Friedrich Klára

 

Újabb adatok az Eltüntetett őstörténetünkhöz

A Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás című könyvünkben választ kerestem arra, hogy mi magyarok miért nem használhatjuk szkíta-hun-avar őseinktől örökölt nemzeti írásunkat ugyanúgy, mint a japának, kínaiak, héberek, oroszok…

A tatárlakai táblácskák jeleivel foglalkozva ismét megbizonyosodtam azoknak a hivatalos tudomány által gúnyolt, vagy éppen figyelembe sem vett tudó­soknak az igazságában, akik magyar nyelv ősnyelv voltát hirdették, többek között Horvát István (1774-1846), Sir John Bowring (1792-1872), Fischer Károly Antal (1842-1926), Magyar Adorján (1887-1978), Zakar András (1912-1986), Andrássy Kurta János (1910–) és mások, akiknek még nevét sem tudhatjuk, mert műveiket eltüntették. Ahogy mai magyar nyelvünk őse a Föld csaknem minden nyelvének, ugyanúgy írásunk is őse a Föld írásainak és nagy valószínűséggel nem is földi eredetű, mint ahogy erre már Szőke Lajos is rámutatott Az emberiség égi eredetű ábécé jelrendszere című könyvében (Faktor Bt. 2001). A gyarló egyénekhez hasonlóan azonban a gyarló népek is igyekeznek kitörölni az emlékezetükből – sőt vannak, akik az életből is – azokat, akiktől tanultak. Így törtek évezredek óta már lent Sumérben és azóta is Ázsia és Európa hálátlan népei tanító őseinkre. Nem értelmességüknél és bátorságuknál, hanem hatalmas tömegüknél és alattomos ravaszságuknál fogva sikerült le­tépni hatalmas darabokat országunkból és népességünkből. Még nem szavazóképes gyermekeinkkel együtt is csak kétmillióan maradtunk 2004-re és vajon ide fog-e érni idejében az Atya, vagy most is késni fog, mint Jézusnál és minket is utolsó szálig keresztre feszítenek ugyanazok, akik Jézust?

     De térjünk vissza a rovásírás területére, és nézzük meg, milyen újabb adatokat tudok hozzátenni a Kárpát-medencei birtoklevélben közöltekhez!

A gyermekek félrevezetésére irányuló törekvésekkel kezdem. A „rendszerváltozás” 15 éve alatt, a polgári kormányok idején sem keletkezett egyetlen kis hajszálrepedés a hivatalos tudomány finnugor elméletének tömör bástyáján. A finnugor elmélet ugyanolyan érinthetetlen, mint a trianoni határok. A nemzeti alaptanterv 109. oldalán még mindig ez olvasható: „Gyűjtsön a tanuló szavakat a könyvtárban a finnugor nyelvrokonság bizonyítására.” Az általános iskola 5-6. osztályos nyelvtankönyvében (Nemzeti Tankönyvkiadó) a finnugor-uráli fatörzs ugor ágán lógunk manysi és „chan­ti” levelek társaságában.

S az iskolán kívül mit talál a gyermek? Az alsó tagozatosokat célozza meg a következő két mutatós, színes kiadvány. Az egyik az Usborn Világtörténelem a Park kiadótól. A szerző Jane Cisholm, a szakértők sem magyarok. Az utolsó lapokon található a lektor, Vég Gábor neve. A könyv 1999-től már öt kiadást megért. Magyarországon kiadja a Novotrade Rt. A 25. oldalon

„hordába szerveződött törzsek” között szereplünk! Itt látható a Nagyszentmiklósi Kincs gyönyörű, kettes korsójáról a Győztes Fejedelem is, aláírása: „Bolgár lovast ábrázoló aranylemez.” Bolgár és lemez!

A másik, a népszerű Tudod-e sorozat egyik tagja, 2002 táján adhatták ki. Az Érdekességek Ázsiáról kötetében tűnünk fel, illetve tagadtatunk le a Rokonaik-e a hunok? alcím alatt. „Természetesen nem” – válaszolnak a szerkesztők. „Az azonosság csak az író Kézai Simon fantáziájának szüleménye.” Még jó, hogy nem tették hozzá, hogy beteges fantáziájának! Aki ezt ilyen rosszul tudja, az Koller Gábor szerkesztő és Szabó Tamás lektor. A Szalay Kiadónál jelent meg.

