1994 elején állítottam össze „Múltunk szétszóródott gyöngyszemei" címû írásomat. Az azóta eltelt idôszakban, hála Istennek és a Püski kiadónak, újabb könyvekhez jutottam hozzá, amelyek megerôsítették szüleimtôl örökölt nézeteimet történelmünkrôl.

Ahogyan elôzô írásomat dr. Zakar András emlékének szenteltem, úgy szeretnék ezzel a mostanival Götz László életmûve, a „Keleten kél a nap" elôtt tisztelegni, amely számomra a kutatói munka, a hazaszeretet és a tisztesség mércéjévé vált.

Hangsúlyozom azonban, hogy írásom nem a következô lapokon idézett és olvasásra ajánlott szerzôk kivonatolása. Elsôsorban a hazaszeretet, Magyarország történelmi becsületének helyreállítására való törekvés az, amelyet maradéktalanul közösnek érzek az idézettekben és önmagamban.

Elkeserítôek, felháborítóak azok a „mûvek", amelyeknek célja múltunk bemocskolása, meghamisítása. Legnagyobb kártételük, hogy elrabolják fiataljainktól ôseik tiszteletét, sôt magukat ôseiket. Mert közülük senki nem hallott Roga hun királyról, aki hadvezéri tehetségben messzemenôen túlszárnyalta a kötelezôen tanított macedón Nagy Sándort.

Mindezekre a magyarellenes, vagy jobb esetben rideg, elhatárolódó mó-don csak a legeltagadhatatlanabb tények megírására szorítkozó könyvekre,

kutatásokra, ösztöndíjakra, egyetemi katedrákra milliók mentek és mennek el. Azok a kutatók pedig, akik okos szeretettel, népünk emlékezetére, ôsgesztáinkra, néprajzi adatokra, régészeti feltárásokra, kézmûves örökségünkre támaszkodva, az egykorú külföldi történetírók közül nem a legyôzöttek gyûlölködô írásait, hanem az elismerôeket idézve küzdenek megbecsülésünkért, arra kényszerülnek, hogy saját anyagi áldozattal, magánkiadásban, fénymásolatban, tömegtájékoztatás, hírverés segítsége nélkül, gúnyolt igricekként terjesszék mûveiket.

Az istállóskôi barlangban találták meg a legrégibb nyílhegyet, 36 ezer éves. Felfedezéséig a hivatalos álláspont az volt, hogy az íj 10 ezer éve használatos. Közel 120 csont nyílhegy bizonyítja, hogy ôseink ezzel a létfontosságú eszközzel évezredekkel elôztek meg más kultúrákat.

Korukat messze megelôzô fejlettségük miatt óriási jelentôségûek a lovasi festékbányában talált, remekbe készült agancs és csont bányász szerszámok. Részletesen ír errôl Mészáros Gyula, a lelet feltárója, a Régészeti barangolások Magyarországon címû kötetben. Ezeknek a 40 ezer évvel ezelôtt élt bányász ôseinknek úttörô találmánya volt a hevítéssel, tüzeléssel történô sziklarepesztés. A kibányászott vörös földfesték mennyisége arra utal, hogy nem csak saját telepüket, hanem másokat is elláttak a díszítéshez, halottkultuszhoz szükséges anyaggal.

Budapest határán, Máriaremete közelében 33 ezer évesek a Felsô barlang leletei. Farkas, róka, barnamedve, vadló a jellemzô állatcsontok. A jégkori vadló nem tévesztendô össze a vadszamárral (Asinus Hydruntinus), csontjaik különbözôek.

Joggal feltételezhetô az ilyen gazdag és kiemelkedô fejlettségre utaló leletanyag mellett a letelepedettség, a kezdetleges földmûvelés gyógynövények szaporítása céljából, továbbá a jégkori vadló kicsinyeinek befogása, háziasítása, szállítóállatként való hasznosítása, ugyanis a csontok alapján néha óriási mennyiségû zsákmányra, húsra lehet következtetni. Valószínûleg nem az egész közösség, gyerekek, asszonyok, öregek követték a csordát,

csupán a vadászok. A lovasi festékbánya közelében sincs élettérre utaló le-let, tehát bányász, vadász ôseink „eljártak dolgozni", majd hazatértek zsákmányállataikkal, nyersanyagaikkal, a kultuszaikhoz szükséges vörös festékkel. Hittek a halál utáni létezés valamilyen formájában, mivel zsugorított, oldalt fekvô helyzetben eltemetett halottaik mellé vadász szerszámokat, élelmiszereket tettek.

És voltak olyanok is, akik nem zsákmányért, nyersanyagért indultak el. Ne higgyük azt, hogy ôseinket csupán „állati szükségletek" vezették. Az emberi intelligencia fontos része a kíváncsiság, megnézni mi van a hegyen túl… Mindig azok lendítették elôre a fejlôdést, akik kíváncsiak voltak arra, mi van a hegyek túloldalán.

Kíváncsi ôseink elindultak Keletre. Erre az elindulásra egyetlen bizonyítékunk van: a visszatérés. Visszatérés a Kárpát medencébe, nemzedékekkel, századokkal, ezredekkel késôbb. Visszatérésüket segítették a folyómedrek, az útközben szerzett csillagászati ismeretek, az odaút során letelepített helyôrségek, táborok, kolóniák. A visszatérés népe a gravettiek. Nevüket jellegzetes, kôbôl pattintott nyílhegyfajtájukról kapták, amelynek alapján táborhelyeik nyomonkövethetôk. Fôbb telepeik a Don, Dnyeper, Dnyeszter mellett, majd sorban a moldvai területeken, a Keleti Kárpátokon keresztül a Kárpát medencében, ahova kb. 25 ezer évvel ezelôtt érkeztek vissza.

A hivatalos álláspont szerint a gravetti kultúra minden elôzmény nélkül, a Don, Dnyeszter, Dnyeper déli területein alakult ki. De emlékezzünk csak vissza a 36 ezer éves istállóskôi nyílhegyekre és a lovasi festékbánya vörös limonitjára. A gravettieket nyílhegyükrôl nevezték el és vörös festéket használtak halottaik eltemetésekor.

