Friedrich Klára

 

A rovásírás időszerű kérdései

Ebből a tevékenységből Gábor oroszlánrészt vállal. Az ő ötlete volt 1998-ban, hogy rendezzünk kerületünk iskolái között rovásírásversenyt. De nem csak az ötletet adta, hanem meg is szervezte, majd a XVI. kerületi Önkor­mányzat támogatásával erdélyi útra vitte a győzteseket. Forrai Sándor tanár

úr Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig című, nagy, összefoglaló, rendszerező munka szerzője levélben üdvözölte versenyünket. Az ő meg­tisztelő figyelme adott erőt az országos, majd a Kárpát-medencei versenyek szervezéséhez.

Forrai tanár úr elve az, hogy aki rovásírással foglalkozik, az oktasson, terjesszen és kutasson is, mert az egymástól elszakított gyakorlat és elmélet nem vezet eredményre.

Az első feladat tehát az oktatás minél szélesebb körű felvállalása. A ver­senyek eredményei bizonyítják, hogy kitűnő tanárok készítik fel a gyerme­keket, az oktatást vállalók száma azonban még mindig kevés. Ezért bátorí­tani szeretném a rovásírás elméleti szakértőit, hogy igyekezzenek megnyer­ni a művelődési házak vezetőit tanfolyamok indítására és ezeken oktassák is a rovásírást. Az órákra való készülés tananyaggal, feladatlapokkal, játé­kokkal csak az első pillanatban tűnik nehéznek, az az érzés, hogy tettünk is valamit őseink írásának megőrzéséért és az ifjúságért, minden fáradtságért kárpótol.

S ha már megtanulták a gyermekek a rovásírást, szeretik összemérni a tudásukat. Ezért versenyeket kell szervezni számukra. A Kárpát-medencei rovásírásversenyre – hála Istennek – már olyan sok gyermek jelentkezik, hogy sajnos nem tudunk mindenkit fogadni és nagyon nagy fájdalom az el­utasítás. Területi elődöntők szervezésére van szükség, megyénként, nagyvá­rosonként. Ez nem könnyű, hiszen a szálláshely, étkeztetés, útiköltség térí­tés, a verseny helyszínének előkészítése, jutalmak biztosítása, támogatók megnyerése, a rovásírást a gyakorlatban jól használó értékelő bizottság összegyűjtése, de még az ágyneműk mosatása is a szervezők feladata. Sajnos a versenyek szervezésében nem jeleskednek sem az egyébként szerencsé­re egyre szaporodó rovásíró körök, sem azok, akiknek könyveiben olyan sok szép elképzelést olvashatunk a rovásírásról.

Ugyancsak fontos az országjáró ismeretterjesztés. Itt most nem a saját elméletek előadására gondolok, hanem a rovásírás népszerűsítésére, megis­mertetésére. Olyan előadásokra van szükség, amelyek a rovásírás történe­tét, helyét az írásrendszerekben, használatának alapfogalmait mutatják be.

Illendő megemlíteni, sőt méltatni ezeken az előadásokon a nagy elődök munkásságát is. Az ilyen terjesztő utakon sok ábécét, alapvető szabályokat és egyszerű feladatokat tartalmazó lapokat kell kiosztani a hallgatóknak, hogy legyen bátorságuk és kedvük kipróbálni a hallottakat.

Égetően szükség van az olyan alapművek újbóli megjelentetésére, mint Fischer Károly Antal A hún-magyar irás és annak fennmaradt emlékei, Debreczenyi Miklós Az ősmagyar írás és néhány oroszországi emléke, Fehérné Walter Anna Az ékírástól a rovásírásig, Csallány Dezső A székely­magyar rovásírás emlékei. Forrai Sándor már említett műve is évek óta hiányzik a könyvesboltok polcairól.

Nagy szükség van őseink betűivel írt könyvekre, kiadványokra minden korosztály számára. Ezen a téren üdvözöljük Tisza András és Kállay László Írástudó című újságját.

A sok kirakható betűt tartalmazó, mutatós, színes játék is hiányzik a ter­jesztés eszközei közül és a boltok polcairól.

Gond az is, hogy csak kevesen vállalják, hogy elutazzanak és lerajzolja­nak, lefényképezzenek, pontosítsanak már ismert, vagy felkutassanak új rovásemléket. Minden tiszteletem Ráduly Jánosé és Gondos Béláé, akik az utazások kényelmetlenségeit vállalva fáradhatatlanul és nagy tudásuk elle­nére szerényen gyűjtik számunkra az új leleteket. Reménykedünk benne, hogy szakítanak időt arra, hogy összegyűjtött ismeretanyagukat terjedelme­sebb művekben is közreadják.

