Friedrich Klára

 

Hamisítvány-e a Túróci Fakönyv?

Legismertebb felvidéki rovásemlék az Ipolyságtól nem messze található felsõszemerédi római katolikus templom felirata 1482-bõl. Három megfej­tésrõl van tudomásom. Püspöki Nagy Péter szerint „Kûrakó János Mester”. Tipary László szerint „Szentséges hely, szerény, dicsér e felírás”. Csallány Dezsõ régész szerint pedig „K.I.K.Joani mester” az átirat. Bár láttam a rovás­emléket, a megfejtésbe belefogni még nem volt idõm, így tartózkodom a vé­leményalkotástól.

A szakirodalom említ egy rovásírásos vas lándzsavéget a 14-15. század­ból, amely a komáromi Dunamenti Múzeumban látható.

Az 161 9-bõl származó „Lõcsei rovásszöveg” nyolc betût tartalmaz meg­sárgult papírlapon.

A felvidéki Nagyócsán született 1684-ben Bél Mátyás evangélikus lel­kész, korának legnagyobb földrajz-, történelem- és társadalom­tudósa. 1749-ben halt meg Pozsonyban. Hatalmas gyûjtõ és rendszerezõ szorgalommal, teremtõ képzelõerõvel megáldott tudós volt, aki mûveiben Magyarország teljes földrajzi, történelmi és társadalmi képét akarta bemu­tatni. Õ indítja útjára az elsõ tudományos ismeretterjesztõ folyóiratot, NO-VA POSONIENSA (Pozsonyi Újság) címmel 1721-ben. Írástörténeti kutatá­sai során találkozott a rovásírással, Kapossy Sámuel 1713-ban elhunyt gyulafehérvári tanártól kapott egy rovásírásos ábécét. Bél Mátyás azonnal felhívást küldött szét az országban, hogy összegyûjtse a lappangó rovás­emlékeket, de kortársai válaszra sem méltatták. Ennek ellenére 1718-ban Bécsben kiadta a De vetere literatura hunno-scythica exercitacio (Kivonat a régi hun-szkíta irodalomból) címû mûvét. Ez már megnövelte az érdek­lõdõk számát, s ezen felbátorodva újra szorgalmazza a rovásemlékek fel­kutatását, tanulmányozását és kiadását, valamint hogy a kolostorokban, várakban való gyûjtõmunkára külön társulat alakuljon a foglalkoztatott tu­dósok pedig országos közköltségen díjazásban és jutalmazásban részesül­jenek.

Igen örvendetes, hogy 750 évvel István király törvénye után – mely sze­rint azok kaptak jutalmat, akik a rovásírásos iratokat, könyveket, botokat begyûjtötték és tûzre hányták – akadt egy nagy tudású, hazájának, õseinek értékeit megbecsülõ személyiség, aki megpróbálta menteni a menthetõt.

Sõt, Bél Mátyás német nyelvterületen is igyekezett becsületünket is helyreál­lítani, ezért 1729-ben megjelenteti a Der ungarische Sprachmeister címû könyvét, amely Telegdi Rudimentáját követõen a második rovásírásos tan­könyvünk és Isten áldása kísérte, mert sok kiadást megért.

Még meg kell emlékeznünk Dezsericzky Incérõl, a nyitrai Kegyesrendi szerzet tudós papjáról, aki Bél Mátyás hatására kezdte a rovásemlékeket gyûjtögetni, ezeket 1753-ban megjelent mûvében közreadta, többek kö­zött az 1501-ben épített csíkszentmiklósi katolikus templom feliratának másolatát.

Rovásírásos emlékeink száma igen csekély, mivel a római kereszténység­re való áttérítésnek õsvallásunk és õsi irodalmunk szinte teljesen áldozatul esett. Éppen ezért a fennmaradtakat nagy becsben kell tartanunk és meg kell védenünk a „hamisítvány” minõsítéstõl.

A Felvidék leghíresebb rovásemlékére, a Túróci Fakönyvre is rásütötték ezt a bélyeget. A könyv szó kissé túlzottnak tûnhet, mivel a kézirat egyetlen lapból áll. Történetét Fischer Károly Antal alapján ismertetem.

A régiségre Cherven Tamás besztercebányai kanonok akadt rá a Túróc megyei Stubnya fürdõhelyen, Jezerniczky István vármegyei adószedõnél 1839-ben. Jezerniczky azt állította, hogy a kéziratot a Túróc megyei õsrégi Raksányi család levéltárában találta. Nyírfakéregre van írva, tollal, koromfe­kete tintával. A nyolc hüvelyk hosszú, öt hüvelyk széles nyírfakéreg több részre töredezett, emiatt kisebb darabok hiányoznak belõle. Cherven Tamás nagy üggyel bajjal egy papírlapra felragasztotta a darabokat és dicséretesen meg is fejtette. Ennek eredményeként 127 nevet kapott, amelyek közül 56 az 1391-ben kiadott Túróc vármegyei Regestrumban, oklevéljegyzékben is szerepel, amely Zsigmond király számára készült.