A gravettiek fôbb szálláshelyei a Kárpát medencében Bodrogkeresztúron, Orkán, Ságváron, Dunaföldváron, a Dunakanyarban, Pilismaróton, Csillaghegyen, Zalaegerszegen és a Felvidéken voltak. Rénszarvasvadászattal foglalkoztak, telepeiken azonban megtalálhatóak a jelenlegi belsô-ázsiaihoz hasonló vadlócsontok. Feltételezhetô, hogy az egyik csoport már az ott háziasított fajta hátán tért vissza. A hivatalos álláspont a ló legkorábbi háziasítását ugyan i.e. 3000-re, azaz 5000 évvel ezelôttre teszi az Ural táján, de ismét hivatkoznék az istállóskôi csont nyílhegyek és az íj használatával kapcsolatos álláspont ellentmondásaira, vagy a már említett vadszamár kihalását illetô idôpontok eltéréseire.

A gravettiek nem a barlangokat keresték, hanem a síkvidékeken maguk alakították ki rúdsátrakból álló átmeneti szálláshelyeiket. Huzamosabb tartózkodásra földbe vájt, felül szintén sátorszerûen kialakított bôrökkel és földdel fedett kunyhókat készítettek. Tudták, hogyan kell tárolni, szárítani a húst. Friss fogyasztásakor kôlapokon sütötték. Gazdag szerszámkészletük volt, többek között agancskapa. Mûvészetükre a nôi termékenység és agyag állatszobrocskák, valamint a vörös földfesték használata jellemzô.

A hivatalos álláspont szerint 10 ezer éve, az utolsó jégkorszak végén, a felmelegedéskor a rénszarvasok Észak felé húzódtak és ôket követve az egész gravetti népesség elhagyta a Kárpát medencét.

A gravetti népesség egyik, feltehetôen a felvidéki területen élô része valóban elhagyta a Kárpát medencét a rénszarvasok nyomában. Hallatni fog majd magáról ôsapáinknak ez a csoportja. Az ô egyik leszármazottjukat fogják az obi-ugorok (vogulok, osztjákok, manysik, cseremiszek, lappok, szóval akiket néhány nyelvész finnugorként foglal össze) Numi Tórem-nek, Teremtônek hívni és megôrizni teremtési énekeikben. Ezek az Északra vándorolt ôsapáink tanították meg a neandervölgyi szinten élô obi-oguroknak a fejlettebb nyelvet, az eszközkészítést, halászatot, vadászatot. És itt van a finnugorisztika alapvetô tévedése, vagy tudatos torzítása, hogy a tanítókat összekeverték a tanítványokkal.

A jégkorszak végi felmelegedés hatására a Kárpát medencében is hatalmas területek kerültek víz alá, veszélyeztetve síkvidékre települt ôseink életterét. Ezért nagy arányú kivándorlás indult meg, fokozatosan feltöltve a Keleti Kárpátoktól a Donig húzódó helyôrségeket. 8-9 ezer évvel ezelôtt a telepek megnövekedett lakossága kezdett áttérni a vadászatról az élelemtermelô gazdálkodásra. Termékeikkel kereskedtek, kapcsolatba léptek más kultúrákkal, tanították ôket, hatottak rájuk. Újból hosszú utakra indult néhány csoport. Eszközeik, használati tárgyaik alapján követhetôk. E követés legjellemzôbb tárgya most nem a gravetti nyílhegy, hanem a kerámia és Dél-Mezopotámiába vezet.

Sir Leonard Woolley, a mezopotámiai ásatások legnevesebb régésze tárt fel egy kultúrát az Al-Ubaid domb alatt, amelynek egyik alsó, 6500 éves rétegében jellegzetes mintázatú, mázas, égetett agyagedényeket találtak.

500-1000 évvel késôbb pedig ugyanezen az útvonalon megjelennek a fejlett rézbányászatot és fémmûvességet követôen a fémszínû, sötétszürke, vörösesbarna mintázat nélküli kerámiák Dél-Mezopotámiában.

Erdély a Kárpát medence régészeti leletekben és adatokban leggazdagabb területe. Sajnos ezek éppen olyan hozzáférhetetlenek, mint néhány éve Zakar András, Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc, Érdy Miklós könyvei voltak. Erdély a kulcs, a sumer-magyar azonosság bizonyításához és éppen ezért kellett ezt a kulcsot kitépni a kezünkbôl.

A kultúrtörténészek kevés dologban értenek egyet, de abban igen, hogy az írás sumer találmány. Ezt mi magyarok is elfogadhatjuk, azzal a kiegészítéssel,

hogy a sumerek Kárpát medencei ôsapáink egy délre húzódott csoportja voltak. Ezt bizonyítják az egyúttal az útvonalakat is mutató tordosi (Erdély), Vinca (Belgrád közelében), anatóliai, zagroszi kultúrák.

A gravetti nyílhegy, a fazekaskorong, a négykerekû kocsi, a juh, kecske, ló háziasítása, a festék és rézbányászat, az égetett agyagszobrocskák feltalálása után Erdélyben megjelenik az írás.

Az erdélyi Tatárlaka a múlt században élt nagy jelentôségû régésznô, Tor-ma Zsófia által feltárt tordosi kultúrához tartozik. 1961-ben itt találtak a régészek egy hamuval telt gödörben, emberi csontok mellett három agyagtáblácskát és agyagszobrocskákat. Hangsúlyozom, hogy helyi agyagból készültek. A három táblácskán piktográfia, képírás található, amelyhez hasonlókat Torma Zsófia is talált a tordosi cserépedények alján. De nem csak a tordosi, hanem Dél-Mezopotámia Al-Ubaid-i és uruki kultúráit követô Jemdet-Nasr korszak agyagtábláival is megegyeznek a piktográf jelek. A lényeges különbség az, hogy radiokarbon mérések alapján a tatárlakai lelet 7000 éves (i.e. 5000), a Jemdet-Nasr piktográfiák pedig 1500-2000 évvel fiatalabbak.