Azért egy felvilágosultabb tankönyvről is beszámolhatok, bár félve, nehogy gyorsan visszavonják: Bánhegyi Ferenc – Hon és népismeret az 5. osztályosok számára (Apáczai Kiadó 2002). Nála a finnugor elmélet nem bizo­nyított tény, hanem feltevés: „Egyes kutatók feltevése szerint a magyarok ősei is az ugorok közé tartoztak, bár erre csak a nyelvi hasonlóság a bizo­nyíték.” S ugyanebből a könyvből két nagyon szép, igaz mondat: „Kulturális örökségünk legértékesebb, legtitokzatosabb része a rovásírás… A rovásírás, az ősi magyar kultúra híradásait elpusztították, így már csak nagyon keveset tudunk a korabeli hétköznapi életről.”

Igaz őstörténetünk elpusztítása, szkíta-hun írásunk emlékeinek eltüntetése a 10-11. században kezdődött, amikor Géza és István erőszakkal nyugati kereszténységre térítette őseinket. Idegen hadsereg segítségével gyilkolták le a szkíták, hunok, avarok, magyarok népét. Máglyákon pusztultak a rovásbotok, a rovásírásos pergamen tekercsek, a fa, ezüst és arany táblákkal borított kódexek. Idegen papok gyilkoltatták le a gyógyító, tanító táltosokat, a regösöket a leprásokkal közös falvakba gyűjtötték.

Így ír erről Barczikay Klára A Nap fiai című, Argentínában megjelenő, magyar nyelvű, az újság címét rovásírással is közlő folyóirat főszerkesztője a 2000 szeptember/októberi számban, Emlékezzünk „Szent” Istvánra című cikkében: „Ilik nekünk is. Minden külföldi, belföldi lap vezércikkei csakis róla szólnak. Az államalapítóról! Arról egy szó se, hogy Géza jött vissza a Kárpát-medencébe. Arról sem, hogy neki köszönhető még Trianon is. Õ volt, aki behozta az idegeneket a fia jogtalan hatalmának megvédésére. Azóta igyekeznek irtani és elnyomni a magyarokat. A turáni fajt.

Nekem, aki gyilkoltatott, nem lehet szent. Aki saját nagybátyját felnégyeltette, vagy másiknak kiszúratta szemeit, nem lehet szent!”

Úgy tűnik, mégis van alapja annak, hogy létezett István rovásírást betiltó törvénye. Egyik előadásunkon egy hallgató szükségesnek tartotta megvéde­ni István becsületét, mint államalapítóét, a törvényt pedig azzal cáfolta, hogy a tudósok szerint olyan fizetőeszköz, amely a vitatott törvényben sze­repel, a „pensas” nem is létezett. Válaszomban az államalapítóhoz annyit fűztem hozzá, hogy itt a Kárpát-medencében már létezett, virult István előtt a szkíták-hunok-avarok állama. Gábor ezt azzal egészítette ki, hogy ha nincs telek, nincs föld, akkor nem lehet házat építeni, a földet pedig nem István

szerezte. Nagyon egyet érthetünk Badiny Jós Ferenccel, hogy István csupán a judeokeresztény államot alapította, magyar vérben gázolva.