Jerney János (1800-1855, utazó, õstörténész, nyelvész) 1840-ben e megfejtéseket közzétette, az Akadémiának is jelentést írt a leletrõl, valamint réznyomatot készíttetett róla. Határozott véleményt nem mond, de megjegy­zi, hogy „eddigelé” nincs tudomása fakéregre történt írásról.

Toldi (Schedel) Ferenc (1805-1875, irodalomtörténész) véleménye sze­rint az általa ismert hun-magyar írásemlékek közül „a legnagyobb régiségre mutat, s leghitelesebbnek is látszik”.

Határozottan hamisítványnak ítéli azonban Szabó Károly (1824-1890) mûvelõdéstörténész. Ezt azzal indokolja, hogy „nyírfahajra” készült, vala­mint, hogy Bél Mátyás betûit másolta a hamisító, amelyek jellegzetesek, erõ­sen kalligrafáltak, cirkalmazottak az õsi formához képest, de igen tet­szetõsek. Ha alaposan megszemléljük a Túróci Fakönyv és Bél Mátyás rovás­írásos Miatyánkjának betûit, észre kell vennünk a különbségeket, az egyedi sajátosságokat, tehát nincs szó másolásról.

Sebestyén Gyula (1864-1943) finnugor származáselméletet valló nép­rajzkutató, akadémikus, így dörgedelmez a Fakönyv és néhány más rovás­emlék ellen: „A hamisítók rendszerint valamilyen égetõ szükségletet kí­vánnak bûnös úton fedezni. Így tért le az igaz útról a székely betûrovás né­hány meghibbant elméjû rajongója is.” Nézzük értelmezõ szótáraink sze­rint, mit is jelent a hamisítás. Czuczor Gergely – Fogarassy János szótára (Pest 1862) szerint „…Hamisít: valamit eredeti valóságából kivetkõztet, megront, s mégis eredeti gyanánt mutatja, árulja, stb.” Magyar Értelmezõ Kéziszótár (Bp. 2003): „Hamisít: csaló szándékkal utánoz, vagy megváltoz­tat valamit. Hamisítvány: eredetinek feltüntetett, utánzott, hamisított do-log, tárgy.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miután a fûzfakéregre írt szöveg készítõjének neve nem maradt fenn, nem mondhatjuk, hogy hírnévre törekedett. A Regestrumot sem utánozta csaló szándékkal, mert nem papírra és nem latin betûkkel írta. Eredetiként nem árulta, nem kufárkodott vele, anyagi hasznot nem húzott belõle. Hamis ké­szítési évszámot sem írt rá, hogy a Regestrummal egykorúnak tüntesse fel.

S vajon nem nevezhetõ-e inkább rosszindulatú hamisítónak a hivatalos tudomány által dédelgetett Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki Szentkatolnai Bá-lint Gábor székely tudós által összegyûjtött és az Akadémiának beadott ro­vásemlékeket megsemmisítette, elégette, csakhogy igazolhassa alábbi tév­eszméjét: „Ob die Ungarn, oder Magyaren vor ihrer Christianisierung die eigentliche Schreibkunst geübt haben, ist das unbekannt.” (1881) Magyarul: „Hogy a magyarok a kereszténységre térítésük elõtt a tulajdonképpeni írás­mûvészetet gyakorolták volna, nincs tudomásunk.”

S maga Sebestyén Gyula is meglepõ merészséggel és önbizalommal ala­kította át a csíkszentmiklósi rovásfelirat néhány szavát, noha annak két ko­rábbi másolata egymással megegyezett. Az eredetit a templom papjai, Ist­ván törvényének kései végrehajtói pogány emléknek minõsítették és a templom faláról a 18. században levakartatták. Sebestyén a felirat két érték­mentõ másolóját „avatatlan restaurátoroknak”, a „felirat elrontóinak”, ma­gát a szöveget pedig „egyszerû iparosok együgyû szövegének” nevezi, ahe­lyett, hogy örvendezne azon, hogy legalább másolatban fennmaradt. „Az egyszerû iparosok és avatatlan restaurátorok” becsületét Ráduly János állít­ja helyre A rovásírás vonzásában címû könyvében, igazolván a másolatok helyességét. Nem vitatható el Sebestyéntõl az alaposság, a hihetetlen kuta­tói szívósság, de erõsen hiányolható jellemébõl a szerénység, a képzelõerõ és a hazaszeretet, a „honszerelem”, amely Fischer Károly Antalt akadémiku­si felkentség és tudományos fokozatok nélkül is közelebb vitte a rovásírás gyökereihez.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz, a Túróci Fakönyvhöz. Sebestyén Gyula egyik kifogása az, hogy a Fakönyv rovója nem hagyja ki leggyakoribb magánhangzónkat, az „e”-t, vagyis nem rövidít, hanem csak ligaturákat, ösz­szerovásokat képez. Az „e” kihagyásával történõ rövidítés rovásemlékeink többségére nem jellemzõ, sem Telegdi, sem Bél Mátyás nem alkalmazza imákból álló írásmutatványában. A Fakönyv írója az összerovásokat részesí­tette elõnyben és nagyon helyesen gondolkodott, hogy mindkettõ együttes alkalmazásával nem tette érthetetlenné a szöveget.