A tordosi szobrocskák ôseink külsejére is utalnak, hátul varkocsba fogott hajat viselnek, mint utódaik, a hunok.

Teljesen felesleges azon vitatkozni, hogy Nimród Noé melyik fiának utóda, hiszen Noé soha nem létezett máshol, mint azoknak az akkád-sémi papoknak a képzeletében, akik a több ezer évvel azelôtti sumer agyagtáblákat másolva vízözöni hôsünket Ziuszudrát elôször Um-Napisti-nek, majd Noénak keresztelték el, a vízözön történetét pedig kisajátították a forrásanyag megjelölése nélkül.

Nimród, a sumerek istenként tisztelt hadvezére vezette népe harcát a környezô sivatagi és hegyvidéki területrôl támadó barbár akkád-sémi törzsek ellen. Korát az agyagtáblák és a királylistán szereplô elsô uralkodók, Enmerkur, Lugalbanda és fia Gilgames elé kell tennünk. Nimródhoz fûzôdik a Bábel tornya néven ismert hatalmas zikkurat, toronytemplom építése. Egyúttal Nimród és fiai, Hunor és Magyar a hôsei a legszebb mondánknak, a Csodaszarvasnak, amely híven fejezi ki a Kárpát medencébe való visszatérés apáról - fiúra örökített, kiolthatatlan vágyát.

Nimród, aki fiatalságát a birodalom megvédésének szentelte, amikor úgy érezte, hogy megfelelô utódnak adhatja át a feladatot, Északra költözött, Eviláth-ba, a mai Irán területére, hogy családot alapítson. Tudta, hogy ô már nem érheti el az ôshazát, de azért közeledett feléje, hogy fiainak megkönynyítse a hazatérést, amelyet feladatul adott nekik.

Nimródban már jelen volt szakrális királyaink mágikus ereje, hogy a hatalmas birodalmat, amelyet Badiny Jós Ferenc a Kárpát medence, a Káspi-Aral térség és Mezopotámia háromszöge által bezártan határoz meg, együtt tartsa.

A mezopotámiai királylistát tartalmazó ékiratok szerint a királyság az égbôl szállt alá. Ezért nevezhetjük azokat a Kárpát medencei származással rendelkezô uralkodókat, akik a Badiny Jós Ferenc által behatárolt területen birodalmakat építettek, államokat alapítottak, egyedülálló kulturális kincset hoztak létre – szakrális királyoknak.

A sumer birodalmat alapító szakrális királyok egyike Gilgames volt. Megközelítôleg 5000 évvel ezelôtt építette Uruk városát. Ékiratos eposzok hôse.

Halála után az akkád-sémi beözönlés Sumerba annyira megerôsödött, hogy i.e. 2400-ban Sarrukin (Sargon) vezetésével magukhoz ragadták a hatalmat. Sargon vérengzô módon irtotta a sumereket, nyelvüket betiltatta, szentélyeiket leromboltatta, ékirataikat akkád nyelvû történelemmé átdolgoztatta. Utódai hasonló rombolók voltak. A sumerek nagy része vagy lázadásban vesztette életét, vagy kivándorolt Észak felé. I.e. 2100 és 2000 között ismét sumerek uralták Dél-Mezopotámiát. Utu-Hegal, Ur-Nammu, majd fia Sulgi újból felépítette Ur városát, mégpedig az idôtálló égetett téglából, restauráltatta a kultuszhelyeket, felvirágoztatta a kereskedelmet. Béke volt a városállamokban.

Az újjáépített birodalom 2000-ben megint repedezni kezdett a sémi néphez tartozó amoreusok támadásai miatt. Az amoreus Hammurabi, Babilon városállam uralkodója, i.e. 1792-ben egyesítette Sumert és Akkádot Babilonia néven. A hivatalos nyelv az akkád volt. Igazságtalan, részrehajló törvényei bármilyen koholt bûnért rabszolgává tehették a sumer ôslakosságot. Hammurabi fia i.e. 1737-ben földig rombolta Ur városát. A sumer ékírásokat a babilóni mitológiához igazították, majd összetörték az eredetieket. Az agyagtáblákhoz hasonlóan csak töredékeiben fennmaradt ôseink kivándoroltak a Zagrosz hegység és a Káspi tó irányába testvérnépükhöz, a szkítákhoz. Az égbôl alászállt királyság elhagyta Mezopotámiát.

A Mezopotámiát elhagyni kényszerülô népesség csatlakozott a Káspi és Fekete tenger, Don, Dnyeszter térségében élô helyôrségekhez. Ez a csatlakozási folyamat Ur város lerombolásától i.e. 1700-tól i.e. 800-ig tarthatott. A telepesek idôközben kiterjedt kultúrát hoztak létre, amelyet andronovóinak nevez a régészet. A Dnyesztertôl nyugatra állattenyésztést, keletre földmûvelést folytattak. A bronzmûvesség igen fejlett volt. Ehhez a kultúrához tért vissza Hunor és Magyar népe, magukkal hozva hadi istenként tisztelt ôsapjuk katonai tehetségét. Ennek a hármas tagozódású birodalomnak a neve Szkítia.

A szkíták ismét nagymértékben hozzájárultak a térség fejlôdéséhez, a tökélyre fejlesztett lótenyésztéssel és lovaglással, a vas zablával, a bôrnyereggel, a bôr szíjakból készült kengyellel, egy rendkívül erôs íjfajtával, a fordítható tengelyû kocsival, az egymáshoz szíjazott bõrcsónakokból álló „hordozható" hidakkal és nem utolsó sorban a zuhanyozóval. Ugyanis ez a lovasnomádnak lekicsinyelt nép gyakorta fürdött, borotválkozott és fehérnemût hordott. A késôbbi bizánci császárok által is nagyra tartott szkíta vagy hun fürdônek nevezett alkalmatosság egy hordozható, csappal ellátott bôrtömlô volt, amely alá állva tisztálkodtak ôseink.

