GRANDPIERRE K. ENDRE

MIÉRT VOLT ISTEN SZAVA A MAGYAR NÉP SZAVA[1]

A magyarok ősi személyi szabadságáról és közszabadságáról

Soha sehol nem érte el az emberi közszabadság, az állampolgári személyi szabadság azt a fokot, mint a régi magyaroknál. A népfelségjog, a valóságos népuralom még soha sehol nem teljesedett ki úgy, mint a szabad magyarok társadalmában a kereszténység előtti korban.

Micsoda? Hogyan? - a magyarság külső és belső ellenségei e sorok olvastán felszisszennek, felhörkennek, és mint mindenkor, ha valaki a magyarokra kedvezőt állít, sovinizmust, elfajult nacionalizmust, hungaricentrizmust em­legetnek annál is inkább, mivel némely idegenérdekű parlamenti párt tagjai szerint "a demokráciának Magyarországon nincsenek hagyományai", jólle­het a régi magyarok világában jószerivel korlátlanul érvényesült a személyi szabadság. Ókori szerzők is megemlékeznek erről, de itt csupán egyetlen tényt hozunk fel, ahogy azt Kézai Simon mester feljegyezte Krónikájában:

"Mielőtt tehát a magyarok megkeresztelkedtek, kereszténnyé váltak, a hír­nökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregét:

»AZ ISTEN ÉS A MAGYAR NÉP SZAVA, hogy ezen s ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles pontosan fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a KÖZGYŰLÉS tanácskozását és határozatát. «Aki pe­dig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemlegesen szolgaságra vetették."

(Kézai 121.)

Ez a magyar előidőkből fennmaradt és ősidőkbe visszavilágító tényadat bepillantást enged a régi magyarság életfelfogásába, hiedelemvilágába és társadalmi rendszerébe: a közügyekben való részvétel nemcsak jog, de meg­szeghetetlen kötelesség volt minden egyes magyar számára, mert az ország dolgaiban az ország egyenlőjogú tagjaiból álló közösség döntött; a távolma­radás a közösség, a népképviselet megcsorbítása volt. A köznép volt az or­szág valóságos ura és ő döntött mindenben a hadjáratok megtartásában épp­úgy mint az állam főtisztviselőinek dolgában; mint Kézai írja: Géza fejede­lem idejéig "közösen kormányozták magukat".

(Kézai 125.)

"A MAGYAR NÉP SZAVA - ISTEN SZAVA!" azt jelentette, hogy a magyar nép szava - isten lelkének, gondolatiságának megnyilatkozása.

De jelentette azt is, hogy a magyar nép az Isten képviselője és a mindenható Isten földi megtestesülése.

És jelentette azt is, hogy a magyar nép szava - az igazság szava, az isteni igazságosság szava, mert a magyar nép igazságos és így döntését csak az igazság érdekében, az igazság érvényesítése érdekében hozza.

És jelentette azt is, hogy a magyar nép szabadsága istentől való és senkinek nincs alárendelve és senki és semmi által nem korlátozható.

Rosszhiszemű személyek persze erre a maga nemében egyedülálló tényre, hogy egy nép a maga közössége előtt nyíltan azt vallja, hogy népe szava magának az Istennek szava - erre is rásütheti, hogy a korai nemzeti felfuvalko­dottság megnyilatkozása, ámde kétszínű hazug nép ezt sosem vallotta és nem is vallhatta magáról.

Az Isten szavát azonban elfojtották, elnémították, a magyar nép szabad­ságának titkos, álarcos elrablói a magyar nép szabadságával együtt az Isten szavát is elnémították, vérbetiporták.

A MAGYAROK ISTENE LEGFŐBB JELLEMZŐI

a/ Védistenség volt, a magyarok védelmezője, segítője

b/ minden magyaré volt, egyformán kedvelve, védve és szeretve mind­egyiket

c/ a magyarságot a haza - az őshaza, az ősszülőföld - mindenekfelett való szeretetére és szolgálatára ösztökélte

d/ a magyarságot háborúban és békében egyaránt oltalmazta és gyámolí­totta, a magyar hadak élén járt, a késlekedőket és a vonakodókat megintet­te, figyelmeztető csapásival ösztökélte, a bátrakat védte és helytállásra, megfontolásra ösztönözte, győzelemre vezette

e/ éltető erőt öntött az egész magyarságba és életüket napfényessé, hiva­tásban gazdaggá, tartalmassá tette

Ilyen volt a magyarok Istene, miként az történelmi kútforrásainkból vilá­gosan kikövetkeztethető. Ékesen, bárki által ellenőrizhetően tükröződik ez még mai nyelvünkben, népköltészetünkben, néphagyományainkban és fel­kiáltás szerű szólásainkban is.