Fontos lenne a rovásemlékek felügyelete, védelme, főként ha azok az ide­iglenes határokon kívül esnek. A határokon belül ideje lenne a Margitszigeti Követ méltó helyre vinni a Budapesti Történeti Múzeum pincéjéből. Fenn, szépen restaurálva, XIII. századi sírkövek vannak kiállítva a budai zsidótemetőből. Talán hazánkat a tatárok elől védő Kötöny kun királyhoz kapcsolható Margitszigeti Kő is érdemelne egy négyzetméternyi helyet a múzeumban.

Ugyanígy védetté kéne tenni, össze kéne gyűjteni az Andrássy Kurta János szobrászművész és Pilis-kutató által lerajzolt, lefényképezett rovásfelira­tos köveket a Holdvilágárok és a Dobogókő területéről és a Pilisben egy szép, tájba illő, fedett kiállítóhelyen elhelyezni.

Jelenleg nincs szállítható és kiállítható állapotban lévő rovásírás vándorki­állítás. Forrai Sándor hatalmas, mind elméleti, mind gyakorlati munkásságának jelentős része volt a 120-130 képből és magyarázó szövegből álló vándor­kiállítás létrehozása és bemutatása az ország különböző helységeiben. 1975-ben láthattuk először Budapesten. 30 évvel ezelőtt nem kis bátorság kellett a finnugor elméletet cáfoló ősi műveltségünk felmutatásához. Szép is lenne, ha a 30. évfordulóra ismét bemutatható állapotban lenne! Hiába kértem azonban az elmúlt évben ősi írásunk két elmélkedő szakértőjét a felújításra – akiknek még szakmájukhoz is közel áll –, a gyakorlati feladattól visszarettentek.

Fontos, hogy a rovásírás kutatói régészeti, néprajzi szempontokat is fi­gyelembe vegyenek megfejtéseiknél, elképzeléseiknél és ne csak nyelvi „spekulációkba” bonyolódjanak, mert így elméleteik ugyanolyan megalapo­zatlanok lesznek, mint a finnugor rokonságot gajdolóké.

Időről-időre felmerül a rovásírás egységesítésének gondolata, fel is bukkan­nak „egységesített” ábécék folyóiratokban, könyvekben. A legtöbbről az „elkö­vetőn” kívül senki nem tudja, mikor, hol, kiknek a közmegegyezésével egysége­sítődött. Magyar Adorján, Forrai Sándor és az ÓMT betűit használják legtöbben. Ezek azért megfelelőek, mert a hiteles emlékek legjellemzőbb jegyei alapján ké­szültek, és formailag is egységesek. Saját, több éves tanítási gyakorlatomban Forrai Sándor ábécéje vált be legjobban. Ijesztő próbálkozásokat is láttam, ami­kor az önmaguk eredetiségében gyönyörű írásemlékek, pl. a Nikolsburgi ábécé, a Csíkszentmártoni és a Konstantinápolyi Felirat betűit keverték egymás mellé.

Összefoglalva a feladatokat legértékesebb nemzeti kincsünk megtartása és megismertetése érdekében, szükség van:

·         szélesebb körű oktatásra, nem csak az iskolákban, hanem a művelődé­si házakban is

·         területi, kerületi versenyek szervezésére

·         újabb rovásíró körök alakítására

·         a jelenlegi, ideiglenes határokon belül és kívül új emlékek felkutatására, a régiek pontosítására és megvédésére az enyészettől

·         az alapművek újbóli kiadására

·         rovásírással készített könyvekre, játékokra

·         rovásírással készült utca-, és helységnévtáblákra, amelyeknek elhelyezé­sét a könyveikkel már tekintélyt és népszerűséget szerzett szakértőknek kéne elősegíteni a helyi hatóságoknál

·         gazdára, felújítóra, vándoroltatóra vár Forrai Sándor kiállítása, lehet ez bármelyik vidéki, vagy fővárosi múzeum is.

Végül ezen a fejezeten belül szeretnék említeni két sajnálatos jelenséget.