A szkíták sikeres hadjáratokat folytattak, i.e. 510-ben Dareiosz (Dárius) perzsa király sem tudta nagy létszámú, de nehézkes seregével legyôzni a villámgyorsan mozgó, nyilazó szkíta könnyûlovasságot. Hogy milyen távolságokra jutottak el, arról halomsírjaik, kurgánjaik tanúskodnak, pl. az Altáj hegységi Pazirik-be, vagy a kínai Ordosz-ba. Írásuk a sírleletek egyes darabjain megtalálhatók, rokonítható a székely-magyar rovásírással. Ötvösmûvészetük termékei igazi mûremekek, leggyakoribb díszítõelem a szarvas. i.e. VII. és VI. században a Kárpát medencében volt a szkíta fejedelemség központja. A csodaszarvas népe megtért az ôshazába.

Kínai iratok i.e. 1700 óta említik a határaikat zaklató hunokat. Bezter (i.e. 207-174) az ázsiai hun birodalom alapítója. Neve a kínai forrásokban Mao-tun. A hun fejedelmeket egyesítve nyugatra tört, az ôshaza felé.

Balambér, a pártus királyi házból származó hun uralkodó a gótok legyôzése után, 378-ban jelent meg a Kárpát medencében, az Alföldön.

Jordanes gót történetíró a legyôzöttek gyûlöletével talál ki rémmeséket a hunokról, amelyeket szívesen idéznek a magyarellenes történészek. Balambér fia, Uldin, a Dunáig szilárdította meg a hunok hatalmát.

A hun hadsereg létszáma 300 ezer fô körül mozgott. Ez jelent 300 ezer egészséges, jól táplált, bátor, gyors embert, 300 ezer kardot, tôrt, az akkor új találmánynak számító 300 ezer reflexíjat, nyílvesszôket, tegezt, 500 ezer, csatában rúgó, harapó, lovasával együtt küzdô lovat, nyerget, zablát, kengyelt, harci szekereket, pillanatok alatt felállítható és szétszedhetô sátrakat. Egy ilyen sereg óriási kiszolgáló hátteret igényel, ércbányászatot, kovácsipart, állattenyésztést, földmûvelést, gyógynövénytermesztést, íjkészítôket, nyergeseket, nemezkészítôket, stb.

A hunok a szkítákéhoz hasonló ruházatot viseltek, bôrnadrágot, térdig érô bôrdolmányt, csizmát. Télen szôrmével bélelték öltözéküket. A gomb

szintén szkíta-hun találmány. Fehérnemûiket vászonból, selyembôl készítették. Mivel a nôk férfi módra lovagoltak, ôk is nadrágot hordtak.

A szekerek számtalan fajtáját alakították ki; harci szekér, fürdô szekér, málhás szekér. A bôr tetejû utazó szekér nôk, gyerekek, öregek, betegek szállítására szolgált.

Sátraik, jurtáik szerkezete valóságos mûszaki csoda. Kívül nemez, vagy bôr borításúak, belül szônyeggel fedték a falait és az alját.

Fejedelmeik számára favárakat építettek, amelyeknek összeillesztése szintén mûszaki remeklés volt. A szkítákéhoz hasonló bôrtömlôs zuhanyozót használtak, de fa és bôr fürdôkádjaik is voltak. A fürdôvízbe gyógynövény fôzetet kevertek, párnáikat gyapjúval, illatos növényekkel töltötték. Ékszereik remekmûvû ötvösmunkák. Jellemzô a sárkány ábrázolás. Lószerszámaik díszesek, nemcsak az ember, az állatok kényelmét is szolgálták. A húst nem étkezési célra puhították nyereg alatt, hanem a ló bôrét védték a feltöréstôl.

Papjaik, táltosaik fejedelmi családokból kerültek ki és semmiképpen nem révületben keringô sámánok voltak. Írásaikat, szerzôdéseiket fára rótták, a kínai császárokkal pergamenen leveleztek.

420 táján Uldin fia, Roga került a hunok élére. Még apja udvarában öszszebarátkozott Aetiussal, egy elôkelô római ifjúval. Ez a barátság egész életük folyamán megmaradt és mindkettôjük számára igen gyümölcsözô lett. Roga több alkalommal is hun seregekkel segítette Aetius pályafutását, aki midôn politikusi, hadvezéri pályája csúcsára ért, átengedte Pannoniát a hunoknak, 432-ben. Roga, hogy jelenlétével nyomatékosítsa az átadást, a Dunántúlra költözött, a mai Ozora területére. Szállásbirtoka diplomáciai központ lett, de nem csak innen, hanem gyakran személyesen irányította hadjáratait. Roga anyanyelvén kívül – amely anyanyelvet legszebben a székelyek ôrizték meg – latinul és görögül is beszélt. A hun birodalom Roga diplomáciai és hadvezéri zsenialitásának köszönhetôen ekkor éri el legnagyobb kiterjedését, az Északi tengerig nyúlik. A Kelet-római császárság Roga adófizetôje, a Nyugat római császárság pedig lekötelezett szövetségese.

Mindaz tehát, amit népünk birodalomalapításban, államalapításban elért, Roga alatt teljesedett ki. Ennek a kiteljesedésnek jelképe a Szent korona, amelyet hun ötvösök készítettek Roga számára, és ô viselte elôször, valószínûleg 432-ben. Bár Csomor Lajos szerint nem Roga megrendelésére készült a korona, mint legilletékesebbet, ôt idézem.

Roga udvarában gyakran megfordult és hadjárataira is elkísérte testvérének, Mundzuknak fia, Attila. Roga emberi és politikai nagyságát mutatja, hogy bár voltak fiai, Attila ígéretes rátermettségét felismerve, ôt nevelte ki utódjául. Roga korán és váratlanul halt meg 434-ben, ám Attila átveszi és következetesen valósítja meg nagybátyja elképzeléseit. Attiláról számtalan forrás és könyv tudósit. Egy nálunk kevésbé ismertbôl idéznék, a Nibelung énekbôl, amely a legnagyobb német nemzeti eposz. Ebben Attila feleségül veszi a hôs Siegfrid özvegyét és a németesen Etzilburgnak nevezett Attila várába költöznek és amely valószínûleg a Pilisben állott, késôbb Árpádot a közelében temették el.