Ilyenek: Atyaisten! Áldott Isten! Jóságos Isten! Szerelmes Isten! Boldog Is­ten! Öreg Isten! stb.

Ezek és számos hasonló mondásunk mind, mind a Magyarok Istenére vo­natkozik, senki másra.

Mi több: maga Isten szavunk is - akaratlanul, tudatlanul is - őt idézi, senki mást, a Magyarok Istenét; mert Isten szavunk ősrégi magyar szó, a keresz­ténységre kényszerítés előtti időből származik, őt hívtuk, neveztük Isten­nek, az Ő neve szállott rá - mert egyszerűen nem volt más szavunk az isten fogalomra s más népek elnevezéseit népünk elfogadni nem tudta - a Biblia zsidó istenére, a keresztényesített Jehovára.

A RÉGI MAGYAROK ERKÖLCSÉRŐL

Vissza kell még térnünk arra a mérgezett sárként ránk kent rágalomra, hogy a régi magyarok a "minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal tel­jes ördög" sugallatait követték és a "gonoszság minden mocskával" voltak bo­rítva. Egyáltalában lehet-e gonosz az emberi nem egyik legősibb múltú népe, mely dicsően helytállt a történelem dühöngéseinek vérviharaiban? Egy olyan magaskultúrájú, napistenhitű nép, mint a magyar, az ókori szkíták maradvá­nya, az ókori legendás, igazságszerető szkíták egyetlen egyeneságú utóda?

Tudnunk kell azt is, hogy az igazságosság kitüntető minősítésével az ókori­ak nem dobálóztak, s hogy az ókori világ egyetlen népe, amelyet ezzel a jelzővel megtiszteltek, egyedül a szkítaság, továbbá azt, hogy ezek a tudósítások, híradások csaknem kivétel nélkül olyan kútforrásokból erednek, amelyek a szkítákkal szembeni ellentáborhoz tartoztak (elismerés érte az igazságszerető ókori írástudóknak). S vegyük figyelembe azt is, hogy a szkíta-magyar azo­nosságot csupán a hiperkritikus történelemhamisítás tagadja.

Tekintsünk át egy csokorra valót az igazságos szkítákról szóló ókori tudó­sításokból.

HOVA LETT AZ ÓKORI VILÁGLEGIGAZSÁGOSABBNAK MONDOTT SZKÍTA NÉPE

Számos ókori szerző, köztük Strabón is derék, igazságos tejivó, kancafejő népnek nevezi a szkítákat.

"KANCAFEJŐ NÉPEK, AKIKNÉL NINCS IGAZABB ÉS JOBB"

Strabón vitába száll azokkal, akik a régi szerzők, köztük Homeros szkítákról vallott nézeteit támadják. Szerintük - mondja - "a régiek tudatlanságból nem említik a szkítákat, se kegyetlenségüket az idegenekkel szemben, akiket felál­doznak, húsukat megeszik s koponyájukat ivóedényül használják; nem emlí­tik azt sem, hogy miattuk nevezték el a tengert Axenosnak (barátságtalannak); meséket költenek viszont holmi derék kancafejőkről, tejevőkről és nincstele­nekről, a legigazságosabb emberekről, akik pedig nem is léteznek a világon."

Strabón ügyes logikával kimutatja ez ókori hiperkritikusok érveinek megalapozat- lanságát:

"De hogyan nevezhették a tengert Axenosnak (barátságtalannak) - folytatja -, ha nem is ismerték partlakóinak vadságát, sem magukat az ottani népeket? Ezek pedig nem mások, mint szkyták. S vajon azok a népek, akik mysosokon, thrákokon és a getákon túl laktak, nem voltak-e tényleg kancafejők, tejevők és nincstelenek...? Hiszen most is vannak ott ún. szekérlakók és nomád vándorok, akik nyájaikból élnek, tejet és túrót esznek, ezt legin­kább lótejből készítik, s nem ismerik a vagyongyűjtést, sem az adás-vevést, legfeljebb a kezdetleges cserekereskedelmet. Hogyne tudott volna tehát a költő a szkytákról, mikor bizonyos kancafejőket és tejevőket nevez meg? Hogy az akkoriak a szkytákat kancafejőknek nevezték, bizonyság rá Hésiodos Erathostenéshez idézett következő szavaival:

