csak egy álarcnak tartotta.

Soha…! Soha…! – lihegte felénk a chlopyi hadparancs, igazi megcsökönyösödött Habsburg dühhel, a legszerényebb nemzeti követeléseinkre.

Ehelyett nyakunkra küldte a darabontokat, szuronyokkal kergette szét a parlamentet, királyi biztosokat küldött a vármegyékre. Leopold és József mintájára, más álarccal. A nemzetiségeket már nem izgathatta föl (eléggé föl voltak izgulva, de most már nem a Habsburg családi érdekek, hanem a saját javukra. Elég baj!) … Elküldte tehát Kristóffyt, hogy a szociáldemokrata párttal (mely akkor még külön politikai utakon járt) verje le a küzdő ellenzéket. Inkább ad (?) választó-jogot, mint függetlenséget, szabadságot, több jogot a magyar nyelvnek, egyáltalán egy körömaljnyi nemzeti vívmányt is. A nemzetiségekkel űzött százados játékból azonban gyaníthatjuk, hogy ez se volt más, mint a hagyományos Habsburg politika: a két pártot, mely akkor egymással szemben állt, összeveszíteni, mert hisz minő homéri látvány egy Habsburgnak, hogy a Kossuth-eszmékért küzdő rebellis magyarokat lehurrogja a pesti utca népe (a budai országgyűlés is elhallgatott a magyar nyelvvel, mikor Leopold a szerbekkel fölordítoztatta szidalmaikat és fegyvercsörgetésüket a temesi bánságért, mint különválandó illyr állam testét, Ő szent felsége áldásos dicső uralkodása alatt) és miután összevesztek, semmit se adni nekik, hanem uralkodni fölöttük. “Divide et impera!” mondja a Habsburg uralkodási elv. Ez az ő hagyományos, általuk kitalált, sokáig bolond vak szerencsével bevált és ugyanoly mértékben erkölcstelen elv, a népeknek egymás ellen való kijátszása és egyetemes leigázása:

“Támassz viszályt és uralkodj!”

A nemzeti ellenzék tényleg elhallgatott, letört, kiegyezett nullára. És a választójogból pedig valóban nem lett semmi. Hisz az utolsó Habsburg is, az utolsó pillanatig…az utolsó leheletéig csak taktikázott… taktikázott vele… míg ez az osztrák “taktik” le nem sodorta a trónról…

Ha Ferenc József akkor teheti: “bemasíroz”. De az álarc mást tanácsolt. A világ már nagyot fordult 49 óta is. Valami látszólagos alkotmány nélkül Európa közepén egy nemzet már nem élhet, bármennyire fájt a szíve szegény jó öreg Habsburgnak a régi jó világ után. Pénzt, katonát pedig már csak alkotmányos úton lehet kapni. Arra pedig nagy szükség volt a “monarchia” érdekében is, mely – mint látjuk – a dinasztiáéval egy. És Ferenc József mindenkép nagyon szerette a pénzt. Hiszen magánvagyonképen 70 milliót hagyott hátra. Ennyit kapart a jó, takarékos öregember össze.

Hát “embereket” keresett a politikájához. És talált is. Ujjé, eleget! Nem beszélek Lukácsról, a hírhedt “só-ember”-ről. Szinte a legnagyobb népszerűséget sikerült kiverekednie abból a csendes utálatból, ami egy magyar kormányférfit, valójában az osztrák ház egy kedvelt, benső, mindenre kapható titkos tanácsosát még ma kíséri, mikor már a legmeghaltabb ember szegény. Meghaltabb Tiszánál. Ferenc Józsefnek sikerült az egész magyar közvéleményt, mint bikát a vörös posztóval, fölingerelni, mikor Bécsben ilyen erkölcsű és gerincű emberek kezébe adta a csendes abszolutizmusra a hatalmat, békésen megegyezve, hogy ők lophatnak, vesztegethetnek, osztogathatnak a nemzet bőrén, csak a magyar követelésekkel ne zavarják álmait és a szent családi érdekek cirkulusait hagyják békén.