Az igaz magyar történelemmel a nemzeti könyvkiadóknak és terjesztőknek köszönhetően ma már mindenki megismerkedhet, az is, aki csak az utóbbi években esett át a pálforduláson és vált buzgó rovásírás szakértővé. Az évti­zedek alatt kihagyott ismeretanyagot azonban nem lehet egy-két év alatt be­habzsolni és megemészteni. Aki ismeri a krónikákat, Szamosközi István, Szé­chenyi István, László Gyula, Zakar András, Grandpierre K. Endre, Gábori Mik­lós, Dümmerth Dezső, Csomor Lajos, Padányi Viktor, Bakay Kornél, Kiszely Ist­ván munkáit, néhányuknak az előadásait is látogatta, vagy csak a tartalom­jegyzékét átolvasta Szádeczky Kardoss Samu Az avar történelem forrásai című munkájának, az nem válhat áldozatává a globalista eszméktől vezérelt Heribert Illig által terjesztett, Kitalált középkor elnevezésű fertőző nyavalyá­nak, amely végül hatalmas nyereséget hozó üzleti befektetésnek bizonyult.

Fehér Mátyás Jenő már 1972-ben figyelmeztetett az avarságot eltüntetni akaró sanda szándékra, amellyel a szlávságnak igyekeznek helyet csinálni a történelemben. A volt domonkos rendi szerzetes, történész végigjárta Nyu­gat-Európa és Amerika múzeumait és sok helyen bukkant a frankok által el­rabolt avar (szkíta-hun) kincsek nyomára. „Még a new yorki Public Library szláv gyűjteménye is avar kincsekből ál” – írja.

A liberális Magyar Könyvklub által is támogatott Heribert Illig féle mozga­lom célja újabb hatalmas darabot kiharapni őstörténetünkből. Erre a könyv megjelenése utáni előadásainkon Gáborral mindig felhívtuk a hallgatóság fi­gyelmét, nem egyszer heves ellenállásba ütközve. Bár magánbeszélgetés­ben több hiteles történész és kutató sarlatánságnak minősítette Illig üzleti vállalkozását, nem sokat tettek, hogy rajongóit felvilágosítsák. Magyarorszá­gon ennyi pénzt és lelkesedést inkább egy „Kitalált finnugor rokonság” című könyvre kellett volna fordítani.

A másik sajnálatos jelenség őseink írásának rovásírásként való elnevezé­sével kapcsolatos. Ezt a szót talán Sebestyén Gyula (1864-1943) néprajzku­tató, rovásírás kutató honosította meg. A rovásírás szó eredete egy régóta tervezett, de idő hiányában még csak az anyaggyűjtés szakaszában lévő írá­som tárgya. A XX. századi köztudatban mindenesetre így terjedt el, így hal­lottam először Édesapámtól, õ így tanulta cserkészként és így olvastam sok megalapozott tudással rendelkező kutatótól.

A Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás című könyvünk 7. oldalán lévő kis gyűjteményben olvasható, hogy több krónikásunk és XX. század előtti tudó­sunk származásunk biztos tudatában a szkíta-hun írás elnevezést használta.

A rovásírás szó felkeltette egy, az utóbbi években feltűnt szerző ellen­szenvét. Nekem ugyan a rovásírás szó jelentésénél fogva nagyon kedves és tiszteletre méltó fogalom, de mégsem vethetek követ a szerzőre, hiszen szá­momra meg például a pökhendi és a párttitkár szavak ellenszenvesek.

Az nem baj, ha valaki túl sok pénz és szabadidő birtokában érdekes, új élményekre vadászgatva, ősi írásunk talajára téved és ezen a területen is igyek­szik megvalósítani önmagát. Ez a „mindenhol kipróbálom magamat” jelenség mostanában gyakori, de a rovásírás területén nem veszélyes, mert aki se nem oktat, se nem terjeszt, se nem kutat, az hamar kifogy a mondanivalóból, hiá­ba mormolgatja varázsigéit: axióma… paradigma… axióma… paradigma…

A baj akkor kezdődik, amikor az ilyen mondanivalóból kifogyott, a rovásírás szót ellenszenvesnek találó szerző az ellenszenvét kiterjeszti mindazokra, akik ezt a szót valaha használták, vagy használják és az ő hiteltelenítésükkel próbál­ja mondanivalójának hiányát leplezni, akár előadásain, akár könyveiben.