»A szkytha nép lósajt evő s igazságos.«

Mi csodálatos van abban, ha Homéros éppen azért, mert nálunk a kereskedelmi ügyletek terén burjánzik legjobban az igazságtalankodás, a legigazsá­gosabb embereknek mondotta azokat, akik legkevésbé foglalkoznak keres­kedelemmel és pénzszerzéssel, ezzel szemben kardjuk és ivóedényük kivéte­lével mindenük közös tulajdonban van, sőt közösek náluk az asszonyok és a gyermekek is a plátóni tanításnak megfelelően. S Ayskhylos is szemmel láthatóan egyetért a költővel, midőn a skythákról így nyilatkozik:

»A skytha nép lósajt evő és igazságos.«

S a helléneknél most is ez a felfogás uralkodik; őket tartjuk a legegysze­rűbb és a legkevésbé fondorkodó embereknek, akik nálunk sokkal mérsékle­tesebbek és kevesebbel beérik. Persze a nálunk dívó életmód már majdnem minden nép között elterjedt s megrontotta az erkölcsöket, amennyiben bevitte közéjük a fényűzést, élvhajhászást, a csalárdságot s a kapzsiság ezerfé­le módját. Az ilyen erkölcsi romlásból sok minden behatolt a barbárok közé, megfertőzve a többiek mellett a nomád vándorokat is (...) Azok a skythák minden esetre, akik előttünk s főleg a homérosi idők táján éltek, olyanok voltak s a hellének is olyanoknak tartották őket, amilyeneknek Homeros mondja (...) A perzsa levelek is telve vannak azzal az egyszerűséggel, amelyről beszéltem, s ugyanígy az egyiptomiak, a babiloniak és az indusok emlé­kezetében élő elbeszélések is. S éppen azért álltak olyan jó hírben a hellének­nél Anakharsis, Abaris s más hasonló férfiak, mivel A NYÁJASSÁG, AZ  EGYSZERŰSÉG ÉS AZ IGAZSÁGOSSÁG MINTEGY NEMZETI JEL­LEM-VONÁSKÉNT TESTESÜLT MEG BENNÜK."

"Ephoros, történelmének negyedik, »Európa« című könyvében, miután Európát egészen a skythákig bejárta, a végén megjegyzi, hogy a többi skythának és sauromatának az életmódja nem ugyanolyan; míg amazok az emberevésig menően vadak, emezek még az állat húsától is tartózkodnak. A többi író - úgymond - a vadságukra vonatkozó adatokat szokta előadni, mert tudják, hogy ami szörnyű és csodálatos, az tesz megrázó benyomást az olvasóra. Valójában éppen az ellenkező tényeket kellene inkább elmondani és példaként odaállítani. Ő maga ennek megfelelően azokról fog beszélni, akik a legigazságosabb életmódot folytatják. Nomád vándor skythák között vannak ugyanis olyanok, akik lótejjel táplálkoznak s igazságosság tekinteté­ben mindenkit fölülmúlnak. A költők is megemlékeznek róluk. Homéros szerint Zeus letekintett

»A nincstelen, ámde derék tejevő meg

Kancafejő népekre, akiknél nincs igazabb s jobb.«

Hesiodos »A föld körülutazása «-ban említi, hogy Phineust a harpyák haj­tották a tejevők földjére, akik kocsikon lakozának.

Azután megokolja, hogy mivel egyszerű életmódot folytatnak s nem tö­rődnek a vagyonszerzéssel, törvénytisztelően egymás közöttileg jól megvan­nak; minden birtokuk közös, még az asszonyok, gyerekek is; kívülállókkal meg nem igen harcolnak s nem is győzik le őket, hiszen semmijük sincs, ami­ért szolgaságba kellene jutniok. Idézi Khoirilost is, a Dareios-féle hajóhídon való átkelés kapcsán mondotta.

»Pásztornépek a skytharokon szákák (székelyek), a hazájuk Ázsia búzavidéke ugyan, de a jogra vigyázó

Pásztornépek maradékai.«"

Strabón

E hosszú idézet minden szava rendkívül fontos, legfontosabb számunkra azonban talán mégis a Khoirilostól idézett versszakasz.