De itt van egy érdekes, szegény jó ember: Khuen-Héderváry. Ő azt hiszem inkább egy horvát, akinek szintén egy volt a szent, mint Jellasichnak: teljesíteni Őfelsége parancsait és nézni, hogy a gesamtmonarchia rögeszméjéből épségben megmaradhasson, ami a rebellis 67-ből megmaradhat.

De megszállta a jó szellem és egyszer derék jó magyar ember akart lenni, vagy a miniszterelnöki székben megmaradni (amelyből egyre piszkálgatta ki Őfelsége kedves embereit az illojális obstrukció). Mindegy! Egy könnyelmű pillanatban az extázisban tomboló obstrukciónak megígérte a – “rezolúciót”. Azt hitte ez egy varázsszó lesz, amellyel elsimítja a háborgó óceánt. Megpróbálta. Uramfia, az is lett. Azt mondta az országgyűlési ellenzék:

-- Hát lássuk!

Ez a “rezolúció” az ellenzék kívánságaiból egy akkorácska “nemzeti vívmány” lett volna, mintha most az antanttal egy határszéli kútért disputálnánk a békeasztalnál.

A derék jó Khuen le is ment Bécsbe a rezolúcióért, Ő szent felsége azonban nagyon kurta tárgyalás után és nagyon rossz hangulatban csaphatta be orra előtt az ajtót, Kerzel bizonyára eltiltott tőle egy adatot kedvenc italából, mert Khuen igen-igen hosszú orral jött haza. Mi van a rezolúcióval? zúgott feléje a gúnyos kérdés. Rezolúció? az nincs! felelte fájdalmas sóhajjal és lemondott. Khuen becsületes horvát volt. Lemondott.

Ezután jött Tisza. A magyar Tisza! Rezolúció nélkül. Minden nélkül. Ellenben jött a katonai létszámemeléssel. A legnagyobb vörös posztóval. Minden nélkül. “Ha pedig az ellenzék nem fogja be a száját, kidobálom a parlamentből!” – mondta imponáló ősmagyar erővel.

-- Ehhez a vakmerő törvénytipráshoz nem lesz mersze és ha lesz mersze, nem lesz joga.

-- Majd megszerzem Őfelségétől!

És megszerezte. Tisza ez időkben a “legkedvesebb Tisza” volt Bécsben. Őrjöngtek az extázistól a Burgban, hogyan dobáltatja ki Tisza fegyveres fogdmegekkel az ellenzéket, Rákóczi és Kossuth örökének harcosait, Magyarország maroknyi nemzeti ellenzékét, a Habsburg-háznak, az osztrák dinasztikus érdekeknek ez örökös és legnagyobb ellenségeit. Őrjöngött az osztrák ház Bécsben. Afölötti örömében, hogy mint őrjöng Tisza és pártja Pesten, a nemzet ellen, egy “többség” nevében, amelyet – hagyományos Habsburg recipe szerint – pénzzel, szuronnyal, terrorral és vesztegetésekkel szereztek össze. (Az első Habsburg már így szerezte meg a német választófejedelmeket is és Ferdinánd az első pozsonyi országgyűlést.)

A nemzet ökle azonban össze volt szorulva. Soha még a széles néprétegek, a magyar közvélemény oly irtózatos mélyen átérzett gyűlölettel és haraggal nem nézett egy politikai szolgálatot, melyet “rendcsinálás” címén az osztrák háznak magyar politikus tett, a Habsburg-jogar hatalmát használva föl rá, mint amint ezzel Tisza és pártja tett. Ez a mélységes gyűlölet csak elhallgatott, de nem bírt enyhülni a háború alatt se és elhúzódott a háború hosszú folyamán, de most kitört, elemi erővel a mai forradalomban.

Ez a szolgálat volt Tiszának a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűne. És Tisza István volt I. Ferenc Józsefnek a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűne.