A pensasra akkor válaszolni nem tudtam, de azóta több történeti munkában olvastam róla. Egyet idézek: 1100-ban a tarcali zsinaton Kálmán király törvényt hozott, hogy a földesurak 100 pensa jövedelem után egy páncélos fegyverest állítsanak. (Forrás: Magyar Történelmi Kronológia, Tárogató Bt. 1998. 19. oldal)

Itt szeretném egy különös jelenségre felhívni a figyelmet. Családom római katolikus vallású lévén, minden vasárnap jártunk templomba, többek között ezért nem vettek fel egyetemre. Nem voltunk bigott hívők, a templomba járás azonban a vadkommunizmus éveiben kicsit ellenállásnak is számított. Nem voltak akkoriban zsúfolva a templomok, 1989 után azonban alig fértünk be! Aztán el is maradtunk, mert sok kommunista rontotta ott a levegőt és Pál apostol leveleit már nagyon sokszor hallottuk. A régi templomba járók­ról, ha összetalálkoztunk, kiderült, hogy „koppányosok”. Az 1989 utáni újhi­tűek meg úgy védték tőlünk Istvánt és a judeokereszténységet, mint azelőtt a kommunista eszméket az imperializmustól. Hiszek a megtérésben, a bűn­bánatban, de a bűnbánó imádkozzon a templom egy homályos sarkában, ne az első sorban üvöltse teli torokból, hogy „Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a Föld felett” úgy, ahogy néhány éve az Internacionálét üvöltötte.

Kállay Ferenc, a Magyar Tudós Társaság rendes tagja, volt királyi százados, hadbíró, A pogány magyarok vallása című, 1861-ben megjelent könyvében írja: „…hogy több írásos emlékek fenn nem maradtak, az nem csuda, ha meggondoljuk, hogy nálunk, mint másutt, a pogány írások, s babonás jegyzékek a keresztény fejedelmek parancsára elégettettek, megsemmisíttettek, nevezetesen I. András parancsában meghagyatik, hogy minden magyar és idegen, ki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszítse el, ha scythiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és scythiai nemzeti szertartásokat, a hamis isteneket el kel törleni, a bálványok pedig lerontassanak.”

Debreczenyi Miklós, nyugalmazott kúriai bíró 1914-ben adta ki Az ősmagyar írás néhány hazai és oroszországi emléke című könyvét. A zseniális megfejtők közé tartozott, aki a történelmi kort is kutatta, amelyben a rovásemlék született, ezért hiteles. Az ő olvasatában a Nagyszentmiklósi Kincs 8-as számú tálkájának felirata a „Gélyse kiskán pesenyüj kenész”, amellyel megegyezik Pataky László ötven évvel későbbi megfejtése. Debreczenyi Miklós is feltette a kérdést, hogy miért maradt fenn olyan kevés rovásírásos emlékünk: „…E kedvezőtlen körülmények közül nem utolsó helyen ál a keresztyén valás behozatala, melyet a Kisfaludy Társaság 1913. február 9-i ülésén tartott remek beszédében Rákosi Jenő is úgy jelemzett, hogy az nem volt más, mint a nemzetnek rettenetes kiforgatása önmagából és amely régi írá­sunkra, mint a pogány műveltség egyik jelentékeny tényezőjére nézve külö­nösen az által vált végzetessé, hogy maga után vonzotta a latin nyelv és latin írás kultuszát… amely a magyar betűkben való teljes szegénysége miatt éppen annyira alkalmatlan volt zengzetes nyelvünk szabatos kifejezésére, hogy ősi írásunk egészen áldozatul esett.”

Szamosközi Istvánról, erről a nagyszerű magyarról, Bocskai István történetírójáról, gyulafehérvári levéltárosról a Kárpát-medencei birtoklevelünkben bővebben írtam. 1591 és 1593 között Olaszországban tartózkodott tanulmány­úton és a firenzei nagyhercegi könyvtárban egy nyomtatott szkíta betűs könyvet talált, amelyet részletesen leírt egy 1593-ban megjelent művében. A könyvről Szamosközitől függetlenül a páduai Antonius Maginus földrajztudós is be­számolt 1595-ben kiadott könyvének Erdélyről és székelyekről szóló részletében a 162. lapon. Szintén tudott a könyvről Marcus Boxhornius, a leydeni egyetem híres történettudósa, ugyanis tőle értesül a ritkaságról Komáromi Csipkés György debreceni református pap, tanár. A szkíta betűs könyvet 1653-ban kereste Töppelt Lőrinc szász származású, egyetemi hallgató Maginus művére hivatkozva, de nem találta. Berzeviczy Albert 1820-ban szintén hiába kereste, Sebestyén Gyula kutatását pedig az I. Világháború szakította félbe.