Dareios a szkíták elleni hadjárata során a Duna alsó folyásán át építtetett hidat és kelt át a Duna (Istros) balpartjára; hadjárata tehát a székely terüle­tek felé, Székelyföld felé irányult.

Khoirilos meg is nevezi az itt élő szkíta (szkítarokon) népet: a szákák azok: csak az nem látja meg ebben a székely népnév ókori névalakját, aki nem akarja.

Fontos bizonyíték ez a székelyek szkíta származása mellett.

Homéros igazságszerető szkítái

"Ázsiát lakják a szkíta abiok; független nép szegénysége és igazságossága folytán"

"Pár nap múlva követek érkeznek Alexandreshez az abiok nevű szkítáktól kiket már Homéros is a legigazságosabb embereknek nevez, és megdicsér költeményében; lakoznak pedig Ázsiában öntörvényűleg, főként igénytelenségük és igazságosságuk folytán, és az európai szkítákról, kik a legna¬gyobb népként lakják Európát."

[Arrianos (i. e.1. sz.) 53. töredék]

 "A szkítákkal nem csak lehetetlen, hogy Európa népei megmérkőzzenek, hanem még Ázsiában sincs nép, amely egymagában képes volna a szkítáknak ellentállni, ha (azok) mindnyájan egyetértenek. Egyébként a többi területén sem hasonlíthatók, megfontolásban és bölcsességben másokhoz (annyival felülmúlják őket.)"

[Thukydides (i. e. V. sz.) II. 97.]

"A galactophágok (tejevők) ... a legigazságosabbak... Ezeket Homéros is említi, mondván: "A közelharcot vívó myesek és a dicső kancafejők, takarékosan táplálkozó tejevők a legigazságosabb emberek."

[Nicolaus Omascenus (i. e. I. sz.)]

"Mondják, hogy ezeknél még senkiről sem lehet ott hallani, hogy irigykedett, gyűlölködött vagy félt volna sorsuk összetartozása és igazságosságuk folytán."

(Illiasz 13.5-6.)

"A nomád szkítákat, noha nincsenek házaik és nem vetnek, nem is ültetnek, semmi sem akadályozza meg abban, hogy igazságosan és törvényeik alapján ne éljenek."

Dio Chrisostumus (i. u. I. sz.)

" Nem járnak a más embere után, Meg elégednek az övékkel, Nem kereskednek arany és ezüst után, mint az egyéb emberek. Igen mértékletes népek és józanok és természet szerént jámborságokra üzék. És ezért dicséri őket oly igen Homerus poéta."

(Heltai Gáspár: Krónika 8.)

"A szkíták nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, ismeretlen előtte a fukarság és a nagyravágyás, a legyőzöttekhez irgalmas ... Az igazságosságot náluk nem a törvények biztosítják, vérükbe van az oltva. A legnagyobb gaztett náluk a lopás. Az ezüstöt és aranyat - erkölcsük folytán - nem hajszolják. Különben is nagyon mértéktartók és természetükhöz tartozik a becsületesség."

Bonfini

Az aranykor emberei, az aranykor világának maradékai, mai képviselői a szkítáknak, az igazságos szkíták.

"Az igazságos szkíták az aranykor egyedüli mai maradékai."

Az aranykori eredet bizonyság a szkíták ősi voltára, arra, hogy ők a világ legrégibb népei.

Nem valótlan az a feltételezés, amely a szkíták eredetét Atlantiszra, a világ előtti világra viszi vissza, arra a világra, amely 11500 évvel időszámításunk előtt bekövetkezett kataklizma előttre helyezi az emberi folytonosságot és emlékezést.

"A tiszta értelmű emberek, a daimonok, ma is Atlantisz embereinek s az igazságos szkítáknak kései maradékai."

Platón

A daimonná válás ógörög hiedelme összefügg az "ÉNEKES HALOTT" magyar illetve székelyföldi hagyományával.

"A Tibarének szkíta népe mondatik legigazságosabbnak (valamennyi nép között): ők sosem bocsátkoznak senkivel csatába, ha előbb nem közölték a csata (pontos) helyét, napját, óráját."

[Nymphodores 14-ik töredéke (i. e. 300-274)]

"Bajazid szultán a magyarokat a franciákkal együtt a földkerekség népei közül a legderekabb nemzetnek nevezi."