A szó szoros értelmében saját sírjukat ásták meg, amelybe belebukott Szent István ezeréves trónja is.

Akkora bűn volt…

Ezeket tanultuk mi 1867-től egészen a forradalom órájáig.

Ez volt az egyik nevelési irány.

A másik nevelési irány az volt, hogy az az I. Ferenc József, aki uralkodási tényeivel mindezt így végigcsinálta: “a legalkotmányosabb király”.

Az ember szinte émelyeg, ha visszagondol azokra a rabszolgaságig görnyedt alázattal elszavalt beszédekre, felterjesztett feliratokra, elhangzott hízelgésekre, megírt könyvekre, újságcikkekre, megalkotott képekre és szobrokra, hozott nemzeti áldozatokra, amelyekkel 1867 óta emberöltőket neveltek arra, hogy mint essünk hasra, a hálateltség porába borulva Ő szent felsége I. Ferenc József uralkodási nagysága, apostoli erényei, párját ritkító bölcsessége, az alkotmány kiépítése körül szerzett hervadhatatlan históriai érdemei előtt.

Deák Ferenc kitalált egy frappáns közhelyet:

-- Vessünk fátyolt a múltra!

És a kiegyezés e nagyszerű spongyájával már le is törölték közjogászok, írók, politikusok, tanárok, egy egész nagy nevelő és tanító társadalom a magyar történelem táblájáról négyszázados nemzeti szenvedéseink összes fájó emlékeit. Az osztrák ház uralkodási tényei összezsugorodtak hideg, száraz históriai adatokká. Isten ments, -- felségsértés, bűn lett volna – azt tanítani, hogy miféle következtetéseket vonhat le ebből a gondolkozó magyar elme. Az oknyomozó irányzat megszűnt, elaludt. Ahol lehetett elsikkasztották, pikáns, kellemetlen részektől ment, dióhéjas történelmet csináltak belőle. Olyan ártatlan iskolai történelem került a kezünkbe a hivatalos nevelő világ irányadó szervilizmusának buzgalmából, mint aminő ártatlanok lettek Swift Jonathán gyilkos meséi, amelyeken már csak az összekötözött Gullivert látjuk, de még az óriás királyné keblén sétáló törpe udvaronca is eltűnt…

“Vessünk fátyolt a múltra!”

Erre már a vértanúk meg se haltak, az aradi Golgotára rátakarta az udvari kegy mindent eltakaró aranyos fátylát, jött a megbocsátás, a kiengesztelődés, mindenki fölkelt a sírjából, a hóhérok bocsánatot kértek, a történelmi felelősség cégtáblájára pedig rákerültek a gonosz udvari tanácsosok, akik a “jó uralkodó” tudta és akarata nélkül cselekedtek.

Deák Ferenc megíratta Horváth Mihállyal, a nagy történetíróval, hogy a magyarok tulajdonképpen a Habsburg uralkodóháznak hálával tartoznak. Aki kíváncsi, olvassa el: miért?

Kossuthot el is felejtették… Azaz dehogy… Tisza Kálmán sietett végleg száműzni egy törvénnyel, amelyet Őfelsége kegyesen szentesített, a Tiszáknak pedig grófi címet adott.

Az egyetemeken rafinált művészettel szervírozták föl az új nemzedék ifjúságának a legpompásabb közjogi műveket, amelyekben fényesen bebizonyították, hogy Magyarország a 67.-iki kiegyezéssel a legideálisabb alkotmányosság állapotába jutott vissza, a “közös” intézmények közös megegyezésen alapulnak, amelyek fölbonthatók, megváltoztathatók, ha Őfelsége is úgy akarja. Mert hogy mindent ő szentesít. Ez így van jól, mert ő egy alkotmányos király. Ez mindenkor a magyar királyok joga volt. Máskép nem is lehet.

Csöpögtünk az áradozástól, a lojalitástól, a hálától és a boldogságtól, ha néha Ő felsége eljött közénk és kegyesen elfogadta tőlünk Gödöllőt. Még itt is lakott. Minden óráját megírtuk nagy díszes könyvekben.

