 |
| D |
– Hogyan
szokott készülni október 23-ra? Ez a nap azért az ön számára egészen mást
jelent, mint a többségnek.
– Számomra az ünnep egyben a gyász napja is, sajnos. Élénken élnek bennem
annak a napnak az emlékei, amikor megtámadták Budapestet. Ha október 23-ra
gondolok, először mindig az Egmont-nyitány jut eszembe, aztán pedig a
szovjet támadás képkockái.
– Hogyan
kezdődött az ön forradalma?
– A Lehel tér környékén laktam, és hallottam a kiabálást: „Aki magyar,
velünk tart”. Én ne lennék az? – kérdeztem magamtól, aztán gyorsan
felugrottam az egyik kocsira. Azt szeretném leszögezni, minden tiszteletem a
Corvin-közieké, de hasonlóan komoly harcok dúltak a Rákóczi úton, az Üllői
úton, a József körúton, a többiről nem is beszélve. Ők talán kisebb
figyelmet kaptak utóbb, pedig ugyanolyan hősökről van szó. A történészek
hajlamosak a látványosabb oldalát megfogni a dolognak. Donáth Árminék az
Astoriánál vagy Priska Tamásék a Royal Szállónál ugyanolyan véres harcokat
vívtak, mint a Corvin-köziek.
– Önöknek
hol volt a harcállása?
– Mi egészen október 30-ig a Divatcsarnoknál harcoltuk, és úgy mentünk haza,
hogy győzött a forradalom. November 4-én azonnal visszamentünk oda, de ekkor
nagyon komoly tüzérségi támadás érte Budapestet. Másfél-két napig tudtuk
tartani az állásunkat, majd megadtuk magunkat. Nem szívesen beszélek erről,
ezerszer kellett már elmondanom, újraélnem. A Szövetség utca és a Rákóczi
utca sarkán lévő Rákóczi mozi elé állítottak fel bennünket, és
géppisztollyal tüzet nyitottak ránk. A golyó a nyakamon ment át, összeestem,
ezután rádobtak egy tojásaknára. Súlyos fejsérüléseket szenvedtem, rengeteg
szilánk fúródott a koponyámba. Bevittek a Szövetség utcai kórházba, és
megoperáltak. A forradalom leverését követően lassan begyűjtötték a
sebesülteket, engem a Mosonyi úti rabkórházba szállítottak át. Itt egy
vallatótiszt teljesen szétrúgta a fejemet, a hallócsontjaim egy része ekkor
ment tönkre. Több társammal együtt a Kerepesi úti temető egyik
sarokparcellájába vittek, és bedobtak egy gödörbe. A sírásók parancsot
kaptak, hogy élve ássák el a sebesülteket, halottakat. Ketten közülük
máshogy döntöttek. Meglátták, hogy mozog a kezem, és kihúztak a tömegsírból.
Ezután a Szabolcs utcai kórházba kerültem, ahol újra megoperáltak.
– Ezután
már nem is keresték?
– Sokan feltették már ezt a kérdést, és végül meg is találták a választ.
Előkerült a vallatási jegyzőkönyvem, amin rajta volt a vérem, ez alapján
sikerült azonosítaniuk. A papíron az állt: „Nem vallott, eltemetve”. A
forradalom leverését követően tehát papíron már nem léteztem. Ennek ellenére
azonban a főiskolára való bejutásig nagyon sokan segítettek, hogy „eltűnjek
szem elől”. 1964-65 tájékán már „lehetett beszélni” erről, akkor sokan
értesültek a sorsomról.
– Említette,
hogy ezredjére kell már elmesélnie ezeket a tragikus élményeket. Nem fájó
újra és újra felszakítani a sebet?
– A fájdalom nem a saját élmények miatt maradt meg, hanem annak a
perspektívának az elvesztése miatt, hogy a forradalom nem érte el a célját.
Hiszen ez az ország már rég nem itt tartana, ha akkor győzünk. Sokszor
beszélgetek hadtörténész barátaimmal, akiknek az a véleménye, hogy óriási
hiba volt Tökölre menni és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő
ugyanis nagyon erős volt akkor. A Záhony felől a 4-es úton dübörgő szovjet
tankokat egy komoly szőnyegbombázással le lehetett volna söpörni. Egyértelmű
persze, hogy ezután is le tudtak volna győzni bennünket, de ezután már talán
nehezebb lett volna. Addigra véget ért a szuezi válság, ami komoly
diplomáciai lehetőséget jelentett volna.
– Az
ön emlékei megegyeznek a történészek által felvázolt képpel?
– Nagyságrendileg többen haltak meg a forradalmárok közül, mint azt a
történészek vélik. Rengeteg bajtársam volt, akinek a sorsa máig ismeretlen.
Budapest azokban a hetekben tele volt „hullagúlákkal”, több tízezer holttest
hevert az utcákon, a temetők is „megteltek” velük. Nagy Imre szavai,
miszerint csapataink harcban állnak, olyan szinten lelkesítően hatott ránk,
hogy ezek a tízezrek gondolkodás nélkül áldozták fel magukat a forradalomért.
Tisztelet azoknak a hazaszerető embereknek, akik felvették a harcot. Sajnos
a honvédség egészéről ez már nem mondható el.
– Az
'56-os szerepvállalása mennyiben befolyásolta színészi karrierjét?