Laonikus Chalkondares

"a szkíta, jóllehet a szkíták nagyon számosak, nem képes kiterjeszteni más népre az uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura maradhat."

Xenophon

"Nincs náluk a lopásnál súlyosabb vétek, ugyanis ha szabadna náluk lopni, mi maradna meg a vadonba nekik, akik csordáikat, nyájaikat és élelmiszereiket is fedél biztosítéka nélkül tartják. Az arany és ezüst után nem vágyódnak úgy, mint a többi halandók; vadászattal és halászattal foglalkoznak, tejjel és mézzel. táplálkoznak. A gyapjúnak és ruhának használata ismeretlen náluk, és bár állandóan gyötri őket a hideg, csupán menyét- és vadbőrökbe öltöznek."

Regino Évkönyve

Magyar szerzők

"A rómaiak viselt dolgaikról beszámoló történészek a következőképpen szólnak róluk: a szkíták hajdanta fölöttébb bölcsek és szelídek voltak s jószerivel semmiféle bűn nem fordult elő köztük. Mivelhogy nem voltak mesterségesen épült házaik, csupán nemezből készített sátraik. Húst, halat, tejet, mézet fogyasztottak és bőséggel tartottak fűszeres borokat. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy annyi volt az nekik, akár a kavics, minthogy saját földjük folyamaiban találhaták mindezt. Nem kívánták a másét, mivelhogy mindnyájan gazdagok voltak, számtalan állatnak és elegendő élelemnek a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán egy hitestársa volt."

Anonymus

"Keményen viseltek minden fáradalmat, meg testileg is megtermettek, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit kockára ne tettek volna, ha sérelem esett rajtuk. S mikor megszerezték a győzelmet, egyáltalán nem törték a zsákmányért magukat, miként leszármazottaik közül a mostaniak, hanem csupán dicsőséget kerestek ezen az úton."

Anonymus

"És jóllehet pogányok voltak, mégis azt hitték, mit akkor egymás között esküjükre tettek, megtartották mindhalálig "

Anonymus

"A magyarok hadviselésének módját minden más népektől elválasztja és megkülönbözteti a magyar hadviselés célja. A magyarok ui. sohasem támadnak meg egy idegen népet azért, hogy leigázzák és országát a maguk birodalmához csatolják. Az ő céljuk hadviseléssel kizárólag zsákmányszerzés, védekezés vagy honalapítás. Magyar ember képtelen az állatkínzásra is, annál kevésbé volna kedve embertársait rabigában tartani, felettük zsarnokoskodni és őket gyötörni, mikor zsákmányért kalandozott valamerre, a fegyvertelen lakosságot sehol sem bántotta; ezt elismeri Sámuel könyvének már idézett részén kívül Schöfl és Al Magis is, mely utóbbi csodálkozik azon, hogy a magyarok nem ölik le, foglyaikat, hanem a sebesülteket meggyógyítják és ápolják is...

A magyarok fő elve mind támadó, mind védekező háborúban az élet lehető kímélése."

(Pálfy Károly: A magyar nemzet ősvallása 64.)

Foglaljuk össze ezekután a régi magyarság (szkítaság) lényegi jellemzőit:

1.        Vitézek, harcközpontúság, bajtársi összetartás

2.        Hivatástudat és hivatásért élés: a legfőbb életcél és erény a hazaszeretet és a haza szolgálata

3.        Közszabadság, népfelségjogon alapuló fejlett népuralom

4.        Társadalmi igazságosság és egyenlőség

5.        Korlátlan vélemény-, gondolat- és szólásszabadság

6.        Közügyekben való kötelező részvétel

7.        A napisten-hit ősi magasztos elveinek vallása

8.        Szexuális tisztaság, egynejűség

9.        Vallási-felekezeti türelem és szabadság

10.      Társadalmi össznemzeti egység és összetartás.

Mindez megcáfolhatatlan tény, igazság. A rágalom fekete sara hulljon vissza azokra, akik szeplőtelen, tiszta arcba vetették.

Zárjuk le ezt a szakaszt Névtelen jegyzőnk érveivel: hogy valóban ilyenek voltak - nemeslelkűek, jóhiszeműek, igazságosak, azt "HITEM SZERINT MA IS MEGISMERHETITEK IVADÉKAIRÓL."