Fischer Károly Antaltól és Sebestyén Gyulától még megtudjuk, hogy két szász származású, német ajkú kutató műveiben kétségbe vonta, hogy a ma­gyaroknak saját írása lett volna. Egyikük, Tröstler János, a nagyszebeni Szász Egyetem tanára, aki 1666-ban megjelent munkájában azt bizonygat­ta, hogy a szkíták és hunok nem a magyarok, hanem a németek ősei voltak. Azt is állítja még, hogy a magyarok semmiféle írást felmutatni nem tudnak. A másik pedig az a medgyesi Töppelt Lőrinc, aki 1653-ban járt a firenzei könyvtárban, s mint tudjuk, nem találta a könyvet. Majd 14 év múlva, 1667-ben Leydenben egy latin nyelvű könyvecskét jelentetett meg, melyben azt hirdette, hogy a magyaroknak a kereszténység felvétele előtt nem volt saját írásuk. Töppelt Lőrincet ez a felfogása igen gyanússá tette előttem, s úgy gondolom, hogy a könyvet ő tüntette el. Szamosközi, Maginus és Boxhornius nem csak egyszerű könyvtárlátogatók voltak, hanem korul legnagyobb történelem és földrajztudósai közé tartoztak, s amiről írtak, azt alaposan megvizsgálták. A könyv tehát létezett, mint ősi írásunk bizonyítéka. A szász Tröstler János könyve 1666-ban jelent meg, Töppelt Lőrincé 1667-ben. Tröstler elvitatja tőlünk a szkítákat és hunokat, Töppelt az írást. A bökkenő csak az számukra, hogy ott van az a könyv a firenzei könyvtárban. Szkíta könyv a székelyek, magyarok írásával. Töppelt tehát nagy valószínűséggel valamikor 1653 és 1667 között eltüntette a könyvet.

Itt jegyzem meg, hogy az Erdélybe telepített német nyelvű szászok gyakran fordultak az őslakosság ellen. Nem egyszer tettek panaszt a pápánál többek között Kán László (13-14. század), Erdély főura ellen, aki a magyar területeket védte az idegenektől.

A már említett Komáromi Csipkés György 1655-ben kiadott Hungaria Ilustrata című, latin nyelvű nyelvtanában értesít minket arról, hogy a debreceni könyvtárban is van régi magyar betűkkel írott könyv. Bél Mátyás, nagy tudósunk 1718 körül már hiába tudakozódott e könyv után, a könyvtárosok nem tudták számára felmutatni.

Kájoni Jánosnak a hun-magyar írásra vonatkozó 1673-ból származó jegyzeteiről Simonchicz Ince kegyes rendi tanár 1794-ben megjelent művéből tudunk. Az eredeti Kájoni írások is eltűntek.

A XVII. században durvább módszerekkel is pusztították a magyar történelem emlékeit. I. Habsburg Lipót, német-római császár, magyar király, akinek magyargyűlölete csak az elmebetegség szóval jellemezhető, körülbelül százötven gyönyörű, magyar várat, építészeti remekműveket robbantatott fel azzal az álságos ürüggyel, hogy a török ne fészkelhesse be magát. Bizonyos, hogy ősi írásunk sok emléke is elpusztult várainkkal együtt.

Fischer Károly Antal érdemeit, akiről a Kárpát-medencei birtoklevelünkben bővebben szóltam, csak a legelismerőbb szavakkal lehet méltatni. Fá­radhatatlanul követte egy-egy rovásemlék nyomát. Rettegi István földrajztu­dósnak létezett egy kézirata, amelyben leírja nyomozását a firenzei könyv­tár Szamosközi által felfedezett szkíta betűs könyve után. Fischer 1888-ban a Tudományos Akadémia kézirattárában hiába kereste ezt, „hol annak álí­tólag meg kelene lennie”.