Jöttek történetírók, aki megírták, hogy Őfelsége ártatlan volt a 49-ben, Görgey nem volt áruló, Rákóczi egy részeges lump fráter volt valahol Párizsban, Kossuth ellopta az ország pénzét. Még olyan is volt, aki ilyent terjesztett. (I. Ferenc Józsefnek, aki 70 milliós vagyont hagyott hátra, egy királyi biztosa, egy kedvenc minisztere többet lopott egy nap alatt, mint amennyiből Kossuth szegényes kis turini lakásában ette a száműzetés keserű kenyerét egy hosszú életen át. Mint az ország kormányzója is megérdemelt volna milliós fizetést, de érdekes, hogy keserves munkájával tartotta fenn magát és tíz darab arannyal lépett török földre. Ez volt az a “vagyon”, amit kivitt.)

Minden pacsirta arról zengett a hazában, hogy a koronás királynak nemcsak a törvény szerinti hűséggel, hanem igaz, odaadó, benső szeretettel tartozunk, minden születésnapján, neve napján, koronázási évfordulóján kábultunk a tömjéntől, szívrepesésbe estünk az ágyúszótól és a harang-zúgástól, szószékek, zöld-fehér asztalok, ünnepi lakomák szónokai arra tanítottak, hogy az Isteni gondviselés Magyarországot kárpótolta megpróbáltatásaiért, mert íme Szent István trónján a legbölcsebb és legalkotmányosabb király ül.

Aki népei javára egy hosszú életen át atyai szeretettel, nagy bölcsességgel, kiváló uralkodói erényekkel munkálkodván, megteremtette a szabadság, jogrend, alkotmányos élet, a békés fejlődés, nemzetünk felvirágzásának áldáshozó alapjait, amelyért nemzete Szent István trónján a soha el nem múló hála és ragaszkodás érzésével rebeg forró, alattvalói köszönetet.

Hány ilyen vezércikket olvastunk!

Ez volt a másik nevelési irány.

Ilyen szemfényvesztő tömjénfüsttel ütközött össze a népek szabadságvágyának égre törő lángja.

De hogy az mekkora hazugság volt, az események mutatták meg. Szinte röstelljük, hogy benne éltünk. A történelem kerekét azonban nem lehet megfogni. A történelem nem tűr meg hazugságot. Négyszáz évig zakatolt egy meggyötrött nemzet letörölhetetlen, vérző igazságaival és elsöpörte őket.

Kár, hogy az emberek nem támadhatnak föl sírjaikból.

Mindenképen kár: azoknak is, akiknek az elrepült idők eredménye bűnhődés; azoknak is, akiknek: dicsőség lenne!

*

Most szeretnélek fölhozni a sírból, jó öreg, nemes kuruc, te királygyűlölő pogány magyar, aki a lelkedet belém lehelted, hogy lásd az idők beteljesedését.

Aki ezt megjósoltad!

Aki engem erre tanítottál!

Aki ezért naponta imádkoztál!

A Habsburg-király felé ömlengő alázatos és hazug kiegyezési dicshimnuszok harsogó áradatában akadt egy büszke kis vármegye, amely Rákóczi és Kossuth evangéliumának élő tiltakozásául, odakiáltotta ebben a hódoló, kenetes hangzavarban I. Ferenc Józsefnek:

“Ugocsa non coronat!”

Ugocsa bizony nem koronáz!

A legkisebb vármegye volt, fönn északon, messze Mármarosban a Tisza két partján, amely nem engedte föl Budára zsinóros hajdúit és párduckacagányos vármegye urait, hogy hivatalosan ott legyenek azon az országra szóló zenés requiemen, amelyen Magyarország függetlenségét temetik és egy örökösödési parádén, ahol a “Halott” fölött osztozkodnak.