Mivel az időmet és az olvasóét is hasznosabb dolgokra szánom, ezért itt csak a szerző egyik könyvének néhány mondatára térek ki, amelyek sértő­ek mind őseink írásával, mind művelőivel szemben. A szerző bírálatára fel­jogosít, hogy valamikor a 2002-es évben számtalan terjedelmes írásművé­vel kapcsolatban kért tőlem tanácsot, amelyek akkor egy jó szándékú ma­gyar ember gondolatainak tűntek, de egyúttal elárulták azt is, hogy a rovás­írás területén igen kevés tudással rendelkezik. Szívesen és lelkesen áldoz­tam fel csekély szabadidőmet, javítgattam a hibáit, adtam át ismereteimet. Több kiadvány és fénymásolt anyag között elküldtem Gyenes József rovás­írás kutató egy tanulmányát, valamint Dr. Molnos Angéla Szent és sérthetet­len című füzetét, amelyben a szerző először találkozott anyanyelvünk gyök­rendszeréről szóló ismeretekkel. Gábor pedig nem kevesebb segítőkészséggel egy megjelenés lehetőségét harcolta ki számára a Magyar Demokrata című hetilapnál, sőt ez a beszélgetés előző könyvünkbe is bekerült. Jóhiszeműek és óvatlanok voltunk.

A kifogásolt könyvrészletek és megjegyzéseim:

„…Kihasználom itt a lehetőséget annak ismételt hangsúlyozására, hogy a rovásírás szó nagyon megtévesztő és kirekesztő… üres… félrevezető…"

A rovásírás szó nem megtévesztő, üres és félrevezető, hanem pontosan utal a tartalmára, azt is kifejezve, hogy nem csak írni, hanem róni is lehet. Ez a szó nem lehet kirekesztő, inkább a szerző szeretné a szót és a vele fog­lalkozókat kirekeszteni a köztudatból. A kirekesztés vádjával napjainkban éppen a kirekesztők vagdalkoznak.

„…A rovásírás fogalom… akadályozza műveltségünk megbecsülését, fontosságának elismerését, a múlt valódi történéseinek megismerését. Ezt számításba kel venniük azoknak, akik a rovásírás fogalmát használják: sokat ártanak vele. Téves fogalmakból igaz világkép nem kerekedhet ki. "

Fehér Mátyás Jenő, Fehérné Walter Anna, Zakar András, Magyar Adorján, Wass Albert, Forrai Sándor, Andrássy Kurta János munkásságának ismereté­ben tiltakozom a szerző e mondatai ellen és bocsánatkérésre szólítom fel!

A szerző úgy tünteti fel, mintha a magyar írás kifejezést õ találta volna ki őseink írásának elnevezésére. Már a XIX. században is több kutató így írt róla, pl. Debreczenyi Miklós. Forrai tanár úr és jómagam is magyar írásként kü­lönböztetjük meg a latin betűstől és ezt alsó tagozatos tanítványaim kitűnő­en alkalmazzák. Az előzőekben azért említettem Gyenes József nevét, mert egy 1996-ból származó levele van a birtokomban, amelyben ő is magyar írásnak nevezi. Nem teljesen pontos azonban a magyar írás meghatározás, mert használták már a szkíták-hunok-avarok és Torma Zsófia leletei, vala­mint a Tatárlakai korong alapján már az ő elődeik is.

Ősi írásbeliségünket rovásírás néven az utóbbi évtizedekben is többen áldozatos és bátor munkával terjesztették, kutatták és ezzel a szónak meg­becsülést, rangot szereztek. Pár sorral feljebb felsoroltam néhányukat, akik a kommunizmus időszakában is merték vállalni nemzeti érzéseiket, vagy ép­pen a kommunizmus miatt kényszerültek elhagyni hazájukat. (Azokban az években a szerző egyik könyvében olvasható kitüntetései alapján feltételez­hetően a kommunista rendszer kegyeltjei közé tartozott.)

„…A rovásírás szó annyit és csakis annyit jelent, hogy a betűket valami­be bemetszve írunk."

A szerző téved. A rovás felületbe, a rovásírás felületre történik. „…Például a rovásírás szó teljesen megzavarja azokat a diákokat is, akik régi írásmódunkkal ismerkednek."

Bár a szerző nem oktatja őseink írását és versenyeket sem szervez a di­ákok számára, mégis magabiztosan, ahogy mondani szokták, a tudatlanság magabiztosságával jelenti ki, hogy a rovásírás teljesen megzavarja őket. Sok versenyt szerveztünk, erdélyi cserkészek versenyein is részt vettünk, de egyetlen „teljesen”, sőt „részlegesen” megzavarodott gyermeket sem láttunk,