Attilára és hunjaira szórt sok, ostoba, irigy vádaskodás után olvassuk Szász Károly 1868-as fordítását:

Attila halálával (453) nem olyan hirtelen és látványosan omlott össze a hun birodalom, mint ahogy azt némely szerzôk kárörömmel hangsúlyozzák. A hunok nagy része a Meotisz, Káspi tenger, Aral tó vidékére húzódik vissza. Roga fia, Edikon a dunántúli és a Duna melletti hun települések fejedelmeként élt tovább. Roga unokája, Odoaker, a Nyugat római császárság megszûnése után az elsô római király volt 14 éven keresztül.

460-ban pedig avar népünk már a Káspi tenger feletti térségben tartózkodik és hazafelé készül.

A pártus birodalom alapítója Arszák, hun származású volt. I.e. 260 és 216 között uralkodott, megközelítôleg a mai Irán területén. A legtöbb adat örmény történetíróktól származik, akiknek 300 éven át voltak az arszákida házból származó királyaik.

Valószínûleg vallási okokból i.u. 226-ban a perzsák fellázadtak a pártusok ellen, a királyi családot megölték. A pártusok ugyanis káld mágus papok

és Zoroaszter (Zarathustra, i.e. 600 körül) tanításait követték, aki egyistenhitté akarta átalakítani a perzsa vallást. A perzsák mészárlásából egyetlen királyi származású kisfiú maradt életben, akit az örmény királyi ház nevelt fel, neve Bérozamad. Felnôve legyôzte a perzsákat és ismét hatalomra került. Fia azonban lemondott az uralkodásról, az örményekhez költözött, ezáltal megszûnt a pártus birodalom 500 éves fennállása.

Anyai ágon szintén a hun Arszák az ôse Mani-nak, a manicheus vallás alapítójának (született i.u. 215-ben), akit I. Bahrám perzsa uralkodó keresztre feszíttetett, majd még élve megnyúzatott 276-ban.

Az avarok 560 körül érték el a Kárpát medencét, ahol a longobárdoknak szövetséget ajánlva letörték azok ellenségeit, a gepidákat. A longobárdok azzal fizettek, hogy kivonultak Pannónia területérôl és átadták az avaroknak.

A hun-avar folytonosság igazolására Badiny Jós Ferenc 37 történelmi forrást sorol fel Káldeától Istergamig címû könyvében. Legnagyobb fejedelmük Baján kagán volt, aki szintén az Ég fia, mint a hun uralkodók. 562 és 600 között uralkodott, Rogáéhoz és Attiláéhoz hasonló fejedelmi pompával, de kisebb hadi-taktikusi tehetséggel. Serege elôdeihez hasonlóan csak lovasokból állott, ez azonban már nehézlovasság, páncélban, sisakban, hosszú lándzsával, karddal, íjjal. Fapalotája, fürdôje Baja környékén volt.

Kiszely István és Bakay Kornél is közölnek egy kedves történetet, az avarokról, akik 611-ben egy Velence környéki várat ostromoltak. A vár és a város úrnôje, Romilda megpillantva a lovagló avar fejedelmet, azonnal beleszeretett és teljes megadást ígért, ha feleségül veszi. Sajnos a végkifejletet nem közlik jeles történészeink.

670 és 680 táján újabb nagy tömegû avar népesség áramlott az országba, erre építi László Gyula a kettôs honfoglalás elméletét. Sírleletek alapján az avar népesség a Kárpát medencét egészen Bécsig belakta. A kunágotai, ozorai, szentendrei fejedelmi sírokban nemcsak a halottak ruhái, ékszerei pompázatosak, hanem a velük temetett lovak lószerszámai is arany, ezüst veretesek. Az ozorai fejedelem mellé ívelt pengéjû, könnyûlovassági szablyát temettek, felesége, kislánya nyakán pedig ékköves kereszt volt.

Nemcsak a fôemberek, a köznép is rengeteg aranyat, ezüstöt viselt, férfiak, nôk egyaránt hordták az ötvösremek fülbevalókat. A gazdagság fôként a bizánci császárok adóztatásából származott, ez is a hun hagyomány követése.

Írásuk rovásírás, amelyet még a köznép, a mesteremberek is használtak, mutatják ezt a fazekaskorongon készült edényekbe, vagy a szarvasi csont tûtartóba karcolt rovásjelek. Mindezt olyan korban, amikor még az uralkodók pl. a 791-ben az avarokra támadó frank Nagy Károly sem tudott írni, olvasni.

Bár az avarok díszítôelemként felhasználták a szkíták kincset ôrzô griffmadarait, még ezek a mitikus állatok sem tudták megakadályozni Nagy Károly

fiát abban, hogy 793-ban ne raboljon el 15 szekérnyi aranyat, ezüstöt a fejedelmi vagyonból. Ebbôl építtette aztán Nagy Károly az aacheni katedrálist. Így pogányként emlegetett ôsapáink keményen hozzájárultak a nyugati kereszténység dicsôségéhez, amelyet az avar elôkelôk egy része 796-ban Nagy Károly követelésére felvett. Az új Isten azonban nem mentette meg ôket a 803-as bolgár támadástól, amelynek következtében fokozatosan elvesztették délkeleti területeiket.

Miközben az avarok a Kárpát medence megtartásáért küzdöttek, 670-re az arab hódítás elérte Kazáriát, amely akkoriban a Fekete és Káspi tenger, valamint a Kaukázus között terült el. Északról Levédia, magyar szállásterület határolta. A kazárok eredetérôl számos feltevés van, többnyire bolgártörök-perzsa származás vetôdik fel.