Magyarország e legkisebb vármegyéje, amelyet oly gúnyosan kinevettek a királyi fényben sütkérezők, a legnagyobb lett egy hallgató nagy magyar társadalom lelke mélyén, mely akkor megnémult, de nem rég még konspirált, fegyvert rejtegetett a pincében, hogy jön Kossuth az olasz-magyar légióval, a porosz király burkusaival, megszabadítani I. Ferenc Józseftől Magyarországot. Akkorában úgy is volt. Kossuth mindezt előkészítette: III. Napoleonnal, Viktor Emánuellel, Bismarckkal tárgyalt, kibontotta Rákóczi zászlaját olasz földön, légiót szervezett, az osztrák házat iszonyúan elverték Königgrätznél, Klapka, Komárom hős védője, a határszélen állt az első Kossuth-légióval, kis kúriánk pincéjében el voltak ásva az általános felkelésre felhívó plakátok, apám őrnagynak volt kinevezve, Tatay tiszteletes asszony Bakony-Tamásin éjjel ragasztotta ki az új szabadságharcra való felhívást (amiért fogságot is szenvedett), ekkor azonban a megijedt osztrák háznak ölébe szaladt a kövéres Deák Ferenc, I. Ferenc Józseffel megcsinálta a kényszerkiegyezést, amely a Habsburg uralkodónak úgy ízlett, mint rókának a savanyú szőlő (nem is volt vele megbékülve haláláig), de béke lett, a Habsburg-ház meg lőn mentve, jött a koronázás és ezzel Deák Ferenc Kossuth Lajos kezéből örökre kiütötte a függetlenségi remény ama zászlaját, amelyet 18 évig páratlan szívóssággal, csodás lángeszének és legendás szervező erejének lankadatlan feláldozásával hordott meg e nagyszerű, modern magyar Sisyphus, szerte az egész művelt világban.

Azután Ugocsához nyíltan csatlakozott még hét magyar, ugyanannyi, mint a honfoglaló hét magyar pogány vezérek voltak, akik itt vérszerződést csináltak, hogy örökké magyar alkotmány legyen és annak sérthetetlenségén a magyar nemzetségből választott nemzeti fejedelem őrködjék, aki az ország beleegyezése nélkül semmit sem tehet (ominózus szám a Habsburgoknak), ez a hét magyar, akiket hét “kuruc tigris”-nek neveztek, azalatt, míg Budán a koronázási mise orgonája búgott és Ferenc József esküdött az alkotmányra, oly szentül, mint V. László a Hunyadiaknak, ez a hét kuruc tigris, szívében mélyen eltemetett fájdalommal és keserűséggel kivonult Cinkotára, a históriai “Nagy Itce” csárdába, ott összecsördítették németverő nagy Hunyadi Mátyás szimbolikus kupáit, aki egykor Bécset foglalta el és elkeseregve a nemzeti királyság elmúlásán, bánatos, szomorú gyásztort ittak ama nemzeti szerencsétlenség fölött, hogy Budán megint Habsburgot koronáznak.

A behódolás és megalkuvás ama másik iránya igyekezett ugyan nevetséges figurákat csinálni a cinkotai hét magyarból – sziporkázott a fizetett gúny --, de az ország közszelleme, az más volt… Ugocsa és a hét magyar nem állt egyedül…

Ennek későbbi bizonyítéka az a sok 48-as mandátum is, amelyet Kossuth Lajos varázsos neve hordott össze az országból – a hazug közszellem és az irtózatos választási korrupciók dacára.