A hamisítványt kiáltók legfõbb „ütõkártyája”, hogy Bél Mátyás betûit má­solta a Fakönyv írója, tehát csak az 1713-ban, illetve 1718-ban kiadott is­mertetései után készülhetett. Kétségtelen, hogy elsõ és felületes rápillantás­ra az õ Miatyánkja az, amelyre legjobban hasonlít a Fakönyv írásképe.

3. Az 5000 éves tordosi váza feliratának részlete, 4. A Fakönyv K betûje a Beke szóban, 5. A 3000 éves baltatok G bet ûje, 6. A Fakönyv G bet ûje, 7. A jelegzetes L betû, 8. Porszon 9. Tasziló, 10. Tibor, 11. Zobozló

 

Nézzük, vannak-e a megelõzõ idõkbõl, tehát 1713 elõttrõl a Túróci Fa­könyv betûihez hasonlító írásemlékeink! A Fakönyv két legjellegzetesebb betûje a K és a G. Mindkettõnek olyan emlékben bukkantam ikertestvérére,

amelyeket a Fakönyv írója még nem ismerhetett. Az általa használt K jelet Marija Gimbutasnak, a Los Angelesi Egyetem neves kutatójának, a tordosi kultúrát is tárgyaló könyvében egy újkõkori edény feliratán találtam meg (újkõkor: ie 5000-3000). Természetesen ennek hangértékét nem ismerjük teljes bizonyossággal, de Torma Zsófia (1840-1899) tordosi kutatásai és az általa feltárt több, mint tízezer, írásjeleket hordozó agyagkorong kétségte­lenné teszi kapcsolatát õseink írásával. Hasonló jeleket az Altáj-hegység­ben is találtak szkíta-hun feliratokon. Az akadékoskodók mondhatják azt, hogy ez a K betû hasonlít a türk írás M jelére is. Ezt az ábécét azonban az ótörökök az avaroktól vették át, majd erõsen lerontották, így ezt a lehetõ­séget elvethetjük.

A Fakönyv G betûjéhez egyetlen hasonlót találtam, a 3000 éves cam­pagnai szkíta bronz baltatokon. Ez jobbról a második jel, amely Debreczenyi Miklós szerint (1914) a GIT ligatura. A baltatok G-je a helyes irányban, jobbról balra, míg a Fakönyvön mind a G, mind az L betûk for­dítva állnak. Egyébként az egész szöveg hagyománykövetõen jobbról bal­ra íródik. A baltatok rajza Lubbock angol régész Prehistoric Times címû könyvében 1865-ben jelent meg, tehát 1839-ben, a Fakönyv elõkerülésé­nek évében még nem ismerhették. A Bél Mátyásnál látható fordított G és L betûk már Miskolczi Csulyák Gáspárnál 1654-ben megjelennek, vala­mint egy magánlevélben is, amely 1770-ben íródott ugyan, de csak az 1890-es években került elõ a családi levéltárból, így a Fakönyv írója ezt sem ismerhette.

Ugyancsak jellegzetes és teljesen egyedülálló a fakönyv T betûje, amely­nek hiányzik az alsó szára. Dobai 1661-es ábécéjében és a Csallány Dezsõ által közölt „Magyar ábécé"-ben 1680-ból a ZS betû vesztette el a szárát és úgy néz ki, mint az 50-es rovásszámjegy, de a T-nek ezekben az ábécékben is van szára.

A rajzosabb, lágyabb betûk megjelenését sem köthetjük csak Bél Mátyás ábécéjéhez. A gömbölyû „A” már a Rudimenta több másolatában felbukkan (giesseni, hamburgi, fogarasi), tehát valószínû, hogy az eredetit is így írta Telegdi. Kájoni János mindkét betûsora (1673), a Hickes-Harsányi ábécé (1678), a Dési-Dobai betûsor (1700) is tartalmaz gömbölyû elemeket.

Igen ötletesek a Fakönyv összerovásai, amelyeket írója következetesen alkalmaz. Az egész írás lendületes, folyamatos, tetszetõs, egyéni, nem pedig görcsös másolgatás. A hasonló írásképû rovásemlékek közül a legtöbbet szintén hamisítványnak kiáltottak ki, például Somogyi Antal kiadványait, vagy a lévai vár rovásírásos alaprajzát, ám ezek nem tartalmazzák sem a Fa­könyv három jellegzetes betûjét (K, G, T), sem az összerovások ilyen ötlet­gazdagságát, amelyet csak gyakorlott rovó készíthetett.

Mind a Regestrumban, mind a fûzfakéreg lapon feltûnõen sok a Z betû. Ez abból adódik, hogy a zöngétlen SZ helyett, a zöngés Z-t használták, pl. Szoboszló helyett Zobozló. SZ hang csak két helyen fordul elõ, a Tasziló és Porszon nevekben. (Lásd az írás végén)