A harcos, állattenyésztô nép az V. században Attila alattvalója lett, aki legidôsebb fiát, Ellákot tette meg királyuknak. Innen ered az a téves nézet, hogy bármiféle közünk lenne hozzájuk. Ellentmond ennek az, hogy a kazárok Bizánc hûséges csatlósai voltak, a hunok pedig Uldintól az avarokig keményen adóztatták a Kelet római császárokat. Ellentmond az is, hogy a kazár vezetôk könnyedén váltogatták a vallásukat, pillanatnyi érdekeiknek megfelelôen. 740-ben zsidó hitre tért át Bulár nevû királyuk fôembereivel együtt. Azt pedig tudjuk, hogy a valláscsere idegen a hun népektôl, hiszen Gézának és Istvánnak csaknem az egész nemességünket ki kellett irtani, hogy a maradék nyugati keresztény hitre térjen. Bár a magyarok nem csekély véráldozattal segítették a kazárokat határaik arabok elleni védelmében, ôk mégis megpróbáltak fölénk kerekedni.

Kazáriától nyugatra egyre erôsödött a Dentu-Magyariának nevezett államalakulat, a Megyer törzs szállásterülete, amely a Don-Donyec-Dnyeper-Azovi tenger (Meotisz) területén Kijevig felnyúlt. A Dnyeper és Donyec partjain számos város épült. Hatalmas fejlôdésnek indul a kovácsipar, a kereskedelem. Mindez sérti a kazár érdekeket.

810-ben Ügek Dentu-Magyaria kagánja, fejedelme. Feleségét Emesének hívják. Kilenc évvel késôbb születik meg fiuk, Álmos.

Ostobaságnak kell minôsíteni azokat a feltételezéseket, hogy ôseink anyjukat szarvas tehénnek, apjukat turulmadárnak tartották. A franciák sem egy gall tyúkudvarban kapirgáló kakast tartanak ôs nemzôjüknek. A szarvas, a sárkány, a turul, a tulipán olyan jelképek, amelyekben az egymástól idôben és térben végtelen távolságra került népünk összetartó jelképei rejtôznek, és amely jelképek eredetet ötvöseink, mûvészeink is elfelejtették, talán a papok, táltosok még magyarázatot adhattak volna rá, amíg ki nem irtották ôket.

Nem a Napot és a Holdat imádták, hanem tisztában voltak a fény, a me-leg éltetô erejével, a Hold fázisainak hatásaival, az égitestek útbaigazító jelentôségével. Nem imádták, hanem ismerték és tisztelték a természetet. Nem a Diószegi féle szutykos, kábult, írástudatlan ugor sámánoktól várták az eligazító jeleket, hanem a bolygók állását, radiesztéziát, gyógyfüveket, a természet változásainak legapróbb jeleit ismerô táltosoktól, szakrális fejedelmektôl, gondoljunk csak a vizet fakasztó Szent László király késôbbi legendájára. Papjaik fejedelmi családból származó írástudók, csillagászok, lélekgyógyászok, orvosok, diplomaták is egyben, akik nem butítottak, hanem tanítottak. A mindenkori sumer, szkíta, hun, pártus, avar, Dentu-magyariai fejedelmek és királyok az „Ég fiai" voltak, ebben a szilárd tudatban uralkodtak, értsük ezt akár úgy, hogy Istenük céljainak megvalósítását vállalták, akár úgy, hogy egy másik, fejlettebb bolygóról származtak és feladatuk a Föld gyermekeinek tanítása volt.

Heltai Gáspár krónikájában van egy mondat, amely a hunok természetszeretettel áthatott vallásának eredetére mutat „…Midôn Csaba igen megvénhedett vala, magához hivatta a fôbb népeket és kényszerité ôket az ô is-ten ekre, Damasecre etc. (mármint esküdni kényszeriti), hogy amikor megsokasodnak, ismét Pannonia földjére mennek…"

Ez a Damasec pedig a sumer hitvilág Dumuzija, aki az évente megújuló természet jelképe. A magyar Dumuzi hagyományokról bôvebben olvashatunk a Forrás 1981 novemberi számában, Vértessy György írásában.

Emese tehát már áldott állapotban volt, amikor álmában megjelent az égbôl alászálló királyság jelképe, a turul, hogy leendô gyermekének feladatát közölje, amelynek teljesítése Álmost Nimród, Gilgames, Roga, Attila nagyságával ruházza majd fel. Ez a feladat pedig, hogy a hét hatalmas ágra szakadt népet össze kell gyûjtenie és vissza kell vezetnie a Kárpát medencébe.

Álmos (820-895) Dentu-Magyariában, a Megyer törzs által alapított Dnyeper parti városok egyikében, Zaporogban töltötte gyermekkorát, majd apja 400 km-el feljebb költözött és erôd építésébe kezdett Kijevben. Ezt a munkát már Álmos fejezte be, valamint megszervezte az akkori világ legkorszerûbb kardgyártását. A kardok útja többnyire az avar fejedelmekhez vezetett, de eljutott a birodalom minden részébe és jelképes üzenete a Kárpát medencébôl kirajzott népek utódainak szólt. Álmos fô tevékenysége ugyanis a hazatelepülés folyamatos szervezése volt. Itt a kijevi erôdben fogadta 840-tôl a kirajzott népek fejedelmeit, vagy azok követeit. Elôször kisebb csoportokkal próbálták ki a nagyobb tömegek áttelepülésére megfelelô útvonalat, személyi, tárgyi feltételeket.

Badiny Jós Ferenc a Dentu-Magyariának, Etelköznek, Levédiának nevezett területek lélekszámát 7-8 millióra becsüli, és ennek az óriási népességnek csak töredékei maradtak eredeti lakóhelyükön. Árpádékkal az utolsó 450 ezer jön majd vissza, tehát Álmos kb. 40 év alatt 5-6 millió ember hazatérését

szervezte meg, ez évente átlag 150 ezer beköltözôt jelentett. Padányi Viktor és Badiny Jós Ferenc részletesen elemzik könyveikben az 1500-1800 kilométeres, négy hónapig tartó úthoz szükséges elôkészületeket, az idôjárás figyelembevételétôl a hatalmas állatállomány takarmányozásáig, az átmeneti pihenôhelyek élelemmel, ruhával való feltöltéséig.