– Elég nagyszájú gyerek voltam, úgyhogy amikor a főiskolán megkérdezték, mi
az a seb a nyakamon, felálltam, és azt válaszoltam: forradalmár voltam.
Harsányi Gábor utólag azt mesélte, a hideg futkosott a hátán akkor. Sosem
hallgattam el a múltamat, úgyhogy azt mondhatom, befolyásolta a sorsom
alakulását a forradalmi szerepem. Ádám Ottó tehetségesnek tartott, és
felvett a színművészeti főiskolára. Utána is rengetegen segítették a
pályafutásomat, de azért voltak, akik nem mertek szeretni.
– Érte
valaha olyan támadás, hogy az Érdemes Művész kitüntetést vagy más díjat
'56-os múltja miatt kapta meg, nem pedig szakmai alapon?
– Nem nagyon érhetett, mert Kerényi Imre már 20 évvel ezelőtt felterjesztett
az Érdemes művész-díjra. Korábban azonban a színházi nómenklatúra megtette
áldásos hatását. Most Dörner Györgyöt támadják igen erőteljesen, korábban
viszont bebizonyosodott, hogy az „úgynevezett jobboldali színházak” nagy
sikerrel működnek. Veszprémben Eperjes Károly, Szolnokon Balázs Péter végez
nagyszerű munkát, pedig korábban rengeteget támadták őket. Az Újpesti
Színház, és személy szerint én is megkaptam a magamét, de a színikritikusok
megvédtek bennünket. Egyesek sokszor feltették a kérdést: minek magyar
drámát játszani, minek Németh Lászlót rendezni? Én azt mondom, ha Németh
László elavult, akkor Shakespeare és Szophoklész is az.
– Úgy
tudom, nemsokára újabb jeles kitüntetést vehet át.
– A Nagy Imre-díjra terjesztettek fel, és immár biztossá vált, hogy megkapom.
Nagyon büszke vagyok rá. Ha úgy vesszük, 50 évvel ezelőtt ő volt a főnököm.
Ő maga nyomtatta ki azt a jelvényt, melyet később megkaptunk néhány
bajtársammal. Bibó István is elnyerte ezt a kitüntetést, szóval határtalan
örömöt jelent, hogy engem is érdemesnek találtak rá.
– Október
23-án debütál a Pesti srácok az Újpesti Színházban. Rendezőként fontosnak
tartja a forradalom megjelenítését?
– Nagyon fontos a kérdése, ugyanis ma már mindenki ötvenhatosnak tartja
magát. Olyanok is hirdetik magukat, akik ott sem voltak, belőlünk viszont,
akik valóban harcoltunk, lassan szobrokat faragnak. Itt élünk, lüktetünk, de
sajnos egyre inkább úgy tűnik, a halott ötvenhatos az igazi hős. A ma is élő
'56-osokon egyfajta levetkőzhetetlen megnyomorítottságot érzek, pedig ők az
igazi hősei a forradalomnak. Visszatérve a kérdésre, rendkívül fontosnak
tartom, hogy a fiatalság megértse: hús-vér emberek voltunk.
– A
mai fiatalok számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebben a korban valaki
fegyvert fogjon, és kimenjen az utcára harcolni.
– 15 évesen harcoltam a forradalomban, de az utcán férfivá értünk. Elég, ha
megnézzük Mansfeld Péter hozzáállását. Én nagyon szerettem őt, egy igazi
vagány volt. Láttam a vallatási jegyzőkönyveit, soha nem hátrált meg, és nem
tudták megtörni. Megvárták, míg betöltötte a 18. életévét, és kivégezték.
Sajnos nem ő volt az egyetlen.
– Nem
félt attól, hogy önért is eljönnek majd?
– Majdnem másfél évig eszméletlen voltam, az is csoda, hogy egyáltalán
életben maradtam. Most már csak az álmok kínoznak olykor. A gyermekem a
villamossíneken játszik, fel akarom venni, de jönnek a tankok. Eltalálnak,
és vége. Az álom sokkal rosszabb, mint a valóság. Amikor eltalált a golyó,
az nem fájt. Csak egy ütést éreztem, aztán elájultam. Az álmok viszont
mindig visszatérnek, nem hagynak felejteni.
– Idén
hogyan ünnepli október 23-át?
– Ennek a fantasztikus darabnak a bemutatásával, ami szívügyem. Azok a
fiatal színészek, akik szerepelnek benne, tökéletesen megélték az én
ötvenhatos lelkemet. Lenyűgözve hallgatom őket próbáról próbára. Ha a
fiatalok megnézik majd ezt a darabot, biztosan sokkal emberközelibbé válnak
majd számukra a forradalom eseményei. Ez nagyon fontos.
– Hogyan
tekint vissza már-már csodásnak nevezhető megmenekülésére? Többször is a
halál torkából tért vissza: isteni beavatkozás volt, vagy a vakszerencsének
köszönhető?
– Alapvetően materialista embernek tartom magam, de hiszek egy legfelső
hatalomban, enélkül nem is lehet élni. Úgy vélem, hogy a két dolognak
egyszerre köszönhetem az életemet. Azt ugyanis nem lehet irányítani, hogy a
golyó hol menjen át a fejemen, ez véletlen. Az viszont, hogy egy sírásó
észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a
forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten
keze volt.
http://mno.hu/belfold/isten-keze-huzta-ki-a-tomegsirbol-a-pesti-sracot-6181