De a magyar nevelési irányból ide festek egy kis képet, népieset, a magamét, hisz az egyszerű példák a leghívebbek, a legigazabbak…

Visszaszállok emlékeimmel a kis fehérfalú kúriára, milyen volt a belső világa… Mert majd mind ilyen volt. Aki nem volt ilyen, nincs is velünk…

Felidézem sírjából a rég porladó kuruc magyart, mert az ő emléke egy históriai korképet fest Ferenc József Magyarországáról. Talán érdekes is…

*

Kossuth Lajos szabadságharcra hívó szavára kiürültek a kúriák… Négy fiú közül a kis kúriában a legkisebb fiú maradt ott – a tizennégy éves – tépést készíteni az édesanyja mellett. Egy éjjel az is megszökött. Feljött Buda alá, ahol a hős honvédek ép a várat ostromolták. Itt megtalálta a testvérbátyját, aki honvéd-huszárszázados volt Görgey seregében. A jó bátya összecsapta a kezét:

-- Te is otthagytad az édesanyánkat. Mit keresel itt?

-- Eljöttem én is harcolni a magyar szabadságért.

-- Kicsi vagy még!

-- Az nem baj. Tudok dobot verni. Ha más nem lehetek, jó leszek dobosnak.

Beállt a rohamozók közé. De feljött az édesanyja. Győrig öreg batáron, Komáromig ekhós szekéren, azután már kocsin is, gyalog is. Nagy siránkozva kiragadta fiát a rohamozók közül és vitte haza.  Másnap megint megszökött. Ez a fiú volt az én édesapám. Apró gyerek voltam, mikor meghalt. A kis kúriát, ott a veszprémmegyei Páltelek pusztán, a Bakony alatt, amelyet apám “fiágra” épített, elvitte még életében a függetlenségi politika, amelyért annyit harcolt, költött, áldozott. Eladta a kis birtokkal még kölyök koromban – mikor bele se szólhattam – az Ihászoknak. Ma méltóságos uraknak az öröksége, a néhai Ihász Lajos főrendiházi tag úr özvegyéé, a Jókai Etelka méltóságos asszonyé. A Bíró-birtokok egy másik része a Jankovich-Bésán grófoké. Ők nem csináltak függetlenségi politikát, nem jártak magyar ruhában, nem szavaltak a “paraszt”-nak március 15.-én és október 6.-án, mint ahogy mi csináltuk, akit az apám elvitt már ökölnyi koromban faluról-falura magyar attilában “Talpra magyar”-t szavalni. Beültek a főrendiházba, jó 67-esek lettek és az övék lett Hencidától Boncidáig minden.

A szabadságharc leveretése után nagybátyám, Gelsei Bíró Vince, Görgey huszárszázadosa üldözött vadja lett az osztrák pribékeknek. Soká bujdosott a Bakonyban. Egyszer hazajött, akkor elfogták a méhesben, elhurcolták. Azután az osztrák hóhér mégis belefáradt a gyilkolásba, talán észre tért, hogy Isten is van és… maradtak, akik hazatértek.

Félárva lettem, ő lett az apám. Elvitt a kis fehérfalú páltalki kúriába és nevelte belém egész haláláig, 1897-ig az – “1849”-et. Elnöke lett az ugodi függetlenségi kerületnek és az maradt haláláig. A kúria karcsú fehér kéményére ráfestette piros betűkkel politikai hitvallását: “1849”. Talán még ma is vöröslik. Minden esztendőben ellátogatott Turinba, minden szabadságünnepen felöltette velem a magyar ruhát és jártunk lelkesíteni, fenntartani Kossuth Lajos eszméit. Az ő birtoka is belepusztult. Mikor új cselédje költözött be hozzá, először is megkérdezte: milyen képei vannak, mert az ő földjére Ferenc József arcképét nem engedi behozni. És ha a cselédnek nem volt képe, adott neki egy Kossuth-képet. Kossuth Lajos nagyon szerette őt. Mikor fia – Vince öcsém – született, Kossuth Lajost kérte föl keresztapának. És ekkor Kossuth Lajos levelet írt neki Turinból, mely családunknak a legdrágább, aranykeretes ékessége. A levélből közlöm ezt:

“Uram barátom, vitéz százados úr!