Jerney János (1800-1855) utazó, őstörténész, nyelvész említi Szentkirá­lyi Márkos Dániel kéziratát a hunok régi betűiről, amelynek a Tudományos Akadémia Cornides gyűjteményében kellett volna lennie. Szabó Károly művelődéstörténész az 1860-as években, Fischer Károly Antal pedig 1888-ban hiába kereste a jelzett helyen.

Cornides Dániel történész szintén gyűjtötte a hun-magyar írás emlékeit, ezekről értekezést is írt 1791-ben. Sem Szabó Károly, sem Fischer Károly Antal az Akadémia kézirattárában már nem találták.

Horvát István (1774-1846) történész, nyelvész Rajzolatok… című 1825-ben megjelent könyvében beszámol egy múmiapólyáról, amelyet egy Neupauer nevű bécsi polgár hozott a Nemzeti Múzeum számára és amelyen „pártus-szittya” betűk vannak. Megállapítja, hogy a betűk a Csíkszentmiklósi Feliraton és Kecskeméti Réztáblán lévőkkel mutatnak rokonságot. Napjainkban a Nemzeti Múzeumban senki nem tud erről semmit.

Dr. Molnos Angéla nyelvész tanártól kaptam az adatot, hogy Táncsics Mihály (1799-1884) politikus és író hosszú évek munkájával egy könyvet írt anyanyelvünkről A legősibb nyelv a magyar címmel. Ennek a kéziratnak is nyoma veszett.

Halis István történész írja Az ősmagyarok nyomai című 1902-ban megje­lent könyvében: „Az emberi ész előtt valóságos csodának tetszik, hogy a köznép megtartotta ősi írását és hagyományait, bár ezer esztendeig törekedtek mindezeket a népből kiirtani… Ennél a meglepő esetnél az a legneveze­tesebb, hogy a népünk által mostanáig használt írás ugyanazonos a Babilon­ban kiásott pecséthenger runáival!”

Hol van ma ez a pecséthenger? És hol vannak az Iraki Nemzeti Múze­um kincsei? 2003-ban Irak amerikai lerohanása után a fosztogatók – akik képzett műértőknek bizonyultak – 170 ezer sumér műkincset vittek el. A Bagdadi Nemzeti Könyvtárat pedig kirablása után felgyújtották. (Forrás: Magyar Demokrata 2003/18.) 2004 áprilisában a Világszövetség Erdélyi Társaságából jött villámlevélben az állt, hogy a Bagdadi Nemzeti Múzeum még zárva tart, azonban megnyílik a látogatók előtt az asszír emlékeket bemutató részleg. Sumér tehát nincs többé, a történelmet bombákkal és tankokkal átírták. A sumérekről szóló könyveket pedig majd leselejtezik és megsemmisítik.

Amerikai tank Bagdadban, a Nemzeti Múzeum bejáratánál. Magyar Nemzet 2005. 01. 17.

 

Fehér Mátyás Jenő Korai avar kagánok című könyvében (Buenos Aires 1972, Reprint: Fejes Imre) bemutatja egy avar kagán síremlékét, amelyet Alsó-Ausztriában találtak. A rovásírással készült feliratot, amely valószínűleg a kagán neve volt, levésték róla.

1092-ben László király megtiltotta, hogy őseink fáknál, forrásoknál, köveknél imádkozzanak, azokhoz ajándékot vigyenek. S hogy az engedetlenek ezt meg ne tehessék, pusztították őket is, a fákat, köveket, forrásokat is. Ez még ma is tart. A környezetvédelmi írásomban érintem a fapusztí­tást is. Eltüntették, és ma is eltüntetik feliratos köveket, pl. tászoktetői kövek, Margitszigeti Kő. Andrássy Kurta János szobrász, Pilis-kutató írja a Holtak völgye, Holdvilág-árok című könyvében, hogy számtalan követ, amelyekről rovásfeliratokat gyűjtött, rövid időn belül eltüntettek, vagy összetörtek. A Magyar Nemzetben Margittay Gábor tudósít arról (2003. júni­us 14.), hogy az erdélyi Borberek református sírkertjéből juhlegelő lett. A lelkész összegyűjtötte a sírköveket, de egy kivételével az egészet egyetlen éjszaka ellopták.