Ebben az idôszakban sem enyhült a feszültség Dentu-Magyaria és kazária között. Jelentôs katonaság védte a minden vagyonukkal vonulókat a kazár rablóhordák ellen. A kazár kagán más módon is próbálkozott. A vele szomszédos Levédia fejedelmét, Levedit kazár zsidó nôvel való házasságra kényszerítette. Késôbb „magához hivatta" és az összes, tôle nyugatra, a Kárpát medencéig fekvô terület fejedelemségét ígérte neki. Hogy mit kért cserébe, nem tudjuk. Levedi ugyan nem tért ki a házasság elôl, amely sértés ok lehetett volna népe elleni megtorlásra, de okos elôrelátással nem hagyott utódot maga után, fejedelemségre pedig Álmost ajánlotta, akinek fia is volt, Árpád.

A kijevi erôdben találkoztak a 7 ágra szakadt Kárpát medencei nép fejedelmei. 895-öt írtak. Hány év is telt el? 25 ezer év azóta, hogy ôsapáink egyike a gravetti nyílhegyet elkészítette. 20 ezer év, hogy a Don, Dnyeper, Dnyeszter, Fekete tenger, Káspi tenger, Aral tó vidékén létrehozták az elsô államot. 5000 év, hogy Nimród és Gilgames városai ellen megindultak a sémi népek támadásai. 2500 év, hogy ugyanezek a népek földig rombolták Ur városát, elpusztítva ezzel az akkori világ legfejlettebb civilizációját. 463 év telt el, hogy Roga hun király a legnagyobbra terjesztette ki a birodalom határait és fejére került a Szent Korona. 75 év, hogy Emese megálmodta Álmos küldetését.

A 7 fejedelem szkíta szertartás szerint vérszerzôdést kötött. A fejedelmek neve: Álmos, Elôd, Ond, Kund, Tas, Huba, Tétény. A 7 törzs neve: Megyer, Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenô, Kér, Keszi.

Álmos 75 éves volt, ôsi jogon övé a föld, ahova készült, de megölték, mielôtt hazatérhetett volna.

Álmosnak nem csak a születésével, hanem halálával kapcsolatban is képtelenségek keringenek. Az egyik változat szerint Álmos öngyilkos lett, feláldozta önmagát. Álmos azonban nem idegbeteg, önpusztító személyiség volt, hanem tetterôs birodalomépítô és szervezô. Tudta, hogy azzal teszi fel a koronát egész életmûvére, ha személyesen vezeti haza az utolsó áttelepülôket. Már várta szálláshelye Attila várában, vagy Istergamban, azaz Esztergomban (A város neve nem az Eszter nôi névbôl, hanem a Duna régi, Ister nevébôl származik!)

A másik képtelenség, hogy Álmost saját népe áldozta fel, hogy lelke átszálljon Árpádba, a népébe, vagy hogy közvetítsen az Istennél, stb. A hun nép természetet és ôsöket tisztelô vallásában nincs példa az ôsök feláldozására. Álmost valóban megölték, ahogy krónikásaink is írták, de nem a saját népe. Egy olyan birodalom sújtott le rá, amelynek érdekeit Álmos keresztezni merészelte és amelynek vallására jellemzôek a rituális ember és állatáldozatok.

Árpád, aki Álmos halálakor már 52 éves volt, nemcsak folytatta apja életmûvét, hanem évtizedek óta részt is vett benne, az áttelepülôk és a Kárpát medence katonai biztosítását végezte. 862 és 894 közötti hadjáratai a délkeleti területek megtisztítását és védelmét szolgálták a bolgárok ellen. Salán (Zalán) bolgár fejedelmet kiûzte a Duna-Tisza közérôl. 894-ben ismét hatalmas személyes veszteség érte Árpádot. A szövetségét kérô Bizánc áruló mó-don különbékét kötött a bolgárokkal. A magára maradt magyar hadtest – amelynek vezetôje Árpád legidôsebb fia, Levente – a végsôkig kitartott és ô is életét vesztette a Kárpát medence déli kapuinak védelmében.

Árpád a frankokkal szemben is olyan haditaktikát alkalmazott, amely az áttelepülés zavartalanságát biztosította.

A besenyôk elôli futást csupán VII. Konstatin, bizánci császár, vagy kazár feleségének rokonsága találta ki, hogy becsméreljék a magyarokat. A török nyelvû, hatalmas nyájakat legeltetô nép ugyanis nem „futamított meg" minket, hanem a nyugatra húzódó magyarok szállásterületére költözött. Legnagyobb ellenségük egyébként is közös volt, a kazárok. Továbbá a X. században kisebb csoportjaik zavartalanul költözhettek a Kárpát medencébe, amely tény ellentmond a „futamításnak".

896-ban fejezôdött be az utolsó nagy létszámú, kb. 450 ezer fôs áttelepülés, Árpád vezetésével. Ennek az utolsó bevonulásnak ünnepélyességet valószínûleg különbözô szertartások is emelték, amelyeken minden népcsoport képviseltette magát, ezért írják krónikásaink, hogy a kunok és székelyek Árpád „eleibe" mentek.

Az elkövetkezô évtizedeket a korabeli vesztesek és a mai marxisták történetírói „kalandozó zsákmányszerzésnek" sértegetik. Ezek azonban katonapolitikailag igen átgondolt hadmûveletek voltak, amelyeknek fô célja a birodalom megszilárdítása, a fontos szövetségesek katonai támogatása, amelyekben túl sok magyar áldozta vérét utódaiért ahhoz, hogy kalandozásnak minõsítsék.

A „zsákmányolás" pedig inkább a frankok által elrabolt avar kincsek viszszaszerzésére irányult, amelyek között ôsi szkíta és hun értékek voltak, talán Roga koronája is.

Érdekes lenne tudni, hogy ezek a zsákmányolást, rablást, kegyetlenséget hangsúlyozó, marxista történészek mit írtak volna arról, amit „felszabadító szovjet elvtársaik" mûveltek 1945-ben Magyarországon. Kár, hogy nem voltak ott.

Árpád fiai és unokái a birodalmat megszilárdító és szövetségeket kialakító hadmûveletek vezetésében vettek részt. Árpád 907-ben halt meg, remélhetôleg abban a hitben, hogy államát – hiszen már ez is államalakulat volt és a Dentu-Magyariai is – erôs, egységre törekvô utódokra hagyta. Nem így

történt, pedig az örökségrôl ezt írja Thúróczy: „A világ minden tája közt ez a legdicsôbb, híres folyók öntözik, síkságai, hegyei egyaránt gyönyörûek, aranynak, ezüstnek, legfinomabb sónak termékeny szülôanyja."

972-ben Taksony fia, Árpád dédunokája, Géza kerül az ország élére. Felesége Sarolt, az erdélyi fejedelem lánya. Ez így, elsô hallásra igen ígéretes frigy. Csakhogy mindketten hirtelen haragúak, megfontolatlanok és elsô dühükben, Sarolt is – öltek embert. Sarolt egyébként „férfi módra ivott, verekedett", tehát teljesen ellentmond az ôsi Boldogasszony, vagy egy családszeretô anya jellemének. Idegen imádók, szolgai módon igyekeznek a „nyugati" lovagokhoz, papokhoz alkalmazkodni. Géza döntése, a nyugati kereszténység felvétele, azért is elhamarkodott volt, mert nemességünk nagy része a bizánci katolikus rítus szerint már megkeresztelkedett. A hun fajta nép amúgy sem tartozik a könnyen világnézetet változtatókhoz, a keresztényeket gyilkoló Saulból három nap alatt Pállá vedlett apostol egyháza hiteltelen számára.

Géza nem katonapolitikai, vagy diplomáciai úton próbált tekintélyt teremteni a „nyugat" elôtt (vagy úgy nem is tudott volna), ezért a könnyebbik megoldást választotta. Cseh, lengyel, görög, olasz, német lovagokat, papokat hozott az országba, itt nemességet, szállásbirtokot adományozott nekik, a magyarok kárára.

Istergamban, a Várhegyen, 977 táján megszületett Géza fia, Vajk. Fiatalságáról nem szólnak a krónikák, de amit láthatott maga körül, nem szolgált épülésére. Idegen lovagok imádata, a magyar hagyományok megvetése…

Géza a német császártól térítôket kért. Magyarországon Pilgrim passaui püspök és kísérete térített. 994-ben Vajkot István névre keresztelték. 995-ben István feleségül vette Gizella bajor hercegnôt, akivel a német lovagok újabb hatalmas hulláma jött be, itt rangot, birtokokat kaptak.

Géza 997-ben halt meg. Az Álmossal kötött vérszerzôdés és a hagyományok alapján Koppány lett volna a rangidôs fejedelem, aki szintén Árpád ivadéka és aki mögött a „pogány" és bizánci keresztény magyarok támogatása összpontosult. Koppányt nem a hatalomvágy és a keresztényellenesség hajtotta az Istvánnal szembeni lázadásra, hanem a nemzet féltése, a hazaszeretet, és az ôsi föld szétosztogatása, elpocsékolása feletti elkeseredés.

István saját nagybátyja és saját népe ellen, német lovagokat vetett be. Somogy és Tolna hercegét, Koppányt egy Vencellin nevû bajor mészárolta le, majd István 4 felé vágatta és 4 város kapujára kiszögeztette, elrettentésül minden nemzeti gondolat ellen. Nagyapját, az erdélyi fejedelmet is elfogatta. Mindazokat, akik az idegen uralom ellen fellázadtak, elpusztította, birtokaikat az ôket legyilkoló idegen lovagoknak szétosztogatta. Az ezeken a birtokokon élô szabad magyarok, akik magyar uraiknak katonái, kézmûvesei, iparosai voltak, földönfutóvá lettek családjukkal együtt, mert az idegen urak saját katonáikat, személyzetüket hozták magukkal. Hatalmas magyar tömegek kerültek jobbágy és szolgasorba, azoknak az utódai is, akiket Álmos és Árpád olyan kitartó szervezô munkával és annyi áldozattal telepített haza.

István 1000-ben királlyá koronáztatta magát. Nagy kedvteléssel hozott törvényeket. Íme az egyik:

Istvánnak még életében szembesülnie kellett végzetes tévedésével és ez nem lehetett könnyû. Egyetlen fia sem maradt életben. Imrét éppen akkor ölte meg a magyar történelemben ügyeletes vadkan, mikor István rá akarta ruházni az uralkodást.

A késôn eszmélô István hiába küldetett unokatestvéréért, Vazulért, feleségének, a bajor Gizellának orgyilkosa megelôzte. A megsüketített, megvakított Vazul láttán István keserves sírásra fakadt….

Így Orseolo Péter lett a király, egy velencei dózse és István nôvérének fia. Orseoló Péter már nem fárasztotta magát azzal, hogy elméleteket keressen a magyarok kiirtásához. A még magyar kézen lévô maradék várakat, erôdítményeket németeknek, olaszoknak adta, ô maga és csatlósai büntetlenül garázdálkodtak. Jelmondata volt: „Magyarország neve a nyomorúság szóból származik, legyen hát sorsa nyomorúság." És lôn.

Bár rengeteg alkalom kínálkozott, leküzdöttem a kísértést, hogy nyelvészeti összehasonlításokba, szómagyarázatokba bonyolódjam. Ugyanis van egy könyvecske, amelynél szebben szólani úgy sem lehetett volna – Magyar Adorján írása.

Sir John Bowring angol nyelvész (1792-1872) sok nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Ô írta:

Végül ismét szeretném hangsúlyozni, hogy írásom nem mindenben egyezik az ajánlott szerzôk véleményével, sokszor azokkal ellentétes. Amiben maradéktalanul egyezünk, az a hazaszeretet, az igyekezet a magyarság becsületének visszaállítására.

Munkámban segítettek ôseim, az ajánlott szerzôk könyvei, férjem Szakács Gábor és gyermekem Miklós.