…Ön áldásomat kéri fia fejére. Ha nem fél Ön az igézettől, mely engem, a nemzettől kitaszított hontalan vándort, egy hosszú élet kálváriáján kísért, … ha mondom: nem fél Ön az igézettől, úgy tegye nevemben kezét fia fejére és mondja utánam, nevemben a következő áldást:

“Kossuth Lajos áldását küldi neked gyermekem, életedet vezéreljék a legszentebb hagyományok: atyád kardjához kötött emlékek…”

És szegény nagybátyám egyetlen fia már apró korában béna lett,  elfonnyadt rövid kis bal karját nem bírta emelni, ujjaival fogni képtelen volt, apja örökségét átvette ugyan, nagyon szellemes, művelt ember is volt, de korán elvitte egy ragály, a birtok idegen kézre került és akit hátrahagyott, a szíve szerint legkedvesebbre egy rettenetes, szörnyű, letörölhetetlen igézet szállt rá…

Nagybátyám nagyon művelt ember volt. Hatalmas könyvtárt gyűjtött össze a kis kúriában, amelynek polcán első helyet foglalt el Kossuth iratainak tíz kötete, ez volt az “evangélium”, amelyből esténként fel kellett olvasnom. Népszerű ember is, mindenki szerette, haláláig magyar ruhában járt, tipikus körszakállas, ősmagyar alakja Garai Ákos, a rajzoló-művész ihletét annyira megkapta, hogy számtalan formában rajzolta le, mint a letűnt kuruc-magyar korszak típusát.

És ez a művelt magyar öreg úr, akinél feneketlenebbül nem gyűlölte még senki az osztrák házat, egy nap elárulta nekem egy féltett titkát, ami fölött megdöbbentem.

Egy reggel azt kérdezte tőlem:

-- Kedves fiam, szoktál-e imádkozni?

-- Igen! – feleltem némi zavarral, hogy épen ezt ő kérdi.

-- Én is! mondta – Nekem is van egy imám. Magyar miatyánk. Amióta a kardot letettem, elmondom minden nap. Még senki se hallotta… Te meghallhatod…

Ezzel odalépett a zöld zsalugáteres ablakhoz, kinyitotta keretét, elővett egy üveg saját készítette diópálinkát, két “kupicát” (ahogy ő nevezte), töltött mindkettőnknek, koccintott, azután fölemelve – nagy ámulatomra --, a legáhítatosabb arccal elmondta ezt az el sem képzelhető imát (szó szerint leírom):

-- Miatyánk első Ferenc József, ki vagy a Burgban, üssön belétek a mennydörgős mennykő, de sohase belétek, mindig mellétek, hogy bűneitekért mindörökre reszkessetek… Ics, vics Popovics, Jelasics, Haynau, Windischgretz, Pap Andor, Subri Jóska és összes latrok, királyok, államférfiak, mentsd meg uram magyar hazánkat e gonoszoktól és hozd el nekünk Kossuth Lajos országát – ámen!”

Ezt imádkozta el az öregúr haláláig minden reggel. A birtokán akart pihenni jeltelenül, de váratlanul Pápán halt meg szívszélhűdésben, ott temettettük el, Sós törvényszéki bíró, néhai sógorom kriptájában egykori huszárszázados egyenruhájában, Kossuth Lajos arcképével.

Ő mondta nekem többször:

-- Fiam, én tán nem érem meg, de te még megéred, hogy Deák Ferenc szobrát belefordítják a Dunába!

A búcsúztató pap azt mondta sírja fölött:

-- Te benned Bíró Vince a legigazabb, legbecsületesebb magyar ember halt meg! Egy történelmi korszak száll a sírba veled!...

Ilyen magyarok voltak. Ilyeneket láttam én.

Ilyen nevelésünk volt.

Bocsánat ezért a kis házi történetért, ebben a nagyobb szabást igénylő történeti munkában, de mint korkép elég jellemzés arra, amit bizonyítani akartam, hogy igenis korszakokon át egy egész nagy magyar társadalom átérezte és vágyta azt, amit ma megértünk. És példáimban hű és közvetlen akartam lenni.

Most már jöjjön a